|
|
George S. Bakken
Teremtés
vagy evolúció?
Kevesen tudják,
hogy Charles Darwin eredetileg papnak készült, amikor Cambridge-ben
hittudományt tanult; amikor pedig meghalt, az anglikán egyház a Westminster
apátságban temette el, Isaac Newton sírja közelében. Sok tudós erősen
vallásos, de a Bibliában leírt teremtéstörténetet
olyanformán értelmezi, ahogyan Newton értelmezte, mint az Thomas Burnettnek
1681-ben írt leveléből kiderül:
Ami Mózest
illeti... ő a valóságot a hétköznapi emberek felfogásához illeszkedő
nyelven írta le... Amikor a természetes okok kéznél vannak, akkor Isten
eszközként felhasználja őket
cselekedeteihez, de nem hiszem, hogy ezek elegendőek lennének a
teremtéshez...
A kereszténység
uralkodó irányzata tökéletesen elfogadhatónak találja azt, hogy az
eredetünket vizsgáló tudománynak azokkal a természeti törvényekkel kell
megmagyaráznia a teremtést, amelyeket Isten "eszközként használhat
cselekedeteihez". Ezeknek a magyarázatoknak
mechanisztikusaknak kell lenniük, ez azonban nem jelent ateizmust. Az
isteni beavatkozást nem lehet felhasználni arra, hogy egy algebrafeladat
megoldásának egyik lépését megindokoljuk vele, de
ettől még az algebra nem ateista dolog.
A
"tudományos teremtéstan" (kreacionizmus), amelyet Dr. Duane Gish
és a Teremtéskutató Intézet (a továbbiakban TKI) [Institute for Creation
Research, ICR, http://www.icr.org] más tagjai képviselnek, a Genezis szó
szerinti, fundamentalista értelmezésével súlyosan eltorzítja mind a
tudományt, mind a kereszténységet, és mindkettő vezető alakjai részéről
komoly ellenállással találkozik. 1986-ban 72 Nobel-díjas tudós és 23
tudományos társaság (melyek aktív tudósok tízezreit képviselik) egy ún.
`amicus curiae` (önzetlen tanácsadói) iratot juttatott el az Egyesült
Államok Legfelsőbb Bíróságához, kifejezve ellenzését azzal kapcsolatban,
hogy a Biblia szó szerinti értelmezését tudományként oktassák az
iskolákban. Egy korábbi per során az arkansasi püspökök, valamint az
egyesült metodista, az episzkopális, a római katolikus, az afrikai
metodista episzkopális, valamint a presbiteriánus egyházak vezető
tisztségviselői, továbbá számos más egyházi és vallási csoport vádat emelt
Arkansas állam ellen, megakadályozandó a "tudományos teremtéstan"
oktatását, mert az az iskolákban bizonyos fundamentalista tanok tanítását
segítené elő.
A bíróság a teremtéstan oktatását lehetővé tevő arkansasi törvényt
alkotmányellenesnek nyilvánította, s ahogyan William R. Overton bíró írja:
"Tisztán
és egyértelműen arra irányuló próbálkozásról volt szó, hogy a bibliai
teremtéstörténetet felvegyék az állami iskolák tantervébe." [II. szakasz]
"A
bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a 4(a) alatt megjelölt
'teremtéstudomány' kimondatlan referenciája a Teremtés Könyvének első
tizenegy fejezete... A 4(a)-ban szereplő fogalmak a Genezis
fundamentalista, szó szerinti értelmezését jelentik." [III. szakasz]
"A
kreacionisták módszere nem az, hogy veszik az adatokat, mérlegelik azokat a
neki ellentmondó tudományos módszerekkel szemben, ezután pedig levonják a
következtetéseket... Ehelyett a Teremtés Könyvének szó szerinti
értelmezéséből indulnak ki, és megpróbálnak tudományos alátámasztást
találni hozzá." [IV(C). szakasz]
"A
teremtéstudomány mellett felhozott bizonyítékok csaknem kizárólag az
evolúcióelmélet diszkreditálására irányuló erőfeszítésekből állnak,
azáltal, hogy előrángatnak és leporolnak olyan adatokat és elméleteket,
amelyek évtizedek óta a tudományos közösség előtt vannak. A kreacionisták
által hangoztatott érvek nem új tudományos bizonyítékokon
alapulnak..."
