A NÉPESSÉG ÉS A KAPITALIZMUS TÖRTÉNETE
Donald Worster

Donald Worster környezet-történész a Kansas-i egyetemen. Könyvei közé tartozik a Természet Gazdaságtana, az Ökológiai gondolatok története (1977), Szeméttároló: A déli síkságok az 1930-as években (1979) és A birodalom folyói: Szárazság és gazdasági fejlõdés Nyugat-Amerikában (1985). A következõ szemelvény egy általa szerkesztett környezettörténeti esszégyûjteménybõl való. Címe: A Föld végsõ idõi, Cambridge University Press, Cambridge, 1988.

Menjünk vissza az 1500-as évhez, amikor az európai népesség kb. 80 millió volt. A lassú éledés idõszaka volt ez a pestis okozta iszonyatos veszteségek után. A bubó pestis járványa végigsöpört a kontinensen a XIV. század közepén, s az emberek harmad-negyed része meghalt. A XVI. századra az európai számok visszaálltak a középkori csúcsra - s azután megállás nélkül szárnyaltak felfelé. Egyes becslések szerint 1750-re az európai népesség száma elérte a 140 milliót. A következõ 100 évben ez 266 millióra emelkedett. (És 1966-ra 728 millióra).

Több ember kevesebb megélhetési lehetõséget talált. Így a felesleges népesség elkezdett az Új Világba vándorolni a Régibõl. A túlnyomó többség a mérsékelt égöv felé vette útját, ahol kevés és hadászatilag gyenge volt az õslakosság. A gyarmatosítók beléptek Észak-Amerikába, Argentínába, Ausztráliába, Dél-Afrikába- de ritkán telepedtek le Kínában, Japánban vagy a trópusokon. Ahol kis számban telepedtek le ott a gyarmati birodalom védelmével próbálták átvenni a hatalmat. Az 1800-as évek közepére - az egész Földre vonatkozóan - bizonyítékok gyûltek össze ennek a nagyszámú és intenzív kiáramlásnak az ökológiai hatásáról. A hatás azonban nemcsak a tengerentúlon jelentkezett - Pl. Franciaországban 1750 és 1860 között az ország erdõterületének nem kevesebb, mint felét kivágták, s az emberek ki voltak szolgáltatva árvizeknek, talajeróziónak, fahiánynak.

De helytelen lenne minden környezeti változást a népességnövekedés kegyetlen, nyers közbelépésével magyarázni. Ilyen magyarázat nem tárná fel pontosan, hogy az európai társadalom mely csoportjai és mely gazdasági osztályai növekedtek legjobban és miért. Nem tudnánk meg azt sem, hogy a nemzeteken belül mely rétegek nõttek és melyek csökkentek. Végül nem ismernénk be azt a tényt, hogy végül is az élelem és a gazdagság növekedésével Európában csökkentek a születési számok. Ez az úgynevezett demográfiai átmenet azt sugallja, hogy a népesség nem mindig volt állandó és kérlelhetetlen oka a változásnak. Ha meg akarjuk magyarázni a természet modernkori lekicsinylését, akkor a széles demográfiai irányzatok mögé kell néznünk. Így egy második mozgató erõhöz érkezünk: a modern kapitalista gazdaság felemelkedéséhez, iparosodása fejlõdéséhez és a földgolyón való elterjedéséhez.

E tevékenységek gyökerei ismét jóval visszanyúlnak a modern kor elé; piacok és kereskedelem léteztek a modern kor elõtti idõkben, megtalálhatók voltak csaknem az egész világon és a történelem nagy részében. Mindazonáltal 1500 elõtt sehol nem váltak szigorúan a társadalmi szervezet központjává. A piac még nem vált kulcsfontosságú társadalmi intézménnyé, s a hozzá társított értékek sem lettek az új társadalmi filozófia alapjai. Elõször néhány szakaszon túl kellett jutnia, a javak hagyományos módon való szervezett kereskedelmétõl az ipari kapitalizmusig, mely az árutermelés radikálisan új módszere volt, bérmunkát használva a kapitalisták új osztályának gyáraiban.

A teljes felemelkedés lassan jött, és 1776-ig még nem érkezett tetõpontjára, amikor Adam Smith mesteri tervezetét kiadták "A nemzetek jóléte" címmel. Ez a munka végre jól kidolgozott érvet hozott fel a feltörekvõ gazdasági rendszer mellet, megmutatta, hogy magas fokú öntudatot ért el.

A kapitalisták megígérték, hogy a Föld technikai leigázásával igazságosabb, ésszerûbb, megfelelõbb ás termékenyebb életet nyújtanak mindenkinek, fõleg maguknak. Módszerük egyszerûen az volt, hogy felszabadították az egyéni vállalkozást a hagyományos hierarchia és közösség kötelékébõl. Ez azt jelentette, hogy mindenkit megtanítottak arra, hogy a Földet és egymást õszinte, energikus rámenõsséggel kezelje, anélkül, hogy túl sok erkölcsi vagy esztétikai nézet gátolná õket ebben. Az embereknek el kell kezdeniük dolgozni és nem családjuk és a közösség szükségleteinek kielégítésére kell termelniük, hanem ami otthonra szükséges. Mindenekfelett meg kell tanulniuk, hogy saját vagyonukat gyarapítsák könyörtelenül. Gondolataik állandóan a pénzszerzés körül forogjanak. Mindent, ami körülöttünk van - a földet, az ásványkincseket, saját munkájukat - lehetséges árucikknek kell tekinteniük, mellyel hasznot szerezhetnek a piacon. Követelniük kell a jogot, hogy ezeket az árucikkeket elõállíthassák, megvásárolják, eladják külsõ szabályozás vagy beavatkozás nélkül.

Ezt a gondolkodásmódot minden elõzõnél feljebbvalónak tartották, mert logikusabb és tudományosabb volt. Ahogy Adam Smith megfogalmazta, a kapitalizmus " az emberi természet azon vonzalmán alapult, hogy cserekereskedelmet folytasson." Lehet, hogy természetes volt, de sem õ, sem az új erkölcsi világkép más támogatója nem kívánta, hogy mindezt sok-sok rábeszélés nélkül elfogadják. Sok erõfeszítést tettek azért, hogy átalakítsák a hagyományos bûnnek tartott mohóságot és irigységet áldásos erényekké.

Ennek az ipari kapitalista rendszernek legkönyörtelenebb ellenzõje a két német kritikus, Karl Marx és Friedrich Engels . Elsöprõ éleslátással letépték az ésszerû, jóindulatú bõség maszkját, hogy feltárják az undorító valóságot, melyben az elválasztódott társadalmi kapcsolatok között az osztályok egymást bántalmazták. A kapitalista társadalom undorító arculatának marxista leleplezése jól ismert. Kevéssé ismert az az érv, hogy az ember természettel való bánásmódja is radikálisan megváltozott. Ugyanúgy, ahogy a tõkések a munkások új alsó rétegét haszonszerzési gépekké szervezték, ugyanúgy kihasználják a Földet nyersanyagforrásként ehhez a munkához. Végül a kapitalisták el fognak szóródni a földgolyón, hogy új forrásokat alakítsanak haszonná. Amint ezt Marx és Engels is megfigyelte:

A régi igények helyett, melyeket az ország termelése kielégített, új igényeket fogunk találni, olyanokat, melyekhez távoli országok termékeire lesz szükség. A régi helyi és nemzeti elzárkózás és önelégültség helyett kapcsolatokat építünk ki minden téren, megvalósítva a népek világméretû egymásra utaltságát.
(A kommunista párt manifesztuma, 1848)

Két globális erõ ekkor bontakozott ki, a népességnövekedés és a kapitalizmus egyaránt a változás fõ mozgató rugói lettek ahogy a 19. század elkezdõdött, mindkét tényezõt arra szánták, hogy geológiailag hatékonyan átalakítsa a természetet. Bizonyos, hogy hatással voltak egymásra, nem tudni, hogy melyik volt az ok és melyik az okozat, vagy mindkettõ egyszerre. Néhányan vitatták, hogy az európaiak találták volna fel a piacot ellátva így a növekvõ népességet. Mások, beleértve a marxistákat is, ragaszkodtak ahhoz, hogy az erõvonalak másként futnak, a kapitalizmustól a népesség növekedéséig. Az akinek valamit el kell adnia, annak vevõkre van szükségre és nagyon sokra. Munkaerõt akartak a lehetõ legolcsóbb áron. Természetesen az annak az esete volt, amikor a gazdasági forradalom egy nagyszerû ígéretet hangoztatott, egy nagy utópista törekvést, ami velejéig népesség-centrikus volt. Az iparosok nemcsak a meglévõ lakosság korlátlan gazdagítását ígérték, hanem a népesség bármilyen nagy növekedését is.

