A TERMELÉS EREDETE ÉS TÖRTÉNETE
Hans Achterhuis

A következõ szemelvény a "Figyelembe véve a természetet" címû, Wouter van Dieren által szerkesztett és a Copernicus (Springer-Verlag) kiadó által 1995-ben kiadott, a Római Klubban írt jelentés alapján készült.
E fejezet írója, Hans Achterhuis, öko-filozófiai professzor a Twente-i egyetemen, Hollandiában.

Hogy megértsük az egyének lelki gátlásait és rögeszméit, gyakran fiatal korukig kell visszamennünk. Ugyanez vonatkozik a kulturális korszakokra is. Az anyagi elõmenetel és gazdasági növekedés szükségességével kapcsolatos eszmék - melyek túlzás nélkül nevezhetõk a Modernség két központi rögeszméjének - akkor érthetõk meg, ha eredetüket vizsgáljuk.

Õsi félelem a szûkölködéstõl

A XVII. sz. elsõ felét az egész európai történelem legkellemetlenebb, sõt viharos idõszakának kellene tekintenünk. Zûrzavaros krízis idõszak volt, s az ekkor keletkezett eszmék erre a krízisre adott válaszokként szemlélhetõk. Ezek a válaszok bizonyára hasznosak voltak, de Stephen Toulmin Cosmopolis c. könyve szerint a krízis néhány alapvetõ jellegzetességeit viszont elkendõzték. Háromszáz évvel késõbb ugyanezzel a krízissel nézünk szembe újra, s most nem érhetjük be a régi válaszokkal, bármennyire igézõek is.

A XVII. sz. közepétõl a félelmek megsokszorozódtak egész Európában. Féltek az ördögtõl, a nõktõl, a zsidóktól, az idegenektõl, a természettõl és a haláltól. Egészen új ellenségeket találtak ki, melyek nemcsak a boszorkány- és zsidóüldözéssel szemléltethetõk, hanem azzal az eszmével is. hogy a természetet - lévén az ember ellensége - le kell gyõzni és igázni.

Jean Delumeau, francia történész szerint a késõ-középkor sok szorongása leginkább a hagyományos rendszerek és viselkedésformák elvesztésének tulajdonítható. Létezésünk kérdéseire a tradicionális válaszokat már nem fogadták el, s újabbakat a kultúra nem adott.

Delameau kimutatja, hogy a haladásba vetett hit elsõsorban az idõszak leplezett félelmeinek ellensúlyozását szolgálta. A jobb idõkrõl szóló szép álom csak az érme egyik oldala. A nyugati kultúrát nemcsak a folyamatosan javuló életszínvonal, hanem elnyomott félelmek is ösztönözték.

A legtöbb félelmet és aggodalmat a hiány fogalmával lehetne összegezni. Thomas Hobbes az emberiség természetes állapotát folytonos félelemnek tekinti, melyben az élet "magányos, szegény, komisz, kegyetlen és rövid." A XVII. sz. végén John Locke is megszállottja az állandó szûkölködés gondolatának. Hobbes-al ellentétben azonban kivezetõ utat javasol a növekedésrõl, haladásról, fejlesztésrõl alkotott új eszméivel; olyan fogalmakkal, melyek azelõtt soha nem léteztek.

Hobbes: A hatalom, mint viszonylagos jelenség

Leviathan címû fõ tanulmányában Hobbes kimutatja, hogy a hatalom mindenféle társadalmi intézményben és szerkezetben megnyilvánul. Szerinte a hatalom viszonylagos jelenség. Az árucikkeket, tárgyakat , hatalmat nem önmagukért keresi az ember, hanem mert másnak is kellenek. Amikor Hobbes mohóságról beszél, a gazdagság utáni vágyról, megjegyzi, hogy ezek mindig összefüggésben állnak a szégyennel. Az ok abban rejlik, hogy a gazdagságért versengõ emberek nem szeretik, ha más gazdagabb. A pénz csak akkor fontos, ha több van, mint másnak. A javakkal való elégedettség lehetõsége úgy tûnik ki van zárva, másként nehéz is lenne megérteni azt a tényt, hogy az embereknek tetszik, ha mások gazdagok. Ebbõl az összehasonlító elvbõl kiindulva Hobbes a társadalmat a konfliktusok küzdelmeként látja. A gazdagságért, rangért, hatalomért vagy más erõért való verseny küzdelemhez, gyûlölködéshez, háborúhoz vezet, mivel a versenyzõk egymás meggyilkolásával, leigázásával, kiszorításával, visszaverésével érik el vágyaikat. A társadalomban minden, amit az ember elér, valaki más kárára történik. Az itt vizsgált fogalom szerint Hobbes világegyetemében minden nehezen megkapható árúvá válik. Az erõrõl és megelégedésrõl szóló definíciója lehetetlenné teszi a megelégedést.