[IV(D) szakasz]
Tudományos döntések
Talán nem
felesleges, ha megnézünk néhány példát arra vonatkozóan, hogy a tudományos
döntéshozatali folyamat vajon miért zárult azzal az eredménnyel, hogy a
tudósok az evolúciót fogadták el, nem pedig a tudományos
teremtéstant".
A tudósok úgy
közelítik meg a problémákat, hogy először kitalálnak egy sor spekulatív
hipotézist, aztán tesztelés céljából kiválasztanak egy kritikus esetet,
amelynél a különböző hipotézisek más-más megfigyelési eredményt jósolnak.
Megteszik a megfigyelést, és a helytelen jóslásokat tévő hipotéziseket
elvetik vagy módosítják. Azokat a hipotéziseket, amelyeket a megfigyelések
megerősítettek, egy elmélet megfogalmazására használják fel, amely magasabb
szintű magyarázatot ad a jelenségekre. Az elméletek idővel változhatnak,
még a legelfogadottabbak is. Newton
mozgáselméletét például helyesnek hitték mindaddig, amíg ki nem derült,
hogy nagyon nagy sebességeknél és erős gravitációs terekben nem érvényes.
Einstein relativitáselmélete azután meghaladta és magába foglalta a newtoni
elméletet.
A jóslások és a
megfigyelések gyakran közvetettek, hiszen a tudományos elméletek gyakran
szólnak olyan dolgokról, amelyek mikroszkopikus méretűek vagy időben, ill.
térben távol vannak. Az elektron például túl kicsiny ahhoz, hogy
közvetlenül megfigyeljük, de az a feltevés, hogy elektronok léteznek, az
elektronikus eszközök viselkedésének helyes előrejelzéséhez vezet, stb.
Hasonlóképpen az élővilág történetét nem lehet megismételni, de az a
feltevés, hogy evolúció
zajlott, lehetővé teszi számos megkövült maradvány, biokémiai struktúra,
stb. helyes előrejelzését. Marad tehát némi apró bizonytalanság mind az
elektron, mind az evolúció valóságosságát
illetően, de mindkettőt elfogadjuk, mint az ésszerű kételkedésen túl lévő,
gyanún felül álló dolgokat.
"Teremtéstudomány" és evolúciós modellek
Az evolúció nem
jelenti mindennek a tanulmányozását, és nem foglalkozik a világmindenség
eredetével. Röviden: a szerves evolúció elmélete szerint minden élőlény
rokona egymásnak azáltal, hogy mindannyian egy vagy nagyon kis számú
eredeti sejtből származnak. Egy sor folyamat révén, többek között
véletlenszerű változások, majd a sikeres változatok természetes
kiválogatódása által új formák keletkeztek, és a fajok száma igen hosszú
ideig egyre csak növekedett. A kreacionisták általában nem írják le
világosan tudományos teremtéstani "modelljeiket", de tipikus
felfogásuk
összefoglalása megtalálható a TKI `Acts and Facts` című kiadványának 1980.
júliusi számában. Megegyezik a Genezis egyik szó szerinti értelmezésével.
Földtörténet: 4,5 milliárd év vagy 6000 év?
A TKI véleménye
a Föld koráról egészen egyértelmű: "Az egyetlen módszer a Föld korának
meghatározására az, hogy Isten megmondja nekünk, hogy az mennyi. És mivel
meg is mondta nekünk, nagyon világosan, a Szentírásban, hogy több ezer év
és nem több, ez kell
legyen a Föld mindenféle kronológiájának kiindulópontja" (H. M.
Morris: The Remarkable Birth of Planet Earth [A Föld bolygó csodálatos
születése] 94. o.). Ennek alátámasztására a kreacionisták számos
"kormeghatározási" módszert alkalmaznak, olyanokat, amelyek
hibája jól ismert. Sok módszerük például ciklikus folyamatokon alapul,
tehát olyanokon, amelyek az óra kismutatójához hasonlóan viselkednek. Az
óra által mutatott idő 12 óránként újra kezdődik, ezért naptárként nem
használható. Ugyanezen okból a ciklikus folyamatokat sem lehet a Föld
korának megbecslésére felhasználni.
