Ady Endre
(1877-1919)
1. Helye az irodalomban
- A XX. Századi magyar líra művészeti forradalmának elindítója és vezéralakja; forradalmi publicista.
- A magyar történelmi fejlődésnek maga is komplex szellemi jelensége és terjesztője.
- Átkozódva, de gőgös-dacosan vállalta magyarságát, a romantikus reformkor váteszköltői hagyományát.
- Ifjúkori liberalizmusa baloldali zsidó-polgári körökben radikalizálódott.
- Individualista, aki nemcsak az irodalomban, hanem még a barátságban és a szerelemben is éreztette felsőbbségét.
- Költészetének központi fogalma az Élet. Ezzel ellentétes pólusú, de ugyanilyen fontos számára a Halál is. Halálképe időközben megváltozott: franciás-dekadens attitűdből megélt-megszenvedett tartalommá mélyült.
- A halálgondolat, a fáradságérzés vezette Isten-kereső útjára.
- Ady nem másolta korát: elsősorban élt benne, ezért tudta kifejezni mindazt, ami lényege és intimitása a kornak.
- Alapvetően nem lírai alkat: lírája és publicisztikája között nincs különbség
2. Életrajz:
Ady Endre 1877-ben Érdmindszenten született öntudatos, kálvinista kisnemesi családból, mely eredetét a 13. századig vezette vissza (öccse egészen a honfoglaló Ond vezérig). Előbb szülőfalujában, majd a nagykárolyi piarista gimnáziumban tanult, végül pedig Zilahon a Wesselényi Miklós Református Kollégiumban érettségizett. Ezután Debrecenbe ment jogra apja kívánsága szerint, hogy visszaszerezze családja jóhírét. Az újságírás jobban érdekelte: szinte valamennyi itt megjelenő lapba írt, a független párti Debrecen című lap belső munkatársa lett 1899-ben. Publicisztikája előbb ért be, mint költészete. Ekkor még legközelebb Csokonai költészetét érezte magához. Itt jelent meg első kötete Versek címen. 1900-1903 között Nagyváradon újságíró: a Szabadságnál, majd a Nagyváradi Naplónál. Megjelenik második kötete: Még egyszer, de még ez is visszhangtalan marad, mint a Versek. Betegségét, a szifiliszt is Nagyváradon „kapja meg”: ezt őrzi Mihályi Rozália csókja című novellája. Később betegségére úgy tekint (Nietzsche nyomán), mint a zseniális embert az átlagostól megkülönböztető kiváltságot. 1903-ban ismerte meg Diósy Ödönné Brüll Adélt, aki felfigyelt a fiatal, tehetséges költőre, és pártfogásába vette. Találkozásuk fordulópontot jelentett Ady életében és művészi pályáján: célt adott elvágyódásának, nagy álmú terveinek. Léda a szenvedélyes szerelem élményével ajándékozta meg, okot és lehetőséget adott Párizs felfedezésére. Zaklatott kapcsolatuk 1912 tavaszáig tartott. Ezalatt Ady többször járt Párizsban: először 1904-ben, majd 1906-ban: mintegy menekülve az ezévben megjelentetett Új versek című kötetének kritizálói elől. Ellenfelei érthetetlenséggel (szimbolizmus), erkölcstelenséggel (szerelmi költészet) és hazafiatlansággal vádolták. Elszigeteltségét az 1908-ban indult Nyugat enyhítette, melynek haláláig főmunkatársa volt. A sorozatos támadások hatására írta meg A duk-duk affér című igazságtalan cikkét, amivel nem csak ellenfeleire, hanem barátaira is rátámad. Később meg is bánta kirohanását. 1909-től kezdve egészsége rohamosan romlott: egyre többször kényszerül pihenni, és szanatóriumokban kezeltetni magát. 1915-ben házasságra lépett Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. A világháború kitörése után a nemzeti tragédiát előre látva a magyarság jövőéért aggódott: költői hangja rezignáltabb, meditálóbb lett. 1917-ig felesége csucsai birtokán tartózkodott, majd apósa halála után annak Budapesti lakásába költöztek. Betegsége egyre súlyosabbra fordult: 1919-ben, egy szanatóriumban halt meg. A nemzet halottjaként temették el a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokából.
3. Munkássága
a) Kötetei: (Versek, Még egyszer)
- Új versek (1906)
- Vér és arany (1907)
- Az Illés szekerén (1908)
- Szeretném, ha szeretnének (1909)
- A Minden-Titok versei (1910)
- A menekülő Élet (1912)
- A Magunk szerelme (1913)
- Ki látott engem? (1914)
- A halottak élén (1918)
- Az utolsó hajók (posztumusz, 1923)
b) Publicisztika
4. Pályája:
I. Ars Poetica és lírai önszemlélet: Ady költőtársaival ellentétben a közéleti feladatot vállaló lírai hagyomány felől indult el. Ezekben a versekben a lírai hős sosem szenved teljes kudarcot, a tét nagysága vagy a kifejezés bátorsága túlemeli a tragikus helyzeten. A kifejezés erejének teremtő hatalmát és öntudatát hangsúlyozza a költő. A küzdésvágy és a reménytelenségérzet kettőssége állandó és alapvető élménye Ady költészetének. Jellemző ezekre a versekre egy fajta Messiás-tudat; hangja csupa dacos ingerültség, gőgös önérzet.
