Richard Dawkins

Elmevírusok
(1991)

"A kikötő, amelybe a minden mém kényszerül, nem más, mint az emberi elme, ám az emberi elme olyan műtermék, melyet a mémek készítettek az emberi agy átrendezgetésével, hogy benne jobb otthonra leljenek. Az állomás érkezési és indulási oldala is a helyi körülményeknek megfelelően van kialakítva és megerősítve számtalan erre a célra fejlesztett eszközzel, melyek fokozzák a másolódás terjedelmét és pontosságát: az őshonos kínai elmék drámaian eltérnek az őshonos francia elméktől, az író-olvasó elmék az analfabéta elméktől. A mémek mesterkedései az elmén, amelyben laknak, előre megjósolhatatlan hasznot hoz számukra - igazi Trójai lovakról van szó..."
(Daniel C. Dennett: Consciousness Explained)

I. A másolás nyersanyaga

Egy kedves hatéves kislány, akit jól ismerek, szülei szeme fénye, azt hiszi, hogy az Álommanócska (aki esténként álomport hint a gyerekek szemébe) csakugyan létezik. A Télapó valóságosságában sem kételkedne, és komolyan elhatározta, hogy ha felnő, jó tündér szeretne lenni. Ő és iskolatársai elhiszik a felnőttek komoly arccal előadott szavait arról, hogy a Télapó és a jó tündérek tényleg léteznek. Ez a kislány abban a korban van, amikor bármit hajlandó elhinni, amit csak mondanak neki. Ha boszorkányokról hallana, akik békává változtatják a herceget, készséggel elhinné. Ha arról hallana, hogy a rossz gyerekek a pokol tüzén pörkölődnek mindörökké, rémálmai lennének tőle. Mostanában értesültem róla, hogy ez az édes, ártatlan, könnyen rászedhető hatéves kislány, apja beleegyezése nélkül, rövidesen heti egy alkalommal egy Római Katolikus nővér gondjaira lesz bízva, nevelés céljából. Vajon mi vár ott rá?

Az emberi gyermeket az evolúció olyanná formálta, hogy valósággal szívja magába népe kultúráját. Mi mutatná meg ezt jobban, mint a tény, hogy a gyerekek, anyanyelvük alapvető eszközeit hónapok alatt képesek elsajátítani. A beszélt nyelv hatalmas szótára, a megbeszélni való témák enciklopédiája, a beszéd bonyolult szintaktikai és szemantikai szabályai tökéletesen átadódnak az idősebb agyakból a gyermek-agyba, még mielőtt elérné felnőtt méretének a felét. Ha valaki ilyen hatalmas mennyiségű hasznos információ befogadására van "elő-programozva", nehéz egyidejűleg kiszűrni a káros vagy ártalmas adatokat. Olyan sok "elme-byte" kerül letöltésre, annyi "gondolat-kódon", hogy nincs mit csodálkozni azon, mennyire hiszékeny egy gyermek, milyen nyitott minden sugallatra, védtelen a rászedéssel szemben, könnyű préda az ámítók, szekta-próféták és kedvesnővérek számára. Mint az immun-hiányban szenvedő betegek, a gyermekek teljesen nyitottak az olyan elme-fertőződések előtt is, melyeket a felnőttek könnyedén képesek hárítani.

A DNS szintén tartalmaz élősdi kódokat. A sejt-gépezet kiválóan működik a DNS másolását illetően. Ahol csak a DNS feltűnik, lelkes másolók veszik körül, a DNS maga pedig lelkesen másolódik is. A sejmag a DNS paradicsoma a benne zakatoló kifinomult, gyors és pontos sokszorosító szerkezetek miatt.

A sejt-gépezet annyira támogatja a DNS másolódását, hogy egyáltalán nem meglepő a vendéglátó viselkedése a DNS élősködői - vírusok, viroidok, plazmidok, és egyéb szedett-vedett genetikai utazóközönség irányában. Az élősdi DNS ezen felül képes beilleszkedni magukba a kromoszómákba is. Az "ugráló gének" és az "önző gének" szakaszai képesek kivágni, vagy kimásolni magukat a kromoszómákból, hogy később másutt épüljenek be. A gyógyíthatatlan rákot okozó géneket szinte lehetetlen megkülönböztetni a szabályos, legitim génektől, melyek közé befészkelődtek. Evolúciós időben vizsgálva, valószínűleg folyamatos forgalomról beszélhetünk a "törvényes"-től a "törvényen kívüli" génekig és vissza. (Dawkins 1982) Ám a DNS csak DNS és semmi több. Az egyetlen dolog, ami valamelyest megkülönbözteti a vírusos DNS-t a házigazda DNS-től, az a következő generációt célzó átadásra kiterjedő módszere. A "törvényes" házigazda DNS a következő nemzedékbe jobbára a hagyományos úton igyekszik eljutni: sperma vagy pete (tojás) segítségével. Az élősdi, vagy "törvényenkívüli" DNS gyorsabb, kevesebb együttműködést igénylő ösvényt keres a jövőbe, inkább választ kiröppenő cseppet, elkenődő vérfoltot, mint spermát, vagy petét.

Ahogy a sejtmag a DNS lelkes másolója, ugyanúgy a számítógép is egy zakatoló paradicsom a floppy lemezeken tárolt adatok számára. A számítógépeket és a hozzájuk kapcsolt lemez-, és szalagolvasókat a megbízhatóság igénye mellett tervezték meg. Természetesen sem a DNS molekulák, sem a magnetizált byte-ok nem "akarnak" odaadóan másolódni. De meg lehet írni egy számítógép-programot olyanra, hogy lépéseket tegyen a saját lemásolására. S nem csak egy gépen belül képes ezt megtenni, de szét tudja szórni önmagát más gépekre is. A számítógépek olyan jók a byte-ok másolásában és olyan szolgalelkűen hajlandóak engedelmeskedni az utasításoknak, melyek ezekben a byte-okban olvashatóak, hogy teljesen ki vannak szolgáltatva az önlemásoló programoknak: nyitottak a szoftveres elősködők mesterkedései előtt. Az önző gének és mémek elméletének bármely ismerője, akiben van egy kis cinikusság, készséggel elismerné, hogy a modern személyi számítógépek, a floppyk, (CD-lemezek) és e-mail kapcsolatok ellenőrizetlen forgalmával végső soron "keresik a bajt ". Az egyetlen meglepő dolog a számítógép-vírusok járványszerű terjedésében az, hogy miért csak ilyen sokára köszöntött ránk.

II. Számítógép-vírusok: az információs járványtan modellje

A számítógép-vírusok olyan rövid kódok, melyek beépítik magukat a létező, szándékosan futtatott programokba és aláássák azok normális működését. Utazhatnak adathordozókon, vagy a hálózatokon. A szaknyelv szerint nem ugyanazok, mint a "férgek", melyek komplett, hálózatokon utazó elszabadult programok. Megint mások a "trójai lovak", a romboló programok harmadik kategóriája, melyek nem képesek önmaguk másolására, de pornográf, vagy valami más vonzó tartalmukkal ráveszik az embereket, hogy másolják őket. Mind a vírusok, mind a férgek olyan programok, amelyek tulajdonképpen azt mondják, számítógép-nyelven: Másolj le! Képesek sokminden másra is, hogy felhívják magukra a figyelmet és kielégítsék alkotóik kissé beteges, sötét hiúságát. Ezek a mellékhatások lehetnek viccesek (mint az a vírus, amelyik elintézi, hogy a Macintosh-ok beépített hangszórói figyelmeztessék a felhasználóikat: "Csak semmi pánik!" - természetesen ijesztő effektusok kíséretében), lehetnek rosszindulatúak (mint számos IBM vírus, melyek bejelentik a közelgő katasztrófát a képernyőre vetített gúnyos figyelmeztetéssel, aztán letörlik a merevlemezt), lehetnek politikai célúak (mint a Spanish Telecom vagy a Beijing vírusok, melyek tiltakoznak a telefon díjszabások és lemészárolt egyetemisták miatt). De lehetnek egyszerűen értelmetlenek is (ha programozó nem képes mély, rendszerszintű megcímzéseket alkalmazni, melyek szükségesek volnának ahhoz, hogy működőképes vírust, vagy férget hozzon létre). A híres Internet Férget, amely valósággal lebénította az USA számítástechnikai erejének nagy részét, eredendően nem is (nagyon) rosszindulatúnak szánták, ám időközben elszabadult, és 24 óra leforgása alatt, körülbelül 6000 számítógép memóriáját árasztotta el a saját exponenciálisan gyarapodó másolataival.

