Móricz Zsigmond

(1879 – 1942)

Móricz Zsigmond a Nyugat első nagy nemzedékének tagja, a XX. század első felének legjelentősebb prózaíroja. Művészetében az a folyamat tetőződött be, amely a XIX. század végén Mikszáthtal indult meg és a századforduló gazdag novellateremelésével folytatódott. Novellisztikájában és regényköltészetében az erőteljes realizmust naturalista vonások is színezték. Magába olvasztotta a nagy elődök elbeszélő örökségét, de túl is lépett a hagyományokon. Megvolt benne Jókai áradó mesélő kedve, Mikszáth anekdotizáló hajlama.

Móricz Zsigmond elbeszélő művészete áttörte azokat az egyre áttörhetetlenebb határokat, melyek az elitet az átlagolvasótól elválasztják. Neki sikerült, hogy egy személyben legjobb és legolvasottabb prózaírónk legyen.

ÉLETE

1879-ben született a Szatmár megyei Tiszakécskén. Édesapja Móricz Bálint kisparaszt, édesanyja Pallagi Erzsébet. Kilencen voltak testvérek, ami súlyos anyagi gondokat okozott a családnak, de a paplány édesanya ragaszkodott a hgyermekek gondos neveléséhez, iskoláztatásához.

A szülőfalu, Csécse a gyermeki aranykor boldog színhelyeként maradt meg az író emlékezetében. Itt élt hatéves koráig. Ekkor következett be a család anyagi összeomlása. A legnagyobb fiút, Zsigmondot ideiglenesen anyai nagybátyjához, Túristvándiban lakó Pallagi Lászlóhoz adták.

1890-ben a nagyhírű debreceni református kollégiumban kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. 1892-ben szülei Sárospatakra költöztek, így a negyedik gimnáziumot már ő is a pataki kollégiumban kezdte. Debreceni diákként is soat olvasott: Jókai regényei mellett nagy hatással volt rá az olasz Edmondo de Amicis, A szív című érzelmesen szép gyermekregénye; fölfedezte magának Csokonai költészetét. Patakon is folytatódott olvasási szenvedélye, de tanulmányait elhanyagolta. Később Kisujszálláson éretségizett, jó eredménnyel. Ekkor már elhatározta, hogy író lesz.

Debrecenben a református teológiára iratkozott be, fél év múlva ugyanitt már joghallgató, majd átlépett a budapesti egyetem jogi karára.

1903 végén bekerült az akkor induló Az Újság szerkeszőségébe a gyermekrovathoz. Részt vett a Kisfaludy Társaság Szatmár megyei népdal- és népmesegyűjtésben. Egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Közben állandóan írt, ontotta magából a betűket, de tehetsége csak nem akart felszínra törni.

1905-ben feleségül vette Holics Eugéniát, egy felvidéki kisnemesi bányatisztviselő lányát, aki Janka néven vonult be az irodalomörténetbe. A házasság azonban nem hozott idilli boldogságot. Két erős akaratú, világszemléletében, hagyományaiban, ízlésében, vágyaiban végletesen különböző ember kapcsolata volt ez. Műveiben férfi és nő házasságbeli viszonya rendre visszatért: örökké a maga házasságát írta meg újabb és újabb változatokban – gyakran szó szerint idézve éles szócsatáikat.

A lelki szenvedés, az emberi kétségbeesés, az apai fájdalom is körejátszott abban, hogy annyi írói próbálkozás és újrakezdés után végre rátalált saját hangjára és témájára. Első kisfiuk meghalt, a második is, és ezután írta meg első igazi sikert hozó novelláját, a Hét krajcárt. Osvát Ernő jelentette meg a Nyugat hasábjain, 1908-ban. Ez a novella alapozta meg hírnevét; Móricz elismert íróvá vált, akit Ady is lelkes szavakkal köszöntött.

A Hét krajcár és a kötet kedvező fogadtatása elsöpörte a korábbi gátlásokat, felnyitotta a zsilipeket, és Móricz csodálatos bőséggel írta első alkotói korszakának (1908-1919) műveit.

A Móricz család meglehetősen jó anyagi viszonyok közé került, így végre megengedhették maguknak, hogy a festői szépségű Leányfalun vegyenek telket maguknak.

