A NAGY AMERIKAI LELASSULÁS
(John P. Robinson, Geoffrey Godbey)

Ha ön politikus, reklámszakértõ vagy bármi más foglalkozást ûz, s az Egyesült Államok közvéleményérõl pontos értesüléseket szeretne, olvassa az "American Demographics" címû folyóiratot. Ez a cikk az 1996-os júniusi számban jelent meg. Robinson a szociológia tanára és a Maryland-i egyetemen az "amerikaiak idõfelhasználása" projekt vezetõje. Godbey a szabadidõ tudományok (nem mi találtuk ki !) professzora. A Pennsylvania-i Állami Egyetemen. E szerzõpáros könyve " idõ az életre" címmel ez évben jelenik meg a Penn State Press kiadó gondozásában.

Nem kell sokáig vezetni az amerikai utakon ahhoz, hogy rájöjjön az ember, hányan kockáztatják életüket és egészségüket, hogy néhány értékes másodpercet nyerjenek. S évtizedes pályafutások megszüntetéséhez a döntéshozatal csupán pillanatokat vesz igénybe. Azok a fogyasztási irányzatok, melyek megegyeznek az élet gyorsuló ütemével, magukba foglalják a fagyasztott gyümölcslé koncentrátumok megszüntetését, teret adva az elõre összekevert leveknek és a macskák növekvõ népszerûségének a nagyobb kötöttséget jelentõ, idõigényes kutyákkal szemben. Arról a tényrõl nem is beszélve, hogy a Federal Express "abszolút máról holnapra" történõ szállítása ma már nem elég gyors azok számára, akik a világ egyik legjobb postarendszerét "csigapostának" hívják.

Az amerikai élet idõ-ûzött jellege nem új történet. Több mint 150 évvel ezelõtt, Alexis de Tocqueville, a francia tudósító megfigyelte a gyarmatokon, hogy az amerikaiak mindig sietnek. Néhány 20. század végi könyv érvékkel bizonyította, hogy az amerikaiak hosszabb munkaidõben dolgoznak, felgyorsult tempóban élnek. 1962-ben Sebastian de Grazia "Idõrõl, munkáról, pihenésrõl" címû könyvében alátámasztotta, hogy az amerikai társadalom saját maga választotta a szabadidõ elvesztését. Staffan Linder közgazdász "A sietõ, pihenõ osztály" címû könyvében egyfajta "idõéhségrõl" ír, mely a szabadidõ növelésének igényébõl ered, párhuzamba állítva a munkaidõ csökkentésének igényével. Nemrégen a következõ könyvek: " Az agyonhajszolt amerikai" (Juliet Schol), " A második mûszak "(Arlie Hocschild), "Idõ és pénz - a fogyasztói társadalom megalkotása "(Gary Scross) , "Tolakodók " (Leland Borns) és " Nincs idõ az Istenre és a családra" (Ben Hunnicut) alátámasztották, hogy a munkának szentelt órák nõnek, az idõ ritmusa pedig felgyorsul. A PBS levetítette "Kifutva az idõbõl" címû dokumentumfilmet 1994-ben, és a IOWA egyetem helyet adott egy nemzetközi konferenciának ebben az évben "Amerika idõéhsége" címmel.

A látszólagosan döntõ bizonyíték ellenére, hogy az amerikaiaknak kevesebb idejük van, amit a sajátjuknak mondhatnak s hogy ez áldozattal is jár, a tényleges szabadidõ heti összege naplófeljegyzések alapján növekedett az 1960-as évek közepétõl. Amikor az emberek késõbb nõsülnek, kevesebb gyerekük van, késleltetik életük néhány legelfoglaltabb évét. Azzal is szabadítanak fel az amerikaiak órákat, hogy alaposan lecsípnek a munkára és a házimunkára szánt idõbõl. Tehát mire panaszkodunk?

Önmagában a dolgok végzéséhez felhasznált percek számát nem lehet világosan megmagyarázni. Bizonyos emberek annyira szeretik a munkájukat, hogy nincs terhükre ha szorítja õket az idõ. Van akinek ez még pozitív motivációt is jelent. Másoknak azonban az állandó sürgetés idegesítõ.

