KIÚT A MÓKUSKERÉKBÕL
Juliet Schor

Juliet Schor a Harvardon volt fiatal közgazdaságtan tanár, amikor két megengedhetetlen dolgot tett. Írt egy best-seller könyvet (A túlhajszolt amerikai (Harper Collins, New York, 1991), s benne kifogásolta - sok megfelelõ bizonyítékkal alátámasztva - egy hagyományos gazdasági bölcseletet. Kimutatta, hogy az átlag amerikai többet dolgozik, mint az átlag európai (320 órával többet évente) s az egyenletesen emelkedõ termelékenység ellenére, többet, mint maguk az amerikaiak a 40-es években. Azt állította, hogy a munkások nem önmaguk választják magasabb teljesítményük behajtását több pénz, munka és fogyasztás formájában, hanem szervezetten irányított tényezõk hálózata kényszeríti õket erre, s minden a féktelen kapitalizmusból ered. Több munka az alkalmazottak számára nagyobb munkanélküliséget, növekvõ fogyasztást eredményez. A következõ részlet A túlhajszolt amerikai c. könyv utolsó fejezetébõl való.

Gyakran mondják, hogy a közgazdász olyan ember, aki mindennek tudja az árát, de az értékét semminek sem. Az idõ kérdésében mindannyian közgazdásszá válhatunk. Az értékével kínosan tisztában vagyunk - a plusz jövedelemmel, amit másodállással keresünk, a túlmunkáért járó másfélszeres fizetéssel is. Eközben lehet, hogy elfelejtettük az idõ valódi értékét.

A kapitalizmus elõtti Európa nagyjából "idõtlen" volt - van Jacques Le Golf történész szavaival kifejezve "sietség nélküli és precizitásra nem törekvõ". Amikor a kapitalizmus megemelte az idõ "árát", az emberek ritka kincsként kezdtek gondolni rá. A növekvõ piacgazdaság ideológiája valóban tele volt idõ-metaforával: idõmegtakarító, az idõ okos felhasználása, az "idõpocsékolás" elitélése.
Végül is a kapitalizmus többet tett annál, minthogy értéket adott az idõnek. Idõ és pénz egymással behelyettesíthetõvé váltak. Az idõ maga árucikké vált.

A pénzkölcsönzés volt az idõ árusításának elsõ példája. Késõbb az idõ áruba bocsátása jelentkezett a munkaerõpiacon, s a legtöbb ember számára a legnagyobb befolyás területévé vált. Elõször azért küzdöttek a munkások, hogy az idõ ne legyen büntetõeszköz a munkavállalók kezében. Évtizedek múltán az idõ birtoklásáért harcoltak - vagyis, hogy mennyi volt a sajátjuk, mennyi a fõnöké.

Az idõ gáttalan pénzre váltása ma uralkodó érték, törvényessége olyannyira szilárd, hogy már nem teljesen önkényes - a legtöbb munkást túlóra vállalására lehet kényszeríteni. Az idõ anyagi értéke messze túlmutat a munkaerõpiacon. Az állam minden bíróságon eltöltött napért fizet az esküdteknek. Az emberi élet törvényes értéke a munkaidõ majdani eladásán alapul. Minden órának ára van.

Minden egyes órán árcédula van és ez biztosítja az idõ hasznos felhasználását az egyén és a társadalom számára. De az idõ értékének sok vonatkozását nehéz csupán a piaci árfolyamba belefoglalni - ilyen pl. a társadalmi élet minõsége, vagy egy alapvetõ emberi jognak, a szabadidõnek a fogalma. Minél több idõ helyettesíti a pénzt, annál nehezebb független idõérték mérõt megállapítani. Ha a piac csak a pénz értékét ismeri el, akkor nincs értelme vitatkozni azzal, hogy egyfajta munka " túl sok órát" vesz igénybe. A testületi jogász inflációs munkaórái megfelelnek inflációs fizetésünknek. Ha az alacsony fizetésû munkásoknak két teljes munkaidõs állásuk van, ez csak annak köszönhetõ, hogy "többre értékeli a pénzt az idõnél". Ahol az idõ pénz, nehéz megvédeni azoknak a az idõt, akik nem tudnak fizetni érte. És magunk számára is nehéz megvédeni, pihenésre, hobbikra vagy alvásra. De a józan ész azt súgja, hogy a munkaórák túl hosszúak, egészségtelenek, társadalomellenesek is lehetnek és rontják az élet minõségét.

Az idõ és pénz arányának más káros hatása is van. Az egyenlõen elosztott erõforrást (idõ) átalakítja határozottan egyenlõtlenre (pénz). Az idõ eladása aláássa egyenlõségüket. Minthogy a munkaidõn kívüli munka értékesebbé válik, így akiknek van pénzük, takarékoskodhatnak azzal, úgy hogy embereket bérelnek ételeik elkészítésére, gyermekeik felügyeletére, még a helyettük való sorban álláshoz is. Azok az emberek, akiknek idejét megveszik, gazdaságilag kevésbé vannak jó helyzetben. A mai idõhiány azzal a veszéllyel jár, hogy egy új kiszolgáló osztály keletkezik.

A csereüzlet mérséklésének elve már létezik. Törvény tiltja önmagunk rabszolgamunkára adását. Szavazati jogunkat sem lehet áruba bocsátani. Gyermekeket sem. Az állam szabályozza a munkaórákat a gyarmati idõszak óta. A szabadidõhöz való jogra törvényt hoztak, ilyen például a fizetett szabadsághoz való jog. A legfontosabb a társadalombiztosítási rendszer, mely elfogadja, hogy a munkásoknak joga van a pihenésre idõs korukban. Én e jognak a kiszélesítése mellett emelek szót, hogy mindenki élvezhesse ezt a jogot már fiatalkorában és egész életében.

Új ösztönzõ erõk a munkáltatóknak

Amit a cégek jelenleg ingyenesen kapnak a fizetett munkásoktól, azt meg kellene fizetniük. Ezért azt javaslom, hogy minden fizetett állás formálisan és törvényesen egy általános tervhez tartozzon. Ideális esetben a cég meghatározza a munkaórák éves maximumát és ezen belül rugalmasságot engedélyez. Ha egy munkás az átlagosnál több ideig dolgozik, a cégnek fizetni kell érte.
Természetesen a munkáltatók így is nagyon magas szabványóraszámot állapíthatnak meg. A japán gyakorlatot is követhetjük, ahol a munkásokat finoman arra ösztönzik, hogy mindenféle szabványtól tekintsenek el. A munkások esetleg nem is igényelhetnek túlórát vagy lemondanak a szabadságukról, hogy elõbbre jussanak a ranglétrán. A legversenyképesebb környezetben lehetetlen kivédeni a hosszú munkaidõre való hajlamot az egyetemes kultúra megváltoztatása nélkül. De egy világosan meghatározott tervezet hasznos határt szabna a munkaadóknak és újfajta versenyt eredményezne. Ha egy leendõ gyakornoktól a Salamon Fivérek 80 órát kérnek hetente és a Goldman, Sacks 70-et, akkor az elsõként említett hátrányba kerül.

Ami a túlórákért való fizetést illeti, azt javaslom, hogy a fizetés ne pénzben, hanem idõben történjen. Minden állás - akár egység-, óra- vagy darabbéres - szabvány munkanapból, munkahétbõl és munkaévbõl álljon. Egy ma ledolgozott túlóra megfelelne egy késõbbi szabad órának a fizetett munkaidõbõl. A munkások így hosszabb hétvégeket gyûjthetnének össze, alkotó szabadságra mehetnének vagy mellékállást vállalhatnának teljes fizetésért. Sokkal könnyebb lenne iskolába járni, gyermekeket nevelni, vagy önkéntes munkát csinálni.

A másik nagyon szükséges változás az lenne, hogy a mellékállások könnyebben megvalósíthatók legyenek. Jelenleg ezek rosszul fizetettek, kis mozgékonyságot engedélyezõk és elõnyök nélkül járnak. A szellemi foglalkozásúaknál a visszahúzó erõ különösen erõs - sok helyen a mellékállás vállalása egyenértékû a karrier befejezésével.

Néhány egyszerû reform növelné a mellékállások megvalósíthatóságát. Az elsõ döntõ lépés az elõnyök megvonásának felszámolása lenne. A részmunkaidõben dolgozók munkaóráik arányában részesülnének az egészségbiztosításban, a nyugdíjban és más juttatásokban. Sok teljes munkaidõs dolgozó van, aki jobban szeretne részmunkaidõben dolgozni, de a fél a juttatások elvesztésétõl. Ez a rendelkezés lehetõvé tenné, hogy átváltsanak. A legjobb megoldás egy egyetemes, az állam által biztosított egészségbiztosítás és nyugdíj rendszer lenne mindenki számára, tekintet nélkül foglalkoztatási helyzetére.

A cégek számára léteznek más hatékony, a termelést elõsegítõ túlóra-helyettesítõk. Például nagyobb beleszólást biztosíthatnak a munkásoknak a döntéshozatalban, csökkenthetik a bérek közötti különbségeket és jobban emberközpontúvá tehetik a munkahelyi környezetet. Tanulmányok sora igazolja, hogy ezek a reformok növelik a megelégedést és a termelékenységet. Az egyik régen esedékes, becsületes reform az lenne, hogy betiltják a kötelezõ túlórát. A munkásokat nem szabadna arra kényszeríteni, hogy többet dolgozzanak az átlagos munkahétnél ha megakarják tartani az állásukat

A késõbbi jövedelem szabadidõre cserélése

Az emberek makacsul ragaszkodnak aktuális fizetésükhöz, s nem hajlandók vagy képtelenek idõre cserélni azt. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy nagy a hajlandóság a majdani jövedelemnövekedés szabadidõre váltására. A vállalat bejelentené, hány százalékos bérnövelést tervez. Azután kiszámolná az ennek megfelelõ szabadórák számát. A dolgozó választhatna a lehetõségek közül, hogy vagy csak fizetést kér vagy csak szabadságot, vagy fele-fele arányban, vagy bármilyen más felosztásban. A cég ajánlata a napi óraszám csökkentése vagy több szabadnap adása lehetne. A szabadidõ évrõl évre felhalmozódhatna.

Évi 2 %-os, idõre váltott jövedelemnövekedés esetén, az átlagos munkabér 360 órával csökkenhetne - 1960 óráról 1600-ra évente. Ez két hónappal több évi szabadsághoz vagy hat és fél órás munkanaphoz elég.

Természetesen, ha az alkalmazottak következetesen inkább idõben kérik jövedelemnövekedésüket, a vásárló erõ stagnálni fog; lépést tart az inflációval, de nem megy túl rajta. Ennek az a jó oldala, hogy amirõl nem tud az ember, az nem is aggasztja. Amint azt a megrögzött vásárlók tapasztalják, a vásárolt árúk minõsége nem zavarja õket, ha abbahagyják az üzletekbe járást. Ha holnap is elégedett vagy avval a mennyiséggel, amit ma fogyasztasz, akkor a késõbbi kereset idõre cserélése áldásos lehet. Lesznek persze erõsen ellenzõi is a dolognak. Bizonyos embereknek egyszerûen szenvedélyük a munka - azoknak akiknek ez menekülés, megszállottság. Másoknak a pénz a mindenük, eladnák a lelküket egy zsírosabb állásért, tekintet nélkül a munkaidõre, stresszfokozatra, családi életre vagy társadalmi környezetre. És a lakosság felének megvan az a speciális problémája, amit egy 45 éves gépész tár fel: "A férfiaknak az a feladata, hogy teljes munkaidejüket családjuk ellátásáért dolgozzák le. Ha a szabadidõt kér az ember, lustának mondják." A férfiak különösen csapdában vannak, nemcsak a hagyományos kenyérkeresõ szerepben, hanem a kulturális hajlandóságunk szerint is, mely munkánk és fizetésünk értékével tesz egyenlõvé.

Idõkülönbségek

Természetesen sokaknak olyan alacsony a fizetése, hogy nem adhatnak fel semmilyen bevételi forrást, sem jelenlegit, sem késõbbit. Az amerikai dolgozóknak csaknem az egyharmada annyi fizetést kap jelenleg, ami nem elég ahhoz, hogy a szegénységbõl kiemelje. Milliók kényszerülnek túlórára, éjszakai munkára, vagy többen keresnek a családból, hogy valahogyan megtudjanak élni - ha egyáltalán sikerül.
A szabadidõ önkéntes emelésének az a veszélye, hogy a bérkülönbségek idõkülönbségekké alakulhatnak. A lakosság legszegényebb harmada épp annyi órát dolgozna mint eddig, míg a felsõ kétharmad fokozatosan henyélõ osztállyá alakulna. Ennek az egyensúlyhiánynak orvoslására a szabadidõ kötelezõ emelését javaslom, pl. államilag elõírt négy hét fizetett szabadságot vagy szülõi szabadságot minden alkalmazottnak.

Végülis, az idõegyenetlenséget a hangsúlyos bérkülönbségek megszüntetésére lehetne orvosolni. Az alacsony fizetések emelése nem egyszerû dolog, de legalább két stratégia segít ebben. Az elsõ szerint, a vállalatoknak el kellene kezdeniük a nagy bérkülönbségek megszüntetését oly módon, hogy az alul lévõknek többet fizetnek, és a felül lévõknek kevesebbet. Másodszor, a szövetségi minimumbért emelni kellene, s a gazdaság átlagfizetéséhez állítani. Végül, a munkaidõ-probléma nem oldható meg a munka elosztásának egyenlõvé tétele nélkül. Ez hosszantartó megoldást jelentene az alul-foglalkoztatottságban, melyen segíteni lehet, ha a túlterhelt dolgozók munkaideje csökken.

A mindent hatalmába kerítõ fogyasztás

A túlmunka csapdájának kikerülése azt jelenti, hogy ki tudunk lépni a fogyasztók taposómalmából, ez azonban élet- és gondolkodásmód változtatást kíván. A változás nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem kulturális és pszichológiai is. Az elsõ lépés gyakorlati - olyan helyzetet teremt maga körül , hogy egy fix, kisebb jövedelembõl kijöjjünk. Például, egy kaliforniai környezettervezõ három évet töltött azzal, hogy felkészüljön munkaidejének csökkentésére. Eladta az autóját és meggyõzte társát, hogy az élet kevés pénzzel is jó lesz. " Vagy pénzt kell keresni, hogy megvásárolhasd azt a fajta életet, amit elképzelsz vagy megváltoztatod elvárásaidat és nincs többé szükséged pénzre. "

Az, hogy meg tudod-e változtatni elvárásaidat, attól függ, hogy megérted-e azokat a pszichológiai és kulturális funkciókat, melyeket az anyagi javak betöltenek. A dolgok betöltik életünk üres helyeit. Sok ember arra összpontosít, hogy háza legyen és szép bútorokkal rendezze be, míg amire igazán vágynak az egy érzelmi építmény - az otthon. A nõk egy része a divat segítségével próbál fantázia-ént teremteni, ami kárpótolja õket tudatos vagy tudattalan hiányérzetükért. Az anyagiasság emberbaráti bûn is lehet. A férfiak keresik a kincses ládát, hogy feleségüknek vagy a gyerekeiknek adhassák. De ebben a folyamatban mindenkit becsapnak " azt hittem, jót teszek vele, ha állandóan dolgozom a pénzért, viszont soha nem voltam otthon." A felismerés gyakran túl késõn jön. " Most, hogy idõsebb vagyok, látom mit veszítettem. "

Ha önkéntesen csökken a fizetés, az fájdalmas, gyakran pusztító hatású lehet. De azok akik önszántukból mondanak le a bõség keresésérõl, teljesen elégedettek lehetnek. " Az utóbbi négy évben a felsõ középosztályból a szegények közé kerültem, de sokkal gazdagabb vagyok, mint a legtöbb ember, és boldogabb is. " "Teljesen új értékrendszert állítottam fel, elvetettem a büszkeséget, irigységet, versengést és az elismerés utáni vágyat.

A szabadidõ visszakövetelése

Néhányan szkeptikusak az amerikaiak szabadidõ utáni vágyával szemben. Mit fognak csinálni az emberek több idõvel ? Másodállást keresnek vagy unatkoznak ? Felmérési adatai azt igazolják, hogy az emberek dolgoznak szabadnapjaikon, de nem feltétlenül pénzért. Nagyrészben azokat a napi teendõket látják el, amik régebben a háziasszonyok egésznapos dolgai voltak. Egy kaliforniai vállalatnál, mely havonta két nap szabadságot adott alkalmazottainak, csak annyi idõt fordítottak a háztartásra és az önkéntes munkára, mint amennyit a pihenésre. Ez nagyjából ellátó munka - gyermekek, beteg rokonok, barátok ellátása és házi munka. Manapság sokunknak nincs ideje a gondoskodásra. Jó lenne munkaidõnkbõl lefaragni erre a célra. S ebben a férfiakkal kellene megosztani a terhet.

Sok ember szeretne több idõt fordítani a templomba járásra, gyermekeik iskolai és sportéletére, vagy segítenének ingyen-konyhákon. De az idõ szorítása áldozatot követel az önkéntes munkáktól. A szabadidõt iskoláztatásra is lehetne fordítani. Az ingyenmunka, mely kitölti a szabadidõnket, életfontosságú számunkra, egyénileg és társadalmilag is. Ennek világosan kellene látszania abból, ahogyan csökkenésekor a társadalmi problémák felhalmozódnak.

[Vissza a kezdethez]