A történelemben az okviszony ritkán fogható fel A-tól B-ig futó egyenes vonalként, gyakrabban fordul elõ, hogy A és B összetett módon hat egymásra. Bárhogyan is, e két erõ egymásra gyakorolt összetett hatása óriási volt és senki sokáig senki sem méltányolta. Hazájukban és külföldön az európaiak feltételezték, hogy Isten a világot nekik teremtette és bölcsen , jóindulattal úgy tervezte meg, hogy semmi sem tudta megbolygatni rendjét; bármi is történjék a természettel, az tovább viszi az isteni munkát.

Ha szerényebbek lettek volna is, akkor sem lett volna könnyû az európaiaknak a kívánságaikban rejlõ veszélyt elképzelni. A piacgazdaságnak sajátos hajlama volt arra, hogy ezeknek nagy részét elrejtse elõlük. Egyre többen kerültek városokba, s nem volt többé fogalmuk a Föld hatásairól. Másrészrõl pedig sok esetben azoknak a kezében voltak a termelési eszközök - a föld vagy a megmûveléséhez szükséges szerszámok - akik már nem vettek részt a termelésben, és természetesen nem éreztek felelõsségek ezekkel kapcsolatban. Saját maguk és a társadalom nyomást gyakorolt a termelõeszközök birtokosaira, hogy nagyobb hasznot húzzanak a földbõl, szélesebb piacon értékesítsék, és nagyobb nyereséghez jussanak. Ami még rosszabb, természeti erõforrásaik kiszélesítése miatt gyakorlatilag Európában senki nem volt informálva és érdekelve a külföldön okozott ökológiai problémákról.

Az elmúlt 120 év során a növekvõ népszaporulat és az ipari kapitalizmus ezt a sebehetõséget a legtávolabbi helyekre, ökorendszerek ezreibe terjesztette el. Hasonló folyamat történt a hatalmas tömegû új technológiák segítségével a szállításban, a növénytermesztésben és hasonló termelési ágakban. Például az európaiak 1869-ben fejezték be Szuezi Csatorna ásását. Egy évvel késõbb India elkezdett búzát exportálni Angliába a csatornán keresztül. Hogy ezt a kereskedelmet megkönnyítsék, az európaiak szenet adtak a teherhajók üzemeltetéséhez, s a víz alá telefonkábeleket fektettek. Tömegesen gyártottak acél ekéket, gõz cséplõgépeket, gázolajos traktorokat, buldózereket, fakitermelõ üzemeket, láncfûrészeket. E találmányok mindegyike a kapitalista rendszeren belül jött létre, bár gyakran állami segítséggel. Az elmúlt évszázadban minden fontos gép, minden újfajta szállítási mód fõképpen az adott kultúra szükségleteinek kielégítésére jött létre. Ezért csak másodsorban tekinthetjük a technológiát a Földet megváltoztató tényezõnek. A technológia mögött a kapitalistáké és politikai szövetségeseiké volt az irányítás.

Hosszú ideje a legdrasztikusabb környezeti változásokat a természetes ökológiai rendszerek mûvelt területekké való átalakítása okozza. 1860-tól 1920-ig 432 millió hektárt alakítottak át rendszeresen mûvelt területté világszerte. Ebbõl 164 millió hektár Észak-Amerikában volt, 88 millió Oroszországban, 89 millió Ázsiában. Azután 1920 és 1978 között másik 419 millió hektárt csatoltak hozzá. Ez azelõtt majdnem 1 milliárd hektár erdõ és mezõ volt, nyüzsgõ, változatos élettel tele, s mindez áldozatul esett a kereskedelmi mezõgazdaság egyszerûsítéseinek.

Az ipari kapitalista nemzetek növekvõ elégedettséggel nézték, hogyan válnak értékeik csaknem mindenhol uralkodóvá. A földgolyó távoli sarkaiban a növekvõ termelés és fogyasztás lett a siker legfõbb fokmérõje. Herman Dali közgazdász írja:

A gazdasági növekedés az általánosan elfogadott cél a világon. Kapitalisták, kommunisták, fasiszták és szocialisták egyaránt gazdasági növekedést akarnak és igyekeznek ezt maximalizálni. A leggyorsabban növekvõ rendszert tartják legjobbnak. A gazdasági növekedés varázsa az, hogy ez a nemzeti erõ alapja és a küzdelmes szegénység alternatívája. Áldozathozatal nélkül ígér többet mindenki számára.
(Forrás - Steady-State Economics, 1977)

