ÚJRA
EGYÜTT AZ IDÔVEL
Joanna Macy
Joanna Macy a béke- és a mélyökológia-mozgalom egyik csodatevôje. Munkája
mindig lélekkel teli, tanítását pedig alapos belsô és külsô tapasztalatokra
alapozza. Ez az esszé az 1989-es Santa Barbara-i (Kalifornia) konferencián
elôterjesztett írásából való.
Világunk progresszív rombolása és képességünk e rombolás lassítására vagy
megállítására, idôtapasztalatunk mûködéseként fogható fel.
Nekünk, az iparosodás utáni társadalmak tagjainak egyedülálló idôtapasztalatunk
van. Ezt egy örökké süllyedô dobozhoz lehet hasonlítani, melyben egyre gyorsuló
eszeveszett sebességgel versenyzünk egy taposómalomban. Ez a doboz elhatárol
minket az élet más ritmusaitól, valamint múltunktól és jövônktôl is. Elzárja
érzékelô mezônket és csak a legtömörebb idôtapasztalatot engedélyezi.
Amíg nem törünk ki ebbôl az idôbeli csapdából, nem leszünk képesek rá, hogy
felfogjuk, vagy irányítsuk a krízishelyzetet, melyet magunknak és az
elkövetkezô nemzedékeknek teremtettünk. De vannak ígéretes megközelítések,
melyek hagyják, hogy egészségesebb, józanabb módon éljünk az idôben. Ha
organikus ökológiai és geológiai módon nyitjuk meg idôtapasztalatunkat és felfrissítjük
kapcsolatunkat más fajokkal és korokkal, akkor lehetôvé tesszük, hogy az élet
folytatódjon a Földön.
Társadalmi cselekvésre felkészítô mûhelyeinket gyakran azzal kezdjük,
hogy három idô lényeitôl segítséget kérünk, mivel szükségünk van rájuk.
Legyetek velünk most mindannyian, akik elôttünk jártatok, ôseink és tanáraink.
Ti, akik jártatok a Földön, szerettétek, hûségesen gondoztátok, legyetek
velünk most, hogy a ránk hagyott örökséget tovább vihessük. Hangosan és némán,
a szívünkben mondjuk neveteket és látjuk arcotokat...
Mindannyian, akikkel együtt élünk és dolgozunk ezen a veszélyeztetett bolygón,
mindannyian, akikkel osztozunk ezen az idôszeleten, legyetek velünk.
Embertársaink, más fajokból való testvéreink, segítsetek megnyitni együttes
erônket és bölcsességünket. Hangosan és némán, a szívünkben mondjuk neveteket
és látjuk arcotokat...
Mindannyian, akik utánunk fogtok jönni a Földön, legyetek velünk most. Ti, akik
az elkövetkezô korokban vártok megszületésre, a ti kedvetekért is dolgozunk
világunk gyógyításán. Nem tudjuk felidézni arcotokat vagy neveteket - de
érezzük élethez való jogotok valóságát. Legyünk állhatatosak a feladatban, amit
el kell végezni, hogy nektek is legyen kék ég, gyümölcsözô föld, tiszta víz,
ahogyan ôseinknek is volt.
Ennek az imádságnak ellentéteként valóságos törôdésünket a jövô teremtményeivel
egy nemrég megjelent képregény tükrözi (Tom Toles, Buffalo News). Egy
várakozással figyelô csoportnak az ügyvéd egy végrendeletet olvas fel. Így
szól:
Kedves gyerekek!
Mi, a II. világháború utáni generáció hatalmon lévôi, nagyjából mindent
feléltünk. Kiszipolyoztuk gyáriparunk összes erôforrását, úgyhogy nem sok
maradt. A szép régi épületeket, melyek évszázadokra voltak tervezve,
leromboltuk és stílustalan, de olcsó építményekkel helyettesítettük, ezt
örökölhetitek. De - az autópályákhoz hasonlóan - már szétesôben vannak,
gondotok, az lesz velük. Annyi természetes erôforrást használtunk el, amennyit
csak tudtunk, anélkül, hogy gondoskodtunk volna megújíthatókról. Így
valószínûleg kb. csütörtöktôl számítva egy hétig lesz csak elég nektek a
maradék. Nagylelkû nyugdíjrendszert építettünk ki, de csak magunknak. Az
egyedüli igazán tartós dolog, amit alkottunk, a mérgezô szemétlerakók. Azok a
tiéitek. Tehát úgy gondoljatok örökségetekre, mint a romokból újrakezdés
kihívására - amint kifizettétek a 3 trillió dollár adósságot, amit rátok
hagytunk.
Ami ebben a képregényben megdöbbentô, az nem a túlzás, mert nincs benne túlzás,
hanem a lefestett valóság puszta iszonya és ennek ellenére a mi nyilvánvaló
nyugalmunk. Ez a nyugalom a mi generációnk önzéseként is felfogható. De úgy
gondolom, jobban segít, ha idôtapasztalatunkban kifejezve közelítünk hozzá,
mivel a valóság és a továbblépés beteges tagadása vak, szánalmasan összeaszott
idôérzéket eredményez.
A jövô semmibe vevése annál is inkább megdöbbentô, mivel ellentétes biológiai
rendszerû természetünkkel. Az élô szervezetek szaporodásra vannak alkotva
és sok idôt, energiát fektetnek ezzel kapcsolatos viselkedésükbe. Az ilyenfajta
viselkedési formáknak nincs közvetlen túlélési értéke az egyén számára; a
jövôvel van szoros kapcsolatuk. A rendszerkutató Tyrone Cashman szerint:
"...a szervezetek teljes lényege a jövôbe ömlés. Amely növénynek vagy
állatnak nem ez az alapvetô jellemvonása, az nem marad fenn. E szoros kapcsolat
az idôvel csak a kihalás árán változtatható meg. Ezt az idô-hajtóerôt, ezt a
minden élôlényre jellemzô jövôre irányultságot egy faj elvesztheti, de akkor
eltûnik, örökre."
Ez a kötôdés minden emberben nyilvánvaló. A férfiak és a nôk nemcsak a
következô generáció felnevelésén dolgoznak nagy árat fizetve, hanem más olyan
dolgokért is, amely egyéni életükön túl is megmarad: maradandó mûvekért a
mûvészetben és tudásban, technológiában és infrastruktúrában,
táj-alakításban és istentiszteleti helyeken. Ezek után elképesztô, hogy a mi
generációnk mennyire nem törôdik a jövôvel. Mi történt az idôhöz való
viszonyunkkal?
Egyrészrôl jött egy bomba. A nukleáris fegyverek megjelenése megszakította
folytonosság-érzetünket. Ez a károsodás hátra- és elôrefelé is hat, mivel az
elôzô generáció felé érzett kötôdésünk attól függ, mennyire érezzük magunkat
egy folyamatos generációváltás részének. Tudom, hogy ez igaz, azokban a
mûhelyekben tapasztaltam, melyeket a lelki zsibbadtság és erôtlenség
érzésének leküzdésére terveztünk. Amikor az emberek biztonságban ki tudják
fejezni a nukleáris és ökológiai krízisekkel kapcsolatos reakcióikat;
legmélyebb és mindent átható félelmük minden élet kihalásának veszélye. Ez az
aggodalom sokkal mélyebb, mint bármely más, személyes jólétükkel kapcsolatos
érzelmük.
Ez a tendencia egyre mélyül és súlyosbodik a mai felgyorsult életstílusunk
miatt. Nemcsak a múlt és a jövô, hanem a jelen elvesztésétôl is szenvedünk.
Sietünk. Panaszkodunk zsúfolt napirendünkre és feladataink sürgetésére, azután
egyeztetjük óráinkat és rohanunk tovább. Keményen dolgozunk, hogy rövid
pihenést szerezzünk magunknak - azután elvisszük a nyaralásra a laptop
számítógépünket és mobil telefonunkat. Minden árucikket nélkülözhetünk, kivéve
az idôt.
A rohanás, amiben élünk, megszállja gondolkodásunk folyamatait, testünket,
kapcsolatainkat. "Érdekes betegségben szenvedünk, izgatottsági lázban. Nem
szánunk rá idôt, hogy mérlegeljük a dolgokat, hogy végiggondoljuk ôket."
Ezek Alfred Herehausen szavai, a Deutsche Bank bizottságának elnökéé, akit
terroristák öltek meg.
Túlságosan gyorsan ápoljuk baráti viszonyainkat, melyeknek megvan a maguk
ritmusa. Még az ôsrégi tanár-diák kapcsolat is megsínyli ezt. "A tanárom
lassabban beszél, mint az Atari számítógépem - panaszkodik a kilencéves gyerek.
- Ebbôl elég volt, szeretnék hazamenni az Atarimhoz. Ô gyorsabban beszélget
velem."
Egy éve nem jártam már fiamnál, aki egy farmon él Brit Columbia északi részén a
vadonban. Az út utolsó 25 mérföldjét ökrösszekéren tettem meg. Felnéztem a
hegyekre és olyan megdöbbentô változásokat láttam, amelyek megállásra
késztettek. A cédrusokkal és fenyôkkel borított valamikor hiánytalan lejtôket
óriási, négyszögletes területek csúfították el - tarvágás, kiborotválva,
rondán. "A Pampers - mondta a fiam. - Az a társaság, amely papírpelenkákat
gyárt."
Egész héten, miközben segítettem a szénagyûjtésben és a kecskefejésben,
mérgesen és szomorúan néztem azokat a lejtôket. "Én soha nem adtam
papírpelenkát a saját gyerekeimre" - mormogtam. Valójában akkor még nem is
létezett: vászonpelenkát használtam, áztattam és mostam ôket, ahogyan édesanyám
is csinálta elôttem. Hogy ôszinte legyek, ha ma lennék fiatal anya, kísértésbe
esnék, hogy eldobhatókat használjak. 10-20 perc megtakarításért ôsi erdôket
vágunk ki.
A sebesség és a sietség valójában erôszakosság. Ez abból adódik, hogy nem
vagyunk összhangban környezetünkkel. A minket fenntartó természetes rendszerek
lassabban mozognak, mint mi. A visszacsatolási körök hosszabb idôt vesznek
igénybe, mint akcióink gépeinkkel. Olyanok vagyunk, mint a kolibri, amely olyan
gyorsan mozog, hogy nem észleli a medve mozdulatait, amint lassan elôjön a
barlangjából a téli álom után. A medve olyan mozdulatlannak tûnik
számára, mint nekünk egy gleccser. Amint felgyorsulunk, a természetes világból
egyre több és több válik láthatatlanná számunkra.
Sebességen mi azt értjük, hogy meg tudunk szabadulni az idô nyomásától. Innen
már nem nehéz átlátni, hogy ördögi körbe jutottunk. Az általunk teremtett
idônyomások még jobban tüzelik vágyunkat, hogy megszökjünk az idô elôl.
Akármennyire próbáljuk magunkat eltépni az idôtôl, még erôsebben hozzákötôdünk.
Szolgái leszünk irányítói helyett, elnyel bennünket, amit nekünk kéne
felhasználnunk. Ellenségnek tekintjük az idôt magát.
Egyre többen fordulunk lelki gyakorlatokhoz, hogy kiszabaduljunk ebbôl a
kisszerû harcból. Szemünket becsukva, mélyen és lassan lélegezve, idôtlen
nyugalmat keresünk. Ezek a gyakorlatok idônként segítenek a lelassulásban, de
állandósítani is tudják az idô fogalmát mint amit meg kell hódítani, ki kell
cselezni, ami elôl el kell szökni.
A hinduizmus az idôt nem tartja valóságnak, hanem olyan illúziónak, amelybôl az
idôtlenség nagyobb valóságába kell elmenekülni. A buddhista tanárok gyakran
használják a "nem-állandóság" központi fogalmát, hogy felhívják a
figyelmet a kötôdés okozta szenvedésre. Amit értékelünk, nemsokára elmúlik. A
virágok elhervadnak, a festék lekopik, a szeretôk elválnak, testünk petyhüdté
válik, ráncosodik és elporlik. Jobb, ha arra tekintünk, ami mentes az idô
pusztításától.
A nyugati vallások is ellenségesek az idôvel szemben. Keressük az
örökkévalóságot. Éljünk mennyei jutalmunkért. Vagy az újkori megfogalmazásban,
"itt és most", értékeljük le az idôt, ne törôdjünk se a múlttal, se a
jövôvel.
Ez az ellentétes gondolati beállítottság nyilvánvaló volt, amikor különbözô
vallásos hátterû résztvevôkkel vitattuk meg idôtapasztalatainkat.
Mindenki érzéssel beszélt élete ôrjöngô iramáról. Amikor felkértem ôket, hogy
alternatívákat mondjanak, csak egyet neveztek meg: menekülés az idôtlenségbe.
Ez aggodalommal töltött el, mert keményen dolgoztam a nukleáris hulladék
témáján. Olyan viszonyulásokat kerestem az idôhöz, melyek segíthetnek
szembesülni a hihetetlenül hosszú életû radióaktivitással. Azt szerettem
volna, ha képessé válunk együtt élni az idôvel és felelôsséget érzünk érte, nem
elfutunk elôle.
Hogyan szabadulhatunk az idôtôl való félelmünktôl, hogy folytatódhasson az idô?
Együtt tudunk-e élni az idôvel, hogy hosszú életûek lehessünk ezen a
Földön?
Hogy újra szerelmesek legyünk az idôbe, elbeszélésre van szükségünk. "Az
egész a történeten múlik - mondja Thomas Berry. - Azért vagyunk most bajban,
mert nincs egy jó történetünk." Noha most hatástalanok számunkra, a
múltban volt néhány jó sztorink. "Nem feltétlen tették jóvá az embereket,
sem nem szüntették meg az élet fájdalmait és ostobaságait. De olyan
összefüggést nyújtottak, melyben az élet értelemmel teli módon
mûködhetett." Ez minden, amit most kérünk, hogy az élet értelemmel
telve mûködjön - egyáltalán, mûködjön.
Berry és kozmológustársa, Brian Swimme kitart amellett, hogy az új történetnek,
melynek e kor veszedelmein át kell vezetnie bennünket, az egész univerzumról és
összes lényeirôl kell szólnia. Csak ebben az összefüggésben tudjuk felfogni a
rokonság hálózatát, ami alapvetô az alkotó elkötelezôdéshez, amire meg vagyunk
híva. Történetünk, a Földé és a miénk, nagyszerû és fájdalmas.
Talán csak a folyamatos pusztulást látva, amit a Föld Közösségére
ráerôszakoltunk, tudjuk felfogni, hogy a Föld Közösség valójában a mi egyik
dimenziónk. Talán csak a veszteséget személyesen érezve tudja az ember felfogni
az ember nagyszerûségét a Föld nagyszerûségében. Talán csak
közvetlenül érezve a Föld szépségének könnyelmû rombolását, tudunk
ráébredni az egyszerû igazságra, hogy magunkat romboljuk.
A mélyökológiai mûhelyekben "evolúciós emlékezéssel"
foglalkozunk. Kiterjesztjük idôérzékünket, hogy bolygónk idôtartamát is
belevegyük. Célunk az, hogy tudatunkat kimélyítve lássuk, mi forog kockán
személyesen számunkra bolygónk bajának következményeként, és megerôsítsük
tekintély-érzetünket, amikor a földi élet védelmében cselekszünk. Ekkor nem
magánhóbortból cselekszünk, vagy keveset élt individuális énünkbôl, hanem 5
milliárd év teljes tekintélyének tudatában.
Képzeletünket felhasználva az evolúciónkra való emlékezéshez, újra kapcsolatba
kerülünk ôseinkkel és kiterjesztjük múlt-tudatunkat. Hasonló gyakorlatok
kiterjeszthetik idô-tudatunkat a jövôre. Az ökológiai helyrehozó munka szoros
kapcsolatot eredményez az elkövetkezô generációkkal. Aki elültet egy fát,
jobban érzi haszonélvezeti jogát a Földön. Számunkra a legéletszerûbb
kapcsolatot a jövô századokhoz a nukleáris hulladékok adták.
Az a mód, ahogy elôállítottuk és ahogy eldobtuk a nukleáris hulladékot, minden
viselkedési módunk közül a legijesztôbben mutatja jövô-tagadásunkat. Ezek a
hulladékok nemcsak betegséget, halált és terméketlenséget okoznak, hanem
megtámadják magát a genetikai kódot is. Ezt tudva, a nukleáris hulladék
metrikus tonnáinak millióit rakjuk le ki nem bélelt árkokba, a tengerbe,
kartonpapír dobozokba, olyan tartályokban, amelyek eltörnek és korrodálódnak
egy-két évtizeden belül. A nagyaktivitású hulladékhoz államunk egyetlen
megoldást kínál: rejtsük el a szemünk elôl mély geológiai raktárakba és ne
gondoljunk rá - habár ez a stratégia lehetetlenné teszi, hogy a szivárgó
konténereket meg tudjuk javítani. Néhány anti-nukleáris aktivista magatartása
is hasonló: tegyék valahová messze - NIMBY (Not Into My Back Yard): Ne Az Én
Kertembe. Nem akarnak megküzdeni a ténnyel, hogy valójában a mi generációnk
termelte ezt az anyagot. Egy emlékezetes alkalommal, Los Alamos mellett egy
"emberek tanácsán", amikor a hulladékról szóló beszélgetést nem
akarták folytatni, elôvettem egy kismagnót. "Feltételezzük - mondtam -,
hogy nem tudjuk megakadályozni, hogy a hulladék a carsbadi raktárba kerüljön,
így legfeljebb ezt a kazettát tehetjük a tetejére a következô generációk
számára, hogy meghallgathassák. Mit akarunk mondani nekik?"
Körbeadtuk a magnót, férfiak és nôk kezdtek beszélni rá. "A nevem George.
1988-ból szólok és megpróbálom megakadályozni, hogy ezt a radioaktív hulladékot
eltemessék. Ha megcsinálják és ha halljátok, amit mondok, figyeljetek. Ez az
anyag veszélyes, ne ássatok itt. Maradjatok távol. Tényleg halálos. Vigyázzatok!"
Ahogyan jöttek a szavak, a meg nem születettek, akikhez szóltunk, egyre élôbbé
váltak számunkra. Elillant a NIMBY reagálás és felváltotta a szándék, hogy
vigyázzunk a hulladékra, hogy megvédjük a jövô generációkat. Néhány fiatalember
még önkéntesen vállalni is akarta, hogy gondnokként él és dolgozik egy
"ôrségen", ahol a következô generációk örökké felügyelnének a
hulladékra.
Az idôvel való másik kísérletben a jövôben élôk szerepét játsszuk, nevükben
beszélünk, nem hozzájuk. Fantáziautazásra megyünk egy Nukleáris Ôrzôhelyre
egy-két évszázaddal elôbbre. Megpróbáljuk megérteni, milyen követelmények
hárulnak azokra a generációkra, milyen intézményeket kell létrehozniuk és
hogyan kell felelôsségteljesen vigyázniuk. Ez a perspektíva a rémület és a
szégyen új érzését keltette fel, mely helyénvaló, de új reménységérzet kíséri.
A remény abból a lehetôségbôl fakad, hogy nekünk, embereknek van képességünk
felvállalni a felelôsséget tetteinkért.
Azt szeretném ezzel mondani, hogy képesek vagyunk erkölcsi képzeletünk
segítségével kitörni idôbörtönünkbôl és hosszabb idôszakok is valóságossá
válhatnak számunkra. Meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk rá, szeretjük
csinálni.
Radioaktív örökségünkkel foglalkozva más hatás is érte idôtapasztalatomat.
Szenvedtem a nagy szorítástól, mint bárki más, legfôbb idôtapasztalatom a hiány
és a sietség volt. Különösen a társadalmi munkában ketyegett mindig az óra.
Siess, siess, hogy megállítsd a fegyverkezési hajsza következô kiterjesztését,
gátold meg a B1 bombázót vagy a Trident II-t. Telefonálj, adj körbe
kérvényeket, a visszaszámlálás megkezdôdött. Amikor a nukleáris hulladékra
kezdtem összpontosítani, amikor megvilágosodott számomra szörnyû mérgének
örökkévalóságnyi élettartama, amikor bepillantást nyertem, hogy az emberi figyelem
hosszú fenntartásának milyen követelményét jelenti ez, az idô követelése
megfordult. A kérdést, hogy milyen gyorsan tud valaki valamit megcsinálni,
felváltotta az a kérdés, hogy milyen "h-o-s-s-s-z-z-ú-ú-ú" ideig
képes csinálni. Képesek leszünk-e tényleg megvédeni magunkat és a természetet
évszázadokig, évezredekig, százezer évig? A kihívás az idôtartam lett, nem a
sebesség, a hosszú nyereség és nem a gyors mozdulat. Lélegzetem lelassult, a
borda szorítása engedett. A hulladék iszonyata segített, hogy együtt éljek az
idôvel.
Ha az élhetô világért meg kell tanulnunk újra együtt élni az idôvel, milyen
változások szükségesek irányítási rendszereinkben? Az ilyen kérdés a javaslatok
sokaságát sugallja. A hivatalok kiterjesztett idôszakai felmentenék a zaklatott
képviselôket a rendszeres választási kampányok nyomása alól és idôt adnának
nekik a gondolkodásra. A költségvetési politika változásaival a kiadásokat nem
kellene költségvetési évenként elszámolni.
Teremtsünk olyan struktúrákat, melyek a jövô nemzedékeinek is szót adnak. Mivel
erôforrásaik kizsákmányolásával megadóztatjuk ôket, beleszólásuk kellene hogy
legyen a folyamatba. Olyan hivataloknak kellene alakulniuk, ahol a
nyilatkozatok az ô érdekükben történnének. Fontoljuk meg a Parlamenti
Kongresszus Harmadik Házának megalakítását, a Jövô Szóvivôinek Házát. Tagjai
lehetnének egyetemisták, értékelhetnének számlákat, a költségvetést és
törvényeket javasolhatnának.
Mivel olyan faj vagyunk, melynek nincs jövôje a világ ökorendszerének egészsége
nélkül, egy organikusabb, ökológiai idôtapasztalat a túlélés feltétele. Nem
kell várnunk, amíg új intézményeink lesznek. Most is elkezdhetjük.
Idôtapasztalatunkat tekintetbe véve barátságban élhetünk az idôvel.
Figyelhetjük ritmusát a perc lélegzésében és érezhetjük, hogyan köt össze
minket - anélkül, hogy megrabolná életünket - a múlt és a jövô lényeivel. Ôk
láthatatlan társaink lehetnek, erôsítenek minket, amint újra együtt élünk az
idôvel.