|
|
Sebők Zoltán
Kulturális
virológia
Tisztelt
Hölgyeim és Uraim, első hallásra talán meglepően hangzik, hogy előadásom
témájául épp a vírusokat választottam, hiszen azon kevés mai témák egyike
ez, amivel - legalábbis tudtommal - Flusser nem foglalkozott. Jómagam
egyetlen ilyen vonatkozású megjegyzésével találkoztam, méghozzá abban a
nagyinterjúban, amelyet Florian Rötzernek adott, és amely a Kunstforum 97.
számában jelent meg. Itt Flusser arról beszél, hogy ha az AIDS terjedését
algoritmus segítségével jelenítjük meg, olyan fraktálformát kapunk, amely
rendkívül hasonlít az olajfoltok terjedéséhez a vízfelületen. Flusser a
továbbiakban feltételezi, hogy az AIDS leküzdésének módja nem orvosi, hanem
formai, topologikus gondolkodás eredménye lesz.
E megjegyzés ismételten megerősítette elhatározásomat, hogy végre a
biológiai vírusok területén is behatóbban kellene tájékozódnom, addig
ugyanis mindenekelőtt a számítógépes vírusokkal foglalkoztam intenzívebben.
Egyelőre azonban engedjék meg, hogy a komputervírusok iránti érdeklődésem
okairól szóljak, és hogy vázlatosan összefoglaljam, milyen eredményekre
jutottam.
Öt évvel ezelőtt meghívást kaptam egy nemzetközi művészettörténeti tanácskozásra,
melynek az volt a témája, hogy meghalt-e az avantgárd, illetve, hogy milyen
esélyei vannak manapság a szubverzív művészeti magatartásnak. A kérdés
akkor zavarba hozott, mert a válasz annyira egyértelműnek tűnt számomra,
hogy hirtelen nem is tudtam, kell-e, érdemes-e erről bármit is mondanom. A
véletlen azonban úgy hozta, hogy akkoriban került a kezembe Fred Cohen
amerikai számítógép-szakértő cikke a komputervírusokról, melynek hatására
különös gyanúm támadt: hirtelen úgy tűnt számomra, hogy az avantgárd minden
józan becslés ellenére mégsem halt meg, hanem szellemisége észrevétlenül
átszivárgott a művészetből a számítógépek világába.
Sejtésem először is azon alapult, hogy a komputerkalózok, illetve a
hackerek - ahogy a "szakma" nevezi őket - kétségtelenül
szubverzív tevékenységet folytatnak, szubverzívebbet, mint bármely
avantgárd mozgalom századunkban: behatolnak a nagy komputerrendszerekbe, s
ott olyan kárt okoznak, amit pénzben szinte ki sem lehet fejezni. Akárcsak
az avantgárd, ez is mozgalmi jellegű, internacionális, nihilista és persze
igencsak erkölcstelen. A virális programokban nagyon fontos szerepe van a
véletlennek - amit már a dadaisták is istenítettek -, humor is akad benne
bőven, maga a komputervírus pedig tulajdonképpen nagyon is konceptuális:
racionális agymunka eredménye, méghozzá adott esetben rendkívül magas
szintű agymunka eredménye. Másfelől, mint az avantgárd mozgalmak többsége,
ez is utópikus célzatú. Utópiája olyan világ képét vetíti elő, amely mentes
lesz a korunkra jellemző "túlintegrált" rendszerektől, s ezzel
mellesleg Kaith Haringnek, az amerikai graffiti-művészet jeles
képviselőjének vágya is teljesülhet, aki utolsó interjújában, amikor már
tudta, hogy AIDS-es, azt nyilatkozta, hogy ő kezdettől fogva olyan vírus
akart lenni, amely képes megfertőzni a művészet "túlintegrált"
rendszerét.
Másrészt az sem mellékes, hogy bizonyos esetek alapján úgy képzeltem, a
hackermozgalom - ellentétben az avantgárddal - végképp anonimitásra van
ítélve. Hiszen aki romboló vírust juttat egy százharminc országra kiterjedő
hálózatba - mert már ilyesmi is megtörtént - az nem pusztán
"kísérletező művésznek", hanem egyenesen bűnözőnek számít. Éppen
ezért kizártnak tartottam, hogy a komputerkalózkodás az avantgárdhoz
hasonlóan valaha is úgymond hivatalossá válhat.
De csakhamar elgondolkodtató információk birtokába jutottam. Megtudtam,
hogy Amsterdamban máris megrendezték a komputerkalózok legális
világtalálkozóját, a teoretikusok pedig máris beskatulyázták a virális
programokat, precízen elválasztva egymástól a kuka-vírusokat, a
programmódosító, a hardver- és hardvermódosító vírusokat, megteremtve a
század eleji művészeti izmusok számítógépes megfelelőit, ugyanakkor a
komputerkalózkodás történeti tényhalmazzá való szelídítésének
alapfeltételét is. Az avantgárd analógiájára a hackermozgalomnak számos
folyóirata van, de már nem csak szamizdat és underground, hanem nagy
példányszámú hivatalos is. S ami még lényegesebb, megtudtam, hogy a nagy
komputercégek úgy próbálnak védekezni a vírusok ellen, hogy óriási
pénzekért egyszerűen felvásárolják őket a kalózoktól. Ismétlődni látszik
tehát a történelem, ami talán újabb alátámasztása lehet sejtésünknek, hogy
ez már nem is történelem: egy rendszer megint magához öleli ellenségeit,
vagyis lényegében ugyanaz történik, ami egykor az avantgárd végzete lett.
Úgy látszik azonban, hogy a jól ismert stratégia ezúttal nem válik be, ami
bizonyára a hackermozgalmak meglepő földrajzi eloszlásával magyarázható. Az
ember józan ésszel azt föltételezné, hogy a komputerkalózkodás központjai
valahol a fejlett Nyugaton kell, hogy legyenek, ahol a technológiai
"fejlődés" is a legintenzívebb. De nem ez a helyzet. A ma ismert
több mint kétezer fajta komputervírus jelentős része a Szovjetunióban,
illetve annak utódállamaiban keletkezett, s nem kis meglepetésre olyan
országok is vírusnagyhatalomnak számítanak, mint Bulgária vagy India.
Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, mindenesetre tény, hogy a
komputerkalózok még mindig két-háromhónapnyi lépéselőnyben vannak az
ellenőrzőkkel szemben, vagyis a komputervírusok kiszűrésére még mindig
nincs száz százalékos hatékonyságú eszköz.
De miért olyan fontos mindez számomra? Mindenekelőtt azért, mert a
technikához való viszonyulásom gyógyíthatatlanul ambivalens: egyrészt
rendkívüli módon elbűvölnek az eredményei, másrészt legalább ugyanolyan
aggodalommal töltenek el. Flusser új iránti alapvető lelkesedését például
legalább annyira a magaménak tudom tekinteni, mint a pesszimista
jóslatokat. (Mellesleg, Klaus Nüchternnel folytatott beszélgetésében
Flusser maga is bevallotta, hogy az új technológiák iránti lelkesedése
bizony nem felhőtlen.) Mindenesetre el kell mondanom, hogy rendkívül mély
benyomást tett rám Virilio egykori ötlete, miszerint létre kellene hozni
egy olyan múzeumot, ahol a technikai felfedezések mellett azok a balesetek
is ki lennének állítva, melyeket az illető találmány idézett elő, például a
hajó mellett a hajótörés, a vonat mellett a kisiklás bemutatása stb. -
egészen a legújabb technikákig és technológiákig. Tudtommal ez az ötlet
azóta sem valósult meg a gyakorlatban, így aztán annál sürgetőbb feladat,
hogy legalább a képzeletünkből ne maradjon ki. A nemrégiben híressé vált
skóciai klónozott birkát övező tudományos diadal mellé például
kötelességünk odaképzelni azt a mintegy hatszáz korcsot is, ami a
vállalkozás "baleseteként" létrejött, s amiről legfeljebb
véletlenszerűen szerezhettünk tudomást. Ami a komputervírusokat illeti,
azok nyilvánvalóan a komputerizáció "baleseteként" foghatók fel,
az AIDS-ről pedig máig nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy nem a
génsebészet "balesete"-e. Itt nincs se terem, se kedvem ahhoz,
hogy részletezzem a különféle feltételezéseket, melyekkel a sajtó bőségesen
foglalkozott az utóbbi időben, mindenesetre tudós körökben közhely, hogy
biológiai vírusok már régóta előállíthatók szintetikusan.
Ez utóbbi a biológiai vírusok tanulmányozására tett szörnyen kínos
kísérleteim eredménye, mely kísérletek titkolt célja az volt, hogy végül
megint csak a modern kultúra, a modern művészet valamiféle virológiájához
jussak el. Annál inkább, mert a vírus, illetve a betegség, meglepően
gyakori metafora a művészetben, különösen az oroszban: gondoljunk csak
Tolsztoj fertőzés-elméletére, Malevics hasonló elképzelésére, vagy a
Medicinális Hermeneutika nevű orosz művészcsoport munkáira, melyeknek az a
kiindulópontja, hogy a művészet, úgy ahogy van, betegség, s csupán az
interpretáció képes meggyógyítani. S talán az sem puszta véletlen, hogy a
biológiai vírus felfedezése épp a modern művészet kialakulásának kezdetére
esik, arra az időszakra, amikor Párizsban az impresszionisták vívták a
maguk gigantikus harcát az elismertségért. De aztán egy pillanatra
elbizonytalanodtam, hiszen eszembe jutott, hogy Flussernek a modern
művészethez fűződő viszonya enyhén szólva nem volt valami szoros. Rötzernek
adott, s már említett interjújában például ezt mondta: "Az emberi
kreativitás tekintetében tanácsosabb egy közönséges autót szemlélni, mint
az újkor legnagyobb műalkotásait". Ez bizony lesújtó véleménynek
hangzik, de azt kell mondanom, hogy "szerencsére" ma már nem
érvényes: legalábbis azóta nem, amióta egy francia művész a kasseli
Documentán úgymond saját műve gyanánt a legújabb típusú Mercedes gépkocsit
állította ki. (Ha önöket esetleg nem elégítené ki a Mercedes kreativitása,
figyelmükbe ajánlom, hogy ugyanaz a művész azóta más márkájú gépkocsikat is
kiállított, legutóbb például a Volvót.) Másrészről nem tudom,
észrevették-e, de szerintem feltűnő, hogy mennyire eltűnt a művészeti
irodalomból a Flusser által is használt egykori kulcsszó, a kreativitás.
Vajon miért? A kérdés megválaszolása érdekében engedjék meg, hogy
vázlatosan összefoglaljam Boris Groys egyik kitűnő esszéjét, mely németül A
gyűjtés logikája című, hamarosan megjelenő könyvében lesz olvasható,
magyarul pedig Az utópia természetrajza című esszékötetében található.
Groys kiindulópontja az, hogy eddig minden kultúrában túl sok mű született,
ezért mindig is szükség volt valamiféle "kultúrökológiai célzatú
cenzúrára", hogy meg lehessen szabadulni a fölösleges "kulturális
szeméttől". Groys szerint mindössze két hatékony szelektálási
rendszert ismerünk: a minőségi cenzúrát, mely azokat a műveket ajánlja
megőrzésre, melyek elérik a kanonikus művek színvonalát és az innovációs
cenzúrát, melynek mércéje az újdonság, vagyis az archivált művektől való
eltérés. Az előbbi a modernizmus megjelenéséig volt uralkodó és bizonyára
többek között azért kellett elavulnia, mert nem volt elég hatékony: a
modern reprodukciós technikáknak (is) köszönhetően túl sokan tanultak meg
nívós műveket alkotni. Az új paradigma az innováció lett - ennek szerves
tartozéka a Flusser által számon kért kreativitás -, csakhogy mára már ez
is a múlté: olyan sok van a művészeti és más innovációkból, hogy ez a
szisztéma is devalválódott. A kérdés tehát továbbra is az, hogy vajon
miként tudunk megszabadulni attól az óriási kulturális szeméttömegtől,
amiben már évek óta fuldoklunk. A megoldás roppant nehéz, hiszen az
azonosságon (minőségi cenzúra) és az eltérésen (innovációs cenzúra) kívül
más legitimációs lehetőség nyilvánvalóan nem áll rendelkezésünkre. Ezzel
magyarázható az állami kulturális intézmények mindenhol tapasztalható
legitimációs válsága, ami alól egyébként a mi vendéglátónk, a Műcsarnok sem
kivétel. A nyugati múzeumok például nagy előszeretettel vásárolják az
úgynevezett appropriaton art, azaz a kisajátítási művészet alkotásait,
anélkül, hogy értelmesen meg tudnák indokolni, miért épp ezekre, s nem
valami egészen másra esett a választásuk. A legszerényebb kisvárosi föstő
is joggal mondhatja, hogy az ő munkái jobbak és/vagy kreatívabbak, mint
például Jeff Koons giccs-kisajátításai. Az efféle érvelésben csupán az a
hiba, hogy elavult cenzurális rendszerek elavult fogalmaival operál. De
akkor vajon milyen elv szerint választódnak ki a megőrzésre érdemes művek a
feledésre ítéltektől?
Boris Groys a tömegkultúrából jól ismert nyílt konkurrenciaharc egyetemessé
válásáról beszél, aminek alapelve szerinte a tautológia. A következőket
írja: "A tartalmi üresség felé tendáló jelek tudják a kulturális
immunrendszereket és civilizációs határokat a legkönnyebben áttörni, s
határtalan sokszorozódásra képesek. Ezekből lesznek a kulturális vírusok,
melyek minden lelket egyaránt megfertőznek."
Nos, tulajdonképpen ez a két mondat késztetett arra, hogy elmerüljek a
biológiai vírusok világában, s onnan valamiféle kulturális virológiával, a
mai kulturális helyzet értelmezéséhez szükséges fogódzókkal térjek vissza.
(Nyilván mondanom sem kell, mennyire flusseri az ilyen kísérlet). Borzalmas
túlvilági nyelvezetű tudományos könyveket tanulmányoztam, vezető magyar
virológusokkal barátkoztam és konzultáltam, s egyszer csak súlyos fertőzést
kaptam. Megfertőztek a mémek.
Pedig a fogalom nem volt új számomra. Érintőlegesen már korábban
foglalkoztam a Lumsden-Wilson-féle kultúrgénekkel és tudtam Dawkins
kulturális replikátorairól, a mémekről is. De nem fogtam fel a
jelentőségüket. Méghozzá azért nem, mert másokkal együtt magam is bedőltem
Dawkinsnak, s a memetikában valamiféle kulturális evolucionizmust
sejtettem.
Dawkins, mint azt önök közül bizonyára sokan tudják, a mém (meme)
elnevezést a görögös hangzású miméma szóból vonta el, külön megörülve
annak, hogy ebben a formájában mennyire hasonlít a gén szóra, emlékeztet a
memória szóra, és rokon a francia méme (ugyanaz) szóval. Engedjék meg, hogy
felolvassak egy sokat idézett részt Az önző gén (Selfish Gene) című
könyvéből:
"A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, egy ruhadivat,
edények készítésének és boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének
azáltal terjednek el a génkészletben, hogy spermiumok vagy peték révén
testből testbe költöznek egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben
utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas,
akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben és előadásaiban.
Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve
elszaporodik."
Főleg ezt a részt szokás idézni Dawkinstól, de mi kövessük tovább
okfejtését: "Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor
szószerint élősködsz az agyamon - írja -, mert a mém terjesztésének
eszközévé teszed, pontosan úgy, ahogy a vírus élősködik a gazdasejt
genetikai mechanizmusán." No most akkor gén, vagy vírus? - tehetjük
fel a kérdést. A memetikusok többsége kritikátlanul ismételgeti, hogy a gén
kulturális megfelelőjéről van szó, aminek megvan az a vitathatatlan előnye,
hogy jól hangzik és evolucionista, tehát szalonképes konnotációval
rendelkezik. De legalább két probléma van vele: egyrészt a gén -
ellentétben a gyorsan fertőző vírussal - csak generációról generációra
adódik át, másrészt nincs szüksége arra az irracionális reprodukálódásra,
ami a vírusok tulajdonsága, és ami a mémeket igazán érdekessé teszi. (Csak
zárójelben jegyzem meg, hogy a T-fág vírus úgy reprodukálódik, hogy
eltéríti egy baktérium DNS-ét, rákényszerítve gazdáját arra, hogy másolatok
millióit készítse a fágról.)
Mindent egybevetve, az általam keresett kulturális virológia felfedezésére
nincs semmi szükség, mert az maradéktalanul benne rejlik a megfelelően
értelmezett memetika nevű, rendkívüli eredményekkel kecsegtető
diszciplínában. Segítségével új megvilágításba kerülnek azok az üresség
felé tendáló, mégis rendkívül fertőző jelek, alig-jelek és alig-valamik,
melyekről Groys beszél, s amelyek szép lassan betöltik kultúránk egészét.
Mindennek részletes kifejtése természetesen meghaladja e vázlatos előadás
kereteit, de engedjék meg, hogy két fontos mozzanatot kiemeljek:
1.) A memetikának megvan az az óriási előnye az összes formalista
kritikai módszerrel szemben, hogy rendkívül érzékenyen tud reagálni azokra
a kontextuális finomságokra, melyek az utóbbi időben, rendkívüli mértékben
elszaporodtak a kortárs művészetben, s melyekre az évtizedeken keresztül
uralkodó formalizmus szinte teljesen vak volt. Ezeket a finomságokat a
memetika a mémek közötti kapcsolódásokként tudja értelmezni.
2.) A másik rendkívül fontos dolog szerintem az, hogy a memetika vak
a magas és az alacsony kultúra közötti rang- és szintkülönbségre, ami az
utóbbi időben alaposan megingott, de ami - mit tudjuk - a modernista
kultúra alapvető oppozíciója volt. A memetikát nem az érdekli, hogy kinek a
fejéből pattant ki a mém, és hogy a világunk mely tartományából származik,
hanem hogy sikeresen fertőz-e, s ezáltal képes-e arra a határtalan
sokszorozódásra, ami a vírusok fő túlélési stratégiája.
Hogy ez fejlődés-e, kérem, döntsék el önök. Mindenesetre a várható
kulturális tendenciák érzékeltetéséhez engedjék meg, hogy felolvassak három
jellegzetes megállapítást Glenn Grant Memetikus lexikonjából:
1.) "A választás azokat a mémeket részesíti előnyben, melyeket
a legkönnyebb megérteni, emlékezni rájuk és átadni másoknak."
2.) "Az emberek megpróbálják megfertőzni egymást azokkal a
mémekkel, melyeket a legvonzóbbnak tartanak, figyelmen kívül hagyva azok
objektív értékét vagy igazát."
3.) "A gyakorlatban az emberek még arra is képesek, hogy
rábízzák magukat bármilyen új mémre, még ha ki is kellene derülni róla,
hogy halálos ostobaságról van szó, mint például: "Ugorj le egy ágról,
és az istenek majd megreptetnek."
Végül engedjenek meg egy megjegyzést. Nyilván önök is tudják, hogy Vilém
Flusser milyen óriási jelentőséget tulajdonított annak, hogy az ember a
termodinamika második törvényének ellentmondva a szerzett információkat
kulturális emlékezetében tárolja, amihez azután a következő nemzedékek is
hozzáférhetnek. Nagyon érdekelne, hogy a memetika fényében is kitartana-e
álláspontja mellett. Kár, hogy ezt már nem tudjuk megbeszélni.
(Elhangzott 1997. március 17-én a 6. Nemzetközi
Vilém Flusser Szimpozionon, a budapesti Műcsarnokban.)
|
|