Hobbes szerint a hiány a kapcsolat a korlátozott anyagi eszközök és a korlátlan végcél között. A végcél korlátlan, mivel mindig felül kell múlnunk a többieket. A társadalom mentõcsónakká válik, melyben minden utas egymás ellen harcol. A túlélés válik végsõ értékké, nem a jó vagy helyes élet. Az egyének és csoportok közötti kapcsolatokat a félelem, versengés és irigység jellemzi. Hogy legyõzzék félelmüket, az emberek szerzõdés segítségével egy nagy Leviathan-t, látszólagos államot teremtenek, amely félelemben tartja állampolgárait és megakadályozza a tartós hiány nyílt háborúvá fajulását.

A legtöbb modern tudós egyetért abban, hogy Hobbes munkája racionális törést jelent elõdeihez képest. Platon, Arisztotelész és a középkori gondolkodók világát fenekestõl felfordította. Elõtte senki nem állította, hogy a vég nélküli vágyakozás az ember természetes tulajdonsága. Ebben az értelemben a másokéval való irigy összehasonlításból fakadó hiány a modernizmus találmánya. Tagadhatatlan, hogy az európai középkorban sok szûkös hiányidõszak volt. De csak Hobbes után kezdett a hiány fogalma általános, tartós állapotot jelenteni.

Locke: Növekedés és fejlesztés

John Locke tisztában volt a hiány fenyegetõ veszedelmével, de nem fogadta el, hogy az a társadalmi viszonyokból ered. Nézete szerint - mely a modernizmus elfogadott nézetévé vált - a hiány gazdasági tény, az emberiség és a természet közötti viszony. Számára a szûkölködés egyszerûen azt jelenti, hogy a Föld és a természet nem tud mindenkit ellátni. Ezért többet kell termelnünk. A gazdasági növekedés a válasz a hiányra.

Így a természet a fõ ellenséggé válik. Az emberek küzdenie és dolgoznia kell ellene, hogy többet és többet termeljen. A természet leértékelõdött a munkához képest. Locke azon tûnõdik, mi a különbség egy hektár dohánnyal vagy cukornáddal beültetett és egy ugyanakkora parlagon hagyott föld között. Úgy gondolja, hogy minden dolog, mely az ember életéhez fontos 99 %-ban a munkának köszönhetõ, csak 1 %-ban a természetnek. Összehasonlítván az európaiakat az amerikai indiánokkal, Locke azt írta, hogy az utóbbiak gazdagok földekben, mégse élnek jólétben, mert nem dolgoznak. Szerinte Amerikában egy nagy és virágzó terület királya étkezés, lakás és öltözködés terén szerényebb, mint Angliában egy napszámos.

Ebben a fajta összehasonlításban már fellelhetjük a modern gazdaság eredeti mítoszát. Eszerint a hiány az egész emberiség alapvetõ helyzete. Egy gyér és ellenséges természethez való modern hozzáállás tükrözõdik az emberiség egész történelmében. A természet a modernizmus bûnbakjává válik, a hiány az erõszak forrásává -Hobbes szerint - más emberekkel szemben, Locke szerint pedig a természettel szemben. Ha az ember le tudja gyõzni és meg tudja hódítani munkával a természetet, akkor béke és bõség lesz az osztályrésze.

