Jürgen Kegler: A kamat tiltása a zsidó Bibliában

Elszegényedési folyamatok és ellenstratégiák Izrael történetében

Izrael történetében mindig voltak időszakok és periódusok, amelyek során kül- vagy belpolitikai okok következtében a társadalmi konfliktusok kiéleződtek. Ezek a konfliktusok a bibliai hagyományban gyakran közvetlenül tükröződnek. Például a zsidó robotmunkások egyiptomi tartózkodásában (Ex 1), vagy az ország Salamon halála utáni kettéválásának elbeszélésében (1Kir 12). A konfliktusok néha azonban csak közvetve tükröződnek: pl. a jogi szövegekben és prófétai ítéletekben.

A társadalmi konfliktusok sokfélék, okaik és lezajlásuk különbözőek. Ugyanabban az időszakban robbanékonyságuk is eltérő aszerint, hogy milyen társadalmi csoportokat érint, és milyen sajátos, csak a konfliktus által létrehozott csoportosulásokat hoz létre. Így pl. a robot szigorodása sokkal közvetlenebbül érinti a robotmunkásokat, mint az ugyanabban az időben élő parasztokat, akik saját birtokukon gazdálkodhatnak. Ezzel szemben az az adófizetés, amit a zsidó király hűbéres urának, pl. az asszír, vagy babiloni nagykirálynak kell fizetnie, közvetlenebbül érinti a parasztokat, mint egyéb társadalmi csoportokat, pl. az utazó kereskedőket. Tehát mindig pontosan kell különböztetni, amikor az ember társadalmi konfliktusokat vagy folyamatokat akar megítélni. A nehézséget még csak fokozza, hogy rendkívül kevés forrással rendelkezünk Izrael és Júda államok azon 500 éves történelméről, amely Dávid és a fogság ideje között telt el. Ezek közül a legfontosabb maga a zsidó Biblia, persze azzal a nehézséggel együtt, hogy a szövegek legtöbbjét nem tudjuk pontosan datálni, illetve az időbeli elhelyezés körül zajló vita nagy idősávot ölel fel, s így csak hozzávetőleges képet alkothatunk róla.

A zsidó Biblia által áthagyományozott társadalmi konfliktusok sokaságából kiemelkednek bizonyos egészen különleges elszegényedési folyamatok, tehát a növekvő eladósodás kialakulása, és az adósrabszolgaság különösen markáns válságjelenségei. Az elszegényedés, és kezelésének stratégiáját kívánjuk először áttekinteni, mert ezek meghatározzák Izrael történetének a Biblia által kialakított képét. Ez a kép a jelenleg rendelkezésünkre álló irodalmi alakjában a fogság idejének terméke. Azt jelenti ez, hogy a képet leíró szövegeket az 547 és 520 (vagy még későbbi időpontok) közötti csoportok és körök hozták mai alakjukra. De azt nem jelenti ez semmiképp, hogy a szövegek csak a fogság viszonyait tükrözik; lehetséges, hogy azokban sokkal régibb időszakok ismeretanyaga maradt fenn. Mivel a Pentateuchusz (Ter - MTörv), és az első prófétai könyvek (Józsue - 2Királyok) a társadalmi konfliktusokat legtöbbször főleg strukturális formájukban ábrázolják, reflektált kép alakjában tükrözik a társadalmi folyamatokat.

Az elnyomorodás első említését a Teremtés könyvében az ősatyák elbeszélésében találjuk a kánaáni éhínséggel összefüggésben: „Amikor éhínség tört ki a vidéken, Ábrahám lement Egyiptomba és ott lakott, mint jövevény, mert az éhínség súlyosan ránehezedett a vidékre" (Ter 12,10). A szöveg feltételezi, hogy Egyiptomban bőven van élelem; annyi, amennyit az egyiptomiak nem is tudnak felhasználni. Az élelmiszert azonban nyilván a kereskedők nem, vagy nem elegendő mértékben, vagy nem megfizethető áron szállítják Kánaánba, így azt csak Egyiptomban lehet beszerezni. Azt jelenti ez, hogy akinek élelmiszerre van szüksége, annak végig kell menetelnie a Sínain Egyiptomba, vagyis egy időre el kell hagyja otthonát, birtokát, legelőit, és vállalnia kell menet közben a védtelenséget. Ezen kívül árúra is szükségük van, amit gabonára cserélhetnek.

A Ter 26,1-11 párhuzamos hagyománya, amely Izsák vándorlását meséli el Rebekával Gerár filiszteus királyához, szintén éhínséget említ a vándorlás okaként. Mindkét elbeszélésben az ősatyáknak idegenként kell élniük a vidéken, ahova az éhínség űzi őket. A feleségeket mindkét esetben különleges veszélyeztetés éri: az, hogy az ország ura birtokba veszi őket, mert ehhez megvan a hatalmuk. Az elbeszélések nem közölnek részleteket az árucseréről. Világos azonban, hogy az éhség elől menekülők az élelmiszer megszerzéséhez rendelkeznek a szükséges csereárúval. Ebből következik, hogy ha elfogynak a csereeszközök, annak nyomor a vége. A tartós éhínséget csak olyan családtörzsek bírják ki, amelyek elegendő mennyiségű csereszközzel rendelkeznek.

