KIÚT
A MÓKUSKERÉKBÕL
Juliet Schor
Juliet Schor a
Harvardon volt fiatal közgazdaságtan tanár, amikor két megengedhetetlen dolgot
tett. Írt egy best-seller könyvet (A túlhajszolt amerikai (Harper Collins, New
York, 1991), s benne kifogásolta - sok megfelelõ bizonyítékkal
alátámasztva - egy hagyományos gazdasági bölcseletet. Kimutatta, hogy az átlag
amerikai többet dolgozik, mint az átlag európai (320 órával többet évente) s az
egyenletesen emelkedõ termelékenység ellenére, többet, mint maguk az
amerikaiak a 40-es években. Azt állította, hogy a munkások nem önmaguk
választják magasabb teljesítményük behajtását több pénz, munka és fogyasztás formájában,
hanem szervezetten irányított tényezõk hálózata kényszeríti õket
erre, s minden a féktelen kapitalizmusból ered. Több munka az alkalmazottak
számára nagyobb munkanélküliséget, növekvõ fogyasztást eredményez. A
következõ részlet A túlhajszolt amerikai c. könyv utolsó
fejezetébõl való.
Gyakran mondják,
hogy a közgazdász olyan ember, aki mindennek tudja az árát, de az értékét
semminek sem. Az idõ kérdésében mindannyian közgazdásszá válhatunk. Az
értékével kínosan tisztában vagyunk - a plusz jövedelemmel, amit másodállással
keresünk, a túlmunkáért járó másfélszeres fizetéssel is. Eközben lehet, hogy
elfelejtettük az idõ valódi értékét.
A kapitalizmus
elõtti Európa nagyjából "idõtlen" volt - van Jacques Le
Golf történész szavaival kifejezve "sietség nélküli és precizitásra nem
törekvõ". Amikor a kapitalizmus megemelte az idõ
"árát", az emberek ritka kincsként kezdtek gondolni rá. A
növekvõ piacgazdaság ideológiája valóban tele volt
idõ-metaforával: idõmegtakarító, az idõ okos
felhasználása, az "idõpocsékolás" elitélése.
Végül is a kapitalizmus többet tett annál, minthogy értéket adott az
idõnek. Idõ és pénz egymással behelyettesíthetõvé váltak.
Az idõ maga árucikké vált.
A pénzkölcsönzés
volt az idõ árusításának elsõ példája. Késõbb az
idõ áruba bocsátása jelentkezett a munkaerõpiacon, s a legtöbb
ember számára a legnagyobb befolyás területévé vált. Elõször azért
küzdöttek a munkások, hogy az idõ ne legyen büntetõeszköz a
munkavállalók kezében. Évtizedek múltán az idõ birtoklásáért harcoltak -
vagyis, hogy mennyi volt a sajátjuk, mennyi a fõnöké.
Az idõ
gáttalan pénzre váltása ma uralkodó érték, törvényessége olyannyira szilárd,
hogy már nem teljesen önkényes - a legtöbb munkást túlóra vállalására lehet
kényszeríteni. Az idõ anyagi értéke messze túlmutat a
munkaerõpiacon. Az állam minden bíróságon eltöltött napért fizet az
esküdteknek. Az emberi élet törvényes értéke a munkaidõ majdani eladásán
alapul. Minden órának ára van.
Minden egyes órán
árcédula van és ez biztosítja az idõ hasznos felhasználását az egyén és
a társadalom számára. De az idõ értékének sok vonatkozását nehéz csupán
a piaci árfolyamba belefoglalni - ilyen pl. a társadalmi élet minõsége,
vagy egy alapvetõ emberi jognak, a szabadidõnek a fogalma. Minél
több idõ helyettesíti a pénzt, annál nehezebb független idõérték
mérõt megállapítani. Ha a piac csak a pénz értékét ismeri el, akkor
nincs értelme vitatkozni azzal, hogy egyfajta munka " túl sok órát"
vesz igénybe. A testületi jogász inflációs munkaórái megfelelnek inflációs
fizetésünknek. Ha az alacsony fizetésû munkásoknak két teljes
munkaidõs állásuk van, ez csak annak köszönhetõ, hogy
"többre értékeli a pénzt az idõnél". Ahol az idõ pénz,
nehéz megvédeni azoknak a az idõt, akik nem tudnak fizetni érte. És
magunk számára is nehéz megvédeni, pihenésre, hobbikra vagy alvásra. De a józan
ész azt súgja, hogy a munkaórák túl hosszúak, egészségtelenek,
társadalomellenesek is lehetnek és rontják az élet minõségét.