"A mémek mára a fény sebességével terjednek a világban, s replikálódnak olyan tempóban, ami a gyümölcslegyek, vagy az élesztő-baktériumok ciklusát álmatagnak minősíti. Válogatás nélkül szökkennek gépről-gépre, médiumról-médiumra, bebizonyítva, hogy gyakorlatilag elszigetelhetetlenek." (Dennett, 1990, 131.oldal) A vírusok nincsenek az elektronikus közvetítő közeghez, lemezekhez, adatsorokhoz láncolva. Egyik géptől a másikig utazhatnak nyomdafestékben, emberi szembe hatoló fénysugárban, optikai idegimpulzusban vagy ujj-izom összehúzódásban. Egy számítógépes magazint, amely olvasói érdeklődésére leközölte egy vírus kinyomtatott leírását, széles körben bűnösnek nyilvánítottak. Csakugyan, olyan csábereje van a vírusoknak a gyerekes csínytevők körében (elsősorban a fiúk között), hogy bármilyen "hogyan kell" stílusú szakleírás közzététele felelőtlen cselekedetnek minősíthető.

Nem fogok leírni egyetlen vírus-kódot sem. De a hatékony vírustervezésnek vannak bizonyos fogásai, melyek eléggé széles körben ismertek, magától értetődőek, említésükkel nem okozhatok károkat, úgyhogy a mondandóm kifejtése érdekében meg is teszem. Azokról az elemekről van szó, amelyekkel a vírus, terjedése során képes elkerülni az észlelést.

Egy vírus, mely túl buzgón másolja önmagát egy gépen, nem maradhat sokáig észrevétlen, mert a felgyülemlő adatok tünetei hamarosan feltűnőbbek lesznek annál, hogysem figyelmen kívül hagynák őket. Ezért a legtöbb vírus ellenőrzi a rendszert, melyet megfertőzni készül, hogy az nem tartalmazza-e már egy korábbi másolatát. Mellékesen, ez megnyitja az utat a vírusok elleni védekezés előtt, amely teljesen analóg az immunizálással. Azokban az időkben, amikor nem lehetett még speciális vírus-ölő programokat beszerezni, jómagam egy egyszerű "védőoltás" segítségével válaszoltam a merevlemezem fertőződésére. Ahelyett, hogy letöröltem volna az észlelt vírust, csak lekapcsoltam a kódolt utasításait, meghagyva a vírus "héját", benne az érintetlen személyes azonosító jelzésével. Elméletileg, ugyanannak a vírusfajnak az egyedei, akik ezután látogatták meg rendszeremet, észlelhették, hogy már van valaki ott az övéik közül, s ez visszatarthatta őket az újrafertőzéstől. Fogalmam sincs, hogy ez az immunizálás valóban működött-e, de azokban az időkben valószínűleg többet ért "kibelezni" a vírusokat és meghagyni a héjat, mint egyszerűen szőröstül-bőröstül eltávolítani őket. Manapság természetesen a legjobb átengedni a problémát valamelyik professzionálisan megírt vírus-ölő program asztalára.

A vírus, mely túlságosan virulens, csakhamar szemet szúr, és hatástalanításra kerül. Egy vírus, mely azonnal és katasztrofálisan megrongál minden számítógépet, amelyben csak "találja magát" az nem fogja sok gépben találni magát. Lehet, hogy elképesztő hatást fejt ki egyes gépeken, (letöröl egy komplett disszertációt, vagy valami hasonló mókát űz) de nem fog járványszerűen terjedni.

Néhány vírus, ennélfogva úgy van megtervezve, hogy nehezen észrevehető, apróbb elváltozásokat okozzanak, melyek mindazonáltal lehetnek szörnyen kártékonyak. Van egy típus, mely a merevlemez szektorainak nagyarányú törlése helyett inkább "fű alatt" támad, véletlenszerű változtatásokat ejt a sorokba és oszlopokba rendezett (rendszerint pénzügyi) mennyiségi adatokban. Más vírusok úgy kerülik el az észlelést, hogy kibiztosításuk esetleges, például minden 16 fertőzött merevlemezből csak egyet törölnek le. Megint mások az időzített bomba-elven működnek. A legtöbb modern számítógép "figyeli" a dátumot és ezek a vírusok úgy vannak időzítve, hogy szerte a világon ugyanabban a kitüntetett pillanatban lépjenek színre, például péntek 13-án, vagy Április elsején. A parazita szemlélet nézőpontjából lényegtelen, hogy ténylegesen mennyire pusztító a támadás, az időzítés biztosítja a vírus számára, hogy előbb nyugodtan szétterjedhessen (nyugtalanító analógiája ez a Medawar/Williams féle öregedési elméletnek: olyan halálos vagy közvetetten halálos génjeink áldozatai vagyunk, melyek csak azután válnak éretté, miután elegendő időt hagytak a szaporodásra nekünk). A védekezésben néhány vállalat odáig megy, hogy (borospincébe vitt gyertyaként) állítanak egy olyan gépet a kompjúter-parkjukba, amelynek a belső naptára egy hetet "siet", hogy bármely időzített vírus leleplezze önmagát benne jóval a nagy nap előtt.

Bátran kimondhatjuk, a számítógépvírusok járványa fegyverkezési versenyt váltott ki. Az anti-vírus programok gyártása jó üzleti vállalkozás lett. Ezek az "ellenszer" programok - Interferon (Közbelépő), Vaccine (Oltóanyag), Gatekeeper (Kapuőr) és társaik trükkök gazdag fegyvertárát alkalmazzák. Némelyiket sajátságos, tudott és híressé vált vírusok ismeretében írtak meg. Mások figyelnek minden kísérletet az érzékeny rendszerszintű memóriaterületek elleni piszkálódásra és figyelmeztetik a felhasználót.

A vírus alapjában, elméletileg használható volna nem kártékony, sőt jótékony célokra is. Thimbleby (1991) megalkotja a "liveware" kifejezést egy általa kifejlesztett eszközre, mely a fertőzés elvén képes adatbázisa másolatait napra készen tartani. Minden alkalommal, amint egy, a "liveware" adatbázist tartarmazó lemezt csatlakoztatnak egy számítógéphez, megvizsgálja, hogy a gép merevlemezén van-e már belőle egy másolat. Amennyiben van, minden másolat frissül a másikhoz képest. Ilyesformán, kis szerencsével mindegy, hogy a munkatársak köréből ki visz fel, mondjuk egy életrajzi idézetet a saját gépén. Az újonnan felvett információ könnyedén megfertőzi majd a kollégák lemezeit (mert a kollégák előszeretettel dugdossák lemezeiket egymás gépébe) és járványszerűen terjedni fog körükben. Thimbleby liveware-e nem kifejezetten vírusszerű: nem képes csak úgy átterjedni bárki számítógépére, és károkat okozni ott. Csakis saját, már létező adatbázisába juttat adatokat; és senki sem fertőződik liveware által anélkül, hogy ő maga ne választaná a fertőzést.