Hogy az éhségtől űzött kánaáni gabonakereskedők mennyire függtek a gabonakészletek fölött rendelkező (egyiptomi) hivatalnokoktól, azt hatásosan tárja elénk József elbeszélése (Ter 37-50, kül. 42,17; 44,9). Az elbeszélés politikai-gazdasági hátterét az élelmiszerellátás állami rendszere képezi, amely a gabonatöbbletek raktározásán és célzott eladásán alapult (Ter 41,48). A rendszer úgy működött, hogy felvásárolták a gabonafölöslegeket, megfelelően kialakított tárolóhelyeken raktározták, és szükség esetén ellenőrzés mellett adták el azt főleg rossz termés esetén (Ter 41,56). Sőt úgy tűnik, hogy József elbeszélése már feltételezi a pénzgazdálkodást, mivel József testvérei kaesaep-pel, (kesef-fel, a ford.), azaz ezüstdarabokkal fizettek1. Ez igazolja a tényt, hogy az éhezők közül csak azok juthattak gabonához, akik rendelkeztek a megfelelő anyagi eszközökkel. A különleges veszélyeztetettség abban jelentkezett, hogy a hivatalosan alkalmazott intézők és eladók nagy büntetőhatalommal rendelkeztek, amit ellenőrizetlenül alkalmazhattak: valós vagy kitalált államrendellenes cselekményekért a rabszolgaságba taszítás büntetése fenyegetett. Ezért mondja József: „Csak az az ember legyen a szolgám, akinél a poharat megtalálták; ti azonban békében hazamehettek atyátokhoz." (Ter 44,17) És Rúben, aki (az intrika által bűnössé lett) legfiatalabb Benjámin felől kezeskedik, ezt mondja: „...azért a te szolgád szeretne itt maradni a fiú helyett, mint uramnak szolgája..." (Ter 44,33). Ez azt jelenti, hogy az úr igazságtalan vádja esetén is (József titokban rejttette ezüst kelyhét Benjámin gabonás zsákjába, és vádolta őt lopással) fenyegetett a rabszolgaság büntetése. Bizonyos értelemben ez volt a fenyegetettség legutolsó és legrosszabb foka, amit a gyenge termés, a szárazság és az ebből eredő éhínség tényleges veszélyeztetése kiválthatott. Az elnyomorodás itt a természeti bajok (rossz termés, éhínség, szárazság) - ezeket igyekeztek enyhíteni az élelmiszerrel jól ellátott területekre irányuló vándormozgalmakkal - és a tényleges hatalommal rendelkezőkkel szembeni védtelenség keverékeként állt elő.

A Ter 47,13-21 az elnyomorodás folyamatát „belpolitikai" szempontból, azaz tekintettel a saját népességre, ábrázolja szemléletesen. A szemlélet persze „felűről" jövő, hiszen amit elmond, azt József hírnevének öregbítése érdekében teszi, de amennyiben figyelembe vesszük ezt az „ideologikus" álláspontot, a szöveg teljes mértékben a társadalmi elnyomorodás leírásaként is olvasható. Először az állami intézők ezüstért gabonát adnak el2; az embereknek elfogy a pénzük, noha tovább éheznek és szükségük van gabonára, arra kényszerülnek, hogy cserébe a gabonáért következőként állatállományukat adják oda3 - ilyen sorrendben sorolják fel a lovakat, birkákat, marhákat, szamarakat. Az elszegényedés harmadik fokozata aztán a földtulajdon eladása, a kaszálók és szántóföldek, majd az emberi munkaerő árúba bocsátása a fáraó számára szolgaként, rabszolgaként, jobbágyként4. Ebben a fokozatban az emberek vagyontalanokká lesznek, és az új nagybirtokosok teljes kiszolgáltatottjaivá válnak. Eljutottak az elnyomorodás legalsó fokára. A szöveg sajnos semmit sem mond arról, hogy a gabona ára az inflációs fejlődés következtében milyen döntő szerepet játszik az elnyomorodásban - és ezzel párhuzamosan a tartalékokkal rendelkezők profitjának növelésében. Noha a folyamatot azért mesélik el, hogy hangsúlyozzák József nagyságát és lojalitását a fáraóhoz, mégis ebben megragadhatóvá válik az ókori társadalomra jellemző elnyomorodási folyamat, amelynek kiindulópontja az ember által alig befolyásolható természeti jelenség, (szárazság, rossz termés), de azt társadalmilag vezérelt mechanizmusok (az alapélelmiszerek monopolizálása) szabályozzák. Következésképp a szövegek datálásának kérdése másodrangúvá válik: ezek olyan folyamatot ábrázolnak, amely hosszú időn keresztül megfigyelhető a közel-keleti társadalmakban.