Az idõ és
pénz arányának más káros hatása is van. Az egyenlõen elosztott
erõforrást (idõ) átalakítja határozottan egyenlõtlenre
(pénz). Az idõ eladása aláássa egyenlõségüket. Minthogy a
munkaidõn kívüli munka értékesebbé válik, így akiknek van pénzük,
takarékoskodhatnak azzal, úgy hogy embereket bérelnek ételeik elkészítésére,
gyermekeik felügyeletére, még a helyettük való sorban álláshoz is. Azok az
emberek, akiknek idejét megveszik, gazdaságilag kevésbé vannak jó helyzetben. A
mai idõhiány azzal a veszéllyel jár, hogy egy új kiszolgáló osztály
keletkezik.
A csereüzlet
mérséklésének elve már létezik. Törvény tiltja önmagunk rabszolgamunkára
adását. Szavazati jogunkat sem lehet áruba bocsátani. Gyermekeket sem. Az állam
szabályozza a munkaórákat a gyarmati idõszak óta. A szabadidõhöz
való jogra törvényt hoztak, ilyen például a fizetett szabadsághoz való jog. A
legfontosabb a társadalombiztosítási rendszer, mely elfogadja, hogy a
munkásoknak joga van a pihenésre idõs korukban. Én e jognak a
kiszélesítése mellett emelek szót, hogy mindenki élvezhesse ezt a jogot már
fiatalkorában és egész életében.
Új ösztönzõ
erõk a munkáltatóknak
Amit a cégek
jelenleg ingyenesen kapnak a fizetett munkásoktól, azt meg kellene fizetniük.
Ezért azt javaslom, hogy minden fizetett állás formálisan és törvényesen egy
általános tervhez tartozzon. Ideális esetben a cég meghatározza a munkaórák
éves maximumát és ezen belül rugalmasságot engedélyez. Ha egy munkás az
átlagosnál több ideig dolgozik, a cégnek fizetni kell érte.
Természetesen a munkáltatók így is nagyon magas szabványóraszámot állapíthatnak
meg. A japán gyakorlatot is követhetjük, ahol a munkásokat finoman arra
ösztönzik, hogy mindenféle szabványtól tekintsenek el. A munkások esetleg nem
is igényelhetnek túlórát vagy lemondanak a szabadságukról, hogy elõbbre
jussanak a ranglétrán. A legversenyképesebb környezetben lehetetlen kivédeni a
hosszú munkaidõre való hajlamot az egyetemes kultúra megváltoztatása
nélkül. De egy világosan meghatározott tervezet hasznos határt szabna a
munkaadóknak és újfajta versenyt eredményezne. Ha egy leendõ gyakornoktól
a Salamon Fivérek 80 órát kérnek hetente és a Goldman, Sacks 70-et, akkor az
elsõként említett hátrányba kerül.
Ami a túlórákért
való fizetést illeti, azt javaslom, hogy a fizetés ne pénzben, hanem
idõben történjen. Minden állás - akár egység-, óra- vagy darabbéres - szabvány
munkanapból, munkahétbõl és munkaévbõl álljon. Egy ma ledolgozott
túlóra megfelelne egy késõbbi szabad órának a fizetett
munkaidõbõl. A munkások így hosszabb hétvégeket
gyûjthetnének össze, alkotó szabadságra mehetnének vagy mellékállást
vállalhatnának teljes fizetésért. Sokkal könnyebb lenne iskolába járni,
gyermekeket nevelni, vagy önkéntes munkát csinálni.
A másik nagyon
szükséges változás az lenne, hogy a mellékállások könnyebben megvalósíthatók
legyenek. Jelenleg ezek rosszul fizetettek, kis mozgékonyságot
engedélyezõk és elõnyök nélkül járnak. A szellemi
foglalkozásúaknál a visszahúzó erõ különösen erõs - sok helyen a
mellékállás vállalása egyenértékû a karrier befejezésével.
Néhány
egyszerû reform növelné a mellékállások megvalósíthatóságát. Az
elsõ döntõ lépés az elõnyök megvonásának felszámolása
lenne. A részmunkaidõben dolgozók munkaóráik arányában részesülnének az
egészségbiztosításban, a nyugdíjban és más juttatásokban. Sok teljes
munkaidõs dolgozó van, aki jobban szeretne részmunkaidõben
dolgozni, de a fél a juttatások elvesztésétõl. Ez a rendelkezés
lehetõvé tenné, hogy átváltsanak. A legjobb megoldás egy egyetemes, az
állam által biztosított egészségbiztosítás és nyugdíj rendszer lenne mindenki
számára, tekintet nélkül foglalkoztatási helyzetére.