Számos jel utal
arra, hogy a Föld nagyon öreg. A Wyoming állambeli Green River folyónál 6
millió lemezből (váltakozó márga- és kerogénrétegekből) álló, palaszerű
kőzetet találtak. A rétegeket
alkotó részecskék mikroszkopikus méretűek, és tökéletes nyugalomban lévő
vízben is napokig tart, míg leülepednek. Hasonló réteges szerkezetű
üledékek ma is képződnek, és tudjuk, hogy egy-egy ciklus 1 évet jelent.
Ahhoz, hogy a Green Rivernél talált lerakódás a Genezisben leírt özönvíz
során kialakuljon, másodpercenként kellett volna 1 rétegnek képződnie! A
TKI földtörténetének 6000 éve alatt minden nap 3 rétegnek kellett volna
képződnie. És ez a lerakódás csupán egy vékony réteg a Föld teljes
geológiájában. Egy másik jel, ami az öreg Földre utal, a radioaktív anyagok
jelenléte a sziklákban. Az, hogy egyáltalán jelen vannak ilyen anyagok, azt
mutatja, hogy a Föld nem létezett mindig, valamikor keletkezett. Azonban az
1000 év és 100 millió év közötti felezési idejű 48 izotóp közül --
amelyeknek itt kellene még lenniük, ha a Föld valóban csak néhány ezer éves
-- csupán kilenc fordul elő a sziklákban, s ezek közül három hosszabb
felezési idejű izotópok bomlása során keletkezik, ötöt a kozmikus sugárzás
hoz létre, egy pedig az urán által kibocsátott neutronok
hatására keletkezik. A 100 millió évnél hosszabb felezési idejű 23
radioaktív izotóp közül azonban mindegyik megtalálható a sziklákban. Mivel
mind a rétegképződést, mind a radioaktív bomlást jól értjük,
felhasználhatjuk őket pontos és egységes kormeghatározásra is. P. E. Olsen
például New Jersey-ben, a Newarki-medencében vizsgált 40 millió év alatt
lerakódott üledékeket, és kiváló egyezést állapított meg a radiometriás
korok és a rétegszámlálás alapján meghatározott korok
között (lásd Science, 234:842-848, 1986). Még figyelemre méltóbb, hogy az
üledékek rétegvastagságainak szabályos változásait összefüggésbe tudta
hozni a Földnek azokkal a mozgásaival, amelyek naptárunkat és óránkat
meghatározzák. Olyan változásokat mutatott ki, amelyek 25 000, 44 000, 100
000, 125 000 és 400 000 évenként periodikusan ismétlődnek. Ezek a
periódusok megegyeznek a Föld Nap körüli mozgásában megfigyelhető
szabálytalanságok, az ún. Milankovich-féle ciklusok periódusidejével
(jelenleg 21 000, 41 000, 95 000, 123 000
és 413 000 év, de némileg változnak közelben elhaladó csillagok, stb.
miatt). A Milankovich-féle ciklusok befolyásolják a földfelszínt elérő
napsugárzás mennyiségét. A napsugárzás változása pedig nyilvánvalóan ennek
megfelelő változásokat okoz a csapadék mennyiségében és az
üledékképződésben.
Az Özönvíz hozta-e létre a fosszilis leletanyagot?
A tudósok
először azt a hipotézist vették fontolóra, hogy esetleg a Genezisben leírt
özönvíz felelős a geológiai rétegződésért és a fosszilizálódott (megkövült)
leletanyagért. Ez valóban megmagyarázhatja a fosszilis tengeri állatok
jelenlétét magashegységekben. Azonban James Parsons és mások már 1757-ben
kísérletet tettek arra, hogy az ősmaradványok (fosszíliák) alapján
megállapítsák, melyik évszakban volt az Özönvíz. Ha tavasszal, akkor a
virágokból és a fiatal gyümölcsökből kell a legtöbbnek lenni, ha viszont ősszel,
akkor inkább érett gyümölcsökből, csonthéjasokból. De láss csodát:
mindkettőt egyaránt találtak. Ekkor azt mondták, hogy
az érett gyümölcs a trópusokról keveredhetett ide, csakhogy ha ez így van,
akkor a szárazföldi és a tengeri állatoknak is össze kellett keverednie.
