Béke, Természet, Szeretet




Az előző és a következő lépés

(Prédikáció a Bokor-ünnepen, Érd, l994. május 28.)



Megvallom, először nem akartam vállalni, hogy ma én beszéljek itt Nektek. Hiszen a feladat megoldása majdnem lehetetlen. A szervezők szavaiból ugyanis azt vettem ki, hogy voltaképpen azt kellene megmondanom, hogyan lehet megváltani a Bokrot.
Erről beszélgettünk az elmúlt hónapokban több társaságban is, és két alkalommal szó szerint megismétlődött a következő eset. Megkérdeztem egyikünket: "Hogy látod a Bokor jővőjét?" S mivel kicsit késett a válasz, újabb kérdést akartam feltenni, de ő velem egyszerre kérdezte: "Van még Bokor?"
Lehet, hogy az én mércém túl magas. De rosszak a benyomásaim. Úgy látom, hogy atomizálódtunk, és az atomok is sokszor csak vegetálnak.
Amiket most elmondok, csupán szubjektív meglátásaim, ráadásul aligha fognak valami újat tartalmazni. Talán mégis érdemes elmondani.
Miért bizonytalanodtunk el? Honnan az identitásválságunk? Miért nem látjuk a továbbvezető utat?
Ha jól emlékszem, Éliás Józsi bácsi írja egyik könyvében, hogy Isten csak akkor mutatja meg a következő lépést, ha az előzőt, amit már megmutatott, megtettük. — Úgy gondolom, hogy azért nem látjuk a következő lépést, mert még az előzőt sem tettük meg, amiről pedig felismertük, hogy meg kellene tennünk. Persze, emelgettük a lábunkat, néha egészen hősiesen is, de a lépést, úgy vélem, mégsem tettük még meg.
Megtettük-e a kívánt lépést a szolgálat két fő területén, az adásban és az erőszakmentességben?
Tettünk-e radikális lépést az adásban? Mintegy tíz évvel ezelőtt a rendelkezésemre álló adatok alapján azt számítottam ki, hogy egy Bokor-tagra átlagosan havi 161 Ft jut, ami az éhezők támogatását illeti. De hát az adásnak nemcsak anyagi vonatkozása van. Elmondhatjuk-e, hogy közöttünk senki sem maradt egyedül a gondjaival, megoldatlan házassági problémáival, csődbe ment házasságával, csődnek látszó gyereknevelésével, házépítésével? Meglátogattuk-e azt, akinek egyszerűen "csak" egy kis beszélgetésre, biztatásra, vigasztalásra lett volna szüksége?
S az erőszakmentességet nem szűkítettük-e a nem-ütésre és a katonaság megtagadására? Szelídek voltunk-vagyunk-e a családban, a munkahelyünkön, a közlekedésben — vagy éppen az alapközösségünkben? A leminősítések, a másik szavának meg nem hallása, az egymás mellett elbeszélések ezt mutatják-e? A plébániájukat lelkigyakorlatokra odaadó paptestvérek bőséges tapasztalattal rendelkeznek a minimális emberség hiányának megnyilvánulásairól.
Apostolkodunk-e? Jó néhány éve már nem azt kérdezem, vezet-e közösséget valaki, hanem apostolkodik-e, azaz tanúságot tesz-e a meggyőződéséről ott, ahol éppen van. S az érem másik oldalát, a közösség-eszményt megvalósítottuk-e? Azt szoktuk mondani, a közösségeink barátkozásokra épülnek. Igaz ez? Mit értünk hát barátkozáson?
Hadd foglaljam össze az eddigiket Váci Mihály Eső a homokra c. versének részletével:
Nem hittem én az elnyomott zsenikben:
ki tenni akart — az tehetett itten!
Volt mit! Mert volt kereszt is, hogy reája
feszüljön vagy meggörnyedjen alája.
Volt pokol is — megjárni mindazoknak,
kik nemcsak vonakodva tusakodtak,
fennszóval áhítva a pokoljárást,
vigyázva: maguk semmibe ne ártsák.

Volt itt dolog, nagy ügy, kárhozat annyi!
Lett volna — volt! — miért élni, meghalni.
Voltak milliók — elhagyva ügyükben —
kikért élhettünk volna vert hitünkben.
Volt pálya, ügy, elhívó kötelesség,
biztató kor — közülünk várva hősét.

Ez az idő se nyújtott kevesebbet,
csak mi — fiai, voltunk kevesebbek:
bősz nagyravágyók: lesve a csodákat,
nem tettük azt, amiből csoda válhat.

Mit tegyünk tehát?
Nulladik feltétel: Tegyük félre a hangzatos szövegeket, a nagystílű dumákat, a "vonakodva tusakodást"!
Azután először is: Tegyük végre (vagy tegyük továbbra is) azt, amit már fölismertünk. Tegyük radikálisan! Szeressük a felebarátot! E szó eredeti jelentése: a szomszédos, a közelálló, a legközelebbi ember (ho plészion). Olyan könnyű szeretni a kicsit vagy nagyon messze állókat. S milyen "unalmas", nem látványos aprómunka szeretni az éppen hozzám fizikailag legközelebb állót. "Míg csillagok közt kószált annyi bajnok,/ gürcöltem, mint egy elnyűtt hivatalnok" — mondja Váci Mihály.
Másodszor: Elengedhetetlen az állandó szellemi továbbfejlődés. Az irányt jól jelölte ki a KIO III. kötete — csakhogy végképp nem elég az ottani zsargon brosúraszerű ismételgetése. Tovább kell lépnünk a Jézus-értésben, de a jézusi irányban! Ma annyi más irány kínálkozik. Ne menjünk el azok felé!
Harmadszor: Vállaljuk tudatosan és határozottan a profilunkat! Mi csak az apostolkodáshoz értünk (már amennyire; de legalább a fejünkben világosság van, úgy-ahogy). Minden másra van több-kevesebb vállalkozó. De az eredeti jézusi evangélium hirdetésére, úgy látom, változatlanul nincs más rajtunk kívül.
Összefoglalásul: Diagnózis: Identitásválságunk gyökere a következő. Valamikor azt hittük, "holnapra megforgatjuk a világot". Aztán csalódtunk, mert a világ nem fordult meg. Erre új utak után néztünk (s eddig nem találtunk).
Terápia: Tegyük még 50, 100 vagy 500 évig, amiről fölismertük, hogy tennünk kell! Tegyük radikálisan! — Mert ahogy Vercors írja Amerre a szél fúj c. művében: "A történelmet látszólag mindig az erősek csinálják, és mégis a gyöngék, az alázatos igazak formálják ki az emberiséget, századról-századra, a maguk valószínűtlen képére, mert az erősek harcolnak és megsemmisítik egymást, míg az igazak csöndesen, korszakról-korszakra ugyanazon a csapáson haladnak mindig, és jelük kitörölhetetlenül bevésődik a földbe."
Vagy ismét Váci Mihály szavával szólva:
Széjjel szóródni — eső a homokra —
sivatagnyi reménytelen dologra,
s ha nyár se lesz tőled, s a táj se zöldebb:
kutakká gyűjt a mély: — soká isznak belőled!

(Gromon András)



Vissza a kezdethez