Az izraeliták egyiptomi robotmunkájának és a Kivonulásnak (Kiv 1-12) hagyományában egy jól kiformált társadalmi szükséghelyzet leírását találhatjuk meg: valamely kisebbséget bekapcsolnak a robotmunkába, s így kényszerítik őket, hogy a főúr számára munkát végezzenek. A robot enyhítésére vonatkozó követeléseket kényszerítésekkel és a robot növelésével válaszolják meg (Kiv 5)5. Az elbeszélés különlegességét az adja, hogy a robotmunkát olyan fogalmakkal ábrázolja, mint amilyeneket a Leviták könyve használ az adósrabszolgaság jellemzésére, tehát mondhatjuk, hogy a Kiv 1-12 elbeszélője a zsidók egyiptomi helyzetét az adósrabszolgasághoz hasonlónak látta, illetve ilyenként akarja értelmezni. Ez a hagyomány egy állami munkaerőgazdálkodási szervezet képét mutatja annak társadalmi problémáival és kihatásaival együtt, melynek gyökerei az uralkodó réteg profitját szolgáló hatalmi politika által kikényszerített belpolitikai elnyomásban találhatók. A szemlélet a kisebbségre gyakorolt társadalmi kihatásokra irányul. Az elbeszélő úgy érzi, hogy a kisebbséghez kötődik: ennyiben szemlélete azonos az érintettekével. A konfliktus megoldása a különválás: a robotot végző kisebbség elhagyja az uralmi területet, hogy másutt telepedjék le. Sor kerül a kivonulásra Egyiptomból, az exoduszra, és végig vándorolnak a Sinai félsziget pusztáján Kánaán országába. Ezt a modellt tehát az elnyomás fokozása és a társadalmi lesüllyedés ellen irányuló stratégiának, szeparációs (leválási) modellnek nevezhetjük.

Elszegényedési folyamatokról adnak hírt aztán a bírák korának hagyományai. Itt a forrás Debora éneke (Bir 5). A 6-8 versekben olvassuk: „Samgárnak, Anát fiának napjaiban, Jáel napjaiban néptelenekké váltak az utak (vagy: nem voltak többé utak; megszűntek a karavánok). Akik útra keltek, ösvényekre tértek. Megszűnt a bőkezűség, vendégbarátság, ezek nem voltak többé Izraelben, míg én föl nem keltem, Debora, egy anya Izraelben. Isten új férfiakat választ. Eltűnt az árpakenyér, pajzsokat nem lehetett látni, lándzsája sem volt negyvenezernek Izraelben."6

Ebben a dalban izraelita parasztok elnyomásának képét találjuk, egy kánaáni városállam (Hazor) környezetében: az utcák és országutak bizonytalanokká váltak. Az utazóknak és kereskedőknek kerülőket kellett igénybevenniük. Hasonlót akar mondani a 6 vers első fele is: az utak használhatatlanokká lettek. Úgy tűnik, a kereskedelem számára életfontosságú utcák és országutak a zsidók számára ellehetetlenültek. Hogy miért, az nyitva marad. Találgatni lehet, hogy rablótámadásokra, lefoglalásokra, zsarolásokra, vagy más erőszakoskodásokra kell gondolnunk. Az utak biztonsága előfeltétele az áruszállításnak és kereskedelemnek, sőt nem utolsó sorban a hírtovábbításnak. Ha mindez megbénul, annak gazdasági bajok, s ezzel éhség és betegség a következményei.

A 7. versben arról szól a panasz, hogy a zsidó társadalom egyik alapvető erkölcsi szokása és normája vált működésképtelenné: a vendégszeretet és a gyakorlati szolidaritás. Az ok árnyékban marad, lehetne arra gondolni, hogy túl nagy lett a szegénység, vagy megbénult az utazás. Az 5. vers 2. részében felsejlik az éhség . „Eltűnt az árpakenyér." Sejthető, hogy a vers első fele eredetileg hasonlóról tudósított. A szöveg végső fokon a zsidók katonai legyőzöttségére utal.

Ezekben a versekben kirajzolódik az a mérhetetlen társadalmi feszültség egyfelől a kánaáni városállam fölényben lévő katonai technológiája, (uralma a kereskedelemben: ellenőrzése alatt tartotta az országutakat és kereskedelmi útvonalakat), másfelől a nyitott, megerősítetlen majorságokban letelepült védtelen zsidó parasztok között.

Ha azt kérdezzük, miképp oldották meg tartósan ezt a konfliktust, a válasz: erőszakkal. Ennek a társadalmi konfliktusnak a megoldása fegyveres erőszak alkalmazásával, katonai eszközökkel történt. A zsidó parasztok rövidtávú szövetségre lépnek, és megszervezik a fegyveres felkelést. Ez sikerrel jár, mivel Sisera, az ellenséges csapatok parancsnoka, Hazor kánaáni városállam haderejének vezénylő hadvezére halálát leli egy asszony, Jael keze által (26 vers, vö. 4,21). Ennek következtében ez a konfliktus a lázadók számára kedvező véget ér. A hagyomány hallgat arról, hogy hogyan fejlődött tovább ez a társadalmi konfliktus, hogy ennek következtében jobb életfeltételekhez jutottak-e a zsidó parasztok csoportjai. Annyit rögzít csupán, hogy a fegyveres ellenállás, mint az elszegényedés elleni tiltakozásnak egy formája, sikeres volt. A konfliktusmegoldásnak ezt a formáját lázadási modellnek nevezhetjük.

Az elszegényedés, illetve az eladósodás problémája megoldásának további modelljét találhatjuk a királyság korának elején. 1Sám 22,1-2-ben a következőket olvassuk: „Dávid továbbment, és Adullam barlangjába menekült. Ennek hírét vették testvérei és egész családja, lementek és csatlakoztak hozzá. És azok is mind köré gyűltek, akik szorongatott helyzetben voltak7, akik eladósodtak, vagy akik elégedetlenkedtek, és ő a vezérük lett. Mintegy 400 ember tartott vele."