Valójában ezek más-más lerakódásokban találhatóak meg, kivéve néhány olyan
szárazföldi állatot, amely kiúszott a tengerre. Ezek és más nehézségek
miatt a tudósok a James Hutton (a Theory of the Earth [A Föld elmélete] c.
könyv szerzője) és Charles Lyell (a Principles of Geology [A geológia
alapjai] c. könyv szerzője) által javasolt ún. uniformitárius geológia
mellett tették le a voksukat.
A TKI modellje
egyszerűen a régi özönvízelmélet, és nem ad magyarázatot egy sor alapvető
tényre. Például: ha minden fajt egy időben, valamikor az özönvíz előtt
teremtettek, akkor a geológiailag
mélyebben fekvő (az özönvíz idejéből származó) rétegekben található
fosszíliáknak meg kellene egyezniük a későbbi formákkal. Egyes fajok
kihalása megengedhető, de később felbukkanó formák nem fordulhatnak elő. De
nem így van: a fosszilis leletanyag természetesen tartalmaz mind
kihalásokat, mind újonnan keletkezett fajokat, és minél mélyebbre megyünk,
annál kevésbé ismerős állatokkal találkozunk. Georges Cuvier, a XIX.
századi kreacionista geológus ennek magyarázatára egymást követő teremtési
aktusok sorozatát feltételezte. Henry Morris, a TKI igazgatója pedig azt
vetette föl, hogy a progresszív változás megmagyarázható (1) az élőhelyek
magasabbra emelkedésével, (2) az özönvízben az egyes élőlények eltérő
leülepedési sebességével, és (3) az egyes élőlényeknek az özönvíz elől való
eltérő elmenekülési képességével (Morris: The Beginning of the World [A
világ kezdete], 112. o.). Ez a feltételezés azonban azt jósolja, hogy a
barna delfinek
és az halgyíkok (Ichthyosaurus) fosszíliáinak ugyanabban a rétegben kell
lennie, hiszen mindkét állatfaj teljesen vízi életmódot folytat, levegőt
lélegez be, ezenkívül ugyanolyan méretűek, alakúak és
fajsúlyúak, és ugyanazokon az élőhelyeken élnek. Valójában azonban a
halgyíkhoz mezozoikus rétegekben található átmeneti formák sora vezet, s
erre rakódik rá az átmeneti formák egy másik sorozata, amely már a
kainozoikum rétegein át vezet a barna delfinhez. Az özönvízhipotézis
számtalan más próbát sem áll ki, az uniformitariánus geológia azonban
mindezen próbákat kiállja.
Lyukak a fosszilis leletanyagban
A TKI fő vitázó
embere, Duane Gish azt állítja, hogy a fosszilis leletanyagban található
hézagok és lyukak (tehát az a nagyszámú eset, mikor valamely faj eredetét
nem lehet kis variációkat mutató köztes formák teljes sorozatával
dokumentálni) azt bizonyítják, hogy a fajok valamiféle csodás események
révén jönnek létre. A fosszilis leletanyagnak ez az értelmezése azt
feltételezi, hogy a Föld öreg, és az új fajok időben egymástól távol lévő
teremtési események sorozata révén jöttek létre. Ez a progresszív teremtési
modell, nem a TKI modellje. Furcsa, hogy Gish ezt az értelmezést használja,
hiszen főnöke, Henry Morris így beszél: "Így tehát a progresszív
teremtés, bár szóhasználatában jobb képet mutat fel, mind a teisztikus
evolúció, még inkább kifogásolható az igazi kreacionisták számára..."
(The Remarkable Birth of Planet Earth, 76. o.). Gish valószínűleg a TKI
özönvízmodelljének nyilvánvaló és fatális hibái miatt használja itt a
progresszív teremtés modelljét.
A fosszilis
leletanyagban lévő hézagok egyébként nem alkalmasak arra, hogy eldöntsük
velük, hogy az evolúció-e a helyes vagy a progresszív teremtés, hiszen az
evolúció is hézagokat jósol. A tudomány kb. 2 millió ma élő fajt ismer, a
leírt fosszilis fajok száma azonban csupán 200 000. Emiatt aztán lehetetlen
minden élő faj aprólékos részletezettségű történetét rekonstruálni az
ősmaradványok alapján. Ennek oka először is az, hogy az ősmaradványokat nem
tárták fel
teljes egészében. Egy dinoszauruszcsontot nehéz nem észrevenni, mégis, bár
dinoszauruszcsontokat már 150 éve ásnak ki, az ismert dinoszauruszfajok
40%-át nagyjából az utóbbi 20 évben találták meg (lásd Discover, 1987.
március, 46. o.). Valószínű, hogy még egész sor eddig ismeretlen
dinoszauruszfajt fognak még találni. A másik oka a fosszilis leletanyag
hézagosságának, hogy üledékes sziklák csak egyes helyeken -- tavakban,
óceánokban és folyódeltákban -- képződnek, így számos szárazföldi faj soha
nem fosszilizálódott. Harmadszor pedig: a kialakult lerakódások jó részét
elpusztította az erózió. A leletanyag tehát sohasem lehet teljes körű és
mindenre kiterjedő.
Mégis
eldönthető az ősmaradványok alapján, hogy az evolúció vagy a progresszív
teremtés fedi-e a valóságot. Az evolúció azt jósolja, hogy található néhány
teljes, hiánytalan sorozat, míg a TKI modellje és a progresszív teremtési
modell azt jósolja, hogy ilyet soha nem találhatunk. A valóság az, hogy
számos kiváló sorozatunk van. A ló evolúcióját például rendkívüli
részletességgel ismerjük, a Hyracotherium-tól (Eohippus) indulva a mai lóig
(lásd G. G. Simpson: Horses [Lovak] 2. kiadás, Oxford, 1961]. A tudományos
kreacionisták erre kénytelenek voltak azt állítani, hogy ez a sorozat nem
más, mint egy megteremtett "állatféleség" bizonyos határokon
belüli variációja. Ha ez így van, akkor az orrszarvú, a tapír és a ló mind
ugyanahhoz az "állatféleséghez" tartozik, hiszen mindegyiküket
vissza lehet vezetni a Hyracotherium-mal csaknem teljesen megegyező közös
ősökre. Egyébként a lóhoz vezető fajok maradványai a helyes időrendben
következnek
egymásra, ahogyan azt a sztratigráfiai (a rétegek elhelyezkedésén alapuló)
és a radioizotópos kormeghatározás egyaránt igazolja.
Egy másfajta
tesztelésre ad lehetőséget Darwinnak az a jóslata, miszerint "...
korai őseink az afrikai földrészen éltek..." (The Descent of Man [Az
ember származása], 158. o.]. Ma pedig koponyák
kiváló és részletes sorozata és néhány csaknem hiánytalan csontváz
kapcsolja össze a mai embert az afrikai Australopithecusszal. A kihalt
Australopithecusok némelyikének nagyjából a csimpánzokéval megegyező méretű
és alakú agya volt.
Keletkeznek-e ma új fajok?
Az evolúció és
a TKI álláspontja, ill. az evolúció és a progresszív teremtés közül annak
alapján is ki lehet választani a helyes modellt, hogy az evolúció szerint
még ma is keletkeznek új fajok. Szemben
a kreacionisták által előszeretettel használt "fajta",
"féleség" fogalmával, amelynek definícióját aszerint
változtatgatják, hogy érvelésük szempontjából éppen mi előnyös, a fajokat
könnyen
azonosíthatjuk mint olyan populációkat, amelyeknek egyedei (1) saját
magukhoz hasonló, szaporodóképes utódokat hoznak létre, (2) ha ivarosan
szaporodnak, akkor más fajokkal nem párosodnak, (3) megjelenésük többnyire
jól megkülönbözteti őket más élőlényektől. A mezőgazdaságban rendszeresen
állítanak elő új növényfajokat. Van egy új nemzetség is, a Triticosecale
(Triticale), amelybe számos új faj tartozik, és mára fontos mezőgazdasági
növénnyé vált (lásd A. Muntzing: Triticale Results and Problems [Triticale:
eredmények és problémák] Parey, Berlin, 1979). Kb. 170 évvel ezelőtt a
Rhagoletis pomonella nevű légyfajnak, amelynek lárvája rendesen a galagonya
termését fogyasztja, új alfaja alakult ki, amely az almát fertőzi meg
(almakukac). Ez az alfaj a Hudson folyó völgyéből származik, onnan terjedt
szét az Egyesült Államok keleti és középső-nyugati részére. Az almát
fertőző alfaj és az eredeti, galagonyát fertőző alfaj ma már az év
különböző időszakaiban párosodik és rak petét, így egymás között csak
ritkán párosodnak. Jelentős genetikai különbségek vannak közöttük, és az
almakukac minden bizonnyal az önálló fajjá válás útjára lépett (lásd Nature
336:13-14, 61-67, 1988). A kutyát tartó emberek többsége hallott egy új
mikroorganizmusfajról, a kutyát fertőző, halálos parvovírusról, amely a
macskát fertőző parvovírusból fejlődött ki az 1970-es években.
Valódi lyukak a fosszilis leletanyagban?
Duane Gish az
Evolution -- the Fossils Say No! [Evolúció: a fosszíliák nemet mondanak!]
(1979) c. könyvében a harvardi professzort, Stephen J. Gould-ot idézi:
"kevéssel később [Gould] megállapítja: 'A hirtelen átmeneteket mutató
fosszilis leletanyag nem támasztja alá a graduális
változásokat...'." Amit azonban Dr. Gould valójában írt, az a
következő: "A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem
támasztja alá a graduális változásokat, és a természetes szelekció
elve ezt nem is írja elő -- a szelekció képes a gyors működésre."
(Natural History 86:22, 1977). Ez csupán egyetlen példája a TKI azon
gyakorlatának, hogy a szövegösszefüggésből kiragadott idézetekkel igyekszik
"alátámasztani" álláspontját. Mindig ellenőrizni kell az eredeti
forrást! Szívesen használnak elavult forrásokat is, ill. olyan cikkeket, amelyek
később tévedésnek bizonyultak.
Gould
elképzelése valójában teljes mértékben összhangban van az evolúcióval, s
véleményét teljes mértékben alátámasztják a nemrégiben kifejlődött fajok
fentebb bemutatott példái. A fajok közötti átmenetek általában hirtelen
jelennek meg a fosszilis leletanyagban, mert az új fajok szűk, behatárolt
területeken, gyorsan fejlődnek ki, s így volt ez a múltban is és így van ma
is. Nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy folytonos lerakódásokat
találjunk azon a területen és abból az időből, amelyben egy új faj
kifejlődött. Mégis, egy sor új csigafaj gyors, 5000--50 000 évvel ezelőtti,
graduális evolúcióját teljes részletességgel ismerjük a fossziliák alapján
(lásd P. G. Williamson, Nature, 293:437-443, 1981). A TKI álláspontja és a
progresszív teremtés megintcsak az ilyen átmeneti sorozatok teljes és
tökéletes hiányát jósolja.
A fajok közötti
hézagok minden esetben triviálisak. Az egyik feltételezett hézag például az
a tény, hogy a modern ember látszólag minden átmenet nélkül, hirtelen váltotta
fel a neandervölgyi embert
Európában. Egyre több bizonyíték van azonban arra, hogy a két embertípus
közös őstől származik, és több tízezer éven keresztül együtt éltek, mint
különálló, egymással nem keveredő csoportok,
melyeket különálló fajoknak tekinthetünk. A neandervölgyiek viszont
különféle eszközökkel és virágokkal együtt temették el a halottaikat, s ez
valamiféle vallásos hit jelenlétére utal. Ha a vallás nem meghatározó
jellemzője az emberi mivoltnak, akkor mi más?
Entrópia
Gish azt
állítja, hogy a termodinamika második főtétele miatt az evolúció
lehetetlen. Az érvelés a klasszikus termodinamikán alapul, amely viszont
csak zárt, a termodinamikai egyensúlyhoz közeli
rendszerekre érvényes. Ha az egész rendszert nézzük, azt látjuk, hogy a
munkavégzésre képes energia munkavégzésre képtelen, alacsony hőmérsékletű
termikus energiává alakul át. Ez közvetve összefügg azzal a gondolattal,
hogy a zárt rendszerek rendezetlennebbé válnak az idő előrehaladtéval. Ha
ez az érvelés helyes lenne, akkor az élet nem lenne lehetséges! Vegyünk
például egy tojást. A tojás a folyékony sárgája és fehérje egyszerű
keverékeként kezdi életét, de ha három
hétig 38 Celsius-fokon tartjuk, akkor kiscsibévé szerveződik! A
termodinamika második főtétele eközben mindvégig érvényes marad, és a csibe
kevesebb hasznosítható (kémiai) energiát tartalmaz,
mint amennyit a sárgája tartalmazott -- a különbség a fejlődő csibe
anyagcseréje által termelt hő. A jelenségnek az a titka, hogy a tojás távol
van a termodinamikai egyensúlytól, és csak a rendszer egy része válik
szervezetté -- az a rész, amelyik nem alakul át csibévé, nagyon egyszerű
felépítésű szén-dioxid gázzá és vízgőzzé alakul.
Hasonlóképpen a
nyílt termodinamikai rendszerek energia bevitelével szervezetté tehetők. A
hálószobánkban spontán módon nő a rendetlenség, de ha energiát fektetünk be
és kitakarítunk, akkor szervezettebbé válik. A szoba entrópiája csökken
erőfeszítéseink révén, de sokkal
kevesebbel, mint a testünk által a takarítás alatt felvett energiával
összefüggő entrópiamennyiség. A Föld óriási mennyiségű energiát vesz fel a
Naptól, s ennek egy elenyészően kis része a biológiai
rendezettség létrehozására fordítódik.
Ilja Prigogine
1977-ben Nobel-díjat kapott annak kimutatásáért, hogy az olyan termodinamikai
rendszerek, amelyek energiát tudnak felvenni, ill. azok, amelyek távol
vannak az egyensúlytól (tehát
sok felhasználható energiájuk van), nem csupán képesek szervezett
struktúrákat kialakítani, hanem szükségképpen ezt kell tenniük. Vegyünk
például egy csepp sós vizet, amely a felvett hő hatására
elpárolog. A só folyékony (oldott) állapotból sokkal rendezettebb, szilárd
halmazállapotba kerül. A rendszer egészét tekintve az entrópia növekszik,
de maga a só mégis rendezettebbé válik. Ez közvetlen következménye a
második főtételnek (lásd Prigogine et al., Physics Today, 1972. november,
p. 23ff, valamint 1972 december, p. 38ff). A termodinamika második főtétele
tehát a "teremtés" eszközének tűnik.
Valószínűség
A kreacionisták
azt állítják, hogy még ha a második főtétel nem tiltja is meg a dolgot, még
egyetlen működő biológiai molekula (enzim) képződésének is reménytelenül
kicsi a valószínűsége. Egy tipikus enzim 100 aminosavból áll, és 20
különböző aminosav áll rendelkezésre. Tehát 20^100 (20 a 100. hatványon)
darab különböző kombináció létezik, így annak valószínűsége, hogy egy
meghatározott szekvencia egy lépésben a véletlen folytán létrejöjjön,
1/10^131 (az utóbbi számban az egyes után 131 nulla áll). Ez nagyon
hatásos, de gondoljunk arra is, hogy egy számítás csak annyira jó, mint a
kiindulópontjául szolgáló feltevések. A legjobb aerodinamikai elméletek
sok-sok éven keresztül azt bizonyították, hogy a dongó nem tudhat repülni!
Úgy tűnik, a dongó valami olyan trükköt használt, amiről a korabeli
aerodinamikusok nem tudtak (lásd T. Weis-Fogh, Scientific American
233(5):80-87, 1976).
Ahogyan a dongó
is repül, függetlenül az aerodinamikai elméletektől, úgy új, működő enzimek
is állandóan képződnek. A mikroorganizmusok olyan új enzimekre tettek
szert, amelyekkel le tudják bontani a természetben elő nem forduló, mérgező
ipari hulladékokat (pl. a klórozott és fluorozott szénhidrogéneket) (lásd
Ghosal et al., Science 228:135-142, 1985). Susumi Ohno is talált egy ilyen
új enzimet: a nylon lineáris oligomer hidrolázt, s megállapította, hogy az
enzim egy ún. frame-shift (a leolvasási keret eltolódását okozó) mutáció
eredménye (lásd Proc. Natl. Acad. Sci. 81:2421-2425). A frame-shift
mutációk egy fehérje egész szerkezetét szétzilálják, az enzim tehát
tulajdonképpen véletlenszerű konstrukció! Nem is meglepő, hogy ez az új
enzim tökéletlen, és a tipikus enzimekhez képest csak kb. 1%-os
hatékonysággal működik -- de a lényeg, hogy működik!