Nyilvánvalóan nem elég tudni, hogyan töltik az emberek a szabadidejüket; a fontos az, hogy tudjuk, mi a véleményük ezzel kapcsolatban. Az elmúlt néhány évtized során több kutatás sokféle módon próbálta megközelíteni az idõ felhasználásának következményeit. Néhány nemrég feltárt eredmény kimutatja, hogy az amerikaiak tudnak alkalmazkodni. A legtöbb ember nehezen hiszi el, hogy nõ a szabadidõ, de a legújabb bizonyítékok azt mutatják, hogy kezdik tudomásul venni ezt a tényt. Ráadásul, a stressz-szint stabilizálódni látszik. Mindent összevetve, Amerikában a lelassulás kezdetének jelei már mutatkoznak.

Az idõ szorítása: valóságos vagy képzelt ?

Kétszer akkora azoknak az embereknek a száma, akik azt mondják, kevesebb idejük van most, mint öt évvel ezelõtt, azokhoz képest, akik több szabadidõrõl beszélnek. Ez Poper Starch (Worldwide and Pennsylvania State University) kutatásának eredménye. Néhány csoportnak ez a valóság. A 25 és 34 év közötti embereknek tényleg kevesebb szabadidejük van, mint amikor fiatalok voltak, mivel nagyobb a valószínûsége, hogy teljes munkaidõben dolgoznak és gyermekeik vannak. A naplók idõbeosztási adatai megerõsítik ezt a feltevést. De az nem magyarázat arra, hogy miért mondják az idõsebb emberek is, hogy kevesebb a szabadidejük, amikor a naptári adatokból kiderül, hogy a heti szabadidõ az érett amerikaiak között növekedett.

Lehet, hogy az emberek úgy érzik kevesebb szabadidejük van, de ez önmagában nem feltétlenül rossz dolog. Ha produktív tevékenységgel töltik ki idejüket, s ez jó érzéssel tölti el õket, akkor a pihenés hiánya nem jelenthet problémát. Ennek ellenére más kutatások azt mutatják, hogy az amerikaiak mégis érzik az idõ szorítását. 1965-ben a 65 év alatti amerikaiak 24 %-a vallotta magáról az "idõfelhasználás" projekt keretében, hogy " állandóan úgy érzi", rohan. A legújabb tanulmányok kimutatják, hogyha az amerikaiak választhatnak a kevesebb és a több munkaóra között, akkor a többet fogják választani. A legtöbben jelenlegi munkabeosztásukat tartják elfogadhatónak.

Az észlelt "idõ-szorítás" másik mutatója a stressz. 1985 óta az Egészségügyi Statisztikák Nemzeti Központja adatokat gyûjt az emberek stresszfokozatáról. A kérdõívek azt kérik, hogy írják le, milyen mértékben éreztek stresszt az elmúlt két hétben és az elmúlt év során. Úgyszólván az összes demográfiai csoport megnövekedett stressz-szintrõl számolt be 1985 és 1993 között. 1993-ban a felnõttek 56 %-a beszélt "sok" vagy "mérsékelt" stresszrõl 1985-ös 50 %-hoz képest. A nõk több stresszt észlelnek általában, mint a férfiak. 35 és 44 év között tetõzik a stresszhullám, 54 éves kor után hirtelen esik, a tanultabb és gazdagabb emberek is nagyobb stresszben élnek.

E kutatások mindegyike ugyanarra a következtetésre vezet. Az amerikaiak élete egyre örültebbé vált mostanáig. De 1990-es évek közepén mintha lelassult volna a mindennapos létért folytatott versenyfutás.

Visszafordulás a láthatáron ?

1995-ben az "Amerikaiak idõfelhasználása" projekt megismételte az idõvel kapcsolatos megelõzõ kutatás nagy részét. Az eredmény szerint az emberek kicsik kevésbé érzik a stresszt és a rohanást, mint 5-10 évvel ezelõtt. Valamivel kisebb valószínûséggel jelentik ki, hogy szabadidejük elveszett.

A 18 és 64 év közöttiek aránya, akik állandóan siettetve érzik magukat az 1992-es 38 %-ról 34 %-ra csökkent 1995-ben. Azoknak az embereknek az aránya, akik kevés stresszt észleltek a megelõzõ két hétben, 54 % volt 1995-ben, ez alig jelent változást az 1993-as 56%-hoz képest. Csökkent azoknak a száma is, akik inkább egy szabadnapot szeretnének egynapi pluszfizetés helyett - 49 %-ról 45 %-ra esett 1991 és 1995 között. S talán a legérdekesebb visszafordulás abban mutatkozik, hogy 1990-es 54 %-hoz képest, akiknek kevesebb szabadidejük van, mint régebben, az új eredmény 45 %.