Ebből a szövegből egy eladósodási szituáció válik világossá. Talán elszegényedett hivatalnokok vagy eladósodott városlakók gyűltek Dávid, a későbbi király köré, aki akkoriban nem volt más, mint mindenre elszánt kalandorok bandájának vezetője. Embereknek ez a csoportja a maga egyéni (és persze ugyanakkor objektív) kétségbeesett problémájának megoldását abban látja, hogy bandákat alakítva rablóhadjáratokra vonul, és a szerzett zsákmányból él meg. Hogyan néztek ki ezek a rablóhadjáratok, azt elmondja az 1Sám 27,8-11. A megtámadottak teljes kiirtása, minden jószág elhurcolása, beleértve a tárgyi értékeket, állatokat, évi termést. Dávid, mint vezér, a zsákmány jelentős részét kapta, amit arra használt fel, hogy a Hebronban és körülötte élő júdeaiakat ajándékokkal a maga oldalára térítse, és hogy ezzel megvesse későbbi uralmának alapját. Ezt a magam részéről az elszegényedési folyamatok bűnügyi megoldásának nevezem, ami máig terjedően szinte minden társadalomban nem csekély szerepet játszik. Ha ezt az eljárást értékeljük, látható, hogy társadalmilag a legigazságtalanabb. Ugyanis kizárólag erőszakon alapszik. És az erőszakot alkalmazó csoport csak magának gyűjt vagyont és birtokot, anélkül, hogy a legcsekélyebb részt vállalná a megtermeléséért végzett munkából. Ez meg nem szolgált javak puszta elrablása.

A Juda/Izrael királyságának korából származó hagyományok rengeteg szociális konfliktust mutatnak be. Itt elsőként kell megemlíteni annak a robotmunka rendszernek a kiépülését Dávid és Salamon alatt, amelynek kizsákmányoló jellege egyrészt a zsidók egyiptomi nyomorának elbeszélésében tükröződik. Másrészt megmutatkozik abban, hogy Salamon halála után a tíz északi törzs, amelynek férfiait különösen sújtotta a robotmunka terhe, és hogy e törzsek tagjainak kellett a királyi udvar ellátásának gondját viselnie, egy felkelés révén ebből az uralomból kiváltak, önállósították magukat, és megalakították saját államukat (1Kir 12). Itt megint a szeparációs modellre bukkanunk a konfliktusok megoldása terén. Persze ez most nem emigráció segítségével működik, amint azt a kivonulási hagyományban láttuk, hanem kisebb területeknek a nagybirodalomról történő leválása révén, az eddigivel szemben álló önálló állami szervezet létrehozása által. A nagy állam felbomlasztásától, és a saját állam megalapításától a gazdaságilag leghátrányosabb helyzetűek és legelnyomottabbak azt remélik, hogy gazdasági helyzetük és társadalmi állásuk érezhetően javulni fog.8

De a különválás révén létrejött Izrael államban is élesednek a szociális feszültségek. A 9. század idejéből áthagyományozott Elija-Elischa (Illés-Éliás-Elizeus) szövegek közvetett információkat szolgáltatnak az északi birodalom szociális problémáiról. Az országban mindenekelőtt az illéstanítvány Elizeusnak volt fő tevékenységi területe a szegények gondozása. „A prófétatanítványok (akiket Elizeus maga köré gyűjtött) asszonyai közül az egyik hangosan megszólította Elizeust ezekkel a szavakkal: Férjem, a te szolgád meghalt. Tudod, hogy szolgád az Úr (JHWH) tisztelője volt, s most jön a hitelező, hogy elvigye a két fiamat rabszolgának."9 Elizeus csodát tesz. Megszaporítja az özvegy olaját, aki az eladott olaj árából kiválthatja fiait (2Kir 4,7) Itt ragadhatjuk meg első alkalommal az adósrabszolgaság problémáját. Az adósrabszolgasághoz vezető elszegényedés oka a családapa halála. Így a családban hiányzik az ütőképes munkaerő, amely biztosíthatná annak fennmaradását. Mivel semmiféle szociális biztosíték sem létezik halál esetére, a hitelező ahhoz az egyetlen dologhoz ragaszkodik, amije még van a családnak: a gyerekek munkaerejéhez. A hitelező adósrabszolgaként viszi el a gyerekeket követelése fejében.

A 8. századi királyok korában a lakosság nagy részének (túlnyomórészt a mezőgazdaságból élőknek) anyagi terhei a szociális feszültségek és konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Ennek okai sokfélék, a sok háború következményeitől az Asszír nagyhatalomnak fizetendő adóig terjednek. E kor szociális konfliktusainak forrásai a 8. század prófétai irodalmában találhatók, noha a végleges megfogalmazás későbbi korból származik. A szociális problémákat mégis közvetett úton jól nyomon lehet követni. Itt mint korábban is, alapvető jelentőségűek H.W. Wolff megállapításai a II. Jeroboám alatt kifejlődött úgynevezett korai kapitalizmussal kapcsolatban, amit Ámosz próféta élesen kritizált.10 A prófétai kritika számos értékes információt szolgáltat, amelyek lehetővé teszik a szociális folyamatok utólagos megrajzolását: „Jeroboám kezdeti idejének háborús sikerei után lépett fel az a gazdasági fellendülés, amit előrejelez sok Ámosz szöveg. A kereskedés mindenütt felélénkül (8,5a), a forgalom nemzetközivé válik (3,9). Csalás növeli a nyereségeket (8,5b). Virágzik az építő tevékenység (3,15). Több és szilárdabb ház épül Izraelben, mint korábban bármikor (3,15b; 5,11; 6,8), belső berendezésük pompás (3.10.12b.15b; 6.4a). A szőlőművelést és állattenyésztést magas igények elvárásai szerint művelik (5,11b; 6,4b), mivel mámoros ünnepségek élvezetigényét akarják kielégíteni (4,1; 6,4.6). Új zene alakul ki (6,5). Terjed az erkölcstelenség (2,7b). A kultusz részt vesz a gazdasági virágzásban; növekszik az áldozati adományok értéke (4,4f; 5,21f); az ünnepnapok felvonulásait ringatózó énekkel és hangszeres zenével kísérik (5,23). E fejlődésnek másik oldala a szociális összeroppanás. A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek. Az óizraeli földjogot a kánaáni gyakorlat túlszárnyalja. Az adósrabszolgaság súlyos formákat ölt (2,6; 8,6). A társadalom gyengébbjeit kizsákmányolják (2,7a; 4,1; 8,4). Jogaikat a tanúk megfélemlítésével és a bírók megvesztegetésével elrabolják tőlük (2,7ab; 5,10.12)."11