1913 nyarán feleségével együtt Olaszországba utazott.

Az első világháború kitörésekor Móricz is a hamis, félrevezető jelszavak hatása alá került. Úgy gondolta, hogy a háború tisztítótüze elemészti mindazt, ami idejétmúlt és halálra ítélt a társadalomban, és a történelmi viharban megifjodik majd az elvénhedt Európa. Önként jelentkezett 1915-ben haditudósítónak a keleti fronra. A magyar katonák hősiességéről akart riportokat készíteni, de fronton szerzett tapasztalatok hamarosan rádöbbentették az embertelen borzalmakra, a hátországi nyomorra, a hadi gépezet korruptságára; Szegény emberek című novellája már hangos tiltakozás az embert lealacsonyító vérontás ellen.

Az 1919-es kommunista diktatúra első tettei még csalóka, ábránods reményeket keltett benn, de hamarosan visszariadt a Lenin-fiúk terrorizmusától. A húszas évek elején az új rendszerben mégis megszégyenítették, meghurcolták, valósággal gyalázták a 19-es cikkei, riportjai miatt.

A húszas években az író magánélete gyökeresen átalakult. Felesége a túlzott féltékenységből az öngyilkosságba menekült. Móricz külföldi utazásokkal próbálta enyhíteni önvádló gyötrelmeit.

Osvát Ernő halála után, 1929 és 1933 között Babitscsal együtt szerkesztették a Nyugatot, szerkesztői elveiket azonban nemigen tudták összehangolni.

1926-ban újra megházasodott, feleségül vette Simonyi Mária színésznőt. Eza házassága is tönkrement,így 1937-ben Móricz végleg visszavonult csodálatos otthonába, Leányfalura. Eme nehéz időkben e gyönyörű nagyközség sokszor nyújtott számára menedéket, lelki támaszt.

1942-ben agyvérzés következtében halt meg Budapesten, 63 esztendős korában.

MUNKÁSSÁGA ÉS ÍRÓI KORSZAKAI

Első regénye, a Sárarany (1911) a mostoha körülmények között elsikkadó népi tehetségről szól.

Az Isten háta mögött (1911) című munkája- a „magyar Bovaryné” története- egy kisváros életét, sivár, kicsinyes világát festi meg.

A fáklya (1917) című regényének alaptémája a vidéki értelmiség útvesztése, „árulása”.

A Légy jó mindhalálig már a címében is vallomás és program. Nemcsak a gyermekkort idézte meg regényében, hanem legfrissebb fájdalmait, érzéseit is.

A Rokonokkal (1932) Móricz végleg kiírta magából a dzsentri témát, szakított azzal az illúzióval, hogy az uralkodó osztály tagjai közt akadhatnak becsületes, a nép sorsáért felelőságet érző, igaz emberek.

A tanácsköztársaság idején Móricz a Vörösmarty Akadémia alelnöke, az írói direktórium tagja, a Néplap egyik szerkesztője volt.

A Trianon utáni Magyarországgal a 17. századi Erdélyt - Bátori és Bethlen korát - vonja párhuzamba Erdély című trilógiájában (Tündérkert 1922, A nagy fejedelem 1934, A nap árnyéka 1935).

Dzsentriregényei a kiábrándulás egy-egy állomását jelzik:

Kivilágos kivirradtig (1926) - a dzsentrivilág félmúltja

Úri muri (1928) - a magyar társadalom keresztmetszetének ábrázolása

A húszas évek jelentősebb regényeiben Móricz új témák felé fordult: a távolabbi múlt helyett a történelmi félmúltat elevenítette fel, a XIX. század végét, a dzsentri tegnapját. Elsiratja a dzsentrit. Ez a legnagyobb írói korszaka.

A harmincas években visszakanyarodott pályakezdésének témáihoz. Új műveiben a civilizációtól kevésbé vagy alig érintett népi – paraszti világ bemutatására, mintegy föltérképezésére törekedett. Híradások, ezek az írások a puszta életről, a rideg pásztorokról, a babonás falusi népről, az egyke népírtó terjedéséről, a nyomasztó és megalázó nyomorról szólnak.

