LASSAN,
MINT ÉN
Jon Spayde
Ez a cikk az Utne Reader 1997. márc.-áprilisi számából való, melyben külön rész
található "Lelassulás - hogyan találjuk meg természetes ritmusunkat egy
sebesség-ôrült világban" címmel.
Olyan megbízás volt ez, mely minden írót érdekelne, már csak az irónia miatt
is.
"Azt szeretném - mondta az Utne szerkesztôje -, hogy próbálj meg lassabb
iramban élni egy darabig. Nézd meg, hogy valóban meg lehet-e csinálni. Azután
írj róla."
A fônököm utasít engem, hogy lassuljak le! Sok koffeinrohamban látott már,
ahogyan keresztülcsörtettem a folyosón. Vajon azt is tudta, hogy félóráig tudom
bámulni a számítógép monitorjának bal alsó sarkát, nyakig merülve a
tétlenségbe? Remélem, nem.
Az idô és én nem voltunk jóban. Talán amíg megírom ezt a cikket, tanulok
valamit.
Az elhatározás, hogy egyszerûen éljünk, idôigényes lehet. Újra kell
hasznosítani a szemetet, a költségvetést újra alakítani, eladni az autót,
kertet tervezni. De lassan élni másodpercnyi késedelem nélkül el lehet kezdeni.
Mély lélegzetet vettem és (lassan) felvettem a kabátomat. A hivatal lépcsôjén
lefelé menve különösen erôlködtem, hogy megszokott ugrálós vágtámat nyugodt
suhanássá alakítsam, melyet a buddhista szerzetes, Thich Nhat "sétáló
meditációnak" hív. Egy lépés. Még egy. Megint egy.
Pech. Örökké tartott amíg leértem a lépcsôn.
Dobolást kezdtem érezni a mellkasomban. Az én kis belsô New York-i emberem
volt, hadonászott és azt kiabálta: "Siess, te hülye!"
Nem vagyok New York-i - egy kis városból származom, Iowa államból. De nyolc
évet töltöttem Manhattanben, ahol tökéletesítettem gyorstüzelésû
beszédemet, azt a hajlamomat, hogy állandóan kifejezzem homályos aggodalmaimat,
és általános, Dosztojevszkij-féle inkvizítorok üldözte viselkedésemet.
Tápláltam és ápoltam ezt a türelmetlen kis krapekot. Õ pedig nem örült
tervemnek.
Aznap este a vacsoraasztalnál mondtam Lauire-nek, a társamnak, hogy megpróbálok
sietség nélkül enni.
"Jó ötlet"- mondta Laurie szemeit forgatva. Ugyanis egy egész
cornwalli tyúkot meg tudok enni, amíg ô szétnyitja a szalvétáját.
Egy ideig lógattam a kanalamat a levesbe, levegôt vettem. Majd kínos
eltökéltséggel a számhoz emeltem egy kanál paradicsomlevest. Próbáltam a leves
ízét érezni, amint lecsúszott. Ütött egyet a gyomromba és hatalmas hömpölygô
éhséget okozott.
Az idô ment! Ki voltam éhezve!
Laurie reményteljes mosolya eltûnt, amint elkezdtem csevegni és növeltem
kanálsebességemet. Nemsokára azon kaptam magam, hogy három harapással befaltam
egy cipót. Leöblítettem egy erôteljes korttyal a mangólébôl.
Néhány nappal késôbb a munkahelyen visszajátszottam a magnón egy
méltóságteljesnek tartott telefonbeszélgetést, és meghallgattam a hangomat.
Olyan volt, mint egy hadaró amerikai mókusé.
Minden alkalommal, amikor megpróbáltam lassítani szokásos elôcsarnoki
rohanásaimon, szegycsontom mögött a kisember megfenyegetett az ujjával.
A modern világ többi része nem okozott problémát. Valójában épp a modern világ
volt az, amely lelassított. A közlekedési dugók lehetôvé tették, hogy kövessem
Thich Nhat Hanh tanácsát: Lélegezz és fogadd el, lélegezz és fogadd el - amikor
képes voltam emlékezni. Email üzeneteket és faxokat írtam a telefonálás helyett
és ez idôt hagyott arra, hogy eldöntsem, mit akarok mondani. A hangpostával
minden telefonhívás választást jelentett, nem nyugtalanságot.
Az én problémám az a belsô elégtelenség érzés volt, hogy az egész világon nincs
annyi idô, mely elég lenne arra, amit meg kell csinálnom. Néha ez az érzés arra
ösztökélt, hogy ôrültként futkossak össze-vissza. Máskor homályosan fülembe
súgta: "Minek?" és semmit sem csináltam egy örökkévalóságig.
Írásbeli feladataimat halogattam, úgy láttam, mindig bezsúfolhatok egy kis
lassúságot az utolsó percben, éppen mikor határidôs volt a dolog.
Eközben otthon a szennyes halmozódott.
Laurie többször jelezte, hogy szeretné, ha a házimunkák felét én végezném.
Így fejem fölött egy kis fekete képregény buborékkal összegyûjtöttem a
koszos ruhákat kosaranként. Nyolc kosár lett. Soha nem fogom tudni kimosni az
összes szennyest.
Aztán a fekete buborék villanykörtévé változott. Hirtelen magam elôtt láttam az
utat a tudatos lassúsághoz. Az út a teljes kudarc elfogadása volt.
Soha nem fogom tudni kimosni a ruhákat. Megmászhatatlan hegy volt. Amint
megadtam magam, elkezdtem belerakni a gépbe a koszos alsónemûket. Semmi
nem létezett a világon, kivéve engem, a fehér cuccokat, a fekete cuccokat, és a
félelmetes színeseket.
Az este kellemes álomként telt el. Elvégeztem a mosást. Körülbelül két nappal
túlbecsültem a ráfordítandó idôt.
Késôbb, még azon a héten, dolgozószobámban kísérleteztem a tudatos lassúsággal.
Olyan rendetlenség volt, mintha éppen akkor kutatta volna át a maffia.
"Életem végéig csak papírokat rendezek és aktákat rendszerezek" -
mondtam magamnak. De minden tiszta és rendes lett kb. 20 perc alatt.
Meglepetés! A nem kapkodó, de rendíthetetlen, élénk és vidám, tudatosan
választott lassúság nem a sebesség ellentéte. A gyorsaság és a tétlenség
középútja - a két szélsôségé, melyekhez vonzódtam az idôvel folytatott soha
véget nem érô párviadalomban. Amikor megadom magam
"lehetetlenségének", abbahagyom a mellôzését. Megjön az az érzésem,
hogy van idôm.
Ma reggel a fôszerkesztô megkérdezte: "Hogy halad a lassításos cikk?"
Ami magyarul azt jelentette: ma van a határideje.
"Körülbelül félig van kész" - hazudtam.
Lassúság elôtti énem pánikba esett volna, de én egyszerûen átruháztam
összes többi feladatomat, szeretett hangpostámra irányítottam a
telefonhívásokat és úgy írtam, mintha örökké írhatnék. Most, három órával
késôbb, befejeztem a cikket!