® Góg és Magóg fia vagyok én…, A magyar Messiások, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének, A magyar jakobinus dala, A muszáj Herkules, Hunn, új legenda
II. Verstípusai
a) Látomásszerű
tájversek: Ady versei nem leírják, hanem látomásszerűen megidézik a tájat:
így pl. a magyar Ugar látványa néhány, erősen értéktelített, túlzásig
ismételt-fokozott megaforára szorítkozik (elvadult táj, ős, buja föld,
dudva, muhar, vad indák…). A szöveg egyszerre képtelenségig túlzó és
példázatos. Mintha leltár készült volna a magyar elmaradottság jellegzetes
kellékeiről. Képeinek jelentése új, szembefordul a Petőfi-, Arany-féle
jelképrendszerrel: nála a gémeskút nem a táj tartozéka, hanem a
civilizálatlanság jelképe; a fokos a nyers brutalitást szimbolizálja. Ady
tájverseinek alaphelyzete a költői én és a külvilág feloldhatatlan ellentéte: a
magyar Ugar vegetációjával, mozdulatlanságával szemben az én képviseli a
változást, a változás vágyát. Az ugar, mint elmaradottság jelképe már
Széchenyinél megjelent.
®
A magyar Ugaron, A lelkek temetője, A Tisza-parton
b) Létharc-versek:
Nagyfokú dinamizmus jellemzi; a költői én kozmikus méretű küzdelem hőseként
jelenik meg sokszor erősen dramatizált, balladaszerű verstörténés során.
Felfedezhető Nietzsche és Bergson hatása is: egyfajta tragikus pátosz uralja e
verseket.
®
A fekete zongora, Jó Csönd herceg előtt
c) Szerelmi költészet:
a.
Léda-versek: felerősödő perdita-kultusz; a
szerelem szétesése a testi és az érzelmi oldal szétválasztásában. Szokatlan
hang ez a magyar lírában; Ady egy fajta lázadása, menekülési vágya is benne
rejlett. Elválások és egymásra találások sora volt ez a szerelem. Nem a
boldogságról és beteljesedésről szólt, hanem a nyugtalan szomjazás, soha be nem
teljesülés jellemezte. Az idetartozó versekben megjelenő gesztusok: hódolás,
könyörgés, fenyegetőzés, átkozódás, megbánás.
®
Héja-nász az avaron, Elbocsátó, szép üzenet, Lédával a bálban
b. Csinszka-szerelem: hitvesi költészet; a világgal szembeni menekvés a szerelem. Alapvető bizonytalanságérzet az életkor, elmúlás közelsége, és az ellenséges világ miatt.
® Őrizem a szemedet
d) „Pénz”-versek (a hiányérzet versei): a polgári világban a pénz nem eszköz, hanem az emberi kiteljesedés kizárólagos forrása. A boldogság és boldogtalanság lehetősége, az élet princípiuma.
® A nagy pénztárnok, Harc a Nagyúrral
e) Élet-halál versek: Ady költészetének java része a halál közelségének tudatában született. A halált megszépíti azzal, hogy az élet folytatásának látja.
® A halál rokona, Párisban járt az Ősz, Három őszi könnycsepp
f)
Magyarság versek: pályájának központi
kérdése: „Mit ér az ember, ha magyar?”. Nem tudta, hogy vajon ez a nyelvileg és
kulturálisan elszigetelt magyarság fenn tud-e maradni; felrémlett előtte a
nemzethalál képe.
® Nekünk Mohács kell, A föl-földobott kő
Kuruc-versek: Ady neveltetését is, mint a kiegyezés utáni kor költőiét általában, áthatta a kuruc romantika. Szerepdalok; a költő nem csupán beleéli magát a szerepbe, hanem saját sorsgondjaihoz is igazítja.
® Bujdosó kuruc rigmusa, Sípja régi babonának
g) Forradalmi versek:
Ady mindenkor nagy gondot fordított arra, hogy ciklusokba rendezze verseit, és megszerkessze verseskönyveit. A példát feltehetően Baudelaire-től kapta. Minden kötetnek külön bevezető verse és záró verse is van. A cikluscím mindig egy, a ciklus közepe táján elhelyezett verscím, ami átfogja tartalmilag is a ciklust. Az Új versektől kezdve minden verscím háromtagú, hogy a kereszténység, és mítoszok misztkus-szent számának megfeleljenek.