Locke hiányról alkotott nézeteiben értékelnünk kell a pénz kettõs szerepének gondolatát. Egyrészrõl a pénz feltalálása okoz hiányt, másrészrõl a pénz állandóan elõre csábítja az embert és azzal az ígérettel kecsegteti, hogy segít legyõzni a szûkölködést. Eredetileg - mondja Locke - a világ mindenki számára eleget termelt. Csupán a dolgok hasznossága számított, s értelmetlen volt eltulajdonítani a föld terményeibõl többet, mint amit az ember használni tudott. Ez a szabály még mindig érvényben lenne, ha a pénzt nem találták volna fel és az emberek hallgatólagosan nem egyeztek volna meg, hogy értéket adjanak neki. Amikor elhatározták, hogy egy kis darab sárga fém - mely eláll romlás és csökkenés nélkül - legyen egyenértékû egy nagy darab hússal vagy egy halom gabonával, a dolgok valódi értéke - mely hasznosságuktól függ - megváltozott, mert az a vágy, hogy több legyen mint másnak, szabad utat kapott. "Találjon ki valamit, aminek ugyanolyan haszna és értéke van, mint a pénznek" - mondja Locke - " és megindul a javak gyûjtése, s párhuzamosan a hiány növekedése."

Egyrészrõl tehát a pénz a hiány oka. Másrészrõl, ígéretet jelent a szûkösség megszüntetésére, mivel az a dolgozó emberiség motiváló ereje, hogy hátha nemsokára elérhetõ az örökös bõség. Locke gazdasági filozófiájában a hiány már alapvetõ feltételezés és a gazdasági növekedés a válasz rá. A mindenki - mindenki ellen folytatott háború megelõzhetõ ezzel a növekedéssel, helyettesíthetõ az emberiség természet ellen folytatott háborújával, mely békét és bõséget fog hozni.

Az ígéret világos, de mögötte még feltûnõbben állnak a rejtett félelmek. Minden alkalommal, amikor a növekedés ígéretét kétségbe vonják, a félelmek lehetetlenné teszik, hogy ésszerû módon tegyék ezt. Kezdettõl fogva nem játszott jelentõs szerepet az ésszerûség a növekedésnek határt szabó vitákban. A növekedés ígéretében való hit a hiánytól való félelemben gyökerezik és ésszerû vita aligha elegendõ a félelem napvilágra hozásához, megbirkózni pedig végképp nem tud vele.

Mill és Keynes

A gazdasági növekedés ígéretével és problémáival való küszködés ésszerû elemzésének nehézsége John Stuart Mill: A politikai gazdaság alapjai címû, a 19. század talán egyik legfontosabb gazdasági tanulmányának néhány híres szakaszában jelenik meg világosan. Mill terjedelmesen tárgyalja a stabil gazdaság szükségességét. Szépen sikerül összegeznie azokat az alapvetõ elveket, melyeket ma is fel lehet lelni a gazdasági növekedésrõl szóló vitában. Az a tény, hogy nem tudta meggyõzni kortársait, figyelmeztetés lehet a mai kor emberének. Csak a vita kiszélesítésével, a szûk "ésszerû" gazdasági összefüggésbõl kiemelve van esélyünk arra, hogy felfedjük és megállapítsuk társadalmunk megszállottságát a gazdasági növekedéssel kapcsolatban.

Mill azt mondta:

A politikai közgazdászok bizonyára mindig többé-kevésbé tisztán látták, hogy a jólét növekedése nem határtalan; hogy annak a végén, amit õk haladó állapotnak mondanak, stabil állapot rejlik; hogy minden gazdasági haladás csak ennek elhalasztása; és hogy minden lépés elõre közeledés efeléþ Hogy nem értük már el régen, az azért van, mert a cél maga elõttünk száll. Nem tudom a tõke és a jólét stabil állapotát azzal a közönyös idegenkedéssel tekinteni, mely oly általánosan kinyilvánítanak a politikai közgazdászok régi iskolájának tagjai. Hajlok arra, hogy elhiggyem, hogy egészében véve ez nagyon jelentõs javulást jelentene jelen állapotunkban. Megvallom, nem vagyok lenyûgözve attól az ideális élettõl, amivel azok kecsegtetnek, akik azt gondolják, hogy az emberi lények normál állapota a küszködés a megélhetésért; hogy a taposás, tolakodás, könyökölés és egymás lábára lépés - melyek a jelen típusú társadalmi életet alkotják - a legkívánatosabb viselkedési formák. Ezek szerintem nem mások, mint az ipari haladás egyik idõszakának kellemetlen tünetei.