Mellesleg Thimbleby, akit különösen foglalkoztat a vírusok okozta fenyegetettség, rámutat, hogy olyan számítógép-rendszerek használata is jelenthet védelmet, melyeket kevesen alkalmaznak. Rendszerint az szól a manapság legelterjedtebb rendszerek beszerzése mellett, hogy egyszerűen és mindössze csakugyan szám szerint a legelterjedtebbek. Csaknem minden szakértő elismeri, hogy minőség és különösen felhasználó-barát felület tekintetében a rivális, kisebbségben lévő rendszer a különb. Vedd meg ugyanazt (jóllehet gyengébb minőségű) rendszert, amit munkatársaid használnak - így szól az érvelés - és élvezheted a szoftverek közös használatának előnyeit, és az elérhető szoftverek általános, nagy áramlását. Az irónia az ebben, hogy vírusok sorcsapásának beköszöntével az "előny" nem mindig az, amit kapni szeretnénk. Nem csak egyszerűen gyanakvónak kell lennünk, amikor elfogadunk egy lemezt kollégánktól. Ha elterjedt rendszerek felhasználóinak nagyobb közösségébe tartozunk, minden okunk megvan tartani attól, hogy elterjedt vírusok nagyobb közösségébe is tartozunk, sőt, mint kiderült, aránytalanul nagyobb közösségébe.

Visszatérve a vírusok pozitív célokra való alkalmazásának lehetőségeihez, vannak javaslatok a "rablóból pandúr", vagy a "tolvajjal fogjuk meg a tolvajt" módszer bevetésére. Egyszerű megoldás lenne fogni egy létező anti-vírus programot és becsomagolni, mint "robbanótöltetet" egy ártalmatlan önreprodukáló vírusba. "Közegészségügyi" szempontból az anti-vírus szoftverek járványszerű terjesztése különösen hasznos volna a pusztító vírusok ellen legvédtelenebb számítógépek esetében, mely gépek tulajdonosai válogatás nélkül cserélgetik a kalózprogramokat - ugyanolyan védtelenek lesznek a gyógyító anti-vírusok terjedésével szemben. Még hatékonyabb anti-vírusok - ahogy az immunrendszer - "tanulhatnának" vagy "fejleszthetnék" támadó képességüket, bármiféle vírussal találkozzanak is.

El tudom képzelni a vírus alapelv felhasználásának további módozatait is, melyek, ha nem is kifejezetten önzetlenek, legalább annyira építő jellegűek, hogy elkerüljék a merő vandalizmus vádját. Tegyük fel, hogy egy számítástechnikai vállalat piackutatást kíván végezni ügyfelei szokásait illetően, jövendő termékei fejlesztésének céljából. A felhasználók grafikus ikonok segítségével szeretik kiválasztani a file-okat, vagy inkább a csupán szöveges megjelenítést részesítenék előnyben? Milyen mélyen ágyazzák egymásba a foldereket (könyvtárakat)? Hosszasan időznek-e az emberek egyetlen alkalmazással, mondjuk egy szövegszerkesztővel, vagy gyakran kapcsolgatnak például író és rajzoló programok között? Boldogulnak-e azzal, hogy a kurzort pontosan a célpontra kell vinniük, vagy elkavarodnak ebben az időrabló vadászatban, mely kiküszöbölhető volna a design megváltoztatásával?

A vállalat kérdőíveket küldhet szét a válaszok kiderítésére, de lehet, hogy a reagáló ügyfelek torz mintavételt alkotnak, ezenfelül az is elképzelhető, hogy saját beszámolójuk önnön felhasználó viselkedésükről pontatlan lesz. Jobb megoldást jelenthetne egy piackutató számítógép-program. Az ügyfeleket megkérnék, hogy telepítsék a programot rendszereikre, ahol az csendben meghúzódna, figyelve és elemezve a billentyűzet és az egér mozgásait. Az év végén visszakérnék a dolgozóktól a felméréseket tartalmazó lemezt. Ám az emberek talán így sem vesződnének az együttműködéssel, és egyesek saját lemezterületeik autonómiájának durva megsértésének tarthatnák az egészet.

A tökéletes megoldás a vállalat szemszögéből egy vírus lehetne. Mint bármely más vírus, ez is önlemásoló és rejtett. De nem romboló vagy csínytevő, mint egy hétköznapi vírus. Önreplikáló hordozórakétájában egy piackutató robbanótöltet rejtőzne. A vírust titokban bejuttatnák a felhasználók körébe. Akár a többi hagyományos társa, ez is terjedni kezdene, a floppy és e-mail forgalommal. Ahogy a vírus terjed gépről gépre, összeállítana egy statisztikai állományt a felhasználói viselkedésről, titokban vizsgálódva rendszerek hosszú során át. Időről-időre egyes másolatok megtalálnák az utat, a rendes járványszerű forgalomban - vissza a vállalat saját számítógépeihez. Ott azután szóra bírnák őket, és a jelentést összevetnék a többi adattal, amit társai hoztak "haza".

A jövőbe tekintve nem irreális elképzelni az időt, amikor vírusok, jók és gonoszak, annyira mindenütt jelenlévők lesznek, hogy legitim programok és vírusok ökológiai rendszeréről beszélhetünk majd, melyek együtt alkotják a szilikoszférát. Manapság egy szoftvert olyasféleképp reklámoznak, hogy például "Kompatíbilis a 7-es rendszerrel." A jövőben a termékeket talán így hirdetik majd: "Kompatíbilis az 1998-as Globális Vírus Összeírással, immunis minden listába foglalt rosszindulatú vírussal; képes kihasználni mindazokat az előnyöket, melyeket a következő jóindulatú vírusok okoznak..." A szövegszerkesztők például átruházhatnak konkrét feladatokat, mint a szószámlálás, sorkeresés - jóindulatú vírusoknak, melyek függetlenül munkálkodnak a szövegben.

Még messzebb tekintve a jövőbe, teljes összefüggő programrendszerek jelenhetnek meg, nem tervezés által, hanem olyasféle ökológiai szerveződés révén, amilyen egy trópusi esőerdő. Kölcsönösen együttműködő vírusok csoportokat alkothatnak majd, olyasféleképp, ahogy a genom is kölcsönösen együttműködő gének csoportjának tekinthető. (Dawkins, 1982) Csakugyan, korábban javasoltam is, hogy gondoljunk úgy a genomra, mint hatalmas víruskolóniára. (Dawkins, 1976) A gének együttműködnek egymással a genomban, mert a természetes szelekció előnyben részesíti azokat a géneket, melyek boldogulnak a génkészletet alkotó többi gén jelenlétében. Egymástól eltérő génkészletek különféle kölcsönösen együttműködő gének mentén fejlődhetnek tovább. Számíthatunk olyan idők eljövetelére, mikor hasonló módon, a számítógép-vírusok is az együttműködés mentén fejlődnek közösségekké, csoportokká. Persze ez egyáltalán nem biztos! Mindenesetre ezt a spekulációt inkább aggasztónak találom, mint izgalmasnak.