5. Istenes költészet
Gyerekként kálvinista, vallásos közegben nevelkedett (édesanyja); katolikus iskola ® radikális isten-tagadás. Az Isten-hit motívum Ady költészetében először 1907-ben került elő Sötét vizek partján című versében, ahol értelmetlen, kilátástalan életével számot vető, fásult, rezignált lelkiállapotot rögzített. Elsőként Az Illés szekerében alkotnak istenes versei ciklust. Ady nem hitt a tételes vallásban, de az ellenkező oldalon sem foglalt végleges álláspontot. „Szabadgondolkozó vagyok”- mondta magáról. Számára nem Isten léte vagy nem léte a legfontosabb, hanem saját támaszkereső lelki szükséglete. Az Isten-ember kapcsolat személyes kötelékként van jelen csakúgy, mint anno Balassinál. Ehhez társul még a modern ember racionalista kételkedés és egyéniség-központúsága. Érkezés és távozás, megtérés és eltávolodás kettőssége jellemzi az istenes versek legjavát. Ady istenes verseiről mondható el egyedül, hogy a korabeli kritika fenntartás nélkül fogadta őket.
0. Hiszek hitetlenül Istenben (1910): a vers alapvetően ellentétekből épül fel: már a cím paradoxon: hiszek, hitetlenül. Az első rész (1-5 vsz.) egy görcsös akarás, emlékek törnek elő, eddigi élete átértékelődik, eddigi életformáját, és életcéljait lekacagja. Önvád, önostorozás, bűntudat dúl a lelkében. Az 5.vsz-ot lezárja végkövetkeztetéssel: „beteg vagyok, beteg”. Innen kicsit lelassul a vers: „Meg-megállok”, az élet értelmét kereső kapkodás megszűnik, inkább gondolati síkra tér át. Minden titok, Isten is titok, hisz is benne, meg nem is; kétségek közt hánykolódik. Az utolsó versszak végére leküzdi magát: Istenkeresésének miért-je még saját létezésénél, és személyiségénél is nagyobb titok.
I. A Sion-hegy alatt (1908): legelső istenes ciklusának címadó költeménye. A nagykárolyi kisdiák emlékei mosódnak össze a „rongyolt lelkű” férfi reménytelen istenkeresésével. Hiába az igyekezet, a görcsös kapcsolatteremtési vágy; a költő célja nem sikerül, nem találja meg gyermekkori hitét a vers végére sem. Az első két versszak bemutatja Ady istenképét: Isten = Atya: jóságos, fehérszakállú öregúr: ez a kép egyszerre őszinte, személyes és groteszk is. A harang végigkíséri a verset, mintegy hívó szóként a lírai én előtt. A harmadik versszaktól megjelenik konkrétan a lírai én: megtudjuk a főszereplő célját: hogy találkozzon Istennel. A költő emlékezéséből táplálkozik: próbálja felidézni gyermeki hitét, visszatérni az elé a pont elé, amikor hitét vesztve felnőtté vált. Saját magát halottnak érzi, kárhozottnak, de hiába az őszinte bűntudat, ha nem tudja megnevezni Istent. Alapvető képeit az Ószövetségből veszi Ady: a Sion-hegy, mint az Isten és ember találkozási helyének örök szimbóluma; a lángoló kövek, mint az égő csipkebokor az Isten által való megszólítottságot jelképezi. A hőn áhított találkozás nem jön létre, nem alakul ki kétoldalú kommunikáció, párbeszéd; az Istent kereső, ugyanakkor mindig kételkedő költő belátja kudarcának okát, és ezzel már el is jut egy fajta hitre. Az első versszakban megjelenő „őszi hajnal” már előrevetíti a további kettősséget: az ősz, mint az elmúlás toposza párosul az újjászületés, ébredés jelképével, a hajnallal. Szinesztéziával ironizál: Isten-szag; archaizált kifejezéseket használ. A verset egy elhaló képpel zárja: halotti zsoltárt említ, ami megint önmagában ellentét: a dicsőítő zsoltár helyett „halotti” jelzővel látja el. Alapvető jellemzője Ady istenes verseinek az Isten-ember közötti feszültség, meg nem értettség, diszharmónia.
II. Köszönöm, köszönöm, köszönöm: Ady A menekülő Élet című kötetének istenes versciklusába tartozik. Az I. versel ellentétben itt harmónia van Isten-ember kapcsolatában. Az első négy sor a verset lezáró három sor előtti négy sorral keretet alkot: szinesztéziákkal fejezi ki megváltozott látásmódját, átértékelődött világszemléletét:
„Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,”
Az egész versre jellemző a felszabadult, tobzódó hálaérzet; tulajdonképpen egy gyónás utáni hálaima. Belátja, hogy minden, amit tett, jót vagy rosszat, mind Istenhez vezette, és ezért mond köszönetet. Nem csak az örömteli pillanatok, hanem a bűn, bú, betegség is. Ismétlésekkel próbálja kifejezni hálájának fokát: „köszönöm”. Az Istent megtalált ember harmóniájával, és csendes örömével ad hálát mindenért; már semmi más nem számít.
Az utolsó három sor lezárja nem csak a verset, de egy életet is. Előbb archaikusan visszatekint az előbbi sorokra:
„Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,”
Előbb összegezi életét, sarkpontjait említi, amik által az egészére utal:
„Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm”
Szembenéz a halál közelségével, nem úgy tekint rá, mint valaminek a fájdalmas végére, megjelenik az Istenbe vetett feltétlen bizalom:
„S hogy te leszel a halál, köszönöm.”
Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első siratást,
Köszönöm tört szivű édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.