Gish azt a
hibát követi el, hogy megszabja: az egész szekvenciának egyszerre, egy
lépésben kell létrejönnie, és a végterméknek tökéletesnek kell lennie. Nem
veszi figyelembe azt a lehetőséget,
hogy a használható, de még tökéletlen enzimeket a természetes kiválasztás
javítsa fokozatosan. A közbülső lépések feltétlenül adhatnak működőképes
enzimeket, hiszen ugyanazt az enzimműködést
sok különböző aminosavsorrend megvalósíthatja. Ismerünk két, csaknem
teljesen különböző aminsavszekvenciát, amelyek csak az aktív helyen lévő
diszulfidhídban egyeznek (2 aminosav), és mindkettő ugyanazt az enzimet, a
tioredoxin-S2-t eredményezi (lásd Homgren, Ann. Rev.
Biochem. 54:237-271, 1985).
Molekuláris
taxonómia
Mivel
egy enzimmolekulán belül számos olyan pozíció van, amelyen nem számít, hogy
milyen aminosav van, meglehetősen gyakoriak az olyan, ún.
"csendes" mutációk, amelyeknek nincs észrevehető hatása a
működésre. Egy meghatározott enzim, pl. a citokróm-c vizsgálata alapján
családfát lehet rajzolni (lásd Fitch és Margoliash, Science, 155:279-284,
1967). Az olyan fajokat, amelyek enzimjei csak néhány aminosavban
különböznek egymástól, közeli ágakra helyezzük, azok viszont, amelyek
enzimjei sok különbséget mutatnak, egymástól távoli ágakra kerülnek. Ez az
eljárás
rendszerint ugyanazt a családfát adja, mint a fosszilis leletanyag! Az
ilyen típusú vizsgálatok az embert és a csimpánzt egymás melletti ágakra
helyezik. Ez kiváló példája annak, hogyan lehet Darwin elméletének egyik
jóslatát szépen igazolni a laboratóriumi munkaasztalon.
1982 júliusában
Dr. Gish Dr. Russell Doolittle-lel folytatott nyilvános vitát a televízióban.
A fenti érvre válaszként Gish azt állította, hogy a vér bizonyos
fehérjéinek vizsgálata azt az eredményt adta, hogy a kecskebéka és az ember
között nagyobb a hasonlóság ezekben a fehérjékben, mint a csimpánz és az
ember között. Állításának forrása egy történet volt, amelyet Garniss Curtis
(Kalifornia Egyetem, Berkeley) mesélt el 1971 júliusában, az Ausztriában
tartott Wenner-Gren konferencián. Úgy tűnik, akkoriban szóbeszéd tárgya
volt egy vizsgálat (talán az erdélyi tudományos
akadémián végezték?), amelynek során a kecskebéka és az ember vérfehérjéit
hasonlították össze, és a fenti eredményt kapták. Curtis azt jósolta
(helyesen), hogy az eredményt nem fogják
publikálni vagy reprodukálni, mert szörnyű tragédia az egész -- a béka
valójában egy elvarázsolt herceg volt!
Gish azzal
védekezik, hogy azt hitte, Curtis komolyan beszél. Én a magam részéről
hiszek Gishnek -- hiszen ő azzal csinált karriert, hogy jött-ment és közben
vicceket mesélt, de tudománynak nevezte őket, s nem nehéz elhinni, hogy a kettőt
nem tudja megkülönböztetni egymástól. Ez újabb példa arra, hogy miért kell
mindig utánanézni annak, milyen forrásokból származnak a Teremtéskutató
Intézet állításai. Az eredmény gyakran igen érdekes! S ha már itt tartunk:
az Olvasó ellenőrizze le
az én forrásaimat is.
Fordította: Szilágyi András
Az eredeti dokumentum az USA-beli National
Center for Science
Education (http://www.natcenscied.org/, P.O. Box 9477, Berkeley, CA
94709 USA) kiadványa. Másolása és terjesztése e tény feltüntetése
mellett engedélyezett, lásd az erre vonatkozó nyilatkozatot
(http://www.natcenscied.org/disclaim.htm).
|
|