1936 őszén egy új élmény jelent meg életében: megismerkedett egy fiatal, árva, állami intézetben nevelkedett „kis proletárlánnyal”, Littkey Erzsébettel, akit írásaiban csibének nevezett. Több mint húsz novellája és az Ávácska (1941) című regénye született a sokat szenvedett kis lelenclány embertelen sorsának élményköréből. Elhatározza, hogy Dosztojevszkij mélységű regényt ír, de az 1500 oldal jegzet ellenére nem készül el.

Utolsó nagyszabású, de már befejezetlenül maradt vállalkozása a XIX. századi híres betyárról, Rózsa Sándorról szóló trilógia lett volna. A Rózsa Sándor lovát ugratja 1941-re készült el. A második kötet (Rózsa Sándor összevonja szemöldökét), mely a szabadságharc idején játszódik, már nem tudta véglegesre csiszolni.

ÚJSZERŰ PARASZTÁBRÁZOLÁS

Móricz paraszti témájú novellákkal kezdte írói pályáját, de hosszú időbe telt, míg el tudott szakadni a beidegzett, szinte kötelezővé vált konvencióktól.

A parasztábrázolásnak gazdag hagyományai voltak Móricz Zsigmond előtt is. Jókai kedves, kedélyes epizódfigurákat rajzolt parazsti életképeiben, Mikszáth pedig a maga romantikus tündéri bajával vonta be a tót atyafiak és a jó palócok világát. Gárdonyi Géza paraszthősei bölcsek, okosak, naivan együgyűek.

Kialakult és makacsult tartotta magát az az illúzió, hogy a falu a derű, a csend, a nyugalom, a meghittség, a harmonikus egyszerű élet, az igénytelen ám semmi jót sem nélkülöző boldogság csábító színhelye.

Ezzel a faluképpel szembeszállni, meglátni az idilli felszín mögött a szegénységet, az elégedetlenséget, sőt a nyomort, merész újszerűségnek számított. A hagyománytól és a konzervatív világszemlélettől való lassú elszakadás jelentette Móricz számára is az évekig tartó írói vergődést.

Móricz újszerű látásmódja a Tiszaháton eltöltött hosszabb időből ered. Az itt hallot történetek szolgálnak alapul az úgynevezett paraszti műveiben.

Móricz új utat tört a paraszti világ ábrázolásában, új konvenciót teremtett: elsősorban a falusi szegények sorsát mutatja be novelláiban, regényeiben. Szereplőit nemcsak sajátos tájnyelvi kiejtésükkel, hanem igen gyakran beszédmódjuk fonetikus helyesírási képével is jellemzi.

Móricz nem leereszkedik a paraszti hőshöz, hanem mint ember az embertársát ábrázolja.

A Hét krajcár nyomora még csak a testet törte meg, a lélek ép és egészséges maradt. Ezt követő alkotásaiban – naturalista hatásra – egyre nagyobb figyelmet szentelt az ember ösztönvilágának működésére, és műveiben megjelenik később túlfűtött érzékiség, az erotika is.

Barbárok

Móricz a dzsentritémát követően, a harmincas években újra a nép problémái felé fordult, és regényekben, novellákban, riportokban számolt be a parasztság, a tanyákon élő emberek ijesztő lemaradottságáról, babonás hiedelmeiről, gondolkodásmódjáról.

Egyik legmegrendítőbb, és művészileg is legkiválóbb novellája ebből az időszakból a Barbárok (1931).

Az elbeszélésben a dialógusok uralkodnak. Az írói közlés, leírás csaknem teljesen a háttérbe szorul, az egész mű szinte balladisztikusan tömör. A műből hiányzik a korfestés is; pontosan nem állapítható meg, melyik történelmi időszakról van benne szó (jelen vagy közelmúlt).

Móricz nem éli bele magát szereplőinek lelkivilágába, nem magyarázza, nem értelmezi az eseményeket, látszólag közömbösen, szenvtelenül, mintegy riporteri módon, szűkszavúan közli a puszta tényeket.

Az írás voltaképpen egy híradás a pusztáról, egy sajátos, egzotikus, „bennszülött” világról. A mű valóban barbár, a természet nyers darabjaiként létező emberek világába visz. Az ún. ridegpásztorok társadalmon kívüli, civilizációtól távol eső, elszigetelt, magányos világába kalauzol. Ebben a kultúra alatti, babonás misztikummal átszőtt világban alakulhatott ki az a félelmetes kegyetlenség, amellyel a veres juhász és társa lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt, tizenkét éves fiát és három kutyájukat. A gyilkosság oka nem a szegénység vagy az éhező nyomor, hanem a rablás, a vagyonszerzés. A veres juhászból természetenek, megengedhetőnek tartja, hogy a másikat megölje háromszáz juháért és két szamaráért.

A novella szerkezete elkülönül Móricz többi novellájától, három külön részből áll, melyeket feszültséghíd köt össze. A cselekmény fokozatosan bontakozik ki, a mű elejétől kezdve nyomon kísérhető. Az egyes epizódok mind időben, mind pedig térben és közlésformában egyaránt eltérnek egymástól. Ritmikusan változik az időtartam is. Az első és az utolsó rész legfeljebb pár órát, a középső több mint egy évet ölel fel.

Az első fejezet tele van fojtott, és egyre erősödő feszültséggel. A juhász a kutyájával „beszélget”, a puli ugatással jelzi, hogy nem jó szándékú emberek jönnek. A hosszú hallgatás, az idő múlása, az alkony közeledése csak fokozza a vibráló nyugtalanságot. A lassan meginduló, nagy szüneteket tartó, pár szavas beszélgetés mélyén gyanakvás és védekezés bújik meg. A tömör, hiányos mondatok a beszédtől elszokott pusztai emberek szűkszavúságát érzékeltetik, és ezt a benyomást felerősíti, hogy a kérdések és válaszok a legtöbbször egymás ismétlései más-más hanglejtéssel. A rézzel kivert szíj megvásárlása ürügyén kötnek bele a Bodri juhászba, aki nem akar megválni tulajdonától. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt lezajlik a kettős gyilkosság.

Az asszony, aki rövid idővel a gyilkosság urán elindul urának felkutatására, a hűségnek, s az egy életre szóló összetartozásnak válik a jelképévé. A népmesék lehetetlent is legyűrő hőseként keresi férjét és fiát. A jóság, az önfeláldozó hűség s nyugtalan szíve hajtja a pusztákon, egészen addig, míg a puli kölyke végül rá nem talál szeretteinek elkapart holttestére. Az asszony a férfi nyakán találja meg a rézveretes szíjat. Elindul, hogy a gyilkosság hírét megvigye a bíróságnak. Ebben a részben az író a népmesék ritmikus történetmondását használja fel.

A harmadik rész a vizsgálóbiztos vallatása, amely drámai párbeszédekből áll össze. A veres juhászra sokféle bűn igazolódik, de legaljasabb tettét, a Bodri juhász megölését tagadja. A vizsgálóbíró kiválóan ismeri a pusztai emberek lelkivilágát, babonáit. Ezt bizonyítja az a szakmabeli mesterfogása, leleménye is, hogy a rézveretes szíjat a kilincsre akasztja, s így töri meg a rablógyilkos konokságát: a veres juhász mindent beismer. A gyilkost valójában a primitív ember barbár ősriadalma rendíti meg, az a rettenet, hogy áldozata kikelt a sírjából bizonyságot tenni. A bíró „barbároknak” titulálja a gyilkosokat. A természetes igazságérzet szólal meg benne, szavait nem az indulat, inkább a szomorúság szüli.

A novella címe azonban nemcsak gyilkosokra, hanem a mű összes szereplőjére vonatkozik. Bodri juhász és családja is „barbár”, nem emberekhez méltó körülmények között élt, mégsem veszett ki belőlük az emberség. Ezért érezzük őket rokonszenvesnek, ezért keltik fel sajnálatunkat.

A rézveretes szíjnak jelképes szerepe van mindhárom „felvonásban”. Az első részben nemcsak a gyilkosság ürügye, hanem Bodri juhász lelki gazdagságának, művészi hajlamának, a szépséghez való ragaszkodásának is a szimbóluma. Később az asszony, keresése során ezt találja meg halott férje nyakába akasztva. Végül a bűntény bizonyítéka lesz, mely a megdöbbentő embertelenség leleplezőjeként, az igazság diadalát jelképezi.