A korábbi tanulmányok egy feltételezett szituációt is megadtak azzal a szándékkal, hogy megtudják, hogyan tudnának az emberek napirendjükbe egy új feladatot bevenni: " tegyük fel, hogy korán reggel rájön, hogy valamit aznap még hirtelen el kell intéznie. A nap bármely részében próbáljon erre rászánni egy órát lehetõleg még lefekvés elõtt. Egy olyan nap során, mint a tegnapi, mit hagyott volna ki napirendjébõl, hogy beleférjen ez az óra".

A klasszikus válaszban ez a valami az elmúlt 30 év alatt leginkább megnövekedett cselekvés kihagyása volt - a TV nézésé. Hogy az amerikaiak mennyire nem kötõdnek legnépszerûbb pihenési tevékenységükhöz, az azt bizonyítja, hogy a nézõk 90 %-a elsõként jelölte ezt be a kihúzandók listáján.

Ez az eredmény azt mutatja, hogy az emberek alkalmi befektetést csinálnak, amikor elhatározzák, hogy tévét néznek. Ez a valóság és az érzékelés közötti alapvetõ talányt is mutatja. Az amerikaiak szerint a TV az, ami legkevésbé szükséges az életükhöz, mégis több idõt szentelnek rá, mint más pihenési tevékenységre. Becsléseik szerint kevesebb, mint 20 óra szabadidejük van hetente, mely nem vág össze a bevallásuk szerinti heti 21 órás tévénézéssel. Az egyik magyarázata ennek, hogy az emberek más dolgokat is csinálnak, míg nézik a tévét, pl. házi munkával, gyermekfelügyelettel foglalkoznak. Ebben az értelemben a tévére szánt idõ nem mindig "szabad". A nõk különösen hajlamosak több feladatot végezni a nap során, párosítva a pihenést és más tevékenységeket. Ha csak akkor néz az ember TV-t, mikor eteti a gyermekét, akkor a készülék kikapcsolása sem szabadítja fel a kezeit más tevékenység számára. Nem kétséges, hogy az amerikaiak nagyobb idõhiányban érzik magukat, mint 30 évvel ezelõtt. Stressz-szintjük magasabb, mint 10 évvel ezelõtt, s kétszer akkora valószínûséggel fogják mondani, hogy kevesebb a szabadidejük. De azt is meg kell fontolni, miért érzik az idõ szorítását. Az egyik ok az, hogy többet próbálnak adott idejükbe beleilleszteni, mint ami belefér. Ezt a fajta viselkedési formát " idõ-mélyítésnek" neveztük el. Négy taktikából áll: kísérlet az adott cselekvés felgyorsítására; egy rövidebb cselekvés hosszabbal való helyettesítése; egyszerre több dolog csinálása; az idõ pontosabb figyelembe vételével kezdeni a cselekvést. Az 1995-ös tanulmány felfedett egy végsõ mutatót, mely a legtöbb felvilágosítással szolgál. Megkérdezték az amerikai munkásokat, mennyire voltak fáradtak a munkanap után. Az alkalmazásban lévõ amerikaiak most sem vallják magukat nagyobb valószínûséggel fáradtnak, mint 20 évvel ezelõtt. 1975-ben 24 %-uk mondta, hogy nagyon elfárad a napi munka után. Ez 1995-ben alig változott, 23 % volt. Vagy kezd lelassulni az élet vagy kezdünk megbirkózni vele.

Amint azt Sebastian de Grazia megfigyelte, az ipari forradalom 200 év alatt gyorsította fel életünket, s további 200 évbe telhet, míg lelassulunk. Úgy tûnik azonban, hogy a nyugalom irányába kezdünk elmozdulni. Egy újabb Eddie Bauer ruházati hirdetés ragadja meg legjobban ezt a hangulatot. Egy férfi képét mutatja, aki kõvel kacsázik egy tónál a következõ szavak kíséretében: "Mindannyiunk mélyén megvan a törekvés, hogy egyáltalán semmit ne csináljunk". Hogy a nyugalom helyettesíteni fogja-e a hatékonyságot kultúránk értékrendjében, ez még a jövõ titka. Mindenesetre magas fokú stressztõl szenvedõ gyorsan öregedõ társadalmunkban egy nagy amerikai lelassulás kezdete jó hírt jelentene.

[Vissza a kezdethez]