Béke, Természet, Szeretet




Kiszely Károly:

A  G Y I L K O S  K A M A T

Környezetvédelmi alapismeretek - másképpen



    TARTALOM

Előszó (György Lajos)


BEVEZETŐ

PÓTCSELEKVÉSEK HELYETT

KÖRNYEZET ÉS JOGÁLLAM - A Negyedik Alapelv -
    A Negyedik Tényező

KÖRNYEZET ÉS GAZDASÁG - Az ökoszociális adórendszer -
    Környezetterhelési díj

ENERGIA ÉS KÖRNYEZET - Valóban szükség van új erőművekre?

KÖZLEKEDÉS - Vasút vagy autópálya?  - Nyílt levél Demszky
    Gábor főpolgármesterhez

HULLADÉK - Szemétgondok

VÍZGAZDÁLKODÁS, FOLYÓSZABÁLYOZÁS  A Tisza-völgy természeti
    adottságai és a vízlépcsők (Molnár Géza)

TERMÉSZETVÉDELEM - Halálra szánt őstermészet (A Dráva- és
    Mura- part) - A magyar természetvédelem utolsó lehetősége -
    Most létesüljenek új természetvédelmi területek!  - A rét
    épp oly értékes, mint az erdő - A nyírt gyöptől ments meg
    uram minket!  - Előnyt az őshonos növényeknek!  - Mentsük
    meg az esővízgyűjtő tavakat!  - Ausztria a természetvédelem
    sereghajtója

GOLF - A HALÁL SPORTJA - Szabadnép, télapó és golfpálya -
    Golfpályákkal a rákgyakoriságért - Az utánzás csapdájában

TERMÉSZETI NÉPEK - Rokonaink végveszélyben

ÁLTALÁNOS ÖSSZEFOGLALÓ  - Demokráciát levegő nélkül?

ÁLTALÁNOS ÖSSZEFOGLALÓ KERESZTÉNY NYELVEN - Nyílt levél a
    keresztény környezetvédőkhöz

A GYILKOS KAMAT - A környezetrombolás alapoka




ELŐSZÓ

Nagy örömmel veszem a kezembe Kiszely Károly második kötetét. Az első, a "Zöld meditációk" 1985-ban,  az ABC Alternatív Kiadó sorozatában jelent meg. Számomra az a második nyilvánosság legfontosabb műve volt.

Amikor a "meditációkat" kézbevettem, semmit sem tudtam a szerzőjéről. Legföljebb annyit, amennyit önmagáról írt a könyv hátsó borítóján: "1976-ban úgy gondoltam, Magyarországon sem maradhat csak a kis szekták ügye az egyéni leszerelés: lelkiismereti okból elutasítottam a fegyveres szolgálatot. Csaknem három évig voltam börtönben emiatt."

A könyv azonnal megfogott. A zöld, vagy alternatív filozófia alapjait tartalmazta. A thoreaui természetszeretetet, s a birtoklással szemben a létezés fontosságát, Erich Fromm értelmezésében. Így írt: "Radikálisan meg kell kérdeznünk magunktól: birtokolni, vásárolni, divatozni, dolgozni, nyüzsögni - vagy élni akarunk? -  Tudni kell igazán mélyen örülni az életünknek, a világnak, a természetnek, szeretteinknek. Nemcsak a tárgyaknak. - Látva mások és egykori önmagunk élettékozlását, tudnunk kell örülni annak is, amiről megtudtuk, hogy nincs rá szükségünk."

Kiszely Károlyt 1987-ben kiutasították Magyarországról. Ausztriában élt, megismert egy másik politikai rendszert, megtanulta, hogy a fogyasztói társadalom hogyan idegeníti el az embert a többi embertől, a természettől, miként foszt meg bennünket szellemi forrásainktól és éli föl utódaink életlehetőségét, betonozza le a folyópartokat, mérgezi meg az élőhelyeket kevesek gyors meggazdagodása érdekében. Látta napról-napra, hogy miként számolják föl a biológiai, természeti, kulturális, gondolkodásbeli sokféleséget, s hogy az úgynevezett "fejlődés" nem több a kocsiáradat növelésénél, szállodák, autópályák, bevásárlóközpontok vagy golfpályák építésénél.

Amikor nálunk fölcsillant a rendszerváltás első reménysugara: óva intett bennünket az illúzióktól, s arra figyelmeztetett, hogy jóelőre meg kell teremtenünk a környezet védelmének szerkezeti-jogi alapjait. Tudtuk, hogy igaza van, a "Negyedik Alapelv" kezdeményezés mégis pusztába kiáltó szó maradt, a rendszerváltás során a zöld mozgalom gyenge volt a jogi biztosítékok kiharcolásához, az új hatalom kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzék.

Kiszely Károly odafigyel a Drávára, a Sárrétre, a mű-"gyepekre", s éppen úgy foglalkozik jogi, gazdasági kérdésekkel, adórendszerrel, a demokratikus intézményekkel, mint pl. rokonaink, az obi ugorok sorsával, azzal, hogy a romboló technokrata növekedés miként veti ki ezt a kis népet ősi bölcsőjéből.

Kiszely nem alkuszik. Ahogyan önmagához kemény volt, a börtönt vállalva, úgy nem törik meg ma sem. Személete, nézetei mérceként szolgálhatnak az ökológiai mozgalom tagjai számára.

Kiszely az erőszakmentességet hirdette, hirdeti. Ez az erőszakmentesség azonban nem belenyugvás, beletörődés. Ha elálljuk az utat a kamionok, a fogyasztói társadalom előtt, akkor békés fegyvereink nagyságrendekkel gyöngébbek, mint a tőkés érdekeké. A mi ellenállásunk nem nevezhető erőszaknak - az övékkel szemben.

"Szivárványharcos" Kiszely Károly barátunk, ne hagyj minket ezután sem pihenni, ellankadni.
    György Lajos




BEVEZETŐ

Elegendő-e a többségi elv és a hagyományos formális demokrácia annak eldöntésére, hogy időzített bombaként ható rádióaktív hulladékok, talaj- és vízmérgező battériák, biológiailag lebonthatatlan veszélyes anyagok tömegével árasszuk el a Földet, vagy sem? Valóban szabadságjog-e a létföltételeinkkel nehezen vagy semmiképpen sem összeegyeztethető, amúgy is nagy tömegben előforduló eszközök és anyagok szinte korlátlan reklámozása? Vajon demokrácia-e még a reklámok és divatok kényszere közepette felnövő, e hatások alakította emberek megszavaztatása a reklámok sugallta világ és a környezet dilemmájában?  Valóban szabad-e a reklám- és divat-kényszerek kereszttüzében élő ember, avagy egy tökéletesebb, lélektani eszközökkel befolyásoló gazdasági önkényuralom áldozata, olyan önkényuralomé, mely nem közvetlenül a cselekvés szabadságától foszt meg, hanem a saját ízlés-, érték- és saját ítéletalkotás képességét szuggesztív eszközökkel már gyermekkorban szétzúzza?  Mik a jogai a meg nem született nemzedékeknek, ki látja el érdekvédelmüket, képviseletüket -- legalább jogi értelemben pártatlanul? Van-e joga a megmaradáshoz -- az ember léte szempontjából nélkülözhetetlen (de e ténytől függetlenül is) -- növény és állatfajoknak, ökorendszereknek?  Ki gondoskodik e rendszer arányos védelméről, képviseletéről? Ha a demokrácia nem tartja föladatának népszavazás rendezését az utcai rablás megengedhetőségéről vagy megnemengedhetőségéről, vajon miért teszi mégis ugyanezt a kútmérgezés fogalmát kimerítő környezetszennyező módok ügyében??

Az emberi jogok e fejezetének alig van irodalma, s a nyugati típusú rendszerektől megoldást váró kelet-európai filozófusok rendszerint egy szóval sem térnek ki napjaink e legnagyobb emberi válságára.

Jog- és demokráciafölfogásunk gyermeteg módon és szűkösen emberközpontú.  A szűk értelemben vett emberi világ számunkra minden. Civilizációnk, s vele mai kultúránk, falak, melyekkel magunk alkotta gettóba zárjuk magunkat. Kilátásunkat eltakarjuk, saját tárgyainkkal vesszük körül magunkat; gondolataink, filozófiánk, irodalmunk önmagunk körül kering, mint éjszakai rovar a fény körül. Bölcsnek, nemeslelkűnek és hősnek érezhetjük magunkat, ha csak közvetlenül emberi ügyekkel foglalkozunk, ha az emberi ügyeket létföltételeinktől elszakítva kezeljük hosszas traktátusokban.  Minden más csak díszlet vagy kellék.

E torz szemüveg azonban csak fokozatokban különbözik a bolseviki "legfejlettebb társadalom" rögeszmétől.




PÓTCSELEKVÉSEK HELYETT

Pótcselekvések helyett a társadalom szerkezetébe kell építeni a környezetvédelmet!

A nyugati környezetvédő mozgalmak viszonylagos eredménytelenségének oka, hogy csak mozgalom maradtak, mely néha egy-egy romboló beruházást látványosan meg tud ugyan akadályozni, ám közben ezer más alattomos támadás éri a természetet. Ez a tevékenységi forma kevés. Az intézmények megváltoztatására kell összpontosítani. A legapróbb változtatás a rendszereken már jelentős eredményt hozhat.
Jóval többet, mint egyfajta "ökomoralizálás", vagy az egyéni életmódra történő túlzott összpontosítás.

Stratégiai követelés-javaslataim:

1. Legyen alaptantárgy -- a számtanhoz, anyanyelvhez hasonlóan -- létforrásaink ismerete, az ökológia (akár más tantárgyak óraszámának rovására)!  

2. Alapvető -- ismétlem alapvető -- emberi jognak ismerje el az alkotmány az ép művi és ép természeti környezethez való jogot!  (Az "egészséges" és "tiszta" környezet fogalma szegényes.)

3. Óvja ezt az alapvető jogot egy, a politikai, és gazdasági köröktől független környezetőr testület, melynek helzete a legfőbb ügyészhez vagy az Alkotmánybírósághoz legyen hasonló!

4. Ismerje el az alkotmány a még föl nem nőtt és jövő nemzedékek jogát az emberhez méltó környezethez! Képviselje független szószóló az ő érdekeiket is a döntési eljárásokban!

5. Csökkentsék erőteljesen a jövedelem- és nyereségadókat!
Ennek fejében emeljék meg nagy mértékben a környezetre legkárosabb, vagy környezetkárosító módon előállított árucikkek forgalmi adóját. Minden más árucikk forgalmi adóját töröljék el!

6. Környezeti károknál, katasztrófáknál az okozói elv szerint osszák el az anyagi terheket, és ne a vétlen adófizetőkre hárítsák azokat közteherviselés szerűen. Egyrészt mert az okozói elv igazságos, másrészt azért, mert a piaci elvekből következik, és környezetkíméletre ösztönöz. A környezetrombolást nem szabad szociális módon anyagi támogatásban részesíteni!

7.  Sajtótörvény kötelezze valamennyi napilapot, hogy az időjárásjelentések mintájára heti jelentéseket tegyenek közzé létforrásaink globális és helyi állapotáról. A jelentéseket a lapkiadóktól is független szakértők szerkesszék.

8. Nyomást kell gyakorolni a pártokra, hogy "zöldüljenek":
A nagy nyilvánosság előtt is számon kell kérni, vajon miért nem követelik a létforrásaink épségéhez való jog, mint alapvető jog alkotmányba foglalását?  Miért feledkeznek meg épp a környezetvédelem területén a piacgazdasági és érdekeltségi szempontról, s miért akarják az általános adópénzekből támogatni a környezetszennyezést az okozó (az adott fogyasztó és előállító) arányos és igazságos teherviselése nélkül?

A legsürgősebb követelésekre vonatkozó javaslataim:

A.) Most létesüljenek új nemzeti parkok, természetvédelmi területek! Magyarországon talán hihetetlenül hangzik, de a formális szabadságjogok, a gazdasági hatalom önállósága és a magánföldtulajdon együttesen még az önkényuralomnál is inkább megnehezítik területek természetvédelem alá helyezését. (Ausztriában pl. csak egy elismert nemzeti park van, a fertő-tavi.)

- Legyen nemzeti park az egykori határsáv és a vele szomszédos területek!  (Különösen az Őrség nyugati része méltó erre.) A vasfüggöny építőinek szándékától függetlenül olyan idillikus, ép, természetes maradt némelyik ilyen terület, mint amilyenek a magyar határtól nyugatra már végleg megsemmisültek.

- Legyen nemzeti park a Dráva-part és a Mura-part legtermészetesebb sávja!

- Legyen Felső-Tisza vidéki Nemzeti Park!

B.) Legyen gépkocsiközpontú közlekedési rendszer helyett kiegyensúlyozott vasúti és gépkocsiközlekedési hálózat!  Sajnálatos, hogy a magyar tömegtájékoztatási eszközök gyakorlatilag nem adnak hírt a hozzánk hasonló elhelyezkedésű Ausztria közlekedési rendszerének halálos infarktusáról, amit az autó-tehertranzit elviselhetetlen mértéke és a vasúti kapacitás hiánya okoz.

Hogy a kérdés hordereje világos legyen, hadd mondjam még el: Ausztria -- Svájccal ellentétben -- egyoldalúan gépkocsitúlsúlyú közlekedési szerkezetet alakított ki, a vasút fejlesztése emögött lemaradt. Ám olyan méretű áthaladó-forgalom tör át az országon, aminek fogadására egymagában a legfejlettebb autópályák rendszere is alkalmatlan. A vasút utólagos fejlesztésére egyelőre Ausztriának sincs anyagi fedezete, mert a közlekedésre szánt összegeket a gépkocsiközlekedésbe ölték egyoldalúan. Márpedig csakis a vasúton bonyolítható le olyan mértékű átmenőforgalom, mely Ausztriában halad át -- és Magyarországon fog a jövőben áthaladni.  A helyzet kül- és belpolitikai válságot okozott, és a szomszédos országok intézkedéseit váltotta ki. Magyarország most ezt az eleve halálraítélt féloldalas rendszert akarja kiépíteni mérhetetlen pénzek árán. Ezt a -- most már nyugatiasan -- sematikus elgondolást az ellenzéki pártok is támogatják,  mert nem tanulmányozták a -- ránk is váró -- osztrák típusú átmenőforgalmi szerencsétlenséget.

A Kelet-Nyugati gazdasági és idegenforgalmi kapcsolatok hirtelen fölpezsdülésével együtt jár majd az átmenő személy- és áruforgalom növekedése.

Figyelmeztessük az ország népét, hogy ne engedje magát az ötvenes évek elhibázott nehézipar-fejlesztéséhez, Pakshoz, Nagymaroshoz hasonló költséges zsákutcába csalni! Terjesszük az ausztriai tranzitválság és a belőle eredő következtetések irodalmát.



KÖRNYEZET ÉS JOGÁLLAM

A "létező" jogállamok létforrásaink (a "környezet") vonatkozásában nem működnek jogállamként.


A NEGYEDIK ALAPELV

A ma élő és jövendő nemzedékek alapvető emberi joga az ép természeti és egészséges épített környezethez -- a levegővételhez -- való jog, mely a jogok rangsorában közvetlenül a puszta élethez és az emberi méltósághoz való jog után következik.  A polgári demokratikus rendszerekben is jelenlévő igen mély ökológiai válság arra figyelmeztet, hogy a többségi ill. képviseleti elv egyedüli és mechanikus alkalmazása csak igen csekély mértékben fékezi e válság további súlyosbodását.  Ökológiai kérdésekben ugyanis a választók érdekeltségi csapdába kerülnek: rövid távú anyagi érdekeik sokszor létföltételeikkel és gyermekeik létföltételeivel kerülnek szembe, s mind az oktatás, mind a tömegtájékoztatási eszközök, mind a politikai viták a létföltételektől elszakítva értelmezik a gazdasági életet, és a "realitást". Így a rövidtávú anyagi érdekeltség a meghatározó. Ugyanakkor a tapasztalat szerint valamennyi beruházás, vállalkozás, áruféleség, eszköz, anyag, sőt adórendszer mellett kínálkozik egy környezetbarát változat, ami nem ritkán olcsóbb ill. össztársadalmi vonatkozásban is kedvezőbb megoldást jelent.  Csupán az ebbe az irányba ható, arányos jogkörű, demokratikus, jogállami és független intézmény hiányzik.  

Intézményes biztosítékot egy pártatlan, a politikai és gazdasági szférától független, csakis a természet érdekeit képviselő, önálló szakértőgárdával is rendelkező környezetőr testület jelenthetne.  Ez a testület a klasszikus jogállamban három egymást ellenőrző hatalmához (törvényhozás, kormányzás és bíráskodás) negyedikként kapcsolódna.  Javaslatait és vétóit csakis az országgyűlés módosíthatná vagy utasíthatná el nyilvános vita és alapos indoklás után. Demokratikus jogállamban is csak így biztosítható életföltételeink és gyermekeink életföltételeinek elemi védelme.  Ugyanakkor a parlament ellenőrzése véd az ökológiai kérdések esetleges túlértékelésével szemben.  