Manapság, szigorúan véve, a számítógép-vírusok nem maguktól fejlődnek. Emberi programozók eszelik ki őket, s ha fejlődnek, akkor abban a halványabb értelemben, ahogy az autók, vagy a repülőgépek fejlődnek. A tervezők az idei modellhez a tavalyi modellen történt enyhe változtatással jutnak és talán jobban vagy kevésbé szándékosan, folytatják az elmúlt néhány év irányvonalát - tovább lapítva hűtőrácsot például. A számítógépvírus-tervezők még fondorlatosabb trükköket eszelnek ki, hogy túljárjanak az anti-vírus program írók eszén. Ám a vírusok - ma még - nem fejlődnek ki természetes szelekcióval. A jövőben ez megvalósulhat. Fejlődjenek bár természetes kiválasztással, vagy emberi tervezők irányítása mellett - ez nem jelent lényeges különbséget lehetséges viselkedésüket illetően. Akárhogyan is fejlődjenek, feltételezhetjük, hogy jobb rejtőzködőkké válnak és ügyesebben működnek majd együtt a többi vírussal, melyekkel közösen próbálnak boldogulni a számítógépes társadalomban.

A DNS vírusok és a számítógép vírusok ugyanazon okból terjednek: létezik a környezet, gépekkel felszerelve, melyek másolják és továbbadják őket, és odaadóan engedelmeskednek a vírusokban rejlő utasításoknak. Ez a két környezet, pontosabban szólva, a sejtélettan által vizsgált környezet és a számítógépek és adatkezelő berendezések nagy közössége. Létezik még ilyen környezet, van más zakatoló paradicsoma a replikációnak?

III. A megfertőzött elme

Már szót ejtettem a gyermekek "beprogramozott" hiszékenységéről, mely oly hasznos a nyelv és a hagyományos tudás elsajátításában és oly könnyű préda kedvesnővérek, ámítók és effélék számára. Általánosabban szólva, mi információt cserélünk egymással. Nem dugdosunk persze floppylemezeket egymás koponyájába, de mondatokat cserélünk a szemünkön és fülünkön át. Megfigyeljük egymás stílusát, a mozgást és az öltözködést illetően és ez befolyásol minket. Hallgatjuk a reklámszlogeneket, és feltételezhetően el is hisszük őket, különben keményfejű üzletemberek biztosan nem költenének olyan sok pénzt arra, hogy telekürtöljék velük a világot.

Gondoljunk arra a két tulajdonságra, amit egy vírus, vagy bármely élősdi replikátor elvár egy barátságos médiumtól. A két tulajdonságra, mely a sejtgépezetet olyan otthonossá teszi az élősdi DNS számára, mely a számítógépet olyan otthonossá teszi a vírusok számára. A két tulajdonság pedig elsősorban a készség az információ pontos másolására, (netán néhány hibát is ejtve, melyek később ugyanolyan pontosan reprodukálódnak; másodsorban az engedelmesség azoknak az utasításoknak, melyek az így másolt utasításokban állnak.)

A sejtgépezet és az elektronikus számítógépek jeleskednek mindkét "vírus-barát" tulajdonságban. Hogyan illik ebbe a sorba az emberi agy? A másolás hűségét tekintve természetesen elmarad a sejtek vagy a számítógépek mögött. De azért így is elég pontos, talán van olyan jó, mint egy RNS vírus, bár nem versenyezhet a DNS kifinomult hibajavító képességével a szövegkopás elkerülése terén. Az agy szöveghűségét, különösen a gyermeki agyakét adatmásolás vonatkozásában maga a nyelv bizonyítja. Shaw Higgins professzora képes volt elhelyezni hallás alapján a Londoniakat, aszerint, hogy melyik utcában nőttek fel. Egy kitalált regényalak természetesen semmit sem bizonyít, de mindenki tudja, hogy Higgins képzeletbeli képessége csupán eltúlzása annak, amire mindnyájan képesek vagyunk. Minden amerikai meg tudja különböztetni a déli tájszólást a középnyugatitól, New England-et Hillbilly-től. Minden new yorki megmondja melyik a bronxi, melyik a brookliny kiejtés. Ugyanilyen példák bármelyik országban találhatók. Ez a jelenség azt jelenti, hogy az emberi agy képes nagyon pontosan másolni (különben a tájszólások, mint például a newcastle-i, nem lennének elég stabilak ahhoz, hogy el tudjuk különíteni őket), de hibákat is ejtenek (enélkül a kiejtés nem alakulna át, és mindenki távoli őseitől örökölt akcentussal beszélné saját tájszólását. A nyelv evolúciós fejlődésben van, nagy szilárdsága és finom változtathatósága nélkülözhetetlen kelléke minden evolúciós rendszernek.

A "vírus-barát" környezet második feltétele - hogy engedelmeskedjék a kódolt utasításoknak - megintcsak jóval kevésbé teljesül az agyban, mint a sejtekben vagy a számítógépekben. Néha engedelmeskedünk mások parancsainak, néha nem. Mindazonáltal, sokatmondó tény, hogy szerte a világon a gyermekek elsöprő többsége inkább követi szülei vallását, mint bármely más kínálkozó vallást. Az utasítások a letérdelésre, Mekka felé hajlongásra, a fej ritmikus falba ütögetésére, mániákus reszketésre - a vallások nyújtotta, önkényes és értelmetlen motorikus mintázatok listája hosszú - engedelmességre találnak, ha nem is kivétel nélkül, de meglehetős statisztikai valószínűséggel.

Kevésbé baljóslatú, és szintén a fiatalokra jellemző a divathóbort - kirívó példája az olyan viselkedésnek, melyben több a ragályszerű elem, mint a megfontoltság. Jo-jó, hula-hopp, pogózás, a hozzájuk kapcsolt kötött viselkedésmintákkal végigsöpörnek a tanintézeteken, szórványosan terjedve iskoláról-iskolára, olyan mintázatokban, melyek nem mutatnak semmi komoly különbséget a kanyarójárványokhoz képest. Tíz évvel ezelőtt, ezer és ezer mérföldet utazhattak az Egyesült Államokban és sehol sem láthattak olyan baseball-sapkát, melynek a hátulja van elöl. Ma a megfordított baseball-sapka megszokott mindenütt. Nem tudom, milyen volt pontosan a megfordított baseball-sapka terjedésének földrajzi mintázata, de az biztos, hogy elsősorban a járványtan szakmájába vág a tanulmányozása. Ne bocsátkozzunk vitákba a determinizmusról; nem kell kijelentenünk azt sem, hogy a gyermekek kénytelenek utánozni társaik sapkaviseletét. Elég az, hogy a sapkahordó viselkedésük valóban, számszerűsíthetően a társaik sapkahordó viselkedésének hatása alatt áll.

Bármilyen triviális példák, a divat-őrületek még több közvetett bizonyítékot is szolgáltatnak arról, hogy az emberi elmék, különösen a fiatal elmék, pontosan olyan jellemzőket hordoznak, melyeket egy információs parazita vizsgálatakor elvárhatunk. A legóvatosabban fogalmazva az elme valószínűleg várakozik a fertőződésre, jóllehet nem olyan álomkörnyezet a vírusok számára, mint a sejtmag, vagy a számítógép.

Érdekes kérdés, hogy milyen érzés lehet belülről, ha valakinek az elméje "vírusfertőzés" áldozata lesz. A támadó lehet egy szándékosan tervezett élősködő, mint egy modern számítógép-vírus. Lehet véletlen mutáció és tudattalan evolúció eredménye is. Akárhogy is, minden okunk megvan feltételezni, hogy "elmevírusunk" igen jó munkát végez, ami a sikeres önlemásolást illeti, különösen, ha a kifejlődött élősdi sikeres ősök hosszú láncolatának memetikus leszármazottja.

A mind hatásosabb elme paraziták progresszív evolúciójának két aspektusa lehet. Azok az új "mutánsok" (mindegy, hogy véletlen, vagy szándékos eredetűek), melyek hatékonyabban fertőznek, elterjedtek lesznek. És a más ideák jelenlétében is virágzó ideák csoportokba verődnek, azok, amelyek képesek kölcsönösen segíteni egymást, ahogy a gének teszik, és ahogy spekulációm szerint a számítógép-vírusok is tehetik majd. Feltételezhetjük, hogy a replikátorok együtt haladnak majd agyról-agyra, kölcsönösen együttműködő csoportokban. Ezek a csoportok pedig csomagot alkothatnak, mely lehet elég tartós ahhoz, hogy olyan gyűjtőnevet érdemeljen, mint a Római Katolicizmus, vagy a Voodoo. Nem sokat számít, hogy az egész csomagot azonosítjuk-e egyetlen vírusnak, vagy az összetevő részek mindegyikét egy-egy vírusnak. Az analógia egyáltalán nem annyira precíz, hiszen számítógép-vírusok és férgek könnyebben elkülöníthetőek, de ez ne zavarjon minket. Az a lényeg, hogy az elmék barátságos környezetnek számítanak az élősdi, önlemásoló idea vagy információ számára és az elmék kimondottan erősen fertőződnek.

Akár a számítógép-vírusok, a sikeres elmevírusok is igyekezni fognak, hogy áldozataik nehezen vehessék észre őket. Ha Önök áldozatai egy elmevírusnak, jó kilátásuk van arra, hogy ne tudjanak róla, talán még nyomatékosan tagadják is. Ha elfogadjuk, hogy egy vírust nehéz detektálni a saját elménkben, milyen árulkodó jeleket kereshetünk? Válaszomban elképzelem, hogy egy orvosi kézikönyv hogyan írná le egy ilyen betegség tipikus tüneteit.

1. A páciens gyakran egy mély, belső meggyőződés kényszerítő erejét érzi, miszerint valami igaz, helyes, vagy erényes: olyan bizonyosság ez, mely nem igényel bizonyítékot, vagy indoklást, de ugyanakkor a beteg teljesen szükségszerűnek és meggyőzőnek érzi. Mi orvosok ezt a fajta meggyőződést "hit" néven azonosítjuk.

2. A páciens gyakran erénynek érzi, ha ez a hit erős és rendíthetetlen, annak ellenére, hogy nem bizonyítékokon alapszik. Mi több, úgy érezheti, hogy minél kevesebb a bizonyíték, annál erényesebb a hite. (lásd lentebb)

Ennek az ellentmondásos nézetnek, miszerint a bizonyíték hiánya pozitív hatóerő a hittel kapcsolatban, van valami köze ahhoz, hogy egy program önfenntartó, mert egyben önmagára vonatkozó (önreferens). (lásd Hoftadter, 1985 - Vírusos Mondatokról és Önlemásoló Rendszerekről - című fejezetét) Amennyiben az állítás a hit részese, úgy automatikusan bemossa ellentételezését önmagába. A "rejtelem hite egy erény" eszme nagyszerű cimbora lehet a hit egymást kölcsönösen segítő vírus-programjainak csoportjában.

3. A hívő-páciens által mutatott társtünet az a meggyőződés, hogy a "misztérium", per se (bizonyosan) egy jó dolog. Nem erény a rejtélyt megfejteni. Inkább élvezzük, örvendezzünk a megoldhatatlanságának.
A rejtély megfejtésére irányuló igyekezetek komolyan veszélyeztethetik az elmevírus terjedését. Ezért aztán egyáltalán nem meglepő, ha az a vélemény, miszerint "a rejtélyeket jobb nem feszegetni" - az egymást kölcsönösen segítő víruscsoportok nagy megbecsülésnek örvendő tagjának bizonyul. Nézzük az "átlényegülés" hittitkát. Egyszerű és nem valami rejtelmes dolog azt hinni, hogy az áldozati bor valamilyen szimbolikus vagy metaforikus értelemben Krisztus vérévé válik. Ám a Római Katolikus doktrína ettől sokkal többet állít az átlányegüléssel kapcsolatban. A bor teljes szubsztanciája átalakul Krisztus vérévé; a megmaradó bor létezése "merőben lényegtelen", "szubsztancia nélkül való". (Kenny, 1986, 72 oldal). Az átlányegülés tanítása szerint a bor "a szó szoros értelmében" átváltozik Krisztus vérévé. Akár egy homályosabb, Arisztotelészi értelemben, akár a hétköznapi világos módon közelítünk, az átlányegülés állítása csak úgy jöhet létre, ha súlyosan megsértjük a "szubsztancia" és "szó szoros értelmében" kifejezések jelentését. A kifejezések újraértelmezése persze nem bűn, de ha ebben az esetben "teljes szubsztanciáról" beszélünk és kijelentjük, hogy "a szó szoros értelmében", akkor vajon mit fogunk majd elővenni, ha egyszer igazán azt akarjuk majd mondani, hogy valami tényleg megtörténik? Ahogy Anthony Kenny fiatal panövendékként saját zavarát kommentálta ezzel kapcsolatban: "Csak annyit mondhatok mindenkinek: az írógépem feltehetően maga az átlényegült Benjamin Disraeli..."
A római katolikusok hite a csalhatatlan tanításban, mely szerint a bor minden látszat ellenére fizikailag vérré változik - az "átlényegülés" rejtélyére hivatkozik. Nevezzük rejtélynek és minden OK, amint látják. Vagy legalábbis, egy háttérfertőzéssel előkészített elme esetében így működik. Pontosan ugyanez a trükk mutatkozik a Szentháromság rejtélyében is. A rejtélyek nem megfejtésre valók, hanem arra, hogy félelmet és áhitatot érezzünk miattuk. A "rejtelem hite erény" gondolat a katolikus ember segítségére siet, aki máskülönben intoleránsnak érezné a kötelességet, hogy higgyen el olyan nyilvánvaló badarságokat, mint az átlényegülés, vagy a "Három-Az-Egyben". A meggyőződés, miszerint "a rejtelem hite erény" újra csak egy önmagára hivatkozó (önreferens) gyűrűt alkot. Hofstadter értelmezésében: a hit mélységes rejtélyessége teszi a hívőt a rejtélyek oltalmazójává.

Súlyos tünete "a rejtelem hite erény" -féle fertőzésnek Tertullian kijelentése: "Certum est quia impossibile es" (Bizonyos, mert lehetetlen). Ezen az úton az őrület lapul. Lewis Carroll Fehér Királynője jut eszünkbe, aki Alice kijelentésére: "Nem hihet el valaki lehetetlen dolgokat", így vágott vissza: "Kétségkívül nincs benne nagy gyakorlatod… Én a te korodban naponta fél órát próbálkoztam. Így aztán előfordult, hogy akár hat lehetetlen dolgot is elhittem reggeli előtt." Vagy Douglas Adam Electric Monk-ja, egy munkavédelmi eszköz, melyet hiszékenységre programoztak, és képes volt elhinni "olyan dolgokat, amiket nehezen hinnének el Salt Lake Cityben". Amikor az olvasó először találkozik vele, éppen azt hiszi el, hogy a látszat ellenére a világon minden a rózsaszínnek ugyanabban az árnyalatában pompázik. De a Fehér Királynő és az Electric Monk kevésbé mulatságos, ha észrevesszük, hogy ezek a virtuóz hívők valójában megkülönböztethetetlenek a valós világ nagyrabecsült teológusaitól. "Minden okunk megvan elhinni, hiszen ellentmond a józan észnek" (Tertullian újra). Sir Thomas Browne (1635) Tertulliant idézi helyeslően, és még tovább merészkedik: "Azt hiszem nincs elegendő elképzelhetetlen dolog a vallásunkban az eleven hit számára", és "a legnehezebb ponton óhajtom gyakorolni a hitem - mert elfogadni a mindennapi, látható tárgyak létezését az nem a hit része, csak téves tapasztalás."

Olyan érzésem van, hogy valami sokkal érdekesebb történik itt, mint közönséges esztelenség, vagy szürrealista értelmetlenség, inkább afféle ámulatról van szó, ami egy tíz labdával a kötélen zsonglőrködő artista láttán fog el minket. Mintha a hívő tekintély szerezne azáltal, hogy sikerül neki még képtetlenebb dolgokat elhinni, mint amivel riválisainak sikerült megbirkózni. Próbálgatják, edzik tán ezek az emberek "hívő izmaikat", hogy lehetetlen dolgok elfogadásával kiképezzék magukat, és olyan nehezen hihető állításokkal is boldoguljanak, melyeket szerintük hinni illik?

Amint írom ezeket, a Guardian (July 29, 1991) véletlenül egy szép példát hozott ezzel kapcsolatban. Egy rabbival készült interjút olvashatunk itt, aki elvállalta azt a furcsa küldetést, hogy ellenőrzi az élelmiszerek kóserságát a legapróbb összetevők legtávolabbi eredetéig visszamenőleg. Épp azon tépelődött, vajon elutazzon-e Kínába, hogy megvizsgálja a köhögésoldó édességekbe kerülő mentolt. "Ellenőrizte valaha a Kínai mentolt?...borzasztóan nehéz, különösen miután ez első levelünkre kifogástalan kínai angolsággal a következő választ küldték - a termék nem tartalmaz kósert... Kína csak mostanában nyitotta meg kapuit a kóser-vizsgálatok előtt. Lehet, hogy a mentol rendben van, de sohasem lehet teljesen biztos benne az ember, amíg oda nem látogat." Ezek a kóser-nyomozók telefonos forró-drótot tartanak fenn, amelyen azonnali vörös-riadót fújnak, ha gyanúba keveredik valmelyik csokoládészelet, vagy csukamáj-olaj. A rabbi sóhajtozott, hogy a zöldek által inspirált eltávolodás a mesterséges színezékektől és aromáktól "nyomorúságossá tette a kóser területen ténykedők életét, mert ezeket a dolgokat mind vissza kell követniük." Amikor a riporter megkérdezte tőle, hogy miért vesződik egy ilyen lényegtelen feladattal, világossá tette, hogy a lényeg pontosan az, hogy nincs lényeg:

Az hogy a Tóra törvényei javarészt olyan isteni rendeletek, melyek nincsenek indokolva, az a lényeg, száz százalékig. Könnyű nem megölni az embereket. Nagyon könnyű. Nem lopni egy kicsit nehezebb, mert gyakran ki van téve az ember a kísértésnek. Szóval ezek nem nagy próbái annak, hogy hiszünk-e Istenben és akarat szerint cselekszünk-e. De ha azt mondja nekem, hogy ne igyak meg egy kávét, (amiben tej van) a fasírt után délidőben, az már egy próba! Azért csinálom, mert így kell tennem. Bonyolult dolog ez.

Helena Cronin Hívta fel a figyelmemet arra, hogy lehet valami analógia itt Zahavi fogyatékossági elméletével, a szexuális kiválasztásban és a jelzések evolúciójában. (Zahavi, 1975). A régen divatjamúlt és kigúnyolt elméletet (Dawkins, 1976), Zahavi teóriáját nemrégiben ügyesen rehabilitálták (Grafen, 1990 a, b) és ma már komolyan veszik az evolúció-biológusok (Dawkins, 1989). Zahavi felvetette, hogy például a pávakakas pontosan azért növeszt furcsán nehézkes legyezőfarkat, mely nevetségesen szembetűnő színekben pompázik (a ragadozók számára), mert kényelmetlen és veszélyes, ezért lenyűgöző a tojók szemében. A pávakakas tulajdonképpen így kérkedik: "Nézzétek, míly egészséges és erős lehetek én, ha megengedhetem magamnak, hogy ezt a lehetetlen farkat cipeljem!"

Hogy elkerüljük félreértéseket, melyeket Zahavi szubjektív nyelvhasználata okozhat, hozzá kell tennem, hogy a biológusok megállapodása szerint a természetes szelekció által végrehajtott tudattalan akciók megszemélyesítő elbeszélése ma már magától értetődő. Grafen lefordította az érvelést egy hagyományos darwinista matematikai modellre és működik. Nem állítottunk semmit a pávakakas és a tojó intencióiról, vagy tudatosságáról. Gondolhatjuk őket olyan céltudatosnak, vagy olyan szándéktalannak, ahogy tetszik. (Dennett, 1983, 1984). Mi több, Zahavi elmélete eléggé általános ahhoz, hogy ne támaszkodjék a darwinista pillérekre. Egy virág, amely a nektárját hirdeti a "szkeptikus" méheknek, hasznot húzhat Zahavi alapelvéből. Akárcsak egy kereskedelmi ügynök, aki a kuncsaftra igyekszik hatást gyakorolni.

Zahavi ötletének premisszája az, hogy a természetes szelekció a kételkedést erősíti a nőstényekben (vagy a reklámok által hordozott üzenetek felvevői között). Az egyetlen mód, ahogy egy hím (vagy bármilyen hirdető) hitelesítheti az erőt (vagy a minőséget, vagy effélét), amellyel kérkedik az, ha bizonyítja, egy igazán költséges fogyatékosság felvállalásával - olyan fogyatékosság cipelésével, melyet csak egy ténylegesen erős (jó minőségű, stb.) hím bírhat el. Ezt hívhatnánk a költséges hitelesítés alapelvének is. És most jön a lényeg. Lehetséges, hogy némely vallásos doktrína nem képtelensége ellenére élvez előnyöket, hanem pontosan azért, mert képtelen? Bármelyik félig-meddig vallásos ember hiheti azt, hogy a kenyér, vagy az ostya szimbolikus értelemben Krisztus teste, de ahhoz egy igazi, telivér katolikus kell, hogy elhiggyen egy akkora ostobaságot, mint az átlényegülés. Ha ezt elhiszed, akkor már bármit képes leszel elhinni és (Hitetlen Tamás története a bizonyság) ezek az emberek felkészültek rá, hogy ezt erénynek lássák.

Most pedig térjünk vissza a tünetek listájához, melyek tapasztalására a hit elmevírusától és a másodlagos társfertőzések csoportjától szenvedő beteg számíthat.
4. A páciens észlelhet magán intoleráns viselkedést a rivális vallások vírusait hordozókkal szemben, szélsőséges esetben meg is ölheti őket, vagy javasolhatja a megölésüket. Ugyanilyen erőszakos beállítottságú lehet a hitehagyottakkal (olyanok, akik valaha vallották a hitet, de már megtagadják azt); vagy az eretnekekkel szemben (olyanok, akik a hit eltérő - gyakran csak nagyon halványan eltérő - formáját támogatják). Ugyanakkor érezhet ellenségességet más gondolkodásmódokkal szemben is, melyek potenciálisan ártalmasak a hitre, mint például a tudományos értelmezés, ami inkább anti-vírus programként tűnhet fel a színen.

A híres író, Salman Rushdie halálos fenyegetettsége csak egy a legújabb szomorú példák sorában. Azon a napon, amikor ezeket a szavakat írom, a Sátáni Versek japán fordítóját holtan találták, egy héttel ugyanennek a könyvnek az olasz fordítója ellen intézett majdnem végzetes támadás után. Ha már itt tartunk a "megsértett" Muszlimok iránti "szimpátia" látszólag ellentétes tünete, melynek a Canterbury Érsek és más keresztény vezetők adtak hangot (a Vatikánban a bűnrészesség vállalását is súrolva) - természetesen csak a megtestesülése egy olyan tünetnek, amelyről korábban már beszéltünk: a hit csodálata - mindegy milyen ellenszenves hatásai vannak, tisztelnünk kell egyszerűen azért, mert hit.

A gyilkosság véglet, persze. De van egy még végletesebb tünet, ez pedig az öngyilkosság a hit harcos szolgálatában. Akár egy hangya-katona beprogramozva élete feláldozására azoknak a géneknek a csíravonala érdekében, melyek a programot írták, egy fiatal arab, vagy japán (?!) arra van tanítva, hogy a halál egy szent háborúban a leggyorsabb út a mennyországba. Még ha a vezetői, akik "üzembe helyezik" csakugyan ezt hiszik is, nem csökkenti a brutális erőt, amit az "öngyilkos küldetésű vírus" kifejt a hit érdekében. Természetesen az öngyilkosság, ahogy a gyilkosság is nem egyöntetű áldás, a megtérítettek visszakozhatnak, vagy lekicsinylően is nézhetnek a hitre, amely ennyire bizonytalan, veszélyes taktikákhoz kénytelen folyamodni.

Egyszerűbben: ha túl sok személy áldozza fel magát, a hívek készlete alaposan megfogyatkozhat. Ez történt a hit-késztette öngyilkosság közismert példájában is, bár ebben az esetben nem "kamikaze" halált jelentett. Az Emberek Temploma nevű szekta kihalt, mikor a vezetőjük, Jim Jones tiszteletes követőinek zömét kivezette az Egyesült Államokból a guyanai őserdőben lévő "Jonestown"-ba, az Ígéret Földjére, ahol rávett több, mint 900 embert, elsősorban gyerekeket, hogy ciánt igyanak. A hátborzongató esetet a San Francisco Chronicle egy csoportja tanulmányozta átfogóan (Kilduff and Javers, 1978).

Jones, "az Atya" összehívta a nyáját és azt mondta nekik, itt az idő útrakelni a mennyországba.
"Találkozni fogunk" - ígérte -"egy másik világban."
A szavakat a tábor hangszórói harsogták tovább.
"A halál nagy méltóság nekünk. Bebizonyítunk valamit a halálunkkal mindannyian."

Mellékesen, az éber szociobiológus figyelmét nem kerüli el, hogy Jones korábban a szektán belül "az egyetlen embernek nyilvánította önmagát, akinek engedélyezett a szexuális élet gyakorlása" (feltételezhetően a partnerei szintén engedélyt kaphattak). Egy titkárnő állt Jones rendelkezésére. Felhívta magához, és azt mondta: "Atyád nem szereti csinálni ezt, de itt ez a borzasztó gerjedelem, csillapítanád...?" Nem csak női áldozatai voltak. Egy 17 éves fiú követője elmesélte, hogy azokban az időkben, amikor Jones közössége még San Francisco-ban volt, miként cipelte magával "csúnya" hétvégékre egy hotelbe, ahol egyházi árengedmény járt "Jim Jones tisztelendő úrnak és fiának". Ugyanez a fiú így emlékezett vissza: "Igazán csodáltam és féltem őt. Több volt, mint egy apa. Megöltem volna a szüleimet érte." Ami valóban meglepő Jim Jones tiszteletessel kapcsolatban, az nem is a saját viselkedése, hanem híveinek szinte emberfeletti engedelmessége. Ha ilyen elképesztő hiszékenységet képesek mutatni, maradt-e oka valakinek kételkedni abban, hogy az emberi elmék nyitottak a rosszindulatú fertőződésre?

Tegyük hozzá, Jones tiszteletes csak pár ezer embert szedett rá. Esete szélsőséges, de csak a jéghegy csúcsa. A vallási vezetőknek széles e világon ugyanilyen lelkesen dőlnek be az emberek. A legtöbben mérget vennénk rá, hogy senki sem tudna átejteni minket, ha megjelenne a tévében és más szavakkal ugyan, de ezt mondaná: "Küldd el nekem a pénzed, én meg felhasználom arra, hogy más balfácánokat is rávegyek, hogy küldjék el a pénzüket nekem." Manapság mégis az Egyesült Államok minden nagyobb városiasodott vidékén akad legalább egy evangélista tévécsatorna, mely teljes egészében ennek az átlátszó szélhámosságnak van fenntartva. És degeszre tömik a zsákjaikat. A balekság eme döbbenetes mértékét szemlélve, az ember már-már rokonszenvet érez az elegánsan öltözött csalók iránt. Amíg rá nem jön, hogy nem minden balfácán gazdag, s gyakran az özvegyek két fillérje az, amin az evangélista kövérre hízik. Hallottam egyiküket, amint félreérthetetlenül még azt az alapelvet is segítségül hívta, amit most a Zahavi féle költséges hitelesítés elveként azonosítottam. Isten akkor méltányolja az adományt -mondta szenvedélytől fűtött, komoly hangon - csak akkor, ha az adomány olyan nagy, hogy az már fáj. Idős koldusokat gurítottak be tolószékekben, hogy meséljék el, mennyivel boldogabbak lettek, miután kevés mindenüket odaadták a Tisztelendő úrnak.

5. A páciens észlelheti, hogy a konkrét meggyőződés, amit birtokol, nem a logikus gondolkodással, sokkal inkább a járványtannal jellemezhető. Miért - tűnődhet el -vallom ezt a véleményhalmazt inkább, mint azt a másikat? Talán azért, mert végigtanulmányoztam a világ vallásait és ezt érzem a legmeggyőzőbbnek mind közül? Szó sincs róla. Ha van hitünk, akkor az elsöprő többségünk esetében szüleink és nagyszüleink hite. Kétségtelen, az égbeszökő katedrálisok, lelkesítő zenék, történetek és példabeszédek is közrejátszanak ebben egy kicsit. De messze a legfontosabb tényező, mely meghatározza vallásunkat - születésünk helye. A meggyőződés, melyet oly szenvedélyesen hiszünk, teljesen más, teljesen ellentétes meggyőződés-halmaz lehetne, ha véletlenül egy másik helyen látunk napvilágot. Járványtan ez, nem logikus bizonyítékok.

6. Amennyiben a páciens egyike a ritka kivételeknek, aki szülei hitétől eltérő vallást követ, a magyarázat még mindig lehet járványtani. Azért fogadjuk el, nem lehetetlen, hogy szenvtelenül végigvizsgálta a világ vallásait és kiválasztotta a legmeggyőzőbbet. Ám statisztikailag valószínűbb, hogy egy különlegesen erősen fertőző ágens hatásának volt kitéve, mint amilyen John Wesley, Jim Jones, vagy éppen Szent Pál. Horizontális transzmisszióról beszélünk itt, mint a kanyaró esetében. Az előbb vertikális transzmisszióról volt szó, amilyen a Huntington kór.

7. A páciens belső érzései meglepő hasonlatosságot mutatnak a nemi szerelem során jelentkező érzésekkel. Ez egy szélsőségesen hatékony erő az agyban, és nem meglepő, hogy néhány vírus átalakította és felhasználja.

Avilai Szent Teréz kéjes látomása túl közismert ahhoz, hogy megint felidézzük. Komolyabbra és kevésbé közönségesre fordítva a szót, a filozófus Anthony Kenny beszédes tanúja annak az ártatlan gyönyörűségnek, amely azokra vár, akik elmerülnek az átlányegülés titkának hitében. Miután elmeséli, miként szentelték római katolikus pappá, aki misét celebrálhat, továbbmegy és élénken felidézi:
"az első néhány hónap lelki túlfeszítettségét, mely idő alatt elnyertem a tisztességet, hogy misét mondhassak. Én a rendesen jó alvó és lassan ébredő, kipattantam az ágyból, teljesen éberen és izgatottsággal telve a szívszorító feladat gondolatától, amelynek végrehajtása megilletett. Ritkán mondtam misét a közösségnek, legtöbbször egyedül celebráltam a mellékoltárnál egy kollégiumbéli fiatal ministránssal. De ez egyáltalán nem csökkentette az áldozat ünnepélyességét, vagy a szentség érvényességét. Megérintettem Krisztus testét, átéreztem pap mivoltom közelségét Őhozzá és ez teljesen átszellemültté tett. Szelíd tekintettel néztem az úrfelmutatást, ahogy a szerelmes tekint a kedvese szemébe... Papságom korai időszaka úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a beteljesedés és remegő boldogság napjai, valami drága, ugyanakkor törékeny korszak, mint egy romantikus szerelmi fellángolás, melyet hamarosan felváltott a rosszul választott házasság kíméletlen realitása." (Kenny, 1986, 101-102. oldal)

Dr. Kenny meghatóan és meggyőzően fejti ki, milyen volt fiatal papként, úgymond szerelmet érezni a megszentelt ostya iránt. Milyen brilliánsan hatékony vírus! Ugyanazon az oldalon Kenny egyébként leírja azt is, ahogy a vírust - ha nem is a szó szoros értelmében - a fertőző püspök tenyere adja át az újdonsült pap feje búbján át:

Amennyiben a katolikus doktrína igaz, úgy minden pap csakugyan a fejre helyezett kezek töretlen láncolata révén nyer szentséget, a püspökön át, aki őt felszenteli, vissza a tizenkét Apostolig... ez egy századokon átívelő, dokumentált lánca kell legyen a fejre helyezett kezeknek. Meglep, hogy a papok, úgy tűnik, sohasem próbálják meg végigvinni lelki származásukat ilyen módon, kiderítve, ki szentelte fel az ő püspöküket, és azt a püspököt, és így tovább, II. Gyuláig, V. Szelesztinig, Hildebrandig, vagy éppen Nagy Györgyig. (Kenny, 1986, 101. oldal)

Ez meglep engem is.

IV. Vírus-e a tudomány?

Nem. Hacsak nem vírus minden számítógép program is. A jó, hasznos programok terjednek, mert az emberek értékelik, ajánlják és továbbadják őket. A számítógép vírusok mindössze azért terjednek, mert tartalmazzák a kódolt utasítást: "Másolj le és adj tovább." A tudományos eszmék, mint minden mém, egyfajta természetes szelekció anyagát képezik, és ez felületesen szemlélve vírusszerűnek hat. Ám ezek a szelektív erők, amelyek a tudományos eszméket formálják nem szeszélyes és önkényes hatások. Szigorú, élesre köszörült szabályok, melyek nem támogatják az értelmetlen öncélú viselkedést. Azokat az erényeket támogatják, melyek minden módszertani kézikönyvben világosan le vannak fektetve: ellenőrizhetőség, bizonyítékok szükségessége, pontosság, számszerűsíthetőség, következetesség, tárgyiasítás, megismételhetőség, egyetemesség, haladó szellem, kultúrkörnyezettől való függetlenség, és így tovább. A hit mindezeknek az erényeknek teljes hiánya mellet terjed.

A tudományos eszmék terjedésében fellelhetünk járványtani elemeket, de ezek nagyrészt a leíró járványtanhoz tartoznak. Egy jó ötlet gyors terjedése a tudományos világban még olyannak is tűnhet, mint a kanyarófertőzés. Ám ha megvizsgáljuk a terjedés alapjául szolgáló okokat, láthatjuk, hogy jók, megfelelnek a tudományos módszertan szigorú követelményeinek. A hit terjedésének történetét vizsgálva szinte semmi mást nem találunk okként, csak a járványszerűséget, és ráadásul a véletlent. Az ok, ami miatt A személy nem abban hisz, amiben B, egyszerűen és kizárólagosan az, hogy A ezen a kontinensen született, B pedig a másikon. Ellenőrizhetőség, bizonyítékok iránti igény és a többi - halványan sincs jelen. A tudományos meggyőződések esetében a járványszerűség csak jóval később fedezhető föl, és megmutatja az ötletek elfogadásának történetét. A vallásos hitnek azonban fertőzés az alapvető oka.

V. Epilógus

Szerencsére, a vírusok nem győznek mindig. Sok fiatal ép bőrrel ki tud szabadulni a mullahok és katolikus nővérek legszörnyűbb hatásai alól is. Anthony Kenny története hepienddel végződik. Történetesen lemondott papi tisztségeiről, mert nem volt képes tolerálni tovább a katolikus hit ellentmondásait, és ma nagy megbecsülésnek örvendő tudós. De szögezzük le, a fertőzés, amin átesett olyan erős volt, hogy azzal a bölcsességgel és intelligenciával is, ami nem kevesebbé, mint a Brit Akadémia elnökévé tette, három évtizedig tartott, mire felgyógyult belőle. Indokolatlanul aggodalmaskodom tehát, hatéves kis barátnőm sorsa miatt?


Megjegyzés:
Köszönet illeti Helena Cronin-t, részletes segítő javaslataiért, írásom minden lapjának tartalmával és stílusával kapcsolatban.

Hivatkozások:
Browne, Sir T. (1635) Religio Medici, I, 9
Dawkins, R. (1976) The Selfish Gene. Oxford: Oxford University Press.
Dawkins, R. (1982) The Extended Phenotype. Oxford: W. H. Freeman.
Dawkins, R. (1989) The Selfish Gene, 2nd edn. Oxford: Oxford University Press.
Dennett, D. C. (1983) Intentional systems in cognitive ethology: the ``Panglossian paradigm'' defended. Behavioral and Brain Sciences, 6, 343--90.
Dennett, D. C. (1984) Elbow Room: The Varieties of Free Will Worth Wanting. Oxford: Oxford University Press.
Dennett, D. C. (1990) Memes and the exploitation of imagination. The Journal of Aesthetics and Art Criticism, 48, 127--35.
Grafen, A. (1990a) Sexual selection unhandicapped by the Fischer process. Journal of Theoretical Biology, 144, 473--516.
Grafen, A. (1990b) Biological signals as handicaps. Journal of Theoretical Biology, 144, 517--46.
Hofstadter, D. R. (1985) Metamagical Themas. Harmondsworth: Penguin.
Kenny, A. (1986) A Path from Rome Oxford: Oxford University Press.
Kilduff, M. and Javers, R. (1978) The Suicide Cult. New York: Bantam.
Thimbleby, H. (1991) Can viruses ever be useful? Computers and Security, 10, 111--14.
Williams, G. C. (1957) Pleiotropy, natural selection, and the evolution of senescence. Evolution, 11, 398--411.
Zahavi, A. (1975) Mate selection --- a selection for a handicap. Journal of Theoretical Biology, 53, 205--14.

 

Fordította: Palatinus Zsolt 2001

 

 

 

Vissza a kezdethez