A megoldás, amit a próféta lát, a magatartás megváltoztatása. Vádjaival és vészjelzéseivel változást akar elérni a kizsákmányolási mechanizmusokban azzal, hogy rámutat a felsőbb réteg felelősségére, és megvádolja őket. Eközben Istent a szegények oldalán látja: Ő az a végső menedék, aki szolidáris módon fellép az elnyomottak mellett. A próféta, miközben Istent a szegények segítségére hívja, összetöri a nyilvános vallás legitimációs mechanizmusait, amelyekkel Istent a status quo fenntartásának eszközévé teszik. Ennyiben a társadalom és a kultusz kritikája kéz a kézben járnak: ugyanazon folyamat két oldalát alkotják. A szociális konfliktusok megoldási modellje itt az, hogy annak okozóját etikai-vallási szempontból felelőssé teszik.

Az eladósodás problémája

A déli birodalom babiloniak által történt lerombolása utáni korra, és magára a fogság idejére kiváló forrásmű Nehémiás könyve, főleg annak 5. fejezete.

„A nép és az asszonyok hangos panaszra fakadtak zsidó testvéreik ellen. Némelyek ezt mondták: `Zálogba kell adnunk fiainkat és lányainkat, hogy gabonát szerezhessünk, ehessünk és életben maradjunk.` Mások így szóltak: `Mezeinket, szőlőinket, házainkat kell elzálogosítani, hogy gabonához jussunk az éhinség idején`. Voltak, akik így beszéltek: `Kölcsönt kell vennünk földjeinkre és szőleinkre, hogy megfizethessük a királynak az adót. Pedig mi is ugyanolyan húsból valók vagyunk, mint testvéreink, s gyermekeink is olyanok, mint az ő gyermekeik. El kell adnunk fiainkat és lányainkat rabszolgának. Lányaink közül némelyeket már eladtunk! Nem tehetünk ellene semmit, hiszen földjeink és szőleink már másoké lettek."

Itt rendkívüli pontossággal ismerhető fel az adósrabszolgasághoz vezető út. Az országban uralkodó éhínség oda vezet, hogy az emberek gabona vásárlásra kényszerülnek. Az eladók a fizetséget földben kérik: szántóban, szőlőben, házban. Ha a vásárlóknak nincs semmijük, saját gyermekeiket adják el adósrabszolgaként a gabonakereskedőnek.12 Ebben a helyzetben az eladósodás megakadályozhatatlan folyamat, s azzal jár, hogy az adósság növekszik.13 Mert azt a gabonát, amit megvásárolnak - mint Ámosztól tudjuk, ínséges időkben inflációs árakon - elfogyasztják. Hogy vetőmagot vásárolhassanak, újra el kell adósodniuk. És aratáskor a hitelező követeli a részét, ami feltehetőleg abban a mértékben növekszik, ahogy a hitelező lelkiismeretlensége ki tudta használni a szükséghelyzetet. Gyenge aratás esetén ez kényszerítő módon arra vezet, hogy a kisparaszt ismételten kölcsönre vesz vetőmagot. A kollektív ínség és a vagyoni kiváltságok azt eredményezik, hogy egy kis csoport sokak ínségének árán gazdagodik. Az eladósodás másik oka a királynak fizetendő adó. Ez nyilvánvalóan olyan magas, hogy sok földbirtokos jelzálogot kényszerül felvenni az adó megfizetéséhez. Itt ragadható meg, hogy a perzsa adórendszer is egyik tényezője volt az elnyomorodásnak.