A cégek számára
léteznek más hatékony, a termelést elõsegítõ
túlóra-helyettesítõk. Például nagyobb beleszólást biztosíthatnak a
munkásoknak a döntéshozatalban, csökkenthetik a bérek közötti különbségeket és
jobban emberközpontúvá tehetik a munkahelyi környezetet. Tanulmányok sora
igazolja, hogy ezek a reformok növelik a megelégedést és a termelékenységet. Az
egyik régen esedékes, becsületes reform az lenne, hogy betiltják a
kötelezõ túlórát. A munkásokat nem szabadna arra kényszeríteni, hogy
többet dolgozzanak az átlagos munkahétnél ha megakarják tartani az állásukat
A késõbbi
jövedelem szabadidõre cserélése
Az emberek makacsul
ragaszkodnak aktuális fizetésükhöz, s nem hajlandók vagy képtelenek
idõre cserélni azt. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy nagy a
hajlandóság a majdani jövedelemnövekedés szabadidõre váltására. A
vállalat bejelentené, hány százalékos bérnövelést tervez. Azután kiszámolná az
ennek megfelelõ szabadórák számát. A dolgozó választhatna a
lehetõségek közül, hogy vagy csak fizetést kér vagy csak szabadságot,
vagy fele-fele arányban, vagy bármilyen más felosztásban. A cég ajánlata a napi
óraszám csökkentése vagy több szabadnap adása lehetne. A szabadidõ
évrõl évre felhalmozódhatna.
Évi 2 %-os,
idõre váltott jövedelemnövekedés esetén, az átlagos munkabér 360 órával
csökkenhetne - 1960 óráról 1600-ra évente. Ez két hónappal több évi
szabadsághoz vagy hat és fél órás munkanaphoz elég.
Természetesen, ha
az alkalmazottak következetesen inkább idõben kérik
jövedelemnövekedésüket, a vásárló erõ stagnálni fog; lépést tart az
inflációval, de nem megy túl rajta. Ennek az a jó oldala, hogy amirõl
nem tud az ember, az nem is aggasztja. Amint azt a megrögzött vásárlók
tapasztalják, a vásárolt árúk minõsége nem zavarja õket, ha
abbahagyják az üzletekbe járást. Ha holnap is elégedett vagy avval a
mennyiséggel, amit ma fogyasztasz, akkor a késõbbi kereset idõre
cserélése áldásos lehet. Lesznek persze erõsen ellenzõi is a
dolognak. Bizonyos embereknek egyszerûen szenvedélyük a munka - azoknak akiknek
ez menekülés, megszállottság. Másoknak a pénz a mindenük, eladnák a lelküket
egy zsírosabb állásért, tekintet nélkül a munkaidõre, stresszfokozatra,
családi életre vagy társadalmi környezetre. És a lakosság felének megvan az a
speciális problémája, amit egy 45 éves gépész tár fel: "A férfiaknak az a
feladata, hogy teljes munkaidejüket családjuk ellátásáért dolgozzák le. Ha a
szabadidõt kér az ember, lustának mondják." A férfiak különösen
csapdában vannak, nemcsak a hagyományos kenyérkeresõ szerepben, hanem a
kulturális hajlandóságunk szerint is, mely munkánk és fizetésünk értékével tesz
egyenlõvé.
Idõkülönbségek
Természetesen
sokaknak olyan alacsony a fizetése, hogy nem adhatnak fel semmilyen bevételi
forrást, sem jelenlegit, sem késõbbit. Az amerikai dolgozóknak csaknem
az egyharmada annyi fizetést kap jelenleg, ami nem elég ahhoz, hogy a
szegénységbõl kiemelje. Milliók kényszerülnek túlórára, éjszakai
munkára, vagy többen keresnek a családból, hogy valahogyan megtudjanak élni -
ha egyáltalán sikerül.
A szabadidõ önkéntes emelésének az a veszélye, hogy a bérkülönbségek
idõkülönbségekké alakulhatnak. A lakosság legszegényebb harmada épp
annyi órát dolgozna mint eddig, míg a felsõ kétharmad fokozatosan
henyélõ osztállyá alakulna. Ennek az egyensúlyhiánynak orvoslására a
szabadidõ kötelezõ emelését javaslom, pl. államilag elõírt
négy hét fizetett szabadságot vagy szülõi szabadságot minden
alkalmazottnak.
Végülis, az
idõegyenetlenséget a hangsúlyos bérkülönbségek megszüntetésére lehetne
orvosolni. Az alacsony fizetések emelése nem egyszerû dolog, de legalább
két stratégia segít ebben. Az elsõ szerint, a vállalatoknak el kellene
kezdeniük a nagy bérkülönbségek megszüntetését oly módon, hogy az alul
lévõknek többet fizetnek, és a felül lévõknek kevesebbet.
