Éhezés vagy osztozás
Rögtön az elején egy egyszerű számadattal kezdeném: ma a Földön
10 milliárd ember ellátására elegendő élelmiszert termel meg a mezőgazdaság,
miközben még csak 6 milliárdan vagyunk. Azt is mondhatnánk, hogy a mai
éhezésnek nem környezeti, hanem igazságossági okai vannak. Ötven évvel ezelőtt ez még nem volt így, és
húsz év múlva már nem lesz így, ha a jelenlegi pályánkat követjük. Húsz év
múlva már, lehet, nem fog tudni annyit termelni a mezőgazdaság, hogy azt akár
igazságosan akár igazságtalanul el lehessen osztani.
10 milliárd. Ennek a számadatnak csak három hibája van:
1) A tízmilliárd ember élelmét 5 milliárd eszi meg és az egyik
milliárd testvérüknek nem hagy. Jobban is széthúzódik ez a mezőny. Vannak helyek, ahol az egy főre eső
élelmiszer tízszeresét fogyasztják (és termelik meg). Persze kalóriában nem lehet ilyen sokat enni, csak a
másfélszeresét a szükségesnek, és már az is elhízáshoz vezet; de lehet sokat
venni aztán kidobni, jobb esetben háziállatokkal megetetni, rosszabb esetben
emberi táplálkozásra való búzával takarmányozni a tenyészállatokat, minden
évszakban primőrt fogyasztani, távoli tájakról származó zöldséget és
gyümölcsöket, és lehet játszani az élelmiszerekkel tojást dobálni, burgonyát
szoborni, kenyeret trancsírozni stb.
Azután vannak olyan országok, ahol az összmennyiség csak
kicsivel több a WHO ajánlásánál. Itt aztán lehet takarékoskodni is, vagy a
rossz magyaros étkezési szokások miatt elhízni (mint például én). De már lehet a nem kielégítő táplálkozási
kategóriába sorolt két milliárd ember közé is esni, például úgy, hogy az ember
jócskán iszogat és aztán már alig marad pénze a töpörtyűre meg a kávéra, a
cigit meg csak úgy kéregeti a hónap végén.
Tőlünk 200 km-rel keletebbre már iszogatni sem kell ahhoz, hogy valaki
rosszultáplált legyen.
És van aztán az igazi éhezés. Éhezés olyan területeken, ahol az
élelmiszertermelő kapacitás amúgy is kicsi és egyre csökken, sziklás,
sivatagos, viharos régiók, 800 millió ember hazája, de még olyan is akad, ahol
az ország élelmiszert (húst, szóját, kukoricát, borsót, mogyorót) ad el vagy
luxuscikkeket termel (banánt, kávét, kakaót) éhbérért dolgoztatott munkásokkal,
újabb 400 millió emberrel. Ez a legigazságtalanabb éhezés, olyan országokban,
ahol nincs telekkönyvileg bejegyzett tulajdon, sosem volt földosztás, az
embereknek nincs földje vagy más eszköze, hogy megélhetésre termeljenek, ahol
puskával magyarázzák el az őslakóknak, hogy az új ültetvényen banánt kell
termelni, brazil milliomos cégére alatt, európai piacra, észak-amerikai
részvényesek zsebét vastagítva.
2.) Másodszor - a tízmilliárdos élelmiszerpotenciál lehet, hogy
már ma is csak hatmilliárd, mivel a megtermelése nem fenntartható
gazdálkodással történik. Egyes helyeken az eltúlzott műtrágyázás, vegyszerezés,
a hihetlen terméseket adó öntözés, vagy a legtöbb pénzt hozó monokultúrás
nagyüzemi gazdálkodás a fenntarthatatlanság zsákutcájába kergeti a
mezőgazdaságot. Valójában csak kevesebbet lehetne termelni ezeken a földeken, ha
azt akarjuk, hogy száz év múlva is lehessen ott ugyanennyit előállítani. Ennek
a folyamatnak már ma is tanúi vagyunk. 1986 óta folyamatosan csökken az egy
főre eső élelmiszertermelés a Földön.
És nem a kereslet hiánya miatt, és nem pusztán azért, mert a népesség
nő. Jól kimutathatóan csökken az egy
főre eső szántóterület, művelhető földeket tesz tönkre az erózió, és a
túlöntözés miatti szikesedés, egyre terjeszkednek a városok, szántóföldek
helyén, utak, bevásárló központok, parkolók, szeméthegyek keletkeznek. A
túlhalászás miatt folyamatosan csökken a halfogás a világtengereken. Egyre
ellenállóbb gyomok és kártevők jelennek meg a szántóföldeken. A korábbi
gazdálkodáshoz való visszatérés pedig csak termésveszteség árán lehetséges. A szegényebb országokban nő a népesség;
vallási, szociális és műveltségi okokból. Az állandó népességű országokban
viszont exponenciálisan nő a fogyasztás, de sem ezeket, sem azokat az igényeket
és szempontokat nem igazolja vissza a mezőgazdaság.
3.) A harmadik gond a tízmilliárdos élelmiszertermeléssel az
egyre súlyosabb édesvízhiány. A Föld
vízkészletének 99 %-a sós víz. Az öntözésre alkalmas vizek Indiában, Afrikában,
Kínában és más félsivatagos területeken bizony kimeríthetőek. Az emberiség
élelmiszerének 40 %-át öntözött földekről nyerik, és ennek kb. fele problémás.
Az adott területen folyamatosan csökken a kútvíz szintje (pl. India, Pakisztán), fenékig kiöntözik az
élővizeket (pl. Sárga folyó, Aral-tó), vagy az öntözés által okozott erózió,
szikesedés hosszabb távon megoldhatatlan talajkárosodást okoz. Mindazonáltal a mezőgazdasági szakemberek
azt állítják, hogy takarékosabb öntözéssel, okosabb agrotechnikával húsz évig
biztosan előállítható a Föld minden lakójának élelme a várható maximálisan 7-8
milliárd fő népesség mellett. Ezzel visszajutottunk ismét a népesedéshez és az
igazságos vagy igazságtalan elosztáshoz.
Mi az éhezés?
Amikor ezeket írtam folyamatosan reszkető görcs szorongatta a
bensőmet, a torkomat, szinte félelemtől remegett a kezem. Az osztozás ugyanis nagy
megelégedettséget kelt a "jelképes" szinten, és azonnal húsba, vérbe,
családi pénztárcába vág, amikor a valós osztozáson gondolkodunk. Amikor arra
gondolunk, hogy olykor magunk is éhesek vagyunk, de nem éhezünk. Mi az éhezés?
Aki a mai alkalomra úgy jött el, hogy már pénteken abba hagyta az étkezést, és
a mostani rizsből sem kért és nem kapott repetát, és ezzel megpróbál meglenni
estig, máris kipróbálta az éhezés hatását a nyálelválasztásra és a
gyomoridegekre. De az éhezés több, mint böjtölés. Ha a vízért sem tudnál ma már
elmenni és estére kiinnád a viráglocsolásra félretett állott vizet, a gyerekek
pedig beleinnának a kézmosó vízbe. Majd
ennek megfelelően a koncentrációs tábor-szintű táplálkozás folytatódna hol
egyik, hol másik nap, amikor az ember a bőrét, agyát, izmait építi le, állandó
bélfertőzéssel, puffadással, férgekkel küzd, a gyerekek pedig nem nőnek, csak
egyre fogynak, a földről kapirgálnak ehetőnek tűnő dolgokat, amikor a folytonos
vércukorhiány sötét fátylat borít az emberek agyára, amikor a pap is csak
vigasztaló szavakat tud mondani a második, a harmadik, a negyedik gyerek
temetésén, akkor ott az éhezés, ott a baj. Amikor nem tud tisztességesen írni,
és még idegesen sincs ereje visszaszólni azoknak, akik megüzenték, hogy sok
tanulással, meg fejlettebb agrotechnikával el lehet kerülni az
élelmiszerhiányt. Amikor két dollárért lehet kapni vajat, sót, kenyeret, négy
dollárért fogamzásgátlót, de nincs egy dollár se otthon, és fél dollár a
cigaretta...
Visszazökkentem a lehetséges megoldásokhoz. A megoldás az osztozás. Ha az emberiség egyötöde éhezik, akkor
egyötödön kell osztozni. A négy
gyermekünk mellett felnevelni épségben, egészségben egy ötödiket is egy más
kontinensről. Emögött az osztozás mögött valóságos javaknak, valóságos élelmiszernek,
hús-vér tanároknak, igazi traktoroknak és kenyérgyáraknak kell állnia. Nem
megoldás, hogy a világstatisztikai évkönyvből kinézzük a leghaszontalanabb
iparágakat és megnyugodva megállapítjuk, hogy az ott elfolyó pénz éppen elég
lenne. Nyilván a fegyverekre költött pénz mögött nem áll élelmiszertermelés,
sem oktatás, vízvezeték vagy csatornázás. A fegyverek mögött csak haditechnika
húzódik meg és a gazdagok piacán egymásnak kitalált számok. Nem is ildomos, célhoz sem vezet a más
pénzének ajánlgatása.
Katonafelebarátaink, ha itt szóhoz jutnának, hosszasan tudnák
magyarázgatni, miért képtelen ötlet, hogy éppen ők kevesbedjenek, csorbát
szenvedjenek az éhezők megetetése érdekében.
Az alkoholra, dohányra költött pénz hasonló nagyságrendet ölel
fel. Emögött is csak minimális
mezőgazdasági kapacitás áll, dohányföldek helyén lehetne némi búzát termelni.
Ám erős a szorítása ezeknek a vegyületeknek: hány és hány függő embertársunk
nem tud lemondani róluk saját egészsége érdekében sem, hát még egy távoli éhező
gyermek egészsége érdekében. Hasonló
nagyságrendű a fejlett világban a kedvenc-állatok etetése, a benzinpénz, a
médiákra, reklámra, telefonra, adriai nyaralásra költött pénzek. A kisebbeket
már nem is sorolom, mert például a templomban bedobott perselypénzek az
osztozásra nem volnának elegendőek.
Mennyi volna az elegendő?
A továbbiakban 250 Ft-os egységekben szeretnék egy könnyen
érthető számvetést készíteni. Ezeket a 250 Ft-os egységeket nevezhetjük
dollárnak, hívhatjuk eurónak, de képzelhetjük ezeket valódi magyar 250
Ft-osoknak is, amiből 4 darab egy ezres. Nem is azokkal van a baj, akiknek van
napi 4 dollárjuk, ezer forintjuk fejenként és naponta. Ilyen országok vannak
Európában is. De vannak olyan országok
is a Földön, sajnos nagy számban, ahol az egy főre eső pénzbeli jövedelem 1
dollár vagy annál is kevesebb. 250 Ft
naponta, és abból pedig nem lehet megélni.
Ilyen egyszerű. A helyzetet bonyolítja, hogy az 1 dolláros országokban -
egyébként nagyon helyesen - az emberek sok mindent termelnek maguknak vagy
egymásnak pénz- és adómentesen, másrészről az is köztudott, hogy a nagyon
gazdag országok bizonyos pénzeket többszörösen számolnak. A legszegényebb és leggazdagabb országok
között a különbség így nem százszoros, de valójában több mint tízszeres. Ezeket
is figyelembe véve hallgassuk meg néhány ország napi dollárjait egy főre
vonatkoztatva:
Szomália 0.5 dollár (125 Ft-ból
élni meg naponta)
India 1 dollár 250 Ft
Fülöp-szigetek 2 dollár 500 Ft
Románia 5 dollár 1250 Ft
Lengyelország 8 dollár
2000 Ft
Magyarország 10 dollár
2500 Ft
Ausztria 50 dollár 12500 Ft
Kanada 60 dollár 15000 Ft
A mi adatunk középtájon mindenesetre hihető, hiszen a legtöbben
valóban boltban leadózott árukat vásárolunk, és ezer forint körüli, vagy annál
nagyobb összegeket költünk naponta. Így jön ki egy 5 tagú családra napi 5-8
ezer forint kiadás, 150-200 ezer forint havi fizetés. A mi családunk például
hattagú, emiatt viszonylag kevés az adólevonás, az egy főre eső jövedelem 4
dollár (1000 Ft) körül van naponta, azt
is mondhatjuk, hogy a magyar közalkalmazottak körül-belül így élnek. 4 dollárból meg lehet élni, 1-ből viszont
nem. Becslésem szerint az 1 dolláros országok valójában 2 dollárnyit
fogyasztanak pénzben ki nem fejeződő természeti javakat, ami azonban még mindig
kevés az egészséges élethez. És itt kezdődik az osztozás... Ha 1 milliárd
nagyon szegény embernek még további 2 dollárt szeretnénk adni, hogy ugyanolyan
normálisan élhessenek, mint mi valamennyien itt, ahhoz kb. 700 milliárd
dolláregységre volna szükség évente.
Ezt úgy lehet elérni, hogy 50 napon keresztül (jegyezzük meg ezt az 50
napot, mert mindent erre az ötven napra fogok vetíteni), tehát ötven napon
keresztül elfelezzük a megélhetésünket, azaz napi két dollárt adunk fejenként.
Ebből 400 milliárd dollár jön össze, és ez még nem elég. A leggazdagabb egymilliárdnak ehhez még
ugyancsak 50 napon keresztül, de napi 5 vagy 6 dollárt kellene adnia a napi
50-60 dollárjukból; ám ez már megközelíti a más pénztárcájában nyúlkálás
esetét. Ekkor már elérjük az
osztozáshoz szükséges 700 milliárd dollárt.
Ez nem segély, ez már valódi osztozás.
Osztozás, de csak ötven napon keresztül, és még azt is mi határozhatjuk
meg, hogy melyik ötven nap szeretnénk böjtölni a rászorultakért. Ők enélkül 365
napot böjtölnének és nem saját elhatározásukból.
Most elmesélném, hogy Bokros Pistáék családjában (akik ugye az
Ország utcában laknak) hogyan néz ki ez az ötven nap félpénzzel. A mai nap az
egy, októberben és novemberben a péntekek. Az első adventi gyertyagyújtáskor a
család megbeszéli azt a tizenöt napot, amikor nem csak gondolnak a
rászorulókra... hiszen ez a döntés a gyerekeket is érinti. Ez már egy fél fizetés és pont a karácsonyi
vásárlási őrület időpontjában, illetve ahelyett. Nem kell aggódni, Bokros
Pistáék közalkalmazottak, januárban megkapják ezt a tizenharmadik havi fizetés
formájában. Tartják közösen a
péntekeket egészen június közepéig, és a nagyböjtben még a szerdai napokat is.
Ezeken a napokon 500-500 Ft-ot, 2-2 dollárt lefaragnak fejenként, mindenből
amiből lehet, hogy osztozzanak azokkal Indiában, akiknek nincs döntési
lehetőségük arról, hogy mikor akarnak böjtölni.
Persze másképp is meg lehet fogalmazni az 50 napos osztozást: 7
százalék. A teljes családi jövedelem
hét százaléka. Ez könnyen vezet arra a kísértésre, hogy csak egy kisebb
másodállást kellene vállalni, hogy 7 %-kal nőjön a a bevételünk. Ez azonban nem
a helyes út. A jövedelem, a termelés növekedése túlterheli a Földet, és a
legtöbb esetben a magyarországi másodállásom mögött (pl. számítógépes munka,
korrepetálás stb.) nem áll élelmiszertermelő kapacitás. Tehát azon kevés magyar
ember kivételével, akik konkrétan Indiába mennének környezetvédelmet,
földművelést, családtervezést oktatni vagy segíteni, minden más mellékjövedelem
vagy másodállás csak ront a helyzeten.
(Ilyen személyek viszont egyre többen lesznek, mihelyt fizetőképes
kereslet áll a szenvedő kontinens "jogos igénye" helyén.) Hasonlóan
még azt is át kell gondolnunk, hogy mikről mondunk le a mínusz 7 százalékkal.
Ha "csak" luxusdolgokról, akkor igazán szerencsések és jómódúak
vagyunk, de emögött az adakozás mögött megint nincs élelemtermelő
kapacitás. Tehát elsősorban az élelemre
és az energiákra kell odafigyelnünk ezen az ötven áldott napon. Így az
osztozásunk még a gyermekeink számára is jobban érthetővé válik. Aki viszont
egyedül él akár össze is vonhatja az 50 napot másfél hónapra, ami ugyan kész
leégés, de még akkor is elmondhatja: "Sok iskolát elvégeztem, érett ésszel
magam döntöttem el, melyik hónapban vállalom a fizikai lerongyolódást."
Másvalaki lehet, hogy két évet akar egybe vonni és egy teljes nyári szünetet
tölt valamelyik fejlődő országban önkéntesként dolgozva. És a sort még lehetne
folytatni. Csak ne akarjuk az egész
életünket összevonni, mert lehet, hogy a végén késő lesz.
Géntechnika
Tessék mondani, nem segíthetnének inkább a mostanában olyan
gyakran emlegetett génmódosított élelmiszerek? Valamikor én is ezt kutattam,
mint biológus mondhatom, hogy nem. Ott van például az "arany-rizs",
mely sárga a karotintól, a vitaminhiány leküzdésének fő fegyvereként
harangozták be. Az igazság az, hogy
tonnákat kellene megenni belőle az ázsiai földművesnek, hogy a béta-karotin
szükségletét fedezhesse, ha pedig lenne ennyi rizse, akkor inkább eladná, és
venne rajta sárgarépát, jobban járna.
Az arany-rizs egyszerűen szép, és ínyencségként tálalják a gazdagabb
éttermekben. Hogy mi köze mindennek a fejlődő országok megsegítéséhez? Csak
annyi, hogy hangzatos pályázatokat lehet írni ebben a témában a génkezelt
növények kifejlesztéséhez.
A növények termőképessége a sok évszázados nemesítés során
megközelítette a biofizikai határokat. Ennyi Napból és vízből ennyi
szénhidrátot lehet előállítani. Ezen nem segítenek a biotechnológiai cégek
sem. A gyomirtó-rezisztens szójával
legfeljebb a termésbiztonságot lehet növelni, vagy méginkább a gyomirtót gyártó
cég bevételeinek biztonságát. Azt is csak addig, amíg el nem szabadul a
gyomirtó elleni génjük, s az így felturbósított gyomok akár az egész termés
pusztulását is okozhatják éppen a fejlődő országokban.
Az élelmezéshez sem vezet királyi út. Geiszler János mezőgazdász kollégám szerint normálisan kellene
szántani, vetni ezekben az országokban. Fejleszteni az öntözést, ami azt
jelenti, hogy takarékosabban bánni az öntözővízzel. És még takarékosabban a
népszaporulattal. A jövőben szállítási nehézségek is várhatók; élelmiszerhegyek
áthordása egyik kontinensről a másikra nem oldhatja meg a problémát. Ott kell
termelni és a termelés módját megtanulni, ahol az emberek élnek.
Olcsóbb megoldás
Van azért az osztozásnál egy olcsóbb megoldás is. Ez feleannyiba
kerül: nem 7%, csak mindössze 3%. Lényege, hogy kb. 200 millió lányt kell
oktatni, iskolázni és ellátni az ehhez szükséges minden jóval. Elsősorban
azokon a területeken, ahol már most is önellátási problémák vannak, és a
"helyzet egyre csak fokozódik". Az iskolákban megtanítják a lányokat
a gazdálkodásra, a jogaikra, a biológiai alapismeretekre és esetleg valamilyen
szakmára is. Az olyan iskolák diákjai, mint Cedric-éi megállnak a lábukon,
önálló keresők, felelős családanyák, megszerzett tudásukat tovább is adják.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a világ másik felén meg 100
millió fiút kellene nevelni, takarékosságra, fenntartható fogyasztásra, a
reklámok, a tőzsde elutasítására, a szerényen is boldog életre. Hallottam, hogy Indiában komoly ellenállásba
ütközik különösen a lányok beiskolázása, pedig ők a jövő kulcsa. Valószínűleg
hasonló ellenállásba ütköznénk, ha a jólmenő bróker fiának ajánlgatnánk, hogy
majd mi a Ferences Gimnáziumban jól megnevelnénk, takarékoskodna az
élelmiszerekkel, és nem követné a szüleit a világot szétdúló pazarló
életmódjában.
Mindkettőre szükség volna: az exponenciális népességnövekedés
megállítására éppúgy amott, mint az exponenciális fogyasztásnövekedés
megfékezésére emitt. Mindkettőt megvalósíthatnánk a GDP 3 %-ából, és a Föld
ügye 20 év alatt révbe jutna; csak a szülők meg a hagyományok ellennyomását
kellene legyőzni emitt meg amott. Gyanítom, hogy Cedric Prakash és munkatársai
már messze megelőztek minket ezen a téren.
Ez lenne tehát az olcsó, 3 %-os, és mégis célravezető megoldás,
de akkor még semmit nem osztoztunk.
Iskoláztathatjuk a "veszélyeztetett" gyerekeket, de otthon
ugyanúgy éhen maradnának a testvérek, a szülők; nekünk továbbra is a csapból
folyik a víz, nekik pedig továbbra is hat kilómétert kell gyalogolni a
működőképes kútig vagy a folyóig. Az
osztozáshoz 7 % kellene, vagy talán leginkább
7% + 3%, és talán az iskolák hatékonysága is, igazságossága is javulna,
ha a gyerekek 6 óra tanulás, meg rizses menzaebéd után nem az éhező
testvérekhez mennének haza.
7% + 3% = 10%, és ezzel vissza is jutottunk a vén farizeusok
tizedjéhez, amit minden kor főpapjai - tetszik, nem tetszik - nagy
hatékonysággal behajtottak SAJÁT biztos megélhetésük érdekében.
Összefoglalva, van tartalékunk, magunk
dönthetjük el, hogy mikor akarunk adni, de nem azt, hogy mennyit. Annyit kell
adnunk, amennyi az osztozáshoz kell. Javaslom a napi két dollárt ötven napon
keresztül. A napi két dollár az kb. 500 Ft, mindenkitől a családban, és
mindenkinek egy másik családban a Föld túlsó oldalán. Ez az a bizonyos 7 %, de
ha valaki látja, hogy az életmódja az ausztriaihoz közelít, akkor próbáljon meg
többet is adni. Az ötven nap pedig bármikor lehet az évben, péntekenként vagy
nagyböjtben, adventkor, vagy ősszel mikor még nem kell fűtést fizetni, esetleg
pénz helyett más formában is odaadhatjuk az életünk 7 %-át. Kinek a számára?
Például Cedric Prakash önmagában életképes, terjedő iskolamozgalma számára, de
mindenképpen olyan intézmény számára, amely fogja a probléma egészét, és az
adott területen átfogó megoldásra törekszik.
Dőry István