Mill támadja a termelés és felhalmozás puszta növekedését:

Nem tudom, miért kéne ahhoz gratulálni, hogy emberek, akik már gazdagabbak, mint bárkinek lennie kellene megduplázták fogyasztásra szánt anyagi eszközeiket, mely kevés örömet ad, ha ad egyáltalán, kivéve hogy a jólétet mutatja.

Millnek a stabil államról szóló írása ellentétes azzal a gondolattal is, hogy az emberiségnek le kell igáznia a természetet a termelés növekedésének elõmozdítása érdekében.

Az sem túl kielégítõ, ha semmi nem marad meg a természet spontán tevékenységének; ha minden talpalatnyi föld, amely élelmiszertermelésre alkalmas, meg van mûvelve; ha minden zöld pusztát és természetes legelõt felszántanak, minden négylábút és madarat, mely nincs háziasítva az ember szolgálatára, megsemmisítenek, mert vetélytársak az élelemszerzésben, ha minden növényt és felesleges fát kiásnak s alig marad hely, ahol egy vad cserje vagy virág nõhessen anélkül, hogy gyomként kipusztítanák a tökéletesített mezõgazdaság nevében.

Mill megpróbálja meggyõzni kortársait, hogy egy stabil államban sokkal jobb anyagi körülmények között élnének, mint a jelenlegi elõrerohanásban.

Aligha szükséges megjegyezni, hogy a népesség és a tõke állandósult állapota nem jelenti az emberi haladás mozdulatlanságát, ugyanannyi tere lenne mindenféle szellemi kultúrának, az erkölcsi és társadalmi fejlõdésnek, ugyanannyi lehetõség lenne az Élet Mûvészetének fejlesztésére és sokkal valószínûbb, hogy fejlõdne is, hiszen az emberi elmék nem a megélhetéssel lennének elfoglalva. Még az ipari tudományokat is olyan komolyan és sikeresen lehetne mûvelni azzal az egyszerû különbséggel, hogy csupán a gazdaság növelése helyett az ipari tevékenység jogos hatását eredményezné, vagyis lerövidítené a munkát.

Mill ezen érvei elég ésszerûnek tûnnek. De nem hatottak kortársaira, mert csak ésszerûek voltak. Nem fedezte fel a rejtett félelmeket a megélhetési küzdelem mögött. A növekedés ígéretének erejét és mély vonzását sem tapasztalhatta. Számára ezek csak oktalan dolgok voltak és kötelességének tartotta, hogy kimutassa oktalanságukat. De a növekedés ígérete nem teljesen oktalan, mert stratégiát ajánl az elnyomott félelmek és megbántódások elkerülésére.

Századunkban a közgazdászok alig gondolnak munkájuk elõfeltételezéseire. Nem beszélnek félelmekrõl és reményekrõl. Amikor azonban szabad folyást engednek az elmélkedésnek a régi témák visszatérnek. És egy 20. századi vezetõ közgazdász munkájában a régi remények új erõt nyernek. 1930-ban John Mayhard Keynes megjósolja, hogy két generáción belül az ipari társadalom talán végre felismeri azt, ami nézete szerint mindig is az emberiség célja volt: a hiány problémájának megszüntetése. Keynes egy olyan jövõt látott, mely minden alapvetõ igényt kielégítene.