Ez a működési gépezet -- bár formailag újszerű volna -- tartalmilag mélységesen megfelelne a demokratikus jogállam alapelveinek. Sőt annak szerves továbbgondolását és az új helyzetre való logikus alkalmazását jelentené. A demokratikus állam hasonlóan külön jogállami biztosítékrendszerrel védi az igazságszolgáltatást, a jogrendet, és nem bízza azokat mechanikus módon egyedül a formális többségi elvre. Létföltételeink -- a természet élő és élettelen rendszerei -- egyben a demokrácia és a szociális vívmányok föltételeit is jelentik. Hitelesen demokratikus és szociális társadalom ma csak az öko-szociális társadalom lehet. A szenny, a méreg, a zaj, a beton uralmának kedvező rendszerek épp oly veszélyesek a demokráciára mint a parancsuralom fenyegetése. Ha az alkalmas és arányos jogkörű intézményt nem hozzuk időben létre, e ponton talán pótolhatatlan hézag támad a demokrácián, s a méreg, a mocsok és a természetes környezetet zsugorító földgyaluk rémuralma alá kerül az ország.

A polgári demokráciák példája arra figyelmeztet, hogy  amikor a tekintélyi állam fölbomlott, de a technokrata és gazdasági érdekcsoportok még nem olyan hatalmasak,  hogy a számukra kényelmetlen intézmény létrehozását meghiúsítsák.


A NEGYEDIK TÉNYEZŐ

Környezet és jogállam


A jól működő parlamentarizmushoz szervesen tartozik hozzá az érdekcsoportok működése. A "terhüktől" a parlamentarizmus nem szabadulhat, hiszen a pártok támogatói -- a szavazók -- joggal tesznek javaslatokat képviselőiknek, ill. méltán kérhetik számon érdekeik képviseletét.

A két legjellegzetesebb és legbefolyásosabb érdekcsoport-típus a vállalkozói, mely gazdasági hatalma, anyagi lehetőségei révén gyakorol nyomást a honatyákra és a kormányra: valamint a szakszervezeti, mely nagy tagsága révén teszi ezt. Ha a képviselők vagy a kormányzó politikusok nem e csoportok elvárásai szerint lépnek föl, az anyagi és szavazati támogatás megvonásának kilátásba helyezésével tudnak az érdekcsoportok hatást elérni. Hatalmukat még növeli, hogy a legnagyobb tömegtájékoztatási eszközök jelentős része  - néhol mindegyike -- az ő kezükben vagy tagjaik kezében van, egyrészt közvetlenül, másrészt a kiadóvállalatokkal és a laptulajdonosokkal való gazdasági érdekösszefonódások okán.

Pompásan is működik ez a rendszer, hiszen az egyik érdekcsoport a másikat ellensúlyozza, egymás hatalmát kölcsönösen korlátozzák. Ám van egy életveszélyes hézaga e rendszernek: csak a részérdekek érvényesítésére, arányos kifejezésére képes. Ha a részérdekek az össztársadalmi vagy egyetemes érdekek rovására nyerhetnek  -  különösen, ha az egyébként egymással csatározó részérdekek egy ilyen ügy ellen érdekegységbe kerülnek -- a kérdéses össztársadalmi érdek teljesen kiszolgáltatottá válik, és semmi sem védi hatékonyan. Össztársadalmi érdek például a jogállamiság, a jogbiztonság. Ámde a parlamenti demokrácia -- fölismerve, hogy a többpárti rendszer és a szervezkedés szabadsága önmagában csak szükséges, de nem elegendő biztosítékot jelent -- létrehozta a jogbiztonság külön, független biztosítékainak rendszerét, mely a hatalommegosztás szerkezetében kiegyensúlyozott, szabályozott kölcsönhatásban él a parlamenttel. E biztosítékrendszer megteremtése azért is történhetett zökkenőmentesen, mert előzményei, kezdeményei megvoltak, szükségességéről nem kellett a közvéleményt meggyőzni, és az anyagi részérdekeltségek ellenegységfrontját sem hívta életre, mert a kérdés nem szorosan anyagi természetű.

Nem így egy másik, fizikailag-biológiailag még alapvetőbb össztársadalmi érdek vonatkozásában: a környezet -- azaz a létforrások -- védelmének kérdésében. Semmilyen független biztosítékrendszer nem védi. A közvélemény reklámok és szenzációk között elhalkuló hangja is alig vagy csak szavakban érvényesül. Nemcsak a meghatározó érdekcsoportok közvetlen, ebben egységes ellenállása miatt. A rövidtávú gazdasági érdekek csoportjainak koalíciója (sajtóbefolyása és reklámhadjárata során) úgy tud hatni az átlagpolgárra, hogy annak rövidtávú anyagi érdekeit létföltételeinek féltése ellen játssza ki. Nem elvetemültségből, hanem az  üzleti érdekek automatikus érvényesülése folytán, kihasználva a demokrácia és a környezetvédelem kapcsolódásának jelenlegi hézagát. Ne feledjük, a rövidtávú érdekek prése statisztikai méretekben ugyanolyan kényszerítő erőnek bizonyult a demokráciában, mint az önkényuralom alatt a börtön és a gumibot. Aki ellenáll, azt hatósági bántalmazás nem éri -- ám a többség törvényszerűen nem tud ellenállni. Joggal állíthatjuk, hogy a demokratikus jogállamok jelenlegi rendszere a környezetvédelem vonatkozásában veszélyesen elmaradt önmaga fejlett intézményrendszerétől és a körülmények egyre katasztrófálisabb alakulásától.

A zöld pártok -- már ahol ilyenek a parlamentbe jutottak -- valóban csak "fügefalevelek" e rendszeren, a csoport- és gazdasági érdekeltség háttérben fedezetük nincs, lehetőségeik igen behatároltak. E pártok úgyszólván a levegőben lógnak -- részeredményeik ellenére. Társadalmi befolyásuk (esetleges) lassú növekedésének és a környezet pusztításának ollója reménytelenül nyílik. A részérdek és egy általános érdek küzdelme esetén ez egy logikus következmény is, ha az általános érdek hatékony érvényesítését csak egy bizonyos pártra bízzuk. A helyzet éppoly abszurd, mintha a jogállamiság védelmét csak egy adott "jogállamvédő pártra" bíznánk, s a külön, független biztosítékrendszert megszüntetnénk. Arról a Magyarországon alig ismert körülményről sem szabad megfeledkeznünk, hogy a (nyugat-európai) "zöld" pártok nem is olyan zöldek, mint hinnénk.  Elsősorban radikális baloldali eszméket képviselnek, melyek közé a környezetvédelem nem utolsó sorban polgárellenes, polgárpukkasztó lehetőségei miatt került. (Léteznek persze kisebb jobboldali-szélsőséges "zöld" pártocskák is.) Valójában a "zöldek" is rétegpárt és részérdekeket képvisel: elsősorban társadalmi peremcsoportok érdekeit (külföldiekét, a létminimum alatt élőkét, feministákét, homoszekszuálisokét stb.), akiknek a környezet védelméhez nem sok közük van. A környezetvédelem és a "zöld" név maga csak úgy szokott e pártokhoz tartozni, mint a karácsonyfadísz a karácsonyfához. Maga a "zöldek" példája is mutatja: a részérdekek képviseletére összpontosító parlamenti többpártrendszer még a legnagyobb jóakarattal sem alkalmas a rövidtávú részérdekekkel szembekerült alapvető egyetemes érdekek képviseletére, legyen az össztársadalmi érdek akár a legalapvetőbb. (A tisztán ökológiai beállítottságú pártok -- mint pl. a német Herbert Gruhl Ökológus Demokrata Pártja -- még a szavazatok 1%-át sem szokták megkapni!)

A Nyugaton is növekvő környezeti válság mutatja az elmondottakat.  Szabadjon itt kitérnem arra, hogy a kelet-európai reményekkel ellentétben a környezet állapota Nyugaton csak egyes részterületeken jobb, ám még ezeken is katasztrófális -- és ezt a részleges eredményt elsősorban a szemét, mérgező hulladékok, környezetkárosító gyártási folyamatok java részének a szegényebb országokba történő kivitelével érik el. Ám számos területen a Nyugat megelőz bennünket a környezet rombolásában.  Közreadhatnám most az erről összeállított igen-igen hosszú listát, ehelyett csak egy jellemző példát mondok: Ausztriában például több évtizedes harc ellenére nincs még egyetlen egy nemzeti park sem, és az ellenérdekelt vállalatok éppen ezeket a területeket aszfaltozzák, betonozzák, "fejlesztik" és építik tönkre a legbőszebben, a helyi lakosság ősi építészeti stílusát, "elmaradottként" pellengérezik ki, propagandahadjárattal ráveszik őket jellegzetes, tájba illő épületeik lebontására, melyek helyébe ízléstelen szérialakóházak kerülnek.  (Burgenlandi falunk szociáldemokrata polgármestere e napokban rendelt földgyalut (!), hogy szüleitől örökölt árkádos tornácú magyaros erdőszéli parasztházát lerombolja, mert az "nem modern", egy elöljárónak viszont "jó példát" kell mutatnia. A példa terjed. Falunk szinte mindegyik stílusos parasztházára ez a sors vár.)

A tapasztalatok szerint valamennyi beruházás, vállalkozás, áruféleség, eszköz, anyag, sőt adórendszer mellett kínálkozik egy vagy több környezetbarát változat vagy kompromisszum, mely nemritkán olcsóbb, sőt össztársadalmi vonatkozásban gazdaságosabb. Jó példa erre a "vagy atomerőmű -- vagy vízierőmű" hamis választásával szemben az áramtermelés és fölhasználás hatékonyságának valamint a szigetelési megoldások (pl.  jobb hűtőszekrény-szigetelések) fejlesztése, mely a jelenlegi fölhasználható árammennyiséget olcsóbban megkétszerezhetné, mint új erőművek építésével tehetnénk.
Minden környezeti dilemmában vannak legalább lehetséges megoldások. A gond éppen az, hogy az arányos jogállami, társadalmi tényező hiányzik, mely ezeknek a változatoknak, az ilyen irányú kutatásoknak esélyt adna, azok versenyképességét segítené.

A jogállamiság -- parlamentarizmuson és a szervezkedés szabadságán túli -- biztosítékainak mintájára, de még egyszerűbb módon megalkotható az emberi létföltételek védelmének hatékony, a parlamentarizmushoz szervesen illeszkedő arányos biztosítéka. A politikai és gazdasági területtől független, szigorúan pártatlan környezetőr testület létrehozására van szükség, mely az országgyűlés munkájában részt venne, tagjai valamennyi országgyűlési képviselői joggal rendelkeznének -- a szavazás jogát kivéve. Továbbá súlyos kérdésben vétót is emelhetnének, különleges javaslatokat tehetnének, melyeket csak a parlament utasíthatna vissza alapos indokkal abszolút vagy kétharmados többséggel. Így életföltételeink védelme megfelelően kifejezésre jutna, ugyanakkor a parlament kontrollja védene annak esetleges túlértékelésével szemben.

A testület a demokratikus jogállam klasszikus megosztása szerint egy negyedik hatalmi ágként működnék. Nem hiszem, hogy bárki kisebb jelentőségűnek merné ítélni már pusztuló életföltételeink és gyermekeink életföltételeinek védelmét, mint a jogbiztonság biztosítékait. Ahogy elképzelhetetlen igazi demokrácia jogbiztonság nélkül, úgy a létforrások védelmének külön, arányos biztosítékrendszere nélkül is csak hamis jogbiztonság létezhet.  Jog-biztonság lét-biztonság nélkül?  Demokrácia és gazdagodás a gyermekeink, unokáink kizsákmányolásából és alapvető jogaik semmibevételével? Csak ma volna jog, igazság, méltányosság, holnap nem?  Miféle demokrácia az, mely a holnap terhére kínálja mindezt??

A kérdés gyakorlati nehézsége persze éppen az, hogy a hiányzó környezetvédelmi biztosítékok létrehozása azért is a lehetetlennel határos az olajozottan működő parlamentarizmusban, mert a környezet védelmével ellenkező részérdekek koalíciója uralja a törvényhozást, és a tömegtájékoztatásban betöltött, anyagi eszközökben is megnyilvánuló túlerejük elsöprő.  Hangsúlyozom, nem közönséges korrupcióra gondolok, hanem éppen a jól működő parlamentarizmus és a rövidtávú érdekeltségek természetes, spontán, még csak nem is kitervelt önszabályozására.

Ezért visszás módon csakis a parlamentarizmus közvetlen bevezetése előtt vagy működésének legelején hozható létre az említett biztosíték. Azért is szükséges ezt hangsúlyozni, mert ma úgy érezzük: először legyen végre igazi parlamenti demokrácia, nemzeti függetlenség, s aztán elkezdhetjük a többi gond fölszámolását. Csakhogy ez a helyzet és a vele járó naiv hiedelmek végzetes csapdát rejtenek: az "igazi" demokratikus jogállam csak a negyedik tényezővel együtt, egyszerre jöhet létre, később a már említett kényszermechanizmusok elvágják annak útját, hogy a jogállam a környezet -- a mindenki szabad prédája -- vonatkozásában is létrehozza megfelelő biztosítékait.

Megértem, hogy a mai politikai csatározások közepette e kérdésre alig vagy egyáltalán nincs ideje a közélet legismertebb szereplőinek. Mégis mindent meg kell tennünk, meg kell tenniük, azért, hogy a demokratikus és független Magyarországot ne temesse maga alá a szemét és beton, hogy ne a szenny okozta légúti és rákbetegségek, a krónikus mérgezések legyenek az új "magyar betegség". Vagy jobbik esetben a sikerült gazdasági reformokat ne kelljen 7-8 év múlva előlről kezdenünk a most újból öngyilkos módon kialakított hibás intézmények miatt.

Az ép környezet puszta védelmének joga még messze nem azonos az ép környezethez való joggal.

Nemcsak az előbbit -- az utóbbit is biztosítani kell.

Burgenland, 199O. január



KÖRNYEZET ÉS GAZDASÁG

-- Minden fölvilágosításnál, minden meggyőzésnél erősebben hat az ár --



AZ ÖKOSZOCIÁLIS ADÓRENDSZER


Mind a szociáldemokrata, mind a konzervatív-liberális adórendszer súlyos válságba jutott világszerte, s egyik sem tudta igazán a másik hibáit úgy orvosolni, hogy másfajta zavart ne okozzon. A szociáldemokrata modellben a magas jövedelemadók és magas szociális levonások voltaképpen a munkahelyeket adóztatják meg, csökkentik a vállalkozói és beruházási kedvet, ezzel gazdasági mozdulatlanságot és munkanélküliséget idéznek elő. A nagy szociális kiadások a módosabb rétegek ellenszenvét váltják ki, az állam a környezet terhére igyekszik új munkalehetőségeket teremteni. A magas jövedelemadók nemcsak a beruházási kedv csökkentése által okoznak munkanélküliséget, hanem oly módon is, hogy megdrágítják az emberi munkaerőt, mely így mesterségesen -- nem technikai, hanem pénzügyi okokból -- versenyképtelenné válik a gépekkel szemben, még akkor is ha az emberi munkaerő alkalmasabb volna egy adott munkafolyamat elvégzésére. A szociális bevételek nagy része pedig az ily módon munkanélkülivé tett személyek segélyeként folyik el. A forgalmiadó a lakosság vásárlóerejét csökkenti, ami szintén kedvezőtlenül hat az árutermelésre, gazdasági növekedésre, foglalkoztatottságra. Az adócsalások száma és mértéke megnő.

A liberális-konzervatív irányzatok alacsonyabb jövedelem- és nyereségadói, mérsékeltebb értéktöbbletadói élénkítően hatnak a gazdaságra, de állami költségvetési hiányhoz, a szociális vívmányok leépüléséhez, egyes rétegek elszegényedéséhez, szociális feszültségekhez, brutális bűnözés elterjedéséhez vezetnek. A környezet pedig ebek harmincadjára jut -- ami tovább terheli a költségvetést és az életszínvonalat. (Minden egyes forint, amit a környezeten "takarítunk meg", óvatos becslések szerint is legalább 4 forint kárt okoz másutt.)  

Létezik azonban egy részletesen kidolgozott, harmadik adómodell is, mely úgy egyesíti a szociáldemokrata és liberális-konzervatív adórendszer előnyeit, hogy hátrányaikat kiküszöböli, ellentmondásaikat föloldja. Ez az öko-szociális adórendszer.  Lényege, hogy nem a jövedelem- és nyereségadóra kell koncentrálni  -- különösen nem a kis- és közepes jövedelműeknél -- és nem szabad értelmetlen egységességgel alkalmazni a forgalmi adót. Ehelyett nagy mértékben (3O-5O-7O %-kal) csökkenteni kell a jövedelem- és nyereségadókat, valamint a szociális levonásokat, a környezetkímélő ill. ilyen szempontból semleges áruféleségek forgalmi adóját meg kell szüntetni (vagy minimálisra -1-2 %- kell csökkenteni), s az állampénztás ily módon csökkent bevételeit a környezetkárosító áruk, ilyen gépek és ebbe a csoportba tartozó szolgáltatások, munkafolyamatok erőteljes megadóztatásából kell kiegészíteni.  Tehát a hangsúlyt a jövedelemadókról a környezetkárosító áruk ÁFÁ-jára kell helyezni. Lássuk a következményeket!

1., Az öko-szociális adórendszer csökkenti vagy megszünteti a munkanélküliséget.

A jövedelemadók jelentős mérséklésével az emberi munkaerő sok esetben újból versenyképessé válik a gépekkel szemben. A nyereségadók csökkentése okán a vállalkozói és beruházási kedv nő, ami újabb munkaalkalmakat teremt. A környezetkímélő és ilyen szempontból semleges árufélék olcsóbbak lesznek ÁFÁ-juk eltörlése miatt, ami növeli versenyképességüket, az irántuk való keresletet, s föllendül ezen termékek előállítása, ami ugyancsak növeli a munkaerőkeresletet. Igaz, a környezetkárosító áruk szigorú megadóztatása nehézségeket okoz az ezeket előállító iparágakban, sőt, munkahelyek leépítését is magával vonhatja, ám lényegesen több új munkalehetőség keletkezik más területeken -- a már vázolt okok miatt. A környezetkárosító árukat gyártó vállalatok környezetkímélő árufélék előállítására állhatnak át, ha az adórendszer reformja fokozatosan történik.

2., Az ökoszociális adórendszer bevezetése rövid távon nem befolyásolja, néhány éven belül pedig növeli az életszínvonalat.

A jövedelemadók és szociális levonások csökkenése és egyes áruféleségek forgalmi adójának megszüntetése révén a háztartások bevétele ill. vásárlóereje nő, másfelől a környezetkárosító áruk megvásárlásakor magas ÁFÁ-t kell fizetniük. Az adóreformot úgy kell és lehet bevezetni, hogy a kettő egyenlítse ki egymást. Így az életszínvonal az öko-szociális adó bevezetésekor nem csökken és nem emelkedik lényegesen, ugyanakkor egyénileg jobb anyagi helyzetbe kerülnek azok, akik ügyelni akarnak környezetük állapotára. Egy-két éven belül azonban ez az adórendszer általában is pozitívan befolyásolja az életszínvonalat a munkanélküliség csökkentésével, a gazdaság élénkítésével. A környezeti károk (erdőpusztulás, épületkárok, mezőgazdasági károk, az ivóvíz elszennyeződése, levegőszennyezés stb.) mérséklődése ill. az ezekből eredő betegségek csökkenése lényegesen tehermentesítik az államháztartást, valamint a hulladékok mennyiségének csökkenése révén a szemétszállítás és -elhelyezés költségei is kisebbek lesznek. Javul a vasúti közlekedés, vasúti szállítás és tömegközlekedés színvonala, nem beszélve a várható élettartam növekedéséről és az életminőség javulásáról: kevesebb zaj, por, piszok, méreg, könnyebben elérhető természetes és ép vizek, erdők, rétek, épebb a természet.

3., Az öko-szociális adórendszer igazságos.

A hagyományos árképzés meghamisítja a valóságos árviszonyokat: a ténylegesnél jóval olcsóbbá formálja a környezetkárosító termékek és munkafolyamatok árát, a környezetkímélőkét (és "semlegesekét") pedig drágábbá. A környezetszennyező ill. romboló áruféleségek árába ugyanis nem építi be az előállításuk, használatuk és hulladékaik okozta károkat.  Ezek költségeit közpénzekből, azaz a károsultak, áldozatok és az ártatlan polgárok, vétlen iparágak adóiból és a környezetkímélő áruk ÁFÁ-jából fedezik, ami nemcsak ésszerűtlen, hanem mérhetetlenül igazságtalan. (Magyarán, a környezetszennyezést az állam nagymértékben támogatja anyagilag és ezzel ösztönzi.) A kárvallott polgár nemcsak hörghuruttal, rákkal, allergiával, ivóvize elszennyeződésével, gyermeke elbutulásával fizet, hanem anyagilag is kénytelen saját zsebéből támogatni a mesterségesen olcsóvá erőszakolt környezetszennyező árukat -- melyeket esetleg nem is ő vásárol meg.

Ez a rendszer a természetes igazságérzeten túl a piaci elveket is sérti a közpénzek értelmetlen, igazságtalan és kártékony de burkolt megdézsmálásával. (Érdekes, hogy általában a liberális gazdasági elvek nagyhangú szónokai ezen a ponton el szokták felejteni liberális voltukat, és ortodox szocialistákká válnak.) Ezzel szemben az öko-szociális adórendszer a terheket az okozóra hárítja, amikor reálisabban állapítja meg a környezetkárosító áruféleségek árát (okozói elv).  Az egyén anyagilag több mozgási szabadságot kap, amennyiben maga döntheti el, hogy a környezetkárosító drágább árukat, vagy olcsóbb és kíméletesebb változatukat veszi igénybe (pl. gépkocsiba ül-e vagy vonatba, ivóvizet használ-e mosásra, mosdásra és öntözésre, vagy esővízgyűjtő medencét épít stb.)

Szemléletes példa az igazságtalan, és környezetrombolásra ösztönző teherelosztásra a gépkocsi-közlekedés bújtatott állami támogatása. A gépkocsi-közlekedés és a gépkocsival történő teherszállítás nagyon sok rejtett költséggel is terheli az adófizetőket: útépítés, útkarbantartás, talaj- víz- és légszennyezés, erdő-, mezőgazdasági valamint épületkárok, korrózió, a környezetszennyezés és zajártalom okozta betegségek ill. leszázalékolások költsége, az autóbalesetet szenvedettek ápolása, az autóbalesetben megrokkantak nyugdíja, a roncsok, tönkrement autógumik, használt akkumulátorok elhelyezése stb. E kiadásoknak azonban alig az egynegyede (!) folyik be a benzin árából és a gépkocsiadókból. A terhek háromnegyed részét az állam fizeti az egész társadalom adóiból és hozzájárulásaiból elsősorban a gépkocsival nem vagy alig közlekedők adóiból (mivel ők vannak többségben). A gépkocsi-közlekedés haszonélvezői tehát szegényebb polgártársaik nyakán élősködnek. Ha az állam a lényegesen gazdaságosabb tömegközlekedés és a vasúti szállítás fejlesztését részesítené előnyben, az egész társadalom sokkal jobban járna anyagilag is, és a természet terhei is enyhülnének.

4., Az ökoadó szociális

Szociális, mert az ésszerű fejlődés akadályozása nélkül mindenütt nagyobb esélyt ad az embernek a gépekkel szemben, ahol ez célszerű. Szociális, mert döntő szerepe lehet a munkanélküliség fölszámolásában; enyhíti a környezetszennyezés okozta betegségekben szenvedők terheit; és mert a környezetromboló árucikkek magasabb adóiból származó bevételeket szociális célokra lehet fordítani; nem engedi kiszolgáltatni a kisemberek egészségét nagy- (és kis-) vállalatok haszonszerzésének; segíti a tömegközlekedés fejlesztését stb. Az öko-adó azonban másképpen szociális, mint a hagyományos, mivel nem jövedelmük, bevételeik révén "fogja meg" elsősorban a gazdag (és kevésbé gazdag) pazarlókat, a másokon rejtetten élősködőket, hanem kiadásaik révén: a gazdag többet fogyaszt -- tetemesebb adót fizet.  Az öko-adó szociális azért is, mert -- ellentétben a hagyományos adórendszerekkel és a George-féle elmélettel -- nem az utánunk jövő nemzedékek gátlástalan kirablásából akarja biztosítani az életszínvonalat.

5. Néhány megjegyzés

Ennek az adózási formának csak akkor van meg a kívánt hatása, ha a termékek szokásos árához képest elég magas. A környezetkárosító árucikkek adójának néhány százalékos emelése pénzt hozna ugyan az államnak, de a termék piacát lényegesen nem szűkítené. Ezért bizonyos áruféleségek esetében az öko-ÁFÁ-nak 5O-1OO-2OO%-osnak kell lennie. E számoktól megijedni nem kell, mert a jövedelem- és béradók valamint a szociális levonások (nyugdíjjárulék, beteg- és balesetbiztosítási, más társadalombiztosítási díjak) igen nagyfokú csökkentésével járnának együtt, s az államkassza nagyobb bevételei magasabb szociális támogatások (családi pótlék, kisnyugdíjasok támogatása, fiatal házasok segélyezése stb.) formájában visszaadhatók.

Hogy lehet bölcsen is adóztatni, azt a dohányadóval kapcsolatos nyugat-német tapasztalatok is bizonyítják. A kismértékű adóemelés nem volt hatással a cigarettafogyasztásra. Amikor azonban 1977-ben és 82-ben a cigaretta és dohány érezhetően megdrágult, akkor esett vissza a cigarettafogyasztás hirtelen és jelentősen. Minden (egészségügyi) fölvilágosításnál szívósabban és látványosabban hat az ár! A fogyasztás visszaesése ellenére a dohányból származó állami bevételek emelkedtek.  A tapasztalatok arra is figyelmeztetnek, hogy az önkéntes lemondástól nem lehet várni a környezet tehermentesítését, hiszen a jelenlegi intézmények és szabályozók statisztikai méretekben a környezetrombolásra kényszerítenek.  Elemzésekből tudjuk, hogy a környezetkárosító termékekről önként lemondók száma gyorsabban nő, mint ahogy a környezetszennyező áruk és fogyasztóik száma növekszik. Az önkéntes lemondásnak csupán erkölcsi és jelképes értéke van, mely számottevő eredményt nem hoz (és a jelenlegi viszonyok között nem is hozhat).

Fölvetődhet az a kérdés is, hogy nem veszíti el az állam bevételi forrását, ha épp a megadóztatandó árukat szorítja ki a piacról?  Ez az aggodalom nem helytálló, mert a kérdéses árucikk piacról történő kiszorulásával arányban kell a rá kivetett adót növelni. És ha teljesen kiszorulna a piacról -- ami a voltaképpeni fő célunk -- egy másik kevésbé környezetkárosító árucikkre lehet új adót kivetni. (Sajnos az ilyen termékek száma meglehetősen nagy.)

Természetesen pontosan megállapítani nem lehet, hogy egy környezetkárosító áru mekkora össz-népgazdasági többletköltséget okoz. Nem is ez a cél. A cél az, hogy a kérdéses áru változatainak gyártását, használatát és kutatását segítsük elő, a kártékony áruféle igazságosabb elvű megadóztatásával. Az öko-szociális adórendszer attól szellemes, hogy általa a környezetvédelem nem többletköltségeket, hanem bevételeket jelent. Nem helyet keres a mérgeknek, nem drága szűrő-, tisztító- és égetőberendezésekre helyezi a fő hangsúlyt, hanem messzebbre is tekint: alternatív anyagok, technológiák, szolgáltatások keresésére és használatára ösztönöz. Az öko-szociális adórendszer időbeni bevezetésével a környezetpusztulás látványosan megfékezhető ill. megoldható.

6. Henry George bírálata

Hiba lenne, ha nem tennénk említést az öko-szociális adórendszer vetélytársáról, a George-féle elméletről. E múltszázadi, de újból éledő elmélet kiindulási pontja rokon az öko-adóéval. Nagy mértékben csökkenteni akarja a jövedelem- és nyereségadókat, a szociális levonásokat és a forgalmi adókat, ám az ily módon kieső bevételeket a föld és az ingatlanok nagymértékű megadóztatásából akarja pótolni, és így akar "gazdasági növekedést" elérni. Mondjuk ki: a földművelők, a természet, a jövő nemzedékek kiszipolyozásából, létföltételeink gyors és végső föléléséből. Mert egyfelől a mezőgazdaságból, erdőgazdaságból élőket még inkább a föld, az erdő, a rétek túlművelésére, kirablására kényszeríteni (holott már ma is a lehetőségek határán túl vagyunk), másrészt olyanfajta gazdasági "növekedést" kényszerít ki, mellyel szemben -- arányos gazdasági biztosítékok híján -- a természet és az emberi létföltételek védtelenek volnának. A George-féle elmélettől ma valamit is várni olyan, mintha a haldoklót akarnánk ajzószerekkel szexuálisan potenssé erőszakolni.  A George-féle elmélet rémisztő példája a barbár közgazdaság-uralmi szemléletnek, mely csak a közgazdaság törvényeit képes tudomásul venni. A George-féle elmélet zseniális rendszer -- szűk közgazdasági szempontból. Igaza lenne, ha a világ csak közgazdaságból állna.  Mivel azonban nem így van a legfelelőtlenebb, legsematikusabb elméletek közé tartozik, s nem veszélytelenebb talán az atombombánál. (Biztosan nem földművelő vagy biológiához, fizikához értő ember találta ki!) Ha más tudományokat és az élet más gondjait (és olyan alapkérdéseit, mint a természetes létforrások védelme) a közgazdaságnak rendeljük alá -- a kölcsönös együttműködés helyett -- akkor épp olyan kártékony önkényuralmat valósítunk meg, mint amikor a közgazdaságot rendelték alá a politikai ideológiának.  Ijesztő, hogy míg a magyar közéletben az öko-szociális adóról egy szó sem esik, a George-féle elméletnek -- ennek a közgazdasági parancsuralomnak -- neves szószólói is akadtak, s több alkalommal népszerűsítette a Beszélő, a Valóság, és már a Magyar George Társaság is megalakult.

7. Kihívás!  

Svédország 1989. novemberében vezetett be olyan adórendszert, mely az öko-adó lényeges elemeit tartalmazza. Finnország most készül bevezetni az öko-adót, Olaszország szintén, Ausztriában napjainkban sürgetik és vitatják meg. A gazdag országoknak az átállás okoz nehézségeket, mert a maguk módján jól működő gazdaságukat kell átalakítaniuk. Magyarország azonban előnnyé változtathatná jelenlegi hátrányos helyzetét, amennyiben amúgy is gazdasági, adóügyi átállásra kényszerül. Itt az egyedülálló alkalom, hogy az öko-szociális adórendszert bevezessük. Ha ezt nem tesszük meg, 8-1O év múlva újabb válságos átállásra kényszerülünk. Mert az öko-adóra való átállás kikerülhetetlen.  

Ma amikor Európában és Észak-Amerikában a szociális piacgazdaság eszméje elavult, és már az öko-szociális piacgazdaság bevezetésén fáradoznak, Magyarország politikusai még mindig csak a szociális piacgazdaság Nyugaton is elavult gyakorlatáról beszélnek. Gazdag példaképeink megengedhetnék maguknak  -- bár ők is alig! --, hogy az átállást halogassák.  Magyarország azonban maradék lehetőségeiről is lemarad, és a végső gazdasági-politikai-környezeti nyomorba dönti magát, ha nem az öko-szociális piacgazdaság elvei szerint hajtja végre a jelenlegi átalakítást. (Az öko-adó bevezetésével kapcsolatos részletes, komputer segítségével készült tanulmány megvásárolható 25 német márkáért az alábbi címen: UMWELTPROGNOSEINSTITUT, D-69OO HEIDELBERG, HANDSCHUSHEIMER LANDSTRASSE 118 A.)





KÖRNYEZETTERHELÉSI DíJ

Miért elengedhetetlen?


A környezetvédelmi törvény tervezetében javasolt ún. környezethasználati díj mind a honatyák, mind a hétköznapi polgárok részéről egyértelmű elutasításba fog ütközni, ha nem mutatjuk be további hiányának istencsapás-szerű következményeit.

Ezért nélkülözhetetlen az összefüggések közérthető bemutatása.

1.) Adókból támogatott károkozás

Általános és óvatos számítások szerint minden környezetkárosító beruházáson, terméken, szolgáltatáson nyert egyetlen forint négy forint kárt okoz. Más élvezi azonban a hasznot, és más viseli a kár terheit.  Magyarán, az állam jelenleg az adófizetők pénzéből támogatja, ösztönzi a környezetszennyezést. Ezért a károkozó további károkozásban érdekelt. Az adófizető pedig rendszerint nem is sejti, miért fizet oly magas adókat. A környezetrombolás anyagi terheit valamiféle ortodox szocialista eljárással, egyfajta fordított szociális elosztással az egész társadalomra, a vétlen és valódi hasznot hajtó iparágakra és az áldozatokra hárítják. A haszon a  -- rendszerint amúgy is gazdag -- szennyezőé, a teher az átlag adófizetőé. A szennyező ezután még jobban szennyezi a környezetet, az áldozat és a vétlen adófizető ezután még több adót fizet.  Ördögi kör. E megoldatlan gond volt eddig is az adók és árak emelésének, az egészségügyi és szociális levonások (kötelező társadalom- és egészségügyi biztosítás) növekedésének, sőt a munkanélküliség terjedésének egyik fő oka. (A magas jövedelemadók ugyanis a munkahelyeket drágítják meg, ezzel munkanélküliséget okoznak, mely újabb pénzeket von el segélyek formájában. A magas forgalmi- és jövedelemadók együttesen pedig a vállalkozókat teszik tönkre a kereslet, a vásárlóerő és a bevételek csökkentésével, a munkahelyek mechanikus megdrágításával.) E kérdésben döbbenetes módon rendszerint a leghangosabb liberálisok is ortodox szocialistaként gondolkodnak, amennyiben nem a károkozóval, hanem valamiféle torz "közteherviselésként" az egész társadalommal akarják megfizettetni a károkat.  Lássunk egyetlen példát!

A műtrágyagyártás ill. -használat anyagi hasznot hajt egyfelől a gyártónak, forgalmazónak és használónak, másfelől nagymértékben hozzájárul a fölszíni vizek (pl. Balaton, Velencei-tó) és a fölszín alatti vízbázisok (pl. ivóvíz) szennyeződéséhez. A következmény: elképesztően magas nitrát- és nitrittartalom számos élelmiszerben pl. zöldségfélékben, ihatatlan ivóvíz, mely főzésre sokszor mosdásra sem alkalmas, nitrát- és nitritmérgezés, idegrendszeri és szellemi károsodások, rákbetegség, kieső idegenforgalom, halgazdasági károk stb. Az újabb és újabb ivóvízbázisok föltárása, a zacskós víz forgalmazása, a megbetegítettek orvosi ellátása, betegállománya, rokkantnyugdíja, az idegrendszeri károsodások miatti rossz munkavégzés, a kieső idegenforgalmi bevételek, talajromlás stb.  azonban óriási veszteségeket jelentenek. A nyert "haszon" többszörösét. Ám a "nyereség" sem akkora, mint amilyennek látszik: a műtrágyával "fölfújt" mezőgazdasági termékek nem csupán egészségkárosítóak, hanem nagyobb méreteik ellenére csekély tápértékűek, csak alacsonyabb áron forgalmazhatók, mint a vegyszermentes áruk, sőt kiviteli esélyeik is jóval rosszabbak a világszerte igen keresett "biotermékekénél". (Ausztria pl. a vegyszermentesen előállított élelmiszer iránti nagy kereslet 8O%-át (!) külföldről kénytelen beszerezni.) Hasonló elemzésnek vethetnénk alá a  "növényvédőszereknek" nevezett mérgeket; a rengeteg bújtatott költséggel járó közúti közlekedés, teherszállítás, autópálya-építés erőltetését a jóval gazdaságosabb és környezetkímélő vasút rovására; a konzervdobozos italok, egyszer használatos eldobható cikkek, reklám szórólapok, fölösleges csomagolóanyagok, a divatos mosó- és öblítőszerek stb. térhódítását.  A károkat mégsem az okozóval és haszonélvezővel fizettetik meg, hanem az amúgy is megkárosítottakkal. Az egyre növekvő károk és költségek ellensúlyozására nem jut eszébe a kormánynak jobb ötlet, mint a károsultak adójának újabb és újabb emelése, s ezzel a folyamat további erősítése? Pedig józan ésszel is belátható, hogy az így mesterségesen támogatott, serkentett, bátorított környezetpusztítás csak gazdasági, egészségügyi, ökológiai összeomláshoz vezethet.

DE MIÉRT NEM AZ OKOZÓVAL FIZETTETIK MEG A KÁROKAT??

2.) Okozói elv

A környezethasználati díj bevezetése megállítaná a jelenleg államilag pártolt ördögi folyamatot.  Fokozatos bevezetés esetén a környezetszennyező iparágak környezetkímélő ill. ilyen szempontból semleges termékek gyártására állnának át, sőt, több figyelmet fordítanának a lehetőségként mindig meglévő környezetbarát változatok fölkutatására. Csökkenne a szemétmennyiség is, ezzel a hulladékszállítás és elhelyezés ára; csökkenne a környezetszennyezés okozta betegségek száma, ezáltal az egészségügyi és társadalombiztosítási levonások is mérséklődnének; kisebbek lennének az erdőgazdasági, mezőgazdasági, légszennyezés okozta épületkárok, korróziós károk, mérséklődnék az ivóvízgond, a Balaton újból vonzóvá válnék; vegyszermentes mezőgazdasági termékeinket magas áron kapkodnák el a nemzetközi piacon stb.  Mindezen előnyök mellett a környezethasználati díj még külön bevételeket is jelentene az államkasszának. A környezetvédelem egycsapásra kiadásból bevételi forrássá válnék.  A díj ellentételezésére erőteljesen (2O-7O%) csökkenteni kell a jövedelemadókat, ezáltal az emberi munkaerő olcsóbbá, versenyképesebbé, keresettebbé válnék, azaz csökkenne a munkanélküliség, kevesebb munkanélküli segélyt kellene folyósítani, növekednék az általános vásárlóerő. A környezetkímélő, ill. ilyen szempontból semleges árufélék forgalmi adóját 1-2%-ra kell csökkenteni (igen hasznos termék esetén teljesen elhagyni), ezáltal számos áru olcsóbbá, keresettebbbé válnék, az ezeket a termékeket előállító gazdasági ágak föllendülnének.  Az a fölületes érv, mely szerint a környezethasználati díj éppen az állam bevételi forrását gyöngítené vagy szüntetné meg, megalapozatlan, mert a környezetkárosító termékekre kivetett díjat azok visszaszorulásával egyenes arányban kell újból és újból növelni.  Csökkenő bevételek esetén más, kevésbé környezetkárosító, de ebből a szempontból semleges gyártási folyamatokra, szolgáltatásokra lehetne új díjat szabni.

Az az aggodalom is megalapozatlan, miszerint a környezethasználati díj bevezetése, ezáltal a környezetkárosító gyártási folyamatok megdrágítása növelné a munkanélküliséget. Ezzel szemben a jövedelemadók és egyes forgalmiadók egyidejű csökkentése jóval több új munkahelyet teremtene, mint amennyi megszűnnék.

3.) Amire feltétlenül ügyelnünk kell!  

A KÖRNYEZETHASZNÁLATI DÍJ NEM JELENHET MEG EGYFAJTA "MÉG EGY ÚJABB ADÓ!" FORMÁJÁBAN!! A környezethasználati díj bevezetésével egyidejűleg látványosan csökkenteni kell a jövedelemadókat, a társadalombiztosítási és egészségügyi levonásokat, továbbá a környezetkímélő és "semleges" termékek ÁFÁ-ját. Ezzel a közvélemény és a honatyák megnyerhetők volnának. Nem utolsó sorban nagy gondot kell fordítani a jelen összefüggések megismertetésére. Akkor majd az egyszerű adófizető, az országgyűlési képviselő és a kormány egyaránt elgondolkodik, mi ésszerűbb, mi igazságosabb: a vak adóemelés-környezetszennyezés-adóemelés kölcsönhatásának további fokozása a robbanásig, vagy a gazdasági és környezeti gondok enyhítése a környezethaszálati díj által.



ENERGIA ÉS KÖRNYEZET




ENERGIATERMELÉS ÉS KÖRNYEZET

Valóban szükség van új erőművekre?

Minduntalan hallani a kérdést: "Hogyan fedezzük növekvő energiaszükségletünket? Atomerőmű, vízierőmű, széntüzelésű erőmű építésével? Netán a fúziós energiában reménykedjünk, vagy naperőműveket, szélerőműveket építsünk?" A kérdés azonban tájékozatlanságról árulkodik, s jómagam biztos vagyok benne, hogy a hibás kérdés sugallata mögött az energiaipar tudatot befolyásoló tevékenysége áll.  A legolcsóbb, legtisztább, legkörnyezetkímélőbb és legbőségesebb energiaforrás napjainkban ugyanis az ún. nulla-erőmű. A "nulla-erőmű"  azt jelenti, hogy nem újabb és újabb erőművek építésére kell a pénzt költenünk, hanem energiatakarékossági beruházásokra. Így olcsóbb beruházásokkal sokkal több energiát nyerünk, mint drága erőműépítéssel. A hagyományos módon történő energiatermelés ill.  hasznosítás során ugyanis az energia mintegy 7O%-a (néha még több is!) "vész el" számunkra a rossz hatásfok, az energiaformák átalakítása, az ún. hőhulladék elvesztése, az energia messzire történő elvezetése stb. miatt.  

Kevésbé ismert tény, hogy az áram olcsóbb volna, ha nem építenének újabb és újabb erőműveket, hiszen nem is igazán az áramtermelés a költséges, hanem az erőművek építése.  Az energiaipar nemritkán szándékosan idéz elő nagy energiaigényt energiapazarló módszerek és eszközök elterjesztésével, hogy az így mesterségesen előidézett látszólagos energiahiányra hivatkozva újabb erőművek építésébe kezdhessen, s ezzel gazdasági, politikai, társadalmi hatalmát növelje! Tehát a legtöbb esetben nincs is primér energiahiány ott, ahol az energiaipar erőszakosan energiaszükségletről beszél, csupán (szándékos) energiapazarlás, amiről azonban a fizető polgár, az áldozat, mit sem tud.  Csupán hisz és fizet. Nemritkán az energiaipar által a szájába adott értelmetlen jelszavakat maga fújja: "Vízierőmű helyett atomerőművet!"vagy "Atomerőmű helyett vízierőművet!" Szidja az ostoba környezetvédőket, hogy "mindent csak elleneznek"- közben mit sem sejtve maga könnyíti meg az áram, az energia fondorlatosan kitervelt megdrágítását.

Milyen módon lehet áramot és energiát nyerni, mit jelent ebben az esetben az energiatakarékosság? Semmiképpen sem azt, amit e szó hallatán az energiaipar sugallani szokott: nem homályosabb és fűtetlen szobákat, nem ilyen munkahelyeket!

Néhány példa az energiatakarékossági beruházásokra:
1., Ha a hűtőszekrényeket jobban szigetelnék, 92 %-kal(!) kevesebb áramot fogyasztanának.  
2., Ha az egész országban  elterjesztenék az energiatakarékos villanyégőt, mely kevés áram fölhasználásával több fényt ad, akár egy erőművet is üzemen kívül lehetne helyezni. Az állam (azaz az adófizető) még akkor is jól járna, ha az energiatakarékos égőt ingyen adná.  
3., Az épületeket tökéletesebben kellene hőszigetelni, a fürdőszobai és konyhai forróvíztárolókat úgyszintén.  
4. Ha a gyárak, üzemek központi fűtésének kazánjára kis áramfejlesztőket telepítenének országszerte, Magyarország akár energiaszállító is lehetne.  
5., El kellene terjeszteni (népszerűsíteni, ártámogatásban részesíteni, tovább fejleszteni) az Ausztriában már egyre gyakoribb különleges konyhai tűzhelyet ("sparherdot"), mely egyszerre főzőeszköz, fűti a konyhát, az egész lakás központi fűtésének hőforrása valamint a forróvíztárolók melegítője.  Óriási energiamennyiséget nyernénk, azzal is, ha csupán a vidéki otthonokban terjedne el.  
6., Támogatásban kellene részesíteni azokat a mintegy tíz év alatt megtérülő házi napfűtőket, melyek egy család évi melegvízszükségletének feléhez fedezik az energiát.  
7., A közúti közlekedés és közúti szállítás helyett a jóval gazdaságosabb vasútit kell fejleszteni, előnyben részesíteni, sőt erőltetni.  
8., Mindenütt hasznosítani kellene a hőhulladékot.  
9., A szükséges energiát lehetőleg helyben kellene megtermelni, és lehetőség szerint ki kellene kerülni az energia többszöri átalakítását.  
1O., Az adórendszert e szempontok arányos figyelembevételével kellene kialakítani (a jövedelemadókat csökkenteni, az energiaadót növelni).

A független energetikusok a megmondhatói, hogy a sort még hosszan lehetne folytatni.

Ausztriai fölmérés szerint a jelenleg évente megtermelt energia fele elegendő volna 2O1O-ig, figyelembe véve a gazdasági növekedést is, ha újabb erőművek építése helyett energiatakarékossági beruházásokba fektetnék az erőműépítésre szánt pénzek egy részét.  Tudnunk kell azonban, hogy az energiafölhasználás hatásfoka Ausztriában a jelenlegi pazarlás mellett is messze fölülmúlja a magyart! A mi "nulla-erőművünkben" tehát még nagyobb lehetőségek rejlenek.  

Itt kell megemlítenünk néhány, a köztudatban alig tisztázott kérdést. Ha a "nulla-erőműben" lévő lehetőségeket már teljesen kihasználtuk (ami a jelenleg hasznosított energiát csaknem a háromszorosára növelné!) és ez sem volna elég, és új erőművek változatain törnénk a fejünket, tudnunk kell, hogy a bioszféra azaz saját létföltételeink épsége szempontjából csak a nap és szélerőművek (ill. a körültekintően kialakított apály-dagály erőművek) a "legitimek". Miért?  Mert a földre érkező napsugarak hőjét, a szél erejét, az apály-dagályt a természet már eleve "beszámította" háztartásába, a bioszféra egyensúlya ezekre az energiaforrásokra mintegy "számít". Míg a mesterségesen, ezeken túlmenően fölszabadított hő megzavarja a földi élővilág életét, az éghajlat és a légkör egyensúlyát.  Nem beszélve az olyan környezetszennyező "melléktermékekről", mint a légszennyezés, atomhulladék, a nagyipar számára pótolhatatlan kőolajtermékek és kőszén pazarló megsemmisítése, a folyók árterének tönkretétele stb.  Még a "tiszta" fúziós energia sem volna legitim a Földön, hiszen a hűtővíznek használt folyók vizét fölmelegítené, biológiai egyensúlyukat fölborítaná, ill. a már említett hőszennyezéssel terhelné a Föld amúgyis megzavart éghajlatát. A hőszennyezést kizárni azonban ugyanazon törvényszerűség miatt lehetetlen, amiért örökmozgót sem lehet alkotni.

Az atomenergia ellen is sok súlyos érv szól. Az egyik hogy mérhetetlenül drága, de a legsúlyosabb, hogy az atomhulladék igazán biztonságos elhelyezése teljességgel megoldatlan. És megoldhatatlan mind elméletileg, mind gyakorlatilag. Tehát igen ostoba, inkább hazug kérdés, hogy hol lehet "biztonságosan" elhelyezni az atomhulladékot. Alkalmasint sehol! (Eddig az volt a "megoldás", hogy szegényebb országokba szállították, a tengerekbe süllyesztették.)

Az atomerőmű az üvegház-hatás ellen sem véd, hiszen egyfelől a légkör hőszennyezését az atomerőművek is előidézik, másfelől a széndioxid fölszaporodásának csak egyik oka a kibocsátás. A másik fő ok, a széndioxidot megkötni képes növényzet és mikroorganizmusok elpusztítása: az erdők, árterek, a humuszréteg tönkretétele, a tengerek elszennyezése.

A szintén csak látszólag tiszta vízierőművek a folyók ártereit, a fölszíni és fölszín alatti vizeket teszik tönkre, így a világszerte egyre ritkább és drágább kincsünket, az ivóvizet veszítjük el. Nem beszélve arról, hogy a folyóárterek, mint széndioxidcsapdák, elpusztításával a vízierőművek is növelik az üvegházhatást. Akármilyen erőműfajta építésén törjük is a fejünket, szinte minden esetben nagyobb kárt és veszedelmet idézünk elő, mint amennyi hasznunk származhat. Közben a hasznosított energia többszörösét engedjük elillanni. Miért tesszük ezt, ha energiatakarékossági beruházásokkal olcsón és környezetkímélően "befogathatnánk" az elszökő energiát?




KÖZLEKEDÉS

Az új Bős-Nagymaros neve (Déli) Autópálya lesz


VASÚT VAGY AUTÓPÁLYA?

A közút- és gépkocsiközpontú közlekedési koncepció Nyugaton visszamenőleg is megbukott.

Hét éve élek Ausztriában, de nem emlékszem rá, hogy úgy telt el nap, hogy ne esett volna szó a médiában az osztrák közlekedési válságról. Számtalan névvel illetik a szomszédos ország e legnagyobb válságainak egyikét: átmenőforgalmi lavina, bádoglavina, az átmenő forgalom terrorja, pokla, háborúja, közlekedési pokol, a közlekedési rendszer infarktusa stb. Már ez a bőséges szókincs is sok mindent elárul. Érdekes viszont, hogy a magyar tömegtájékoztatási eszközök gyakorlatilag nem is említik a hozzánk hasonló elhelyezkedésű Ausztria e mérhetetlenül nagy gondját, mely a magyar közeljövő közlekedési zsákutcáját vetíti előre.

Pedig csak egy pillantást kell vetnünk a térképre, s láthatjuk, hogy nyugati szomszédunk észak-déli, kelet-nyugati átjáró-ország, s Magyarország is az lesz, az lett, ami a határok megnyitásával, a kelet-nyugati kapcsolatok élénkítésével következett be, s ez a "státuszunk" mindinkább meghatározó lesz.

Legutóbb az osztrák közlekedési miniszter -- aki nem éppen környezetbarát nézeteiről híres -- szögezte le újból a tényt, amit már egy műveletlen osztrák újságolvasó is betéve tud, de amiről a magyar közlekedési miniszter -- úgy tűnik -- még nem is hallott: annak idején hibás, a gépkocsi-közlekedést és autópálya-építést előtérbe állító, a vasutat másodlagossá lefokozó közlekedési helyzetet alakítottak ki, ami nem vált be, sőt, nemhogy megoldotta volna a közlekedési gondokat, hanem éppen ez az elhibázott fejlesztés idézte elő azokat.

Nem arról van tehát szó, hogy egyfajta autózási és útépítési igény elégült volna ki, s most ezért fordulnak újból a vasút felé, hanem arról, hogy a keserves tapasztalatokból beigazolódott: mindig is a vasutat és tömegközlekedést és azok fejlesztését kellett volna előnyben részesíteni.  Csakhát most már nagyon nehéz a visszaút, mert éppen a hibás rendszerek emésztik föl úgy a közlekedésre szánt pénzeket, hogy az átállás szinte a lehetetlennel határos, még egy gazdag országban is.

Az osztrák autópályák közelében a beígért fölvirágzás elmaradt. Az átmenő forgalmat bonyolító autópálya mentén a legnagyobb ma a munkanélküliség. A túristák elmenekültek a környékről, a panziók, szállodák elnéptelenedtek, tönkrementek, az erdők hatvan százaléka károsodott, széles övben a talaj is szennyeződött, s a rákos megbetegedések gyakorisága a negyvenszeresére nőtt. A lakosság szenved, zúgolódik és lázadozik a zaj, a mérges gázok és szennyezett sólé valamint az anyagi károk miatt.

                   *              *              *

A gépkocsi-közlekedés és közúti teherszállítás a társadalom számára az egyik legráfizetésesebb közlekedési mód, mert rengeteg bújtatott költséggel terheli meg az adófizetőket, melyek eredetéről a terhek viselője nem is tud, hiszen ezeket a költségeket nem a közlekedés kiadásaiként tüntetik föl. A gépkocsi-közlekedéssel kapcsolatos kiadásoknak a negyede sem folyik be a benzin árából, gépkocsiadókból, biztosítási díjakból, s több mint háromnegyedét az egész társadalom nyögi -- legnagyobbrészt éppen azok, akik nem vagy alig veszik igénybe.  Magyarán a magas adók egyik legfőbb oka a gépkocsi-közlekedés és közúti teherszállítás, és ha ezt a beigazolódottan hibás közlekedési módot serkentjük, automatikusan az adóterhek további ugrásszerű növekedését váltjuk ki. (Ha pedig növeljük a jövedelemadókat, ezzel a tapasztalatok szerint fokozzuk a munkanélküliséget is, hiszen a jövedelemadó nem más, mint az emberi munkaerő megdrágítása.)

Mik ezek az igazságtalanul, ésszerűtlenül és a piaci elveket sértően mások nyakába varrt költségek? Útépítés,  útkarbantartás, nagy apparátusú közlekedési rendőrség fönntartása, balesetek okozta károk, balesetet szenvedettek tömegének ellátása, az autóbalesetekben megrokkantak nyugdíja, az autóroncsok, használt autógumik, akkumulátorok biztonságos elhelyezése, ill.  ha ez nem történik meg, az általuk elszennyezett ivóvíz, talaj valamint a mezőgazdasági károk költsége, egészségkárosodás, erdő- és épületkárok, korrózió, a gépkocsigyártás környezeti kárai (egy gépkocsi előállítása több hulladékkal jár, mint amennyi szemetet egy ember "termel" egész életében"), a leaszfaltozott óriási termő- vagy természeti területek, az autóutak okozta táj- és természetrombolás, zaj, zajártalmak, éppen Magyarország varázsának, a még meglévő természetes jellegének elpusztítása, a legértékesebb külföldi rokonszenvezőink és látogatóink elvesztése - s mindez azon az áron, hogy még más módon is ráfizetünk...

A gépkocsi-közlekedés, a közúti teherszállítás előtérbe helyezése és a nagyszabású autópálya-építés éppoly katasztrofálisan elhibázott beruházás ill. terhünkre történő gyarmatosítás, mint a nehézipar ötvenes évek-beli fejlesztése vagy Bős-Nagymaros terve (volt).

Még az indokolatlanul túldicsért "koncessziós eszközökkel" is.  Az így épített autópályáknak ugyanis csak a nyereségét fölözik le az idegen építtetők, míg a mérhetetlen terhek összességét a magyar adófizetőknek kell nyögniük. S mire az autópálya az ország tulajdonába megy át, éppen le is romlik olyan mértékben, hogy föl kell újítani. Tehát ezúton is csak az anyagi terhet örökli az ország -- ami a gyakorlatban további adóemeléseket jelent.

A gépkocsi-közlekedéssel szemben a vasúti közlekedés (sőt, a személygépkocsival szemben még a füstös-büdös buszközlekedés is) sokkal gazdaságosabb és környezetkímélőbb: A vasút jóval kevesebb helyet foglal el; nem bonyolít le folyamatos, másodpercről-másodpercre tartó megszakítatlan forgalmat; ugyanannyi energia- és anyagráfordítással sokkal több személyt és árut képes célba juttatni, így környezeti ártalmai is jóval kisebbek, függetlenül attól, hogy dízel- vagy elektromos mozdonyról van szó; a zajártalom sem folyamatos; a vasúti balesetek száma a nyomába sem ér az autóbalesetekének. A vasút még tájba illőbb is, sőt nem vágja úgy ketté az életterét a természetes egyensúly legfőbb hordozóinak, mint az autópályák. Az autópálya biológiai vasfüggöny, berlini nagy fal.

A gazdaságos, környezetkímélő és valójában igen olcsó vasúti közlekedés tudatos és kitervelt háttérbe szorításának detektívregénybe illő története van. Rockefeller, akinek a gépkocsi-közlekedés jelentette az üzletet, annak idején fölvásárolta a vasutat, hogy az árak és állami támogatások befolyásolásával látszólag olcsóvá, így kelendővé és uralkodó közlekedési móddá bűvészkedje a közútit. Elérte, hogy a közúti közlekedés legfőbb terhét a mit sem sejtő adófizetők viseljék, míg a vasút kénytelen legyen önmagát fönntartani. Amikor a gépkocsi tulajdonos autót vesz, biztosítást köt, adót fizet és üzemanyagot tankol, csak a töredékét -- még negyedét sem! -- fizeti ki azoknak a kiadásoknak, melyekkel közlekedési módja jár. A költségek másik, nagyobbik részét az egész társadalom, így főleg a ritkán vagy egyáltalán nem autózók adóiból fedezik.  S ha ugyanaz a nénike -- aki tudtán kívül adója tetemes részét az autósok javára fizeti -- vonatra ül, a vonatjegy árában valamennyi vasúti költséget (az üzemanyagtól a karbantartáson át a bakter fizetségéig) kénytelen megfizetni. Rockefeller beavatkozása nyomán az egész világon, így Magyarországon is ez a módszer terjedt el: a közúti közlekedés anyagi terheit az egész társadalom viseli, míg a vasút teljes költségét a vasúti jegyet vásárlóknak maguknak kell megfizetniük. S ha az erőszakos és élősdi közúti vetélkedés miatt a vasút látszólag ráfizetéses, e tényt összefüggéseiből kiragadva méltánytalanul nagydobra verik, s a szerény 1O%-os állami támogatást is sajnálják (miközben a közúti közlekedés rejtegetett támogatása 8O-9O % körüli). Így negatív visszacsatolások is kialakultak és újabbak alakulnak ki. Az adómanipulációk nyomán, az autózás költségei által megsarcolt adófizető számára a vasúti jegy drágának tűnik. Ezért a szegény ember nem vagy alig utazik, a gazdag pedig -- a látszólag olcsóbb vagy alig drágább -- gépkocsit választja.  Ezáltal a vasút önfenntartási gondokkal küzd, kénytelen árat emelni, és egyes vasúti pályaszakaszokat megszüntetni. Ezzel még azok is a közútra kényszerülnek, akik a vasutat választanák. Így megerősödik az autós és útépítő érdekcsoport, új autópálya- és útépítő beruházásokat zsarolnak ki, s ahol kiépül az autópálya, a vasút kiépítése esélytelenné ill.  ráfizetésessé válik. (Ha a gépkocsi-közlekedésbe ölt pénzek egy részét a vasútra költenék, gyakorlatilag minden közlekedési gondunk megoldódnék.)

A vasútellenes és autópálya-pártoló rejtett ártámogatási beavatkozás nemcsak mérhetetlenül igazságtalan, antiszociális és ésszerűtlen, hanem kifejezetten kikényszeríti a közpénzeket fölemésztő, környezetpusztító gépkocsi-közlekedés növekedését.

Svájc Ausztriával ellentétben nem épített ki ennyire elhibázott közlekedési hálózatot, és nagyobb súlyt helyezett a vasúti közlekedésre. Ezért szabadult rá a nemzetközi autóforgalom a most ettől szenvedő Ausztriára (és szabadul nemsokára Magyarországra), míg Svájc a markába nevet.


Ausztria most kétségbeesetten próbál féket vetni a rázúdult észak-déli, kelet-nyugati átmenőforgalomnak, de mindhiába. Sebességkorlátozást és súlykorlátozást vezettek be kamionok számára.  Megtiltották az éjszakai áthaladó teherforgalmat. Meghatározott számú "tranzitjegyet" osztottak ki az érdekelt országoknak, s ha ezek elfogynak (s rendszerint már az év közepéig elfogynak) az illető ország kamionjait nem engedik az országba.  Legalábbis megpróbálják nem beengedni. Nem ritkák a 2O-3O km-es, néha napokig tartó közlekedési dugók az autópályákon, de gyakran még a róluk leágazó mellékutakon is.  Egykor idillikus és elégedett falvak, városok fuldokolnak és lázadoznak.  Ausztria szabályos hadiállapotban áll az Európai Gazdasági Közösség országaival, mert azok "rákaptak" az osztrák autópályákra, s a korlátozási kísérletek miatt ellenintézkedésekkel fenyegetik, zsarolják Ausztriát. Még tettlegességre is sor került a külföldi kamionsofőrök és a vámőrök között. Az agresszív kamionblokádok alkalmával komolyan szóba került harckocsik bevetése is.

Most a 8O-1OO km/óra sebességmaximum bevezetését tervezik autópályákon is(!) (Grácban már csak 30 km/óra sebességgel szabad autózni), hogy gátat vessenek az eddig megzabolázhatatlan közúti autóáradatnak.  Ezt akarjuk? Ráadásul kényszerű adóemelésekkel fűszerezve?  Növelni akarjuk közlekedési gondjainkat, s 8-1O év múlva másodszor is előlről akarunk kezdeni mindent?

Ha Magyarországon az autópályák rendszerét építik ki, egyszerűen semmilyen módon sem tudunk gátat vetni az átmenőforgalom lavinájának, mert rossz gazdasági helyzetünk miatt tehetetlenek leszünk az útjainkra rászokó gazdag országokkal szemben.

Ezek nem valamiféle zöld vagy zöldes elképzelések, hanem -- egy a mi gondjainkat előrevetítő -- átmenőország kézzelfogható, keserves válsága.  (Ausztriában a szélsőbaltól a középpártokon át a szélsőjobbig már mindenki gyűlöli az átenőforgalmat és a vasút elmulasztott fejlesztését siratja.) Ha a magyar közlekedési miniszter erről nem hallott -- márpedig úgy tűnik nem hallott -- akkor kérdezze meg osztrák kollégáját. Így saját fülével hallhatja, amit az átlag osztrák újságolvasó már betéve tud: "A  gépkocsi-közlekedésre építő közlekedési rendszerek kialakítása egyértelműen elhibázottnak bizonyult, visszamenőleg is."

Még a gazdag Ausztria sem engedheti meg magának az autópálya-elképzelés fönntartását. De az egyéb válságokkal küzdő Magyarország végleg káoszba sodródik, ha belesétál az autópálya-csapdába.


NYÍLT LEVÉL DEMSZKY GÁBOR FŐPOLGÁRMESTERHEZ!

Egyszerű módszerrel a tisztább levegőért, ésszerűbb közlekedésért

Tisztelt Főpolgármester Úr!

Bár rendkívül tanulságos a zürichi, szingapúri vagy némelyik holland közlekedési modell, a stockholmi terv a legésszerűbb, leggyakorlatiasabb, s egyszerűsége miatt Budapest számára a legkövetendőbb.  

Tervezik -- talán a terv időközben meg is valósult --, hogy magasabb áron, kötelező külön villamos-busz-metró havijegyet hoznak létre személygépkocsi-vezetők részére. A jogosítvány ill.  forgalmi engedély csak a különleges bérlettel együtt érvényes, továbbá a gépkocsi-tulajdonos köteles minden parkolásnál a bérlethez tartozó letéphető igazolókártyát látható helyre, a szélvédő mögé helyezni. Ha ezt nem teszi meg, szigorú büntetéssel sújtják. (A Stockholmba látogató vidékiek a bérlet egy- vagy többnapos megfelelőjét is megvásárolhatják.) E bérletek birtokában az autótulajdonosok ezerszer meggondolják, hogy gépkocsiba üljenek-e vagy mondjuk földalattiba. És azt is meggondolják, hogy lemondjanak-e mégis az állandó kocsikázásról ill. a vele járó drága villamosbérletről.  Ezzel a módszerrel egyszerre oldódnak meg a tömegközlekedés kínzó anyagi gondjai és az autósforgalom csillapítása. "Mellékterméke": a tisztább levegő, s a mérhetően kisebb egészségügyi kiadások.  A módszer népszerűsítése és zökkenőmentes elfogadtatása érdekében a bevezetéssel egyidejűleg tanácsos enyhíteni a tömegközlekedés tarifáin ill. célszerű új kedvezményeket bevezetni.  A bonyolult ötletek és a tömegközlekedés árainak emelése helyett miért nem alkalmazzák nálunk is ezt az egyszerű, észszerű, igazságos és szociális módszert???  Nincs elég ólmos vérű, asztmás, szétszórt, ideges, rákbeteg felnőtt és gyerek?

Tisztelt Főpolgármester Úr! Tegyen róla, hogy a stockholmi terv budapesti modellé váljék!

Burgenland, 1991. november 23.

    Kiszely Károly



HULLADÉK

-- Az ipar elsősorban hulladékot gyárt --


Megoldás vagy blöff?

SZEMÉTGONDOK

Miközben Magyarországon egyre többet áradoznak a hulladék osztályozásának és újra-fölhasználásának nyugati módszereiről, e módszerek hazájukban 80%-ban a környezetvédők és fogyasztók megtévesztésére szánt becsapásnak bizonyultak. A "szemétgyártó" iparágak ugyanis -- mint pl. a csomagolóipar -- a hulladék gondos osztályozásának és az újrahasznosítás ígéretének előtérbe állításával csak azt akarták és akarják elérni, hogy továbbra is növekvő mértékben gyárthassák és adhassák el a gyorsan szemétté változó áruikat: a kólás- és sörösdobozokat, műanyagpalackokat, tetra-csomagolásokat, egyszer használatos üvegeket, az egyszeri vagy rövid használat után eldobandó, nem javítható cikkeket (pl.  műanyagborotvák, tölthetetlen tollak, javíthatatlan műanyagcipők, reklám szórólapok stb.).

Tény: ha már szemét keletkezett, azt valóban osztályozni kell, és legalább meg kell kísérelni az újrahasznosítást! Ám ennek semmi köze sincs a megoldáshoz. E módszer csak a szemétkatasztrófa tüneteinek szükséges de csekély enyhítése. A megoldás: a hulladék csökkentése, a hulladék keletkezésének elkerülése. Erre is vannak -- éspedig igen hatékony! -- módszerek. Ezekről hivatott elterelni a figyelmet -- a szemétszaporító iparágak akarata szerint -- a "recykling"-blöff.

Elsősorban nem a szemételszállítást, elhelyezést, megsemmisítést és újrahasznosítást kell az adófizetővel és a fogyasztóval megfizettetni, hanem a szemetet szaporító, nélkülözhető cikkek gyártását, forgalmazását és fogyasztását.  Ez könnyen elérhető egyfajta megfelelő, megfontolásra késztető mértékű "hulladék-ÁFÁ-val", amit a vásárláskor kellene kifizetni.  Érdemes volna a szemétadót úgy kialakítani, hogy a gyártó és forgalmazó ne háríthassa át teljes mértékben csak a fogyasztóra, bár a megvásárláskor a fogyasztónak kellene viselni a fő terheket.  (Érvényesüljön e kérdésben is "az okozó fizessen" elv!) Hogy az intézkedés ne legyen népszerűtlen, egyidejűleg ingyenessé kellene tenni a szortírozott hulladék elszállítását, s a vegyes szemét elszállításának árát növelni kellene.  (Ha ez nem lehetséges, az ellensúlyozás formája valamilyen adócsökkentés vagy szociális juttatás lehetne.)

Néhány megjegyzés az "újrahasznosítás" tökéletlenségéről.  A legfegyelmezettebb országokban is a hulladékoknak csupán egy részét osztályozzák, a veszélyes hulladékoknak pedig alig 20%-a kerül osztályozásra (pl. szárazelemek, elektromos telepek, akkumulátorok stb.). Ezért a fogyasztói szemétadón túl -- melyet az adott árucikk megvásárlásakor a fogyasztói árba beépítve kellene kifizetni -- a veszélyes termékekre kiszabandó "betéti díjat" is fontolgatják, melyet a kérdéses termék átvevőhelyen történő leadásakor kapnának vissza a fogyasztók.  A hulladékpapír -- már ami egyáltalán előkerül  -  újrahasznosítása is súlyosan megterheli a környezetet, és az eljárás energiaigénye sem csekély, igaz, az újrahasznosítás még mindig kíméletesebb folyamat, mint a "szűz" papír gyártása. A fém kólás- és sörösdobozok, konzervdobozok gyakorlatilag nem hasznosíthatók újra, mert több fémből állnak. Számos műanyag sem dolgozható föl újra vagy földolgozásuk túlságosan költséges. A veszélyes hulladékok, mérgező melléktermékek "biztonságos" elhelyezése a fejlett országokban is rendszerint csak abból áll, hogy a szegényebb országokba szállítják, csempésztetik azokat. (Ausztria pl.  Európa harmadik legnagyobb hulladékexportőre.) A szemétkivitel hivatalos becslések szerint kétharmad részt törvényellenesen történik, s ezáltal különösen veszélyes. (A veszélyes hulladék 70-80%-át azonban a fogyasztók így is szétdobálják vagy a vegyes szemétbe teszik.) A szemétszaporító árufélékre kivetett szemétadóval viszont a legóvatosabb becslések szerint is 40%-kal csökkenne a szemétmennyiség, ami az eddigi folyamatokhoz képest átütő jelentőségű volna. Az emberek átállnának a tartós, javítható (pl. újratalpalható cipő), visszaváltható (pl.  visszaváltható üveg) áruk és az olyan cikkek vásárlására, melyek végleg elhasználódott részei külön kicserélhetők, s a termék egésze nem kerül hamarosan a hulladékok közé (pl. tölthető töltőtoll). A vállalatok pedig ilyen cikkek gyártására állnának át.

Az az érv, miszerint először kizárólag a "recykling-neveléssel" foglalkozzunk, s csak a szemétosztályozás és "újrahasznosítás" általánossá válása után fordítsunk figyelmet a hulladék keletkezésének elkerülésére -- tarthatatlan.  Befejezésül álljon itt egy idézet a heidelbergi Környezetvédelmi és Jövőkutató Intézet (UPI) munkatársának, Dieter Teufelnak a tanulmányából (Ökoadó, Natur c. ny.-német folyóirat 1988. ápr.  szám).

Nagy lehetőségeket kínál az ökológiai adóreform a szemétmegsemmisítés terén. Bár az utóbbi években szünet nélkül arról beszélnek, hogy a szemétterhelést erélyesen csökkenteni kell, a szeméttartályok és szeméttelepek egyre jobban megtelnek.  A kormány és a csomagolóipar közti önkéntes megállapodások azt a papírt se érték meg, amelyen közzétették ezeket.  Különösen cselesen hatott a csomagolóipar stratégiája, az ország elárasztása üveggyűjtőkkel. Ez a polgárokban olyan lélektani hatást keltett, hogy a kérdés meg van oldva, mivel az egyszer használatos üvegek egy részét óüvegként újra felhasználják. Alig valaki tudja azonban, hogy a környezetszennyezési és energiamegtakarítás csekély.  Ha pl. az üveggyártásnál az óüveg arány 10%, a teljes üvegfelhasználás csak 2%-kal csökken.  Az ipar azonban pontosan azt érte el, amit akart. Nem az egyszer használatos üvegekről való lemondás nőtt, hanem a piac. Hasonló fog valószínűleg megismétlődni az alumínium üditőital-konzervekkel és a műanyag-palackokkal. Néhány gyűjtőautomata a kritikusokat valószínűleg megingatja, és az egyszer használatos csomagolásokkal szembeni ellenállást meggyengíti.  Az UPI ezért öko-adót javasol az egyszer használatos üvegekre, a konzervdobozos üdítőitalokra, a műanyagpalackokra, a tetracsomagolásra, spré-dobozokra, alufóliára és a reklámanyagokra. Ezáltal a szemét évente 4 milliárd körüli egyszer használatos italcsomagolótól, 400 000 tonna műanyagtól, 15 000 tonna alumíniumtól, és 500 000  tonna színes papír terhétől mentesül. Az állam ezzel a környezetvédő intézkedéssel 13 milliárd márkát nyerhet az öko-adón. Ez a szemétmegsemmisítésre szánt piacgazdasági adómennyiség egymagában 25-szöröse a környezetvédelmi minisztérium teljes költségvetésének.



Vendégfejezet

VÍZGAZDÁLKODÁS, FOLYÓSZABÁLYOZÁS

-- A következő háborúkat vízért vívják majd, nem olajért.  -

-- Vízügyi szakembereink jóvoltából még megtanulunk vízbőségünk közepette szomjan veszni.  -


AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS

A tisza-völgy természeti adottságai és a vízlépcsők

A Tisza menti vízépítéseket, ha különböző mértékben is, de  mindig meghatározták a Tisza-völgy természeti adottságai. Ezek közül kiemelkedő jelentősége a tiszai árterület lefolyási viszonyainak s az ártérre hulló csapadék mennyiségének van. Az ártér felszíne a csapadékvíz hordalékszállító képességével függ össze. A Tisza áradásakor a medréből kilépő víz sebessége csökken, emiatt hordalékának jelentős részét közvetlenül a part mentén rakja le. Az így keletkező természetes gát, az ún. övzátony nem képes a kiáradó vizet a mederben tartani, de azt meg tudja akadályozni, hogy apadáskor az a folyóba visszahúzódjon. Az ártéren rekedt víz posványokat, mocsarakat alkotva gátolja a terület hasznosítását. E folyamat ellen kétféleképpen is lehet védekezni. A tiszai vízépítések történetét áttekintve mindkét módszer alkalmazására találunk példát.

Az első lényege a következő: a kiáradó vizet a lehető legnagyobb területen kell szétteríteni, majd apadáskor gondoskodni kell arról, hogy a mederbe visszafolyhasson. Erre az alapelvre épült a középkori Magyarország vízgazdálkodása. A vizek szétvezetését egy kiterjedt "fokrendszer" oldotta meg. A fok mellékágszerű bemélyedés egy folyó árterén. Középkori okleveleink egy része, valamint a fokok elnevezései és elhelyezkedése arra utal, hogy mesterséges csatornákról van szó, amelyek célja az áradó víz szétterítése, majd a levonuló ár nyomán visszavezetése volt a mederbe. A fokok lehetőség szerint az egyes ártéri medencék, öblözetek legmélyebb pontjain nyíltak, így ezeket a medencéket és a bennük található tavakat, holtágakat a víz mindig alulról felfelé, tehát a fő folyással ellentétesen töltötte fel. Ennek következményeként a lehető legkevesebb hordalék jutott a holt ágakba és a tavakba. A víz egyenletes szétterítésével pedig meg lehetett akadályozni az ár hirtelen kitöréseit, mérsékelni lehetett pusztításait, azaz végső soron csökkenthető volt az ártéri mederváltozások mértéke és üteme.  Az alulról töltés másik előnye az volt, hogy az árhullám levonulása után a víz és holt ágak vizének egy részét, a mélyedések, időszakos víztárolók, laposok vizét pedig teljes egészében le lehetett vezetni. A körülöttük fekvő réteket, legelőket, erdőket és gyümölcsösöket ily módon ármentesítették. A fokrendszer tehát egyszerre biztosíthatta a terület ártéri jellegének s az ennek megfelelő növényzetnek és állatvilágnak a fennmaradását, valamint az ártérmezőgazdasági hasznosítását. A török hódoltság időszakában az Alföld nagy része hadszíntérré vált. Hadi körülmények között vízépítési munkákat nem lehet folytatni. A fokok megfelelő tisztítás híján feliszapolódtak, az ártér elvadult. Ezt a folyamatot erősítette az Alföld ligeterdeinek kiirtása.  A XVII. sz. végére az Alföld nagy kiterjedésű erdőségei eltűntek, az utánuk maradó pusztaság teljes egészében ki volt szolgáltatva a szél és a víz pusztító erejének. A XVIII. századtól az erdőirtás egyre jobban kiterjed a Tisza vízgyűjtőinek hegyvidéki területeire is. A vízgyűjtő lefolyási viszonyai megváltoztak.  Vízvisszataró képessége csökkent. A folyók által szállított hordalék és víz mennyisége nőtt. Az ártér egyre gyorsabban töltődött fel. A fokok eltömődése miatt az árvíz nem tudott visszahúzódni a mederbe, egyre kisebb lett az ártér tározókapacitása, az árvízszint emelkedett. Az övzátonyon kívül rekedt vizeket belepte a növényzet. Az ártéri szigetek fokozatosan elvesztették az ártér mélyéhez mért relatív magasságukat, így a víz a korábban biztonságos helyeket is fenyegette. Jól példázza ezt az 1689. és az 1712. évi szegedi árvizek története. 1689-ben a tavaszi ár még lefolyást talált a várost körülvevő laposokon, 23 évvel később, 1712-ben azonban már átbukott a szigeten, és teljes egészében elpusztította Szegedet.  Ilyen körülmények között került napirendre a XIX.  század elején a Tisza újbóli szabályozása. E szabályozás azonban szögesen ellentétes volt az előbb ismertetett módszerrel. Ennek oka részben az volt, hogy nyugat-európai iskolákban nevelkedett vízmérnökeink többsége nem ismerte a magyar vízépítészet hagyományait, részben az, hogy az egyre inkább terjedő monokulturális mezőgazdaság számára nem volt kedvező egy ennyire differenciált terület, mint a tiszai ártér. Végső soron e két tényező döntötte el, hogy az ártér elvadulása ellen nem a hagyományoknak megfelelően, hanem a folyó gátak közé szorításával védekeztek, és az ár gyors elvezetésével igyekeztek ármentesíteni az Alföldet.  Egy egyenletesen bő csapadékelosztású területen ez a módszer eredményre vezethetett volna. Nem így az Alföldön. E terület csapadékviszonyai ugyanis rendkívül szélsőségesek. 100 évből átlagosan 28 igen száraz, 23 száraz, 32 nedves és csak 17 év kedvező. Hosszabb idő átlagát tekintve az évi csapadék mennyisége 500 mm körül van. A szárazabb időszakokban azonban csak évi 265-300 mm körül, a csapadékosabb években viszont 1000-1100 mm körül van. Ilyen éghajlati viszonyok mellett az Alföldön a vegetációs vízigényeket hosszú távon nem a csapadék, hanem a Tiszának és mellékfolyóinak árvizei elégítik ki. Az árvizek gyors levezetésével a víz utánpótlásától fosztjuk meg a területet.  A természeti adottságokkal ily kevéssé számoló szabályozás következménye, hogy az igen száraz és a száraz években az Alföldet aszály sújtja, a nedves időszakokban viszont az egykori laposok helyét belvíz önti el. Az Alföld tehát egyszerre szenved a víztől és annak hiányától. E gondot részben öntözőcsatornák segítségével igyekeztek megoldani. Ez azonban nagy területek elszikesedéséhez vezetett. Ezt az úgynevezett másodlagos szikesedést gyorsította, hogy a belvízcsatornákat is felhasználták öntözésre. E tevékenység káros hatásainak felismerése után ki kellett alakítani az öntözőcsatornák rendszerét is. Ennek érdekében megkezdődött a Tisza csatornázása, azaz a tiszai vízlépcsők építése. A folyóra eredetileg 5 vízlépcsőt terveztek.

Ezek közül a tiszalöki és a kiskörei már megépült.  A csongrádi vízlépcsőnél pedig -- bár a mű építésének tényét az illetékesek tagadják -- jelenleg folynak a hullámtér rendezésével kapcsolatos munkálatok. A záhonyi és a vásárosnaményi vízlépcsők egyelőre csak távlati tervek.  A vízlépcsők építése a jelenleg alkalmazott folyószabályozásnak szerves része, lehetővé teszi a felmerült gondok megoldását, ugyanakkor újabb súlyos károkat eredményez.  Ezeket a károkat a széles közvélemény a nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatban már megismerhette.  A jelenlegi vízgazdálkodás tehát a társadalom újabb és újabb erőfeszítését igényli ahhoz, hogy az általa felvetett újabb és újabb gondokat meg lehessen oldani. Csakhogy ezek a megoldások egyre inkább meghaladják a gazdaság teljesítőképességét. Épp itt az ideje tehát, hogy az újabb vízlépcsők építése helyett ismét átgondoljuk a folyószabályozás lehetséges módszereit, és az Alföld természeti viszonyainak megfelelő módszert dolgozzunk ki. Nemcsak az Alföld növény- és állatvilágának léte függ ettől, hanem a jövőnk is.  Molnár Géza

Ha letelepülsz valahol, pár év múlva magad is látni fogod, hogy a magyar vidék még jelenlegi tönkretett állapotában is milyen tartós értékeket hordoz. A faluközösség, szomszédság, gazdálkodás, helyi összefonódások nemzeti, családi, keresztény gyökerekből táplálkoznak. Ezek élő dolgok. Ezekre kell rákapcsolódni. Eltanulni, fölerősíteni. Amerikában, vagy akár Pesten kiagyalt, önmagukban szép és igaz eszmék is rombolóan tudnak hatni, la "lemegyünk" velük falura, s ott "kipróbáljuk" őket. Áll ez még olyanokra is, mint a zöld mozgalom vagy "biokertészet". A magyar paraszt 1000 évig élt összhangban a Földdel (élne ma is, ha el nem veszik tőle). Ezek a tapasztalatok épp ide, erre az országra szólnak, saját nyelvünkön, nem kell őket angolból fordítani. Mi a teljes "bio"-irodalommal fölszerelve kezdtük a gazdálkodást  -  de pár év alatt félre kellett tennünk és Nagyváthy Jánosra meg a helybeli öreg parasztokra hallgatni. Áll ez a kultúra más területeire is. Elméleteket tehát ne vigyünk falura. Viszont szükséges a mi, elméletre és nemzetközi áttekintésre alapozott hitünk szeretetünk saját népünk iránt. Visszaadni az önbecsülést, a hitet saját kultúrájukban, amelyet alaposan megingattak a "városból jött" emberek, eszmék, utasítások.  Somogyi Győző, Salföld (1988)




TERMÉSZETVÉDELEM

-- A természetvédelem a környezetvédelmen belül is elnyomott kérdés --

HALÁLRASZÁNT ŐSTERMÉSZET 1

-- Mentsük meg a Drávát, Közép-Európa egyetlen természetes állapotú folyóját! --

Hónapok óta gyűjtöm az erőt, hogy írjak a Dráváról. Már a címet is elterveztem: "Az elfelejtett folyó". A Dráva ugyanis eddig annak köszönhette épségét, hogy félreeső volta, határsávi helyzete miatt elkerülte a figyelmet. A természetrombolókét éppúgy, mint a természetvédőkét. Most ez a körülmény okozhatja vesztét: A természetpusztítók már kezdik észrevenni, a természetvédők szemében -- megmagyarázhatatlan okokból -- még mindig szinte érdektelennek számít.

A Dráva az elmúlt hónapokban megszűnt "elfelejtett folyó lenni", ezért új címet kellett választanom. Végleg fölfedezték -- de nem a természet védelmezői. Már nemcsak az értelmetlen erőművek mániákus építői vetettek rá szemet,hanem a tömegturizmus istencsapása is elkezdte fenyegetni. Egy olasz-magyar vállalat "nagyszabású üdülőkörzetet" akar a Dráva mellett kialakítani, s ennek terveit már el is készítette. Első lépésben "gyógyszállót" akarnak értesíteni, de videofilmek segítségével "érdeklődő nyugati tőkéseket" toboroznak vállalkozásuk kiszélesítéséhez. Potom pénzért már fölvásároltak egy (-két) laktanyát a hozzá(-juk) tartozó területtel. Várható, hogy a Dráva-környék fölvásárlása folytatódik, elharapódzik.

A Dráva Közép-Európa utolsó természetes állapotú folyója. Nyugat-Európában is csak egy hasonló folyó és folyókörnyék található, melyet eddig elkerült a rombolás: a Loire és vidéke.  A Dráva (és nem a Tisza) Magyarország második legbővízűbb folyója, Olaszországban ered, Ausztria jórészén és a volt Jugoszlávián folyik át, Magyarországot is érinti, Horvátországban torkollik a Dunába. A Dráva a Duna halbölcsője.

A Dráva még élő folyó: itt-ott erdőstől elmossa a partot: szigeteket hoz létre, s élő fákat sodor a szigetekre; új mellékágaknak tör utat, a régieket föltölti; árterei igazi dinamikus árterek keletkező és föltöltődő holtágakkal, mocsarakkal. A Dráva vidékén itt-ott még előfordul a másutt már kiirtott szlavóniai tölgy, melyet különlegesen értékessé tesz, hogy a vírusbetegségekkel szemben ellenállóbb. A magyar Drávavidéken még nem ritka az egész Ausztriában már csak néhány négyzetméteren(!) élő szépséges kockásliliom. (E virág szívtelen kiirtásának ausztriai története külön fejezet lehetne.)

A Dráva-ártér közelében szörnyű mezőgazdasági monokultúrák közé ékelődve található még néhány legelőerdő, fás legelő, gyönyörű szép 2-300 éves tölgyekkel. A legutolsó megmaradt ártéri település Révfalu, mely még sokat őriz az egykori ártéri falvak mesebeli varázsából. Sajnos, bódéépítő horgászok, fűnyírómániás városi polgárok vásárolták föl a falut, és folyamatban van a kisközség egészen egyedülálló jellegének szétrombolása.  Most még (1-2 évig) meg lehetne menteni Magyarország egyetlen ártéri települését a falu védett képűvé alakításával.

A Dráva-menti ártéri erdők igazi mérsékelt égövi dzsungelek, melyek nyáron az Amazonas melletti őserdőkre emlékeztetnek: áthatolhatatlan embermagasságú vagy még magasabb csalán, tüskés indák, folyondárok, kidőlt mohalepte korhadó fák, kidőlt sarjadó, továbbélő törzsek, szúnyogfelhők és szitakötők, pillangók, békakuruttyolás, gázlómadarak, madárcsicsergés, folyózúgás... Ha valaki part menti túrát tervez, érdemes május elejéig elindulni, amikor még nincsenek szúnyogok, és a csalán, vadkomló nem nőtt hatalmasra.

Ha magas a vízszint, a folyó a fák közé ér, ha alacsony, előtűnnek az állandóan újraformálódó kavicspartok. Az itteni erdők jellegzetessége a borostyánnal benőtt fatörzsek.

A közvetlen vízpart egyik varázsát az adja, hogy egy-egy osztrák, jugoszláv vagy magyar műanyagpalack kivételével szinte semmi jele az emberi jelenlétnek. Valahogy olyan érzés a kavicsos partokat járni, mintha Alaszka vagy Kanada távoli folyói mellett járnánk nyáridőben. A Dráva mellett megérezni a természet erejét, hatalmát, valóságos sokféleséget, s ez az, amit a civilizált ember nem szeret, nem tűr, nem ért -- ezért pusztít. A Dráva még eszünkbe juttatja: nem mi vagyunk az urak.  És nem is leszünk. Legföljebb sírásók.

Az ártéri erdő, liget, mocsár, természetes medrében hömpölygő folyó nemcsak leírhatatlanul szép, hanem nagyon is kézzelfogható haszna van: tisztítja a fölszíni és fölszín alatti vizeket (jelentős széndioxidcsapda is). Ha a folyókat "szabályozzák" és ezzel ártereit megölik, a vízminőség gyors romlásnak indul. Az élő ártér a folyók és a környező vidék méregtelenítő.  Hasonló szerepet tölt be, mint az emberi szervezetben a máj.  Súlyos májzsugorban szenvedő országunk nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy életfontosságú szerve tovább sorvadjon.

Egy hektár élő ártér minimális működési költséggel 3-4 ezer USA-dollár értéket termel évente csupán a tisztító hatásával.  Ezzel szemben egy hektár búzatábla hozama kevesebb mint ezer dollár, és ennek is nagy része termelési költség. Ha tehát az árteret elpusztítjuk, óvatos becslések szerint is négyszer annyi  anyagi veszteség éri az országot, mint amennyi látszathasznot kipréseltünk az árterek tönkretételéből. Egyszerűbben szólva még nagyobb hiánycikk lesz az ivóvíz, még több zacskós vizet kell forgalmaznunk még nagyobb ráfordítással, gyakoribb lesz a rákbetegség, a krónikus nitritmérgezés, és az ún. kék csecsemőhalál (a nitrites-nitrátos víztől) és a több megbetegedés miatt tovább növekednek az egészségügyi kiadások: tehát tovább kell emelni az adókat, SZTK-hozzájárulásokat, gyógyszerárakat stb. Az adóemelésről pedig jól tudjuk, hogy növeli a munkanélküliséget. A munkanélküliség pedig -- segélyek formájában -- újabb pénzeket von el az államkasszából, amit pótolni kell stb. stb.

Talán megbocsátja nekem a kedves olvasó, ha közönségesen fogalmazok: ha több adót akarsz fizetni, ha rosszabbul akarsz élni, netán nyomorogni, betegeskedni, munka nélkül maradni, ha annyit akarsz fizetni az ivóvízért, mint a francia pezsgő ára, akkor csak járulj hozzá a folyóárterek szétzúzásához. Az ilyen vállalkozások hasznát kevesek teszik zsebre, de óriási kártételeinek terhét éppen az a többség viseli, mely a haszonból semmit sem kap. Az ártéri erdő és liget, a még természetes folyó úgy hozná a legnagyobb anyagi hasznot is, ha nem irtják ki, nem szárítják ki, nem csapolják le, nem "szabályozzák", nem "hasznosítják" hanem egészen kényelmesen úgy hagyják ahogyan van. A legkifizetődőbb gazdasági vállalkozás a Dráva-parton a nemzeti park alapítása volna. Ha valakinek ez nem tetszik, mert beavatkozásokat, "hasznosítást" akar, akkor ez csak úgy váljék lehetővé, hogy a "hasznosító" viseli a terheket és vállalja a következményeket is, fedezi például az ivóvízellátás és a gyakoribb megbetegedések, az életminőség romlásának, a halgazdálkodás kárának stb. teljes költségét. Ebben az esetben a "hasznosítás" sürgetői le is mondanának terveikről. Ámde a jelenlegi torz teherviselési viszonyok között mások adóiból akarják kifizettetni beavatkozásaik valamennyi terhét.

Ezért is -- szó szerint minden áron  -  keresztül kell vinni a Dráva-vidék és a Dráva magyar szakaszának legszigorúbb védelem alá helyezését, akár nemzetközi segítséggel is.

A Dráva és a Mura2 jugoszláv-magyar határfolyói szakaszát a határsávi védettség őrizte meg olyan pótolhatatlan értékűnek, mint amilyen.  Mindennemű nyerészkedés és befolyásolás, erőszakolt "hasznosítás" csak ronthat ezen a helyzeten. Az épen megmaradt Dráva-parti természet a kommunista rendszer kevés pozitív melléktermékeinek egyike. Vannak ilyen kínos politikai összefüggések. (Ausztriában például sok értékes területet csak a náci uralom alatt sikerült védelem alá helyezni -- a demokráciában nem.)  A határsáv megszűntével a Dráva és vidéke sokkszerűen kiszolgáltatottá vált. A határsáv föloldása csak a politikában jelentett ünnepnapot -- a természet számára gyásznap lett.  Úgy tűnik, általában az ártéri erdők, ligetek, rétek valódi értékét nem ismerték föl Magyarországon sem a gazdasági szakemberek, sem a természetvédők. Épp azért, mert sajátos kincsei Magyarországnak, még sok van belőlük (más országokhoz képest), azt hisszük, nem érdemelnek különösebb védelmet. Csak hát nem véletlen, hogy a természet oly sok ártéri erdőről gondoskodott: nélkülük gyorsabban és súlyosabban borulna föl a természetes egyensúly és pusztulnának ki eme egyensúly növényi és állati őrei. Számos országban éppen az okozta az ártéri erdők vesztét, hogy sok volt belőlük. A kutya se védte őket, így végük is lett: gátak, ipartelepek, erőművek, csónakházak, vegyszerezett mezőgazdasági monokultúrák foglalták el a helyüket.

Magyarországon se érveljünk az ártéri erdők védelme ellen azzal, hogy még "sok" van belőlük. Villámgyorsan el lehet pusztítani őket. (El is fogják pusztítani őket hamarosan, ha most nem teszünk valamit a megmentésükért!) Egy napon majd megdöbbenve vesszük észre, hogy nyom nélkül eltűntek. Már akkor is késő lesz, ha a földgyaluk elé állunk. A maroknyi természetvédő kevés ahhoz, hogy egyszerre tudjon a japán és nyugat-európai földgyaluk elé állni a Dráva, Mura, Rába, Bodrog, Tisza, Kőrös, Túr, Duna mentén.

Bár még mindig fenyeget a drávai vízlépcsők terve, és résen kell lenni az ügyben, mégsem ebben látom a fő veszélyt. Az ilyen tervek lejáratták magukat, nem hiszem, hogy a drávai vízlépcsőket meg merik építeni.  Hasonló, vagy még nagyobb veszélyt jelent, hogy a természeti értékek iránt érzéketlen külföldi vállalatok és magyar partnereik "nagyszabású üdülőkörzetet" akarnak kialakítani a Dráva-vidéken. Az új autóutak, a megnövekedett gépkocsiforgalom, a vegyszeres szúnyogirtások, a zaj, a kipufogógázok, a növekvő kommunális szennyvíz, a sok szemét, az üdülőkörzeteket kísérő fűnyírási téboly, a vegyszerezett golfpályák, a motorcsónakázás, vízisízés stb. halálos csapást jelentenének a természet egyensúlyára. Lehet, hogy az autós érdekcsoport a Dráva-menti vasút megszüntetését is megpróbálná kizsarolni, ami önmagában is katasztrófát jelentene.

Nyomatékosan föl kell hívni az ország és a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy a Dráva jugoszláv-magyar szakasza Közép-Európa egyetlen ősállapotú folyókörnyéke, s a Dráva jelenlegi állapotában képes volt a beavatkozásokat kiheverni, elmosni. A Dráva és vidéke "Közép-Európa Amazonasa" és föltétlen szigorú védelmet érdemel.

A WWF és más nemzetközi természetvédő szervezetek segítségével kezdeményezni kellene a Mura és a Dráva magyar oldalának nemzeti parkká nyilvánítását, s közben tárgyalni is lehetne Horvátországgal magyar-horvát közös természetvédelmi park kialakításáról. Természetesen az is nagy eredmény volna, ha legalább magyar Mura-Dráva-nemzeti park létesülhetne!!!  Kéréssel kellene folyamodni a WWF-hez és a természetvédelem olyan neves szószólóihoz, mint az angol trónörökös Károly herceg, hogy egyes különlegesen védendő területeket vásároljanak meg külön a Mura és a Dráva mentén, és helyezzék rendkívüli védelem alá.  Pl. a kockásliliomok, szlavóniai tölgyek egy-egy génbankját, néhány tölgyes legelőerdőt, és a közvetlen folyópart legalább egy-egy szakaszát.

Véleményem szerint az esélyek most még jók volnának, csak kellő hangerővel kellene fordulni a nemzetközi természetvédő közvéleményhez. A Mura és a Dráva még valóban lenyűgöző folyók, és sorsuk azon múlik, kikkel fedeztetjük föl őket. Kezdjünk versenyfutásba azért, hogy a természet szószólói előbb ismerjék meg a Murát és a Drávát, mint a természetgyilkos nyerészkedők.



Ez az írás nem újságcikk, hanem nyílt levél, vagy, ha úgy tetszik segélykérés. Kérem, segítse részben vagy egészen minél nagyobb nyilvánossághoz.

    A MAGYAR TERMÉSZETVÉDELEM UTOLSó LEHETőSÉGE

-- Ausztriában, az Alpok országában még egyetlen nemzetközileg elismert nemzeti parkot sem sikerült létesíteni a magánbirtokosi viszonyok miatt3.


Az erdők, rétek, szántóföldek magánkézbe adása igen-igen megnehezíti új természetvédelmi és tájvédelmi területek létrehozását, és gyakorlatilag lehetetlenné teszi új nemzeti parkok létesítését.

A békés polgár bizonyosan meglepődik ezen az állításon, hiszen milyen értelmes érvet is lehetne találni természeti értékeink maradékának megmentése ellen? Csakhogy a kérdés nem csupán józan ész függvénye.

Ha a magyar természetvédelem és tájvédelem helyzetét összevetjük a szomszédos Ausztriáéval -- ahol az erdők, rétek, legelők, szántóföldek döntő része magánkézen van -- megdöbbentő tényeket tapasztalunk. Ausztriában, az Alpok országában egyetlen egy nemzetközileg elismert nemzeti park sincs, bár húsz éve ígérgetik a pártok nemzeti parkok létesítését. A szó szerint mesébe illő alpesi és Alpok aljai településeket és festői épületeket -- a táj egyik fő jellegzetességeit -- eltörölték a föld színéről. Természetbe illő stílusos alpesi házat már csak fényképen vagy egy-egy egészen eldugott zugban találhatunk. A legutolsó, még megmenthető épületeket napjainkban bontják. A génbankokat is jelentő, a tájnak arculatot adó, régi sokféle fajtából álló parasztgyümölcsösöket -- melyeket a reklámáradat "túlhaladottként", alantasként pellengérez ki -- markológépekkel tépték, tépik ki, s lassan nyomuk sem marad. (Dél-Burgenland egykor magyar, szelíd szépségű tájain a tornácos házak lerombolása után a cseresznyefákat is kiirtották. Az üzletekben már csak külföldi cseresznye kapható a banán árának 8-10-szereséért.) A nemzeti parknak javasolt területeket fölfokozott lendülettel betonozzák, aszfaltozzák, szállodákkal, épületförmedvényekkel építik tele. Az ellenérdekelt érdekcsoportok sífölvonókat, libegőket, belterjes állattenyésztő telepeket, ipari és sportlétesítményeket telepítenek ezekre a területekre, hogy a nemzeti parkká nyilvánítást értelmetlenné, végleg lehetetlenné tegyék. A helyi lakosság és a helyi önkormányzatok még az egyszerű tájvédelmi és természetvédelmi területek létesítését is hevesen ellenzik az anyagi ellenérdekeltség és a magánbirtokosi viszonyok alapján (hogy a vadászérdekcsoport befolyását ne is említsük). Miért?  Ha az erdők, rétek, legelők, szántóföldek magánkézben -- vagy a helyi önkormányzatok kezében -- vannak, tulajdonosaik érthető módon a lehető legnagyobb anyagi hasznot akarják belőlük húzni. Belterjes erdő-, legelő- és földművelést szeretnének folytatni, az ártereket, mocsarakat, nedves réteket lecsapolni, a folyókat az érdekelt érdekcsoport közbenjárására "szabályoztatni", a patakokat "praktikusan" kiegyenesíteni, nyaralókat hétvégi házakat építeni, ill.  területeiket ilyen célokra magas áron eladni vagy bérbe adni, minél több utat építtetni, melyek egyre nagyobb forgalmat vonzanak stb. Magyarán az ingatlanok magántulajdonosi rendszere -- ARÁNYOS természetvédelmi biztosítékok híján -- a rövidtávú gazdasági érdekeknek még az eddiginél is nagyobb fokú, sőt elsöprő uralmával jár. Mindez pedig azt eredményezi, hogy gyakorlatilag mindenki anyagi (és a szavazatok száma révén politikai) ellenérdekeltségbe kerül a természetvédelmi és tájvédelmi szempontokkal.

A helyzetet még tovább bonyolítja, hogy a magánbirtokosi viszonyok  között rendszerint sok tulajdonossal kell(ene) megegyezni a kérdéses terület természetvédelem alá helyezéséről, márpedig ez szinte lehetetlen. Még olyan gazdag ország, mint Ausztria is alig-alig tudja összegazdálkodni a pénzt a védelemre javasolt területek bérletére, nemhogy megvásárlására.  Ráadásul másféle érdekcsoportok nyomást gyakorolnak olyan irányba is, hogy az esetleg előteremtett pénzt mégse természetvédelemre költse az állam. A sok tulajdonossal folyó egyezkedés puszta koordinálása is zűrzavaros: egyikük csak bérbe adni, másikuk csak eladni hajlandó területeit, a harmadik egyikre sem áll rá, a negyedik vagy bérbe adná vagy eladná, ám csak igen magas áron. Ennek hatására viszont mások is kezdenek nagyobb árat követelni stb.  Ismétlem, mindez még Ausztriában is leküzdhetetlen nehézségeket jelent. Hát akkor mire számíthat a gazdaságilag jóval hátrányosabb helyzetű Magyarország természetvédelme?? "Vért izzadunk" -- mondja Csoknyai Péter Burgenland tartomány természetvédelmi kormányfőtanácsosa. "Könnyű ott, ahol egy tulajdonos van, s annak is szinte csak önmagával kell megállapodnia"  -  utal nosztalgikusan a most még meglévő, de soha vissza nem térő magyarországi alkalomra.

Valószínűleg a fertő-tavi lesz majdan az első -- nemzetközi normák szerint -- elismert nemzeti park Ausztriában. És nem véletlen, hogy éppen a fertő-tavi. A jövendő nemzeti park területének legnagyobb része Esterházy-birtok, így a bérleti szerződés megkötése egyszerűbb, ám a bérleti díj így is sokmillió schillingre rúg majd évente.

Erhard Krauss, a WWF ausztriai csoportjának egyik vezetője arra hívta föl a figyelmet 1987-ben, hogy aligha található Ausztriában már olyan természetes erdő, mint Magyarországon a Bükk, s amikor ott járt, alig hitt a szemének. Akkor még értetlenkedtem, és vitába szálltam vele mert sehogyan sem fért bele e tény a demokráciáról alkotott sablonos elképzeléseimbe.  Ma már negyedik éve élek Ausztriában, s tudom, hogy a figyelmeztetés igaz (volt). Erhard Krausstól tudtam meg, hogy az ausztriai természetvédelem eddigi legnagyobb eredményei szégyenszemre az önkényuralom évei alatt születtek.

E megállapításnál érdemes egy pillanatra megállnunk és elgondolkodnunk.  Nem arról van szó, hogy a demokratikus jogállam alkalmatlan volna a természetvédelemre, hanem arról, hogy a vonatkozó jogállami biztosítékok hiánya miatt a polgári demokráciák legtöbbje a természetvédelem terén nem működik jogállamaként. A jogállam jelenleg megszokott formája, a természetvédelem és a jövő nemzedékek vonatkozásában, csak (gazdasági) önkényuralom: lábbal tiporja, és még csak elméletileg sem ismeri el a jövő nemzedék jogait, az ember szempontjából is nélkülözhetetlen ökológiai rendszerek léthez való jogát, fütyül a hosszú távú érdekeinkre és a természeti értékekre, az ép természeti környezethez való jogot nem ismeri el alapvető emberi jognak. Pedig ezt a demokrácián tátongó intézményi és joghézagot ki lehetne tölteni egy független, meghatározott jogkörű, bizonyos helyzetekben vétójoggal is rendelkező országos és helyi szószóló-rendszerrel.  A természet -védelem helyzete azért is aggasztó, mert a környezetvédelmen belül, és a környezetvédők között is háttérbe szorított kérdés -- a demokráciákban és  piacgazdasági-magánbirtokosi viszonyok között talán még inkább, mint a parancsuralmi rendszerekben.

Vessünk újból egy pillantást nyugati szomszédunkra. Ausztria környezetvédelmi szempontból Európa harmadik legtisztább országa Norvégia és Finnország után. Ám, hogy e különben igaz kijelentés mennyire csalóka, kiderül, ha figyelembe vesszük az alábbiakat: (a nem kifejezetten szennyezésszerű) természetpusztításban és a természetvédelem szempontjainak durva félresöprésében a kelet-európai országokon is túltesz. Bár a világ leggazdagabb -- és egykor különleges természeti adottságokkal rendelkező -- államai közé tartozik, mégsem futotta sem pénzből, sem jóakaratból, sem demokráciából nemzetközileg elismerhető nemzeti park létesítésére. De ezzel még nem mondtunk el mindent.  Ausztria látszólagos tisztasága is otromba bűvészkedés eredménye a szegények rovására: a) A környezet elszennyeződése még a viszonylag kedvező statisztikákkal együtt is katasztrofális Ausztriában. b) A viszonylagos tisztaságot úgy érik el, hogy a mérgező-, veszélyes- és közönséges hulladékok és környezetszennyező  munkafolyamatok jórészét a Harmadik Világba és Kelet-Európába szállítják.  (A veszélyes hulladékok kivitelének kétharmad része törvényellenesen bonyolódik.) c) Számos osztrák bank és vállalat érdekelt és vesz részt pénzügyi eszközökkel a Harmadik Világban történő természetromboló beruházásokban, de a kelet-európai természetpusztításban is.  (Pl. a magyarországi nyersfa olcsón történő tömeges és folyamatos fölvásárlásával Ausztria erdőket taroltat le Magyarországon.) És végül Ausztria nemcsak Európa harmadik legtisztább országa, hanem Európa harmadik legnagyobb mérgező-hulladék exportőre is. Ha Ausztriában maradna a sok méreg, szemét, rombolás, amit most Ausztria juttat más országokba, éppoly szennyezett és mocskos volna, mint bármely más ország.

A vázolt helyzetből és a polgári demokráciák tapasztalataiból következik, hogy most kell szigorú védelem alá helyezni Magyarország még megmaradt nem védett vagy alig védett természeti, táji és népi építészeti értékeit, most kell szigorítani és bővíteni a természetvédelmi, tájvédelmi és műemlékvédelmi jogszabályokat, legalábbis határozott lépéseket kezdeményezni ebbe az irányba, mert 1-2 év, vagy már néhány hónap múlva -- a magánkézre adás nyomán -- ez a lehetőség Magyarország számára végleg elmúlik.  Egyfajta "most vagy soha" helyzet alakult ki, a magyar természetvédelem lehetőségeinek utolsó pillanata jött el. Nyugaton annyira földuzzadtak a természet- és tájromboló iparágak, hogy helyi lehetőségeik jó részét már fölélték, s új áldozatok után kutatnak. A sok betonozó, aszfaltozó, épületrémségek tömegét létrehozó, patak- és folyószabályozó, fakitépőgép- és fűnyíró-kereskedő, gyepgyomirtó-gyártó, erdővegyszerező, mindezeket a "vívmányokat" harciasan hirdető kis- és óriásvállalatok hada a nyugati túlkínálat miatt tehetetlenségében már mindenre képes. Ausztria két utolsó ősállapotú folyóját a Lapincsot és Rábát a közelmúltban "szabályozták" tönkre, s e folyók partján a füvet évente ötször-hatszor darus szárzúzó géppel nyírják egészen a vízpartig. Ugyanilyen sűrűn nyírják a patakpartokat az erdei- és dűlőutak szélét. Az erdőbirtokosok egyes területeit ellenszolgáltatás nélkül reklámcélból olyan vegyszerrel permetezik be, mely a fenyőn kívül minden más fát és növény megöl, de elkezdték valamennyi mezei út aszfaltozását is. E lázasan préda után kutató vállalatok most arra készülnek, hogy rávessék magukat Kelet-Európára és Magyarország hegyeire, erdeire, folyóira, rétjeire, ártereire, valamilyen csoda folytán megmaradt természetesebb településeire  -  és persze az ország pótolhatatlan természeti értékeit is kiárusítani kész politikusaira, "önkormányzataira". Ők akarták a nagymarosi vízierőművet megépíteni, ők terveztek Olaszországnak áramot termelő óriás gázerőművet az Őrségbe, ők akarják a Szolnok környéki Tisza-ártereket honkongi telepesek városává változtatni, az Óbudai-sziget ártéri erdei helyén kuplerájos, pornómozis "idegenforgalmi központot" teremteni, autópályák létesítésével a kelet-nyugati és észak-déli nemzetközi gépkocsi átmenőforgalmat Magyarországra szabadítani, és ezzel a hírhedt ausztriai "közlekedési poklokat" ránk is kiterjeszteni, a paksi atomerőművet nyugati (!) áramtermelés céljából bővíteni, s az atomenergiáról megfizetett dicshimnuszokat zengeni stb.


Gazdaságilag, politikailag is elhibázott, rövidlátó és egy újabb, még mélyebb válságba vezető program az, mely vívmányként akarja Magyarországra erőszakolni azokat a nyugati rendszerhibákat, melyeket a Nyugat fölismert, megbánt, de az utólagos kijavítására még, a gazdag polgári országoknak is alig van pénzük. (Épp a hibák maguk vonnak el annyi tőkét, hogy az újrakezdés a lehetetlennel határos.)

Beigazolódott például, hogy az újrakezdés gondjait nem a rendkívül gazdaságtalan és rejtetten óriási többletköltségeket okozó gépkocsi-közlekedés és autópálya-építés oldja meg, hanem a sokkal gazdaságosabb vasúti közlekedés, a vasúti szállítás és a tömegközlekedés fejlesztése, előtérbe állítása.

Nyilvánvalóvá lett az is, hogy nem új erőművek építésével lehet több és olcsóbb energiára szert tenni hanem hatékonyabb energiafölhasználással (tökéletesebb hőszigetelés, jobb hatásfokú gépek, motorok, hulladékhő-fölhasználás, energiatakarékos villanyégők stb.).

Közismert a hagyományos adórendszer elégtelensége is, mely a jövedelmek és nyereségek aránytalan, az áruféleségek észnélküli magadóztatása által nagy munkanélküliséget idéz elő, csökkenti a beruházási és vállalkozói kedvet, a környezetet ebek harmincadjára juttatja, s a környezeti károk anyagi terheit nem az okozóra, hanem az átlag adófizetőre és az áldozatokra hárítja. Ezzel szemben a jó adórendszerben alacsonyak a jövedelem- és nyereségadók, a környezetvédelmi szempontból kifogástalan áruféleségeket nem adóztatják meg, viszont igen magas ÁFÁ-t vetnek ki a környezetkárosító árukra és szolgáltatásokra.

Ámde olybá tűnik a helyzet, mintha politikusaink nem is hallottak volna ezekről a már fölismert nyugati hibákról, s velük akarnák országunkat a keleti típusú válságokból a nyugati típusú válságokba vezetni. Ezen intérményes hibákat a gazdag országok talán megengedhetik maguknak -- mi nem.

Mellesleg nem is ébresztünk rokonszenvet magunk iránt a kelet-európai üzleti vetélkedési harcban, ha a keleti rendszerhibák után a nyugati rendszerhibák gyűjtőhelyévé nyomorítjuk az országot. (Pl. az autópályák előtérbe állítása a vasút fejlesztése helyett olyan óriási baklövés még "koncessziós eszközökkel" is, mint az ötvenes években volt a nehézipar sztalinista erőltetése. Az autópályadogma győzelme a vasút rovására egymagában képes nyomorba dönteni az országot a jelenlegi helyzetben.)

Nyugaton már jóérzésű ember -- és hovatovább senki -- nem vágyódik autópályákra, benzinbűzre, zajra, autóforgalomra, beton- és aszfalttengerre, tönkreszabályozott folyókra, nyírt gyepre és fűnyíróbőgésre, újabb golfpályákra, mérgekkel kezelt földekre és vegyszerezett élelmiszerre, egységesített stílustalan épületekre, jellegzetességeitől megfosztott tájra. Legalábbis, ha Magyarországra gondol. Mi és a világ csak veszítünk azzal, ha országunkat jellegzetességeiben kasztráljuk néhány mohó, agresszív, fantáziátlan és minden ízlés híján lévő külföldi vállalat hasznáért. Magyarország csak üres név lesz, ha az itt élők és ide látogatók nem érzik majd hol járnak. Mit segít, ha országunk csak a Nyugat rongyosabb, piszkosabb, öntudatában megtört kolduló hírű változata lesz?

Ne engedjük meggyalázni azt ami nekünk még megvan, de amit Nyugat-Európa régen elveszített, és most már kezdene megbecsülni: országunk maradék természetességét. Ne züllesszük csak üzemmé erdeinket, ne gyalázzuk meg szűkös alamizsnáért tájainkat, ne pusztítsuk el Európa talán legszebb ártéri ligeteit, erdeit! A megerőszakolt táj, a szerves építészet szétrombolása, a műkősivatagszerű temetők, a dobozos kóla imádata, a szexboltok és szexturizmus csak Európa nyomortelepévé, nyilvánosházává zülleszti Magyarországot -- keresztény kurzusával együtt.

Magyarország azzal hívná föl igazán a Nyugat és talán a világ jószándékú figyelmét, ha azt valósítaná meg, aminek a kezdetében most oly sok jóakaratú ember reménykedik: Magyarországnak természetvédelmi-környezetvédelmi mintaországgá kellene válnia.  Ezt most még könnyűszerrel megtehetné.

Foglalja a Magyar Köztársaság a legelső államok között az alkotmányába, hogy az ép természeti környezethez való jog alapvető jog. Kapjon a jövendő természet- és környezetvédelmi szószóló olyan jellegű és arányú jogkört, mint a legfőbb ügyész vagy az alkotmánybíróság. Lépjen föl hazánk diplomáciája azért, hogy a nemzetek közössége ismerje el a legmagasabb szinten: az ép természeti környezethez való jogunk alapvető emberi jogunk nekünk és unokáinknak. (Az egyre unalmasabbá váló nemzetközi koldulás helyett ezzel a föllépéssel bizonyosan az érdeklődés középpontjába kerülnénk!) Legyen a természet- és környezetvédelem-ismeret, létforrásaink védelmének elemi ismerete, alaptantárgy, a számtanhoz és anyanyelvhez hasonlóan.  Az adórendszer kapjon öko-szociális jelleget. Valamennyi erdőgazdasági, mezőgazdasági és ipari üzem legyen köteles helyreállítani és megőrizni az őseredeti állapotokat területének meghatározott arányú részén stb.

Ezek a lépések alig volnának költségigényesek ahhoz képest, amekkora nemzetközi figyelmet keltenének és mekkora segítőkészséget váltanának ki, nem beszélve a kézzel fogható közvetlen pozitív hatásokról. (Pl. minden egyes forint, amit a környezet terhére "takarítunk meg", legalább négy forintnyi kárt okoz az óvatos becslések szerint is.) Persze, a magyar diplomáciának jól és hangosan kellene ismertetnie reformjaink ilyen karakterét.


Az ökológiai átállás elkerülhetetlen kényszer. Ha nem építjük be a jelenlegi reformokba, tíz éven belül mindent kezdhetünk újra!  De akkor már az ilyenfajta kényszerű kullogás nem igen fogja öregbíteni hírnevünket.

Ám a legsürgősebb tennivaló -- hogy jóvátehetetlen ne történjék -- a természet- és tájvédelem, a népi építészeti műemlékvédelem, szabályainak szigorítása, bővítése, új természetvédelmi, tájvédelmi területek létesítése, a még nem védett népi épületeink védelem alá helyezése, ill. e stílusban folyó építkezések támogatása, népszerűsítése.

A jelenleginél mindenképpen fokozottabb védelmet érdemel többek között a Mura, a Dráva, a Túr, a Bodrog folyónk, a Rába osztrák-magyar határfolyói szakasza, az Őrség, a Vendvidék, a Kőszegi-hegység, a Tiszahát, valamint a Duna szépséges ártéri erdei Buda és Szentendre között stb. (Hasonló területek Németország nyugat felén már egészen különleges természetvédelmi területek volnának -- ha maradt volna ott hozzájuk hasonló.)

A természetvédőkre és a még ép ésszel és ép szívvel rendelkezőkre hárul a föladat, hogy a keleti jelszavak korszaka után a nyugati kikiáltók után lódult országot kijózanítsa és valós érdekeire, lehetőségeire és értékeire ébressze. Mert semmilyen aszfalton fogant egyoldalú közgazdasági, jogi okoskodásnak sem volna szabad feledtetnie, hogy az élethez, a demokráciához és a gazdasághoz is földre, vízre, levegőre, urambocsá erdőre és természetre van szükségünk.  1990. december


A TERMÉSZETVÉDELEM SZEMPONTJÁBÓL A RÉT ÉPP OLY ÉRTÉKES, MINT AZ ERDŐ


A rét biológiai-ökológiai szempontból legalább olyan értékes, mint az erdő. Az észnélküli erdőtelepítési kampányok bizony sok eltűnő, kipusztulófélben lévő növény, és a hozzájuk kötődő állatfajok, főleg rovarok (minden növényhez legalább 20 állatfaj, főleg ízeltlábú kötődik) életterét semmisítik meg. Így történt, így történik ez az Alföldön, a Budai-hegységben, a Kisalföldön, az Őrségben. Ausztriában szörnyű, katonás 1m x 1m-es sorokba ültetett lucfenyőmonokultúrákat létesítenek az alpesi rétek helyén, hogy a papíripar növekvő igényeit csillapítsák. (Közben mérhetetlen pazarlás folyik a papírral.) Az ilyen fajta erdőtelepítések, faültetési kampányok a természetrombolás sajátos formái.

A rétet óvni kell a természetes beerdősüléstől is. Erre szolgál a nem túl korai évszakban végzett kaszálás vagy szárzúzás. Ha rétünk "csak" természetvédelmi terület, vagy természetszerű díszgyep akkor kétévenként, kb. szeptemberben kell szárzúzni vagy kaszálni. Azért ilyen ritkán, és azért nem előbb, hogy a réti virágok, növények -- különösen az egynyáriak -- megérlelhessék és elhullajthassák magvaikat. Később azért nem, hogy ne zavarjuk a téli álomra visszahúzódott állatokat.

Ha valamilyen okból minden évben kell kaszálnunk, lehetőleg akkor se tegyük ezt szeptember eleje előtt, de semmiképpen se augusztus előtt. Az égetés az önerdősülés elleni védekezés megengedhetetlen módja.  

Ha a rétet kaszálóként szénatermelésre hasznosítjuk, akkor évente kétszer kaszáljuk, de ne túl korán.  A Vendvidéken, az Őrségben és a Kőszegi-, Soproni-hegység vidékén hagyományosan évente kétszer kaszálták (kaszálják) a réteket: június 10.  után a szénát, és augusztus 15. után a sarjút. Ezen a vidéken nem szabad korábban lekaszálni a rétet, mert az egynyári növények, virágok kipusztulnak (nem tudnak magot érlelni), a két-hároméves növények is lassan eltűnnek, és csak a tarackszerűen szaporodó vagy nagyon korán magot érlelő növények veszik át az egyeduralmat. A szárazabb vidékeken nem ismerem a kaszálás rendjét, de azokon a vidékeken is a hagyományos kaszálási rend útmutató lehet.  Itt kell megemlítenünk, hogy Nyugat-Magyarországon számos növényritkaság utolsó menedékéül szolgáló rétet tesznek tönkre a karácsonyi árusításra szánt fenyőültetvényekkel. Ezért úgy gondolom, ha jóérzésű ember tudomást szerez erről, akkor nem vásárol lucfenyőt karácsonyfának.


A NYÍRT GYEPTŐL MENTS MEG URAM MINKET

"Tudják-e, hogy a nyírt gyep természetellenes dolog, és a természet ellen vét, aki nyírt gyepet hoz létre?" Rene Dubos

A gyakran és rövidre nyírt pázsit ökológiai istencsapás, a növények egyenruhába bújtatása, állatok és növények fajgazdagságának  mesterséges elszegényítése, életterük ökológiai sivataggá változtatása ("kultúrsivatag"), ökológiai koncentrációs tábor.  A gyakori fűnyírással kiirtjuk azokat a növényeket,  melyek a legszebb pillangókat és ártalmatlan lárváikat táplálják, ugyanígy elraboljuk a természetes egyensúly szempontjából oly nélkülözhetetlen sünök, cickányok, bizonyos madárfajok, gyíkok, békák, katicabogarak stb. életterét.  A nyírt gyöp esztétikailag sem szép: aki ismeri a természetet, érzi, hogy a természet számára erőszakot és nyomort jelent. A fűnyírógép vijjogása már önmagában romboló: zavarja, elnyomja a természetes csöndet, a természet hangjait. (Egy szétszórt településen, az erdőszélen lakunk, de szinte nincs olyan nappali óra se hétköznap, se vasárnap, hogy valamelyik szomszéd ne bőgetné kellemetlenül fűnyíróját az egyéb hangos masinákról nem is beszélve.)

A kis felületű, néhány négyzetméteres nyírt pázsit, gyermekjátszó hely ellen azonban nem lehet kifogást találni, ha a kert más zugaiban békében hagyjuk a csalánt, az árvacsalánt és a természetes egyensúly más növényi őreit, ha őshonos cserjékből ültetünk sokfajú élősövényt (vadrózsa, kökény, galagonya, vörösgyűrű, mogyoró, gyertyán stb.). A rövidre nyírt füvet sokféle madár kedveli, mert könnyebben találja meg rovartáplálékát.  (Túl nagy felületen ez az előny már hátrány, mert a madarak a nyírt gyep mesterséges viszonyai között károsan elszegényíthetik az állatvilágot.)

A nyírt gyep mellett vagy helyett érdemes természetszerű, rétszerű gyepet telepítenünk, sokfajta réti virággal (mint pl. margaréta, harangvirág, szegfűfélék, pimpófélék, kakukkfű stb.), melyek magjait esetleg magunk gyűjtöttük.  Minél ritkábban, minél későbben kaszálunk, annál jobb.  Így az egynyári virágoknak is marad idejük virágozni, magot érlelni.  Legjobb, ha a rétszerű gyepet kaszával vágjuk. Ha kaszálni nem tudunk, akkor csak magasra állított fűnyírót használjunk. Jól egészíti ki a gyepet a kerti tó, melyet gondosan óvnunk kell a kiszáradástól. Tanácsos hozni bele béka- vagy varangy petét4, szitakötőlárvát5. Partja ne legyen meredek.  Figyelem! A kerti kis tóba sohase tegyünk halat, mert az ilyen kis egység egyensúlyát fölborítja a hal(ak) jelenléte, a hal vagy díszhal csak sokkal nagyobb vízbe való. (A halak fölfalják a békapetéket, békaporontyokat, márpedig a rét, kert természetes egyensúlya szempontjából a békák, varangyok fontosabbak, mint a halak.)


ELŐNYT AZ ŐSHONOS NÖVÉNYEKNEK!

Ne "teremtsünk" zöld sivatagot!

Az erdő nemcsak attól erdő, hogy fák nőnek benne, a természet nