Béke, Természet, Szeretet
Magyarkodó
Több évvel ezelőtt egy túlbuzgó pártmunkás azzal a felkiáltással fordult vissza a kapunktól, hogy "maguk nem is magyarok". Mindezt tette azért, mert nem adtuk neki - mellesleg másnak se - a választási kopogtató cédulát, és úgy, hogy csak látásból ismert minket. Biztosan arra célzott, hogy zsidók vagyunk, de mellélőtt, mert nem vagyunk azok. Sőt, egy kivégzett hungarista nagybácsival és egy magyarságáért elüldözött délvidéki családdal, majd később a határon lelőtt nagyszülővel és nagynénivel a hátunk mögött elég sokat magyarkodtunk a múltban, talán túl sokat is. Mi már másként mutattuk és mutatjuk ki hazaszeretetünket. Erről szól ez a kis írás. Segítségül hívtam több idézetet is, mert vannak dolgok, melyeknél "szó bennszakad, hang fennakad".
NEM TUDHATOM...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944
Magyar vagyok, magyarnak születtem,
magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanított imádkozni anyám,
s szeretni téged gyönyörűszép hazám.
Innentől a hazaszeretet mémvonulata kettéválik; az egyik ösvény az itt következő kétversszakos ének és az utána jövő versike.
Édesanyám kis házára rászállott a bánat,
édesanyám udvarában rác katonák járnak.
Körös-körül vad rác rongyot fújdogál a szellő;
hogy nézheti, hogy tűrheti ezt el a Teremtő.
Majd ha egyszer, édesanyám, elmúlik a bánat,
majd ha egyszer udvarodban magyar fiúk járnak,
piros-fehér rózsa nyílik harmatozó zöldben,
hazamegyünk, édesanyám, Pünkösd ünnepére.
Nagyanyám, akit később a szerbek lelőttek a gyermekével együtt a kelebiai határban, mindig aktualizálta az utolsó sort: pl. Karácsony estére stb. Tőle tanulta édesanyám a következő verset is.
Szép hazánk nagy részét elrabolták tőlünk,
és azt is akarják, hogy beletörődjünk?
Nem fogunk mi soha, nem, nem, soha!
A másik vonulatot két idézettel mutatom be; az egyik Szent Ferenc Naphimnuszának részlete (kb. 1311-ből):
Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságod.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az
égnek; Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek!
Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden te alkotásodat.
Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.
Áldjon, Uram, Tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad.
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, téged minden ember, ki szerelmedért másnak
megbocsát. ...
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat.
...
Az Egyesült Államok elnöke ajánlatot tett az indiánok földjének megvásárlására 1854-ben. A következő idézet Seattle törzsfőnök válaszaként ismert üzenet Korsós Zoltán fordításában.
Hogyan lehet megvásárolni vagy eladni az égboltot, a föld melegét? Az ilyen gondolat nagyon távol áll tőlünk.
Hiszen ha nem a miénk a friss levegő és a sziporkázó forrásvíz, akkor hogyan adhatnánk el őket?
Ennek a földnek minden rögje szent a mi népünk számára.
...
Része vagyunk a földnek, és az anyaföld a mi részünk. Az illatos virág a nővérünk; a szarvas, a ló, a sas pedig mind a mi bátyánk. A sziklás hegycsúcs, a rét nedvei, a ló testének melege és az ember - mind egyazon családba tartoznak.
...
A víz mormogása apám apjának a hangja.
...
A folyó a bátyánk, amely szomjúságunkat csillapítja. A folyó viszi kenuinkat és táplálja gyermekeinket. Ha mi eladjuk a földet, meg kell jegyeznetek és gyermekeiteknek is meg kell tanítanotok, hogy a folyó a bátyánk, és a tiétek is, és ezért ugyanolyan kedvesen kell bánnotok vele, ahogy a testvéretekkel bánnátok.
...
A fehér ember városában nincs csend. Nem lehet hallani a fák tavasszal kibomló rügyeinek vagy a rovarok szárnycsapásának neszét.
...
A város zaja bántja a fület. És milyen lehet az élet ott, ahol az ember nem hallja a kecskefejő magányos kiáltását vagy a békák hívóhangját éjszaka egy tó körül? Én rézbőrű ember vagyok és ezt nem értem.
...
A levegő fontos a rézbőrű számára, mert minden dolog osztozik rajta - a vadállat, a fa, az ember, mind ugyanazt a lélegzetet szívják.
... a levegő minden élőlény szellemében osztozik. A szél, amely nagyapánk első lélegzetét adta, utolsó pillantását is felfogja.
...
Meg kell tanítanotok a gyermekeiteknek, hogy a föld a lábuk alatt nagyapáik hamvaiból áll. Hogy tiszteljék a földet, tanítsátok meg nekik, hogy a föld a hozzánk hasonló élőlényektől gazdag.
Tanítsátok meg nekik, amit mi is megtanítottunk a gyermekeinknek, hogy a föld az édesanyánk.
Bármi történik a földdel, ugyanaz történik a föld gyermekeivel is.
...
Hová lett a bozót? Eltűnt.
Hová lett a sas? Elment.
Az életnek vége, és elkezdődött a túlélésért való küzdelem.
A következő magyar népdal még arról beszél, hogy a természet hogyan gondoskodik gyermekeiről, ha a hűtlen gyermek, az ember, állattestvéreire támad.
Bús a bús gerlicemadár, bús a bús gerlicemadár,
de és búsabb vagyok annál, de én búsabb vagyok annál, csuhajja.
Lám, megmondtam bús gerlice, lám, megmondtam bús gerlice,
ne rakj fészket út szélire, ne rakj fészket út szélire, csuhajja.
Rakjál inkább az erdőbe, rakjál inkább az erdőbe,
annak is a közepébe, annak is a közepébe, csuhajja.
Ha az ember nem hallgat hús-vér édesanyjának szavára és bajba kerül, földédesanyja megvédi, de megdorgálja. Erről szól a másik népdal.
Erdők, mezők, szűk ligetek,
sokat bújdostam bennetek.
Bújdostam én a vadakkal,
sírtam a kis madarakkal.
Édesanyám sok szép szava,
kire nem hajlottam soha.
Hajlanék én, de már késő,
hullik felettem az eső.
Mi lesz azonban akkor, ha nemcsak az igazival, hanem földédesanyánkkal is szembefordulunk? A földi élet szempontjából nincs fellebbezési fórum.
Visszatérve a két mémösvényhez, röviden összefoglalhatjuk úgy is, hogy az egyik a pusztulás, a másik az élet útja. Mert ameddig a haza szeretését összekeverjük a hatalom birtoklásával az adott területen, addig szükségszerűen a pusztítás és pusztulás útját járjuk. Ha majd elsőbbrendűvé válnak a lét törvényei a ma hazaszeretetnek nevezett részérdekekkel szemben, akkor elmondhatjuk, hogy az élet ösvényére váltottunk. Akkor majd elsősorban az élőt látjuk a magyarban, és másodsorban a magyart az élőben; akkor majd nem birtokolni és magyarosítani akarjuk létfeltételeinket, hanem észrevesszük, hogy inkább ők "birtokolnak" minket, és legkevésbé sem magyarkodással foglalkoznak, hanem az életet - például a magyarokét is - biztosítják. A magyar csak megkülönböztető jegye az élők, azonbelül az emberek között azoknak, akik azonos nyelven - ebben az esetben magyarul - beszélnek. Az anyanyelv nagyon nagy kincs, de az élet még nagyobb. Botor dolog összekeverni a részt az egésszel, mert ez előbb-utóbb úgyis visszaüt. Ezért úgy mondanám inkább: az szereti a hazáját, aki annak földjét, vizét, levegőjét, növényeit, állatait és embereit szereti. Milyen magyar az, aki nem hagy élhető földet a jövendő magyarjainak, most élő honfitársait pedig prolongált abortusszal sújtja a létfeltételek elszennyezése által? Csak mindezek közben és után jöhet az anyanyelv kérdése, de akkor viszont sürgősen, mert különben - Radnóti szép metaforájával élve - nem lesz erős a fatörzs, amiből kinőhet a gyönge ág. Ha pedig egy idegen hatalom megpróbálná szétzúzni a nyelvi közösséget, összetartó, ökoetikai értékrendben élő családokkal szinte bármilyen elnyomást el lehet viselni, túl lehet élni. "Őrzik sötét pincékbe bújva", erdei barlangokba, vermekbe bújva, lápi menedékbe húzódva a világító értelmet. Idekívánkozik egy másik népi mondás is: Hiába vigyorogsz, semmi sincs örökké: 150 év alatt sem váltunk törökké. Radnóti Miklós, ez az származására nézve zsidó ember találta el az igaz magyar szót és gondolatot, amely hagyja, hogy mondhassa és gondolhassa más nyelv is ugyanezeket. Valóban, a magyarok világító értelme nem a magyarkodók halálhörgéses csatamezején élte túl a sok viszontagságot és maradt fenn annyi évszázadon át. A kardot rántók, a "kis Magyarország nem ország, nagy Magyarország mennyország" koordinátáiban gondolkodók a pusztítás és pusztulás útját egyengetik. Ismerősek ezek a szavak - egy másik zsidó ember is mondott már ilyeneket...Aki azonban az összetartó családokat, közösségeket építi, az egészséget, az oktatást erősíti, a helyi termelést és kereskedelmet részesíti előnyben, az az életet szolgálja - többek között a magyar fennmaradást is.
Radnóti versében benne van az általam hazaszeretetnek tartott fogalom minden jellegzetessége. Legfőbb közülük az, hogy a költő az élő és az élettelen világ minden részletéhez kötődik azon a helyen, ahol él, ahol született, minden apró mozzanathoz emlékek fűzik. Ebből kitűnik, hogy az ember igazi hazája az a tér, ahol hosszabb ideig, elsősorban korai éveiben élt, ahol megtanulta az élet szempontjából a legfontosabb fogalmakat. Ilyen helye mindenkinek van, így elmondhatjuk, hogy mindenki kötődik egy kistérséghez, egy régióhoz, amely igazából a hazája. A környezettudatos ember ezenkívül igyekszik a helyi termelésben részt venni és abból élni - mint a régebbi korok embere -, tehát gazdaságilag is elsősorban a kistérséghez kötődik. Mindebből az következik, hogy a háborúk által tologatott nemzetállam-határok hatalmi érdekeket szolgálnak, és nem a haza igazi fogalmával kapcsolatosak, különösen nem a hazaszeretettel, amit sokszor e hatalmi érdekek érvényesítése céljából meghamisítanak és mesterségesen gerjesztenek. Az anyanyelv nyilván összeköt, hiszen könnyebben tud az ember kapcsolatot teremteni a vele egy nyelvet beszélőkkel. Ezért a kereskedelemnek élénkülnie kellene az azonos nyelvet beszélő kistérségek között, függetlenül attól, hogy az a jelenlegi államhatárokon belül vagy kívül található. Ugyanez lenne kívánatos azonban koncentrikus körökben szélesedve minden régió esetében, függetlenül attól, hogy milyen anyanyelvű a lakosság, mert így a hosszabb távú fuvarozások számát és ezzel a környezetterhelést nagymértékben csökkentenénk. Sőt, ezáltal az emberiségre fenekedő hétfejű sárkány másik fejét is jó eséllyel lecsapnánk, mert így a háborúzásra is kevesebb ingere lenne egynémely felebarátunknak. Kinek lenne térkép e táj, pusztítandó vasút vagy gyárüzem, amikor az élet, a gazdasági, környezeti egymásrautaltság át- meg átszövi a régiós és államhatárokat? Amikor a tér minden porcikájával kapcsolatom van, alakít és alakítom, emlékek fűznek hozzá, gondomat viseli és én is gondját viselem - ilyen körülmények között az ember ép ésszel nem pusztít. Schumachernek igaza volt: a kicsi szép. Minél kisebb léptékekben kell megoldanunk életünk dolgait, mert annál felfoghatóbbak, elfogadhatóbbak leszünk egymás számára. Így pedig maga az ember is befogadhatóbb lesz az élők és élettelenek nagy családjába, földanya gyermekei közé.
Olvassuk el még egyszer Radnóti versét, és figyeljük meg, hogy s mint nyilvánul meg számunkra a fatörzs e gyönge ágban!
NEM TUDHATOM...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944
Vissza a kezdethez