Amikor az a nap eljönne, lehetõség lenne az erkölcsi törvények megváltoztatására is. Meg tudunk majd szabadulni sok álerkölcsös elvünktõl, melyek kétszáz éven át kísértettek bennünket, s amik miatt néhány ilyen utálatos emberi tulajdonságot legmagasabb erénnyé magasztaltunkþ A pénz, mint vagyon szeretete valamiféle utálatos betegségként lesz ismert, egyikeként a félig bûnös, félig beteges hajlamoknak, melyeket az elmebeteg ember undorodva vall be a szakorvosoknak. Amikor a hiányt legyõzzük, vissza tudunk majd térni az emberiség hagyományos erényeihez. Tisztelni fogjuk azokat, akik most képesek megtanítani minket, hogyan használjuk ki erényesen és jól a napot, az órát.

Keynes e jól ismert mondásainak fontos belsõ értelme van, mely számára rejtett maradt. Elõször is Keynes azt állítja, hogy a szükség alagútjának van kezdete. Valahol a múltban az erényes élet kétségtelenül létezett. A közgazdaság ígérete szerint valamikor a jövõben újra lehetséges lesz emberien és erényesen élni. De Keynes figyelmezteti kortársait, hogy mielõtt az az idõ eljön, a hiány felfordított világában kell élnünk.

Talán még száz évig kell magunknak és egymásnak mondanunk, hogy a becsületesség aljas dolog és a hitványság becsületesség. Az aljasság, fukarság hasznos és szükséges, míg a becsületesség nem. Csak a hitványság, irigység, kapzsiság és versengés tud végleg kivezetni bennünket a hiány sötét alagútjából. Egy Hobbes-i elemzésbõl kiindulva világossá válik, hogy a hiány alagútja meglehetõsen emlékeztet valamiféle ciklonra, melyben az emberek fogva vannak, körbe keringve egymással versenyezve és egyre több igényt, vágyat teremtve.

A Keynes által kigondolt száz év nagy része már eltelt és a szükség egyre nagyobb fenyegetéssé válik. Ez a kulcsszó a "Mi közös jövõnk" címû elemzésben, a Brundtland Bizottság jelentésében, s ez az egyik központi téma a környezetünk problémáival foglalkozó minden analízisnek. De a válasz mégis megegyezõnek látszik Locke-éval: gazdasági növekedés. Hogy megértsük miért pont ez a gazdasági növekedés az, ami most hiányt teremt ahelyett, hogy enyhítené, ezt a történelmi magyarázatot végig kell vinnünk.

A hiány mint társadalmi építmény

Hobbes és Locke megvizsgálták társadalmukat és látták, hogy valami hiányféleség jelen van sok emberi és társadalmi viszonyban. Locke rendszerezte a módokat, ahogyan az angliai felsõ osztályok próbáltak megmenekülni a szûkölködéstõl, de hosszú távon ez a feltételezett menekülés csak megerõsítette a hiányt és mindenütt jelenvalóvá tette. Az egyre több termelésre való törekvéssel az egész kultúra és természet ritka erõforrások terévé fokozódott le. E szerint a nézet szerint cselekedve a nyugati társadalomnak sikerült megalapítania a hiány uralmát a társadalmi és egyéni élet csaknem minden területén, az egész világon.

Õszintén szólva, több évszázadon keresztül a szerint a feltevés szerint cselekedvén, hogy a természet csak halott és értéktelen anyag, melyet emberi munkával és technikával kell kezelni, csaknem sikerült valóban halottá és értéktelenné tenni a természetet. Mindent ritka erõforrásnak értelmezve és e szerint cselekedve hosszú távon olyanná is alakítjuk. Hobbes elemzése végül igaznak bizonyul.

Lehetetlen megszüntetni a hiányt gazdasági növekedéssel és fejlesztéssel. Hobbes nem szégyellte magát félõs gyereknek bélyegezni. Nekünk viszonzásul, vonakodás nélkül kellene felfednünk a történelmi (-és még mindig fennálló) félelmeket a gazdasági növekedés ígérete mögött. Csak akkor leszünk képesek feltenni a döntõ kérdést: a gazdasági növekedés, melyet még mindig a szûkösködés ellenszerének tekintünk, valójában elterjeszti-e a hiányt az egész világon olyan mértékben, hogy végül e világnak T.S. Eliot szerint " nem robajjal, hanem nyöszörgéssel" lesz vége ?

[Vissza a kezdethez]