Másodszor, a szövetségi minimumbért emelni kellene, s a gazdaság
átlagfizetéséhez állítani. Végül, a munkaidõ-probléma nem oldható meg a
munka elosztásának egyenlõvé tétele nélkül. Ez hosszantartó megoldást
jelentene az alul-foglalkoztatottságban, melyen segíteni lehet, ha a túlterhelt
dolgozók munkaideje csökken.
A mindent hatalmába
kerítõ fogyasztás
A túlmunka
csapdájának kikerülése azt jelenti, hogy ki tudunk lépni a fogyasztók
taposómalmából, ez azonban élet- és gondolkodásmód változtatást kíván. A változás
nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem kulturális és pszichológiai is. Az
elsõ lépés gyakorlati - olyan helyzetet teremt maga körül , hogy egy
fix, kisebb jövedelembõl kijöjjünk. Például, egy kaliforniai
környezettervezõ három évet töltött azzal, hogy felkészüljön
munkaidejének csökkentésére. Eladta az autóját és meggyõzte társát, hogy
az élet kevés pénzzel is jó lesz. " Vagy pénzt kell keresni, hogy
megvásárolhasd azt a fajta életet, amit elképzelsz vagy megváltoztatod
elvárásaidat és nincs többé szükséged pénzre. "
Az, hogy meg
tudod-e változtatni elvárásaidat, attól függ, hogy megérted-e azokat a
pszichológiai és kulturális funkciókat, melyeket az anyagi javak betöltenek. A
dolgok betöltik életünk üres helyeit. Sok ember arra összpontosít, hogy háza
legyen és szép bútorokkal rendezze be, míg amire igazán vágynak az egy érzelmi
építmény - az otthon. A nõk egy része a divat segítségével próbál
fantázia-ént teremteni, ami kárpótolja õket tudatos vagy tudattalan
hiányérzetükért. Az anyagiasság emberbaráti bûn is lehet. A férfiak
keresik a kincses ládát, hogy feleségüknek vagy a gyerekeiknek adhassák. De
ebben a folyamatban mindenkit becsapnak " azt hittem, jót teszek vele, ha
állandóan dolgozom a pénzért, viszont soha nem voltam otthon." A
felismerés gyakran túl késõn jön. " Most, hogy idõsebb
vagyok, látom mit veszítettem. "
Ha önkéntesen
csökken a fizetés, az fájdalmas, gyakran pusztító hatású lehet. De azok akik
önszántukból mondanak le a bõség keresésérõl, teljesen
elégedettek lehetnek. " Az utóbbi négy évben a felsõ
középosztályból a szegények közé kerültem, de sokkal gazdagabb vagyok, mint a
legtöbb ember, és boldogabb is. " "Teljesen új értékrendszert
állítottam fel, elvetettem a büszkeséget, irigységet, versengést és az elismerés
utáni vágyat.
A szabadidõ
visszakövetelése
Néhányan
szkeptikusak az amerikaiak szabadidõ utáni vágyával szemben. Mit fognak
csinálni az emberek több idõvel ? Másodállást keresnek vagy unatkoznak ?
Felmérési adatai azt igazolják, hogy az emberek dolgoznak szabadnapjaikon, de
nem feltétlenül pénzért. Nagyrészben azokat a napi teendõket látják el,
amik régebben a háziasszonyok egésznapos dolgai voltak. Egy kaliforniai
vállalatnál, mely havonta két nap szabadságot adott alkalmazottainak, csak
annyi idõt fordítottak a háztartásra és az önkéntes munkára, mint
amennyit a pihenésre. Ez nagyjából ellátó munka - gyermekek, beteg rokonok,
barátok ellátása és házi munka. Manapság sokunknak nincs ideje a gondoskodásra.
Jó lenne munkaidõnkbõl lefaragni erre a célra. S ebben a
férfiakkal kellene megosztani a terhet.
Sok ember szeretne
több idõt fordítani a templomba járásra, gyermekeik iskolai és
sportéletére, vagy segítenének ingyen-konyhákon. De az idõ szorítása
áldozatot követel az önkéntes munkáktól. A szabadidõt iskoláztatásra is
lehetne fordítani. Az ingyenmunka, mely kitölti a szabadidõnket,
életfontosságú számunkra, egyénileg és társadalmilag is. Ennek világosan
kellene látszania abból, ahogyan csökkenésekor a társadalmi problémák
felhalmozódnak.