Nehémiás könyve összességében Nehémiás nagy legitimációs irata a szociális reformok végrehajtása tárgyában. Ő, a perzsa helytartó, mélyreható társadalmi reformokat vezet be, amelyek belenyúlnak az idáig privilegizáltak birtokviszonyaiba. Hogy emiatt legitimálja magát, hosszasan ábrázolja, mi mindent tett Jeruzsálem ujjáépítéséért - tizenkét fejezet tudósít a fal építéséről, és csak utána mutatja be a mélyreható szociális reformokat. Csak a falépítéssel kapcsolatos rendszabályok révén kapja meg Nehémiás azt a tekintélyt, amely lehetővé teszi, hogy döntő társadalmi reformokat vezessen be. A jeruzsálemi falépítés révén válik a zsidók őszinte barátjává. És ez által elfogadott tekintéllyé. Nehémiás ezzel a tekintéllyel kívánja az uralkodó és birtokos réteg képviselőitől, hogy engedjék el az adósságokat14: „Magam is, testvéreim és embereim is adtunk nekik pénzt és gabonát, s most elengedjük nekik ezt a tartozást. Adjátok nekik vissza késedelem nélkül földjüket, szőlőjüket, olajfásukat és házukat. Engedjétek el nekik, amivel pénzben, gabonában, borban és olajban tartoznak nektek, amit kölcsön adtatok nekik."15 Az a probléma ezzel a rendelkezéssel, hogy nem mond semmit a rabszolgák szabadon engedéséről. Nehémiás megköveteli a pénzben, gabonában és más természeti javakban jelentkező tartozások elengedését, valamint a földek visszaadását (mint egy jóbelévben, vagy smitta-évben): de hogy ezzel össze van-e kötve a szabadon engedés is, azt a szöveg nyitva hagyja. A szociális konfliktus megoldásának modellje itt az adósság elengedése.

Legalábbis ami az akkori irodalmi formát illeti, az elengedés évének a Leviták könyvében közölt meghatározásai ugyanerre a korra vonatkoznak. A fogság idejében papi körökben utat tört magának a felismerés, hogy szükség van valamilyen ellenstratégiára az elnyomorodás ellen, olyannyira, hogy ezt felvették a jobelév törvénytételei közé. Az elengedés évét, amit jobelévnek is neveznek16, minden 50. évben (7x7, meg 1 év) kell kikiáltani. Az elengedés évének célját így fogalmazzák meg: „mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához" (Lev 25,10). Itt tehát az eredeti birtokhelyzet visszaállításáról. valamint az adósrabszolgaságból történő felszabadításról van szó. Ennek teológiai előtétele így hangzik: a föld JHWH tulajdona; minden egyén tulajdonképpen jövevény és eltartott Isten földjén (Lev 25,23).

A Lev 25,25-43 az elszegényedésnek különböző fokozatait mutatja be. Az elszegényedés minden formáját azonosan hangzó formulával vezeti be: „Ha testvéred szűkös helyzetbe jut" (25.35.39.vers). Az első formát így jellemzi: valakinek valamit el kell adnia birtokából. Ebben az esetben a klánnak, vagy a nagycsaládnak szolidárisnak kell lennie, a rokonok kötelessége, hogy kiváltsák, amit a „testvér" eladott. Ha nincs olyan aki kiváltsa, akkor a visszavásárlás joga először az eladót illeti. A visszavásárlási ár ahhoz igazodik, hogy az eladott birtok mennyi ideig használható az elengedés évéig, és mennyi ideig használták idáig. Ha azonban a birtokos nem képes visszaváltani tulajdonát, a használat joga a vásárlóé a következő jobelévig. Az elengedés évében aztán visszaszáll az eredeti tulajdonosra.

Az elszegényedés másik formája abban áll, hogy valaki teljesen vagyontalanná válik, s így az élete forog kockán (35.versskk): „Ha veled élő testvéred nyomorba jut és nincs biztosítva a megélhetése nálad, akkor segítsd úgy, mint az idegent és a vendéget, s maradjon veled. Ne vond meg tőle a munkát, ne végy tőle kamatot, hanem féld Istenedet, hogy testvéred eléldegélhessen melletted. Ne kölcsönözz neki pénzt azért, hogy hasznot húzz belőle, sem pedig ételt, hogy kamatostul kapd vissza. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek."

A kamat tiltása itt két fogalommal függ össze, amelyek az indoklás tekintetében alapvető jelentőségűek: az élet fogalmával, és „Isten exodusz-tette" fogalmával. Ismét egy elszegényedési folyamat leírására kerül sor. Ha egy testvér szükséget szenved, és nem tud megmaradni egy tehetősebb paraszt mellett, akkor ennek úgy kell bánnia vele - s itt említésre kerülnek a gazdagabbak, a birtokos szomszédok vagy hozzátartozók -, hogy élni, helyesebben kifejezve túlélni tudjon. Ugyanez vonatkozik az idegenre, ger-re, és a vendégre, a mosab-ra. Miképp kell ezt „tartani", azt a 36. vers mondja meg pontosan. Nem szabad tőle kamatot (nesek), sem ráadást (tarbit) venni, inkább az Istent kell félni, hogy a testvér a birtokos mellett élhessen. A túlélésről van szó, talán egyfajta méltóságban, a létminimumot maghaladó szinten élésről is van szó, talán ezt jelzi a kapcsolat az idegennel, a vendéggel. A 37. vers konkrétumot is mond. Ha pénzt/ezüstöt ad az elszegényedettnek, ne számítson fel kamatot, ha élelmiszert ad, ne számítson felárat, vagyis a vers a kamatot a pénzkölcsönre, a felárat a természetbeni cikkekre vonatkoztatja. Azaz a kamat és felár tiltása azt szolgálja, hogy ne fokozódjék az elszegényedés. Csak azt szabad visszakövetelni, ami azonos a kölcsön mértékével. Ezt Isten exodusz-tettével indokolják. Ennek értelme: az emberek egymásközötti szociális, segítő viselkedését azzal indokolják, hogy Isten is segítő módon bánik népével (őskép-képmás).

Végül az elszegényedés harmadik formája, ha valakit adósrabszolgának adnak el (39-43. vers). Itt azt kívánják meg a jómódútól, hogy napszámosként, illetve zsellérként kezelje azt, aki rabszolgaként adja el magát neki, és tegye szabaddá az elengedés évében. Persze ez azt jelenti, hogy munkájáért bért kell fizetni neki, és nem szabad verni. Családja és maga vissza kell kapja szabadságát az elengedés évében. Az elengedés évének modellje ílymódon kétszeres ellenstratégiát jelent az elszegényedéssel szemben. 50 év után vissza kell állniok a régi birtokviszonyoknak, és végét kell szakítani az adósrabszolgaságnak. Hogy az elengedés évének rendelkezései között a kamat általános tiltása az elszegényedés eseténél szerepel, sőt annak középpontjában foglal helyet, jól mutatja, hogy ezt az elengedés évéhez hasonlóan az elszegényedési folyamat elleni eszköznek tekintették, és annak is kell tekinteni.

A kamat tiltása a jogi rendelkezésekben, mint az elszegényedés ellenstratégiája

Ezzel megalapozható a tétel, hogy a zsidó-izraelita társadalomban a kamat bibliai tiltását az elszegényedési folyamatok ellenstratégiájának gondolták. Ezt igazolja a régebbi jogi gyűjtemények anyaga is, mindenekelőtt a Szövetség könyve (Kiv 20,22-23.33). A Szövetség könyve, amelynek keltezése vitatott, jelenti az első kísérletet arra, hogy törvényes rendelkezésekkel gyakoroljanak befolyást az elszegényedési folyamatokra. Ezek legfontosabbjainak egyike a kamat tiltása.

Kiv 22,24: „Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot."17

Gondosan figyelni kell: itt párhuzamos fogalmakként jelenik meg a kamatszedés és az uzsora. Akit a szöveg megszólít, az a vagyonos, teljes jogú polgár. Szemben áll vele a „melletted lévő" szegény. Ettől a szegénytől semmilyen kamatot nem szabad megkívánni. Csak annyit szabad visszakövetelni, amennyi a kölcsön összege volt. Ebből világos, hogy a Szövetség könyvében rögzített jog élesen látja, hogy a kamatszedés az egyik oka az elszegényedés folyamatának. A kamat tiltásának segítségével védőfunkciót akarnak kiépíteni. Az adósnak csak a tőkét, illetve a természetbeni juttatásokat kell visszaadnia, annyit, amennyit kapott; de a hitelezőnek többletértéket nem kell biztosítania.

A kamat tiltását felveszik a Másodtörvény előírásai közé. Itt azonban jelentkezik egy korlátozás, amely lehet, hogy a papi és másodtörvényi szándékok következménye. A kamat tiltását érvényesnek tekintik saját népük vonatkozásában, feloldják azonban a nemzsidókkal szemben: „Testvérednek ne adj kamatra sem pénzt, sem élelmet, sem egyebet, amit kamatra szoktak kölcsönözni. Az idegentől kérhetsz kamatot, de testvéredtől ne fogadj el kamatot, s az Úr, a te Istened megáldja kezed minden munkáját azon a földön, amelyre bevonulsz, hogy birtokodba vedd." (MTörv 23,20-21).

Ebben a Másodtörvény teológiája fokozottan nemzeti-vallási jellegzetessége tükröződik. Itt nem kell feltétlenül a Lev 25 és MTörv23 időbeli egymásutániságából kiindulni; lehet, hogy különböző csoportok különböző koncepcióiról van szó.

A kamat tiltása egyéb társadalmi törvények sorához tartozik, melyek közül meg kell említeni még egy teológiailag különleges jelentőségűt:

„Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen takarója, amelybe burkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok." (Kiv 22,25.26).

JHWH itt a szegények iránti szolidaritását fejezi ki a jog nyelvén. Mint a próféták szövegeiben, Ő őrzi a társadalmi igazságosságot, és az emberiességet a szegények iránt. Amennyiben tehát kudarcot vallanak a szolidaritás társadalmi és emberek közötti formái, úgy a szegény bizonyos lehet, hogy Isten meghallja az őt ért társadalmi igazságtalanságot.

A zálogbavétel kapcsán a hatalmi visszaélés terén szerzett tapasztalatok alapján, a Másodtörvény azt is szabályozza, mi legyen az eljárás, ha a tartozás kiegyenlítése során zálogbavételre kerül sor: a hitelező nem léphet be a kölcsönt felvevő házába, és ha szegény az adós, a zálogot éjszakára nem tarthatja meg:

„Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle. Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot. Ha szegény, ne térj nyugovóra zálogával. Napnyugtakor vidd neki vissza a zálogot, hogy köntösében fekhessen le és áldjon téged. Ez igaz tettnek számít majd az Úr, a te Istened színe előtt!" (MTörv 24,10-13).

Természetesen szóba kerülnek itt zálogként a mindennapi élet tárgyai: kabátok, takarók, ruhadarabok, kézimalmok, szerszámok, stb... Sőt, a Másodtörvény azt is megköveteli, hogy az itt smitta elnevezésű18, 7. évben keletkezett adósságokat ne hajtsák be. Hogy ezt szintén az elszegényedés elleni eszköznek tekintették, az a 4. versből látható. S hogy ez ugyanakkor nehezen érvényesíthető parancs volt, azt a következő versek mutatják. Következik ez abból a háttérjelenségből, hogy a 7. év közeledtével a vagyonosok vonakodtak pénzt vagy élelmiszert kölcsönözni, mivel féltek, hogy azt le kell írniuk. Épp ezért társadalmi kötelezettségük és felelősségük fokozott volt. Arra hívták fel őket, hogy „ne keményítsd meg szívedet", valamint „Ügyelj, nehogy gonosz gondolat támadjon szívedben, hogy közelít a hetedik esztendő", és ezért megtagadják tőle a kölcsönt. Épp ellenkezőleg, legyenek jó szívvel adakozók, ezért kapják meg JHWH áldását (MTörv 15,7.9.10).

Hogy a kamat tiltása nem állt vitán felül, azt a népi bölcsesség is mutatja: „Aki kamattal és uzsorával gyarapítja vagyonát, olyannak gyűjt, aki megkönyörül a szegényen." (Péld 28,8). A látásmód a vagyonosé, a kamatszedés nyereségét itt olyan vagyongyarapításnak tekintik, amely a szegények javára válik, mert a nyereségből valamennyit le lehet adni nekik. Más szóval a vagyonosok azzal igazolják birtoklásukat, hogy így érvelnek: értéktöbbletünk végülis a szegények javára válik. Jószerivel ez a bibliai magja az úgynevezett szociális piacgazdaság ideológiájának. Ennek gyökere tehát a vagyonos polgári rétegek „bölcsessége", amely az önzés és a felelősség keverékéből táplálkozik, és nem a papi és másodtörvényi körök teológiailag megalapozott felelősségetikájából. Ez a „fenti", a vagyonos ember nézőpontja, és nem a „lenti", az érintett emberé.

***


A Szerző teológiai doktor, és plébánosként működik.
Lelőhely: M.Crüsemann und W.Schrotthoff (Hrsg.), Schuld und Schulden. Biblische Traditionen in Gegenwärtigen Konflikten, (Adósság és adóslét. Bibliai hagyományok a jelenkori konfliktusokban.), Kaiser Tb., München, 1992. 17-33.o.
Forrás: Publik-Forum Materialmappe 3.
Fordította: Hampel Károly

X-X-X

JEGYZETEK

1.   Ter 42,25-28;44,1sk

2.   Ter 47,14

3.   Ter 47,16

4.   pontos osztályozás nehéz, mivel a szöveg emberek eladásáról beszél (19.v.), akik azután „badim"-má lesznek, ami szolgát és rabszolgát is jelenthet.

5.   részletekhez lásd: J. Kegler, Arbeitsorganisation und Arbeitskampfformen im Alten Testament, in: Mitarbeiter der Schöpfung. Bibel und Arbeitswelt, hg. von L. Schottroff und W. Schottroff, München 1983, 51-71.

6.   fordítás indoklásához: J. Kegler, Debora - Erwägungen zur politischen Funktion einer Frau is einer patriarchalisten Gesellschaft, in: Traditionen der Befreiung. Sozialgeschichtliche Bibelauslegungen. Band 2: Frauen in der Bibel, hg. von W.Schottroff und W.Stegemann, München-Gelnhausen/Berlin/Stein 1980, 37-59.

7.   masoq héber szót az Mtörv 28, 53.55.57; Jer 19,9 az ellenség által alkalmazott fizikai fenyegetettség állapotának ábrázolására használta.

8.   konfliktusmegoldásnak ez a módszere kerül alkalmazásra láthatóan az egykori Szovjetúnió területén zajló leválási mozgalmakban.

9.   2Kir 4,1.

10.                    Wolf, Dodekapropheton 2. Joel und Amos, BK.AT XIV/2, Neunkirchen-Vluyn 1985, 105-106.

11.                    Wolff i,h.; vö. továbbá J. Kegler, Prophetischer Widerstand; in: Volker Eid (kiad.) Prophetie und Widerstand. (Theologie zur Zeit kiad. P. Eicher t.k.) 5. kötet, Düsseldorf 1989, 90-141.

12.                    Neh 5 itt eltér a Gen 47-től: a földeladást és az eladást rabszolgaként két különböző jogi cselekményként értékelik. A saját test eladása elé lép a saját gyermek eladása.

13.                    Ezt a gazdasági folyamatot egyébként Indiában még ma is nyomon lehet követni. India olyan ország, ahol az adósrabszolgaság még korunkban is fennáll.

14.                    következőket nevezi meg: horim, itt a szabadokról, az előkelőkről van szó, anélkül, hogy pontosabban meg lehetne határozni, melyik rétegről beszél, és sganim, azaz elöljáró; a szó helytartót is jelenthet.

15.                    Neh 5,10-11.

16.                    fogalom a jobel=kos főnévből származik, mivel ennek az évnek kezdetét kosszarv kürtök megfúvásával jelzik. Mivel ez az év öröm a szegények számára, a német nyelvben jubelévként honosodott meg.

17.                    szöveg itt a következő fogalmakat használja: lwh II hif. = kölcsönözni (a hitelező szempontjából tekintve), és nsh II (/ns`I) = kölcsönözni - ugyancsak a kölcsönt adó szempontjából tekintve - ebből aktiv participium = hitelező, hivatásos pénzkölcsönző és uzsorás.

18.                    smt = adósságot elengedni igéből.

[Vissza a kezdethez]