Karl Marx követõi bármennyire nehézkesek is voltak abban az ösztönzésben, hogy a földet gyárrá változtassák, bármennyire is hangoztatták az igazságosság elõbbre helyezését a haszonnal szemben, mégis csatlakoztak a minden nemzetre kiterjedõ transz-ideológiai uralkodás eszméjének keresztes hadjáratához. A kapitalista gazdaság megdöntése nem jelentené bolygónk sebezhetõségének végét. A mindenki számára több árucikk bármilyen pontatlan fordításban is több szennyezõdést, mennyiséget, elhasználódást, kiadást jelent. Az emberi értelem még soha nem volt és talán soha nem is lesz képes elkerülni ezt az árat. 1971-re egy tanulmány az emberiségnek a Földre gyakorolt ökológiai hatását évenkénti 5%-os növekedésre becsüli ( 14 évenkénti kétszerezõdéssel ). Elõfordulási helyük megszûnésével a növényi és állati fajok kezdtek eltûnni. Elõször évenként egy faj, késõbb minden nap egy, nemsokára minden órában, majd negyedórában. Az 1980-as évek közepére 500 000 és 1 millió közötti faj állt kihalás elõtt.

Mivel az evolúció folyamatát megszakították, az ember által elõidézett környezeti változások harmadik formája jelent meg, melyet még nehezebb feltartoztatni, mint a népesség-növekedést vagy a kapitalizmust. Tudománynak hívják. Bármire is használják, célja hatalom volt. Az indusztrializmus csak egyik megjelenési formája. Egyre több erõ halmozódott fel, nemcsak a fogyasztás kielégítésére, hanem az állami katonai erõk érdekében is.

A tudomány egyik oldalról azt mondta az embereknek, hogy a természet szép és sértetlen, törvények láncolata, melyeket be kell tartani, rendjét becsülni és védeni kell. Másrészrõl a tudomány egy olyan természetrõl beszélt, melynek ereje kezdetleges lévén az emberi leleményességre vár, hogy kifejlõdhessen. Az így felfogott természet csak eszköz lett az emberek kezében gazdagsághoz, háborúhoz, élvezethez, biztonsághoz, kötelékhez és szabadsághoz. E két radikálisan ellentétes tudományos felfogás között a modern világ elõre-hátra ingázik, de kétségkívül a másodiknak van döntõbb befolyása.

Megközelítõen, öt évszázaddal ezelõtt, amikor a jelenlegi korszak megkezdõdött, az emberi faj elkezdte keresni az utat, hogy új helyet találjon a földgolyón. Sikerült kiszabadulniuk - legalábbis az európaiaknak - a régi szûk helyi korlátok közül, melyek elõzõ nemzedékek ezreit kényszerítették arra, hogy lemondjanak a szaporodásról és a vágyakról. Elõzõleg csak egy szûk társadalmi elit tudott tékozlóan élni, figyelmen kívül hagyva a természet határait. Az emberek többsége azonban naponta megtanulta, hogy fokozott gonddal törõdjön a völgyekkel, hegyekkel, erdõkkel és öblökkel. Ha tönkretették volna környezetüket, hol találhattak volna megélhetést ?

De amikor a világháború megkezdõdött, lehetõség nyílt a régi óvatosság elhagyására. Büntetlenül tehettük amit akartunk, hatalomhoz juthattunk. Ebben a földi korlátoktól való elszakadás hangulatában beszélt Francis Bacon az angol filozófus az emberi birodalom határainak kiszélesítésérõl, minden lehetséges dolog megvalósításával. Az az ember, aki Bacon-nal együtt elhitte, hogy "a világ az emberért van, nem az ember a világért", mindenbe belegyezett.

De egy ponton a lázadás- és versenyszellem önmagát meríti ki. Semmilyen kulturális irányzat nem létezik örökké, változatlanul, vitán felül állva, szemérmetlenül. Lehet, hogy ez is elkopik majd végre. Láttuk a Földet az ûrbõl és megértettük, milyen gyorsan fel tudnánk robbantani. Következésképpen talán új történelmi fejezetbe lépnénk, amikor elkezdenénk felfedezni a tudomány másik nevelõ oldalán keresztül, együttérzéssel párosult józan ésszel, fejlõdõ erkölcsi tudatossággal a rég elfelejtett gondolatokat: azt a hagyományos tanítást, mely kimondja, hogy a hatalommal együtt jár a visszafogottság és a felelõsség, s hogy tudatában kell lennünk a természettõl való függõségünknek, az egész teremtésbe való beilleszkedésünknek.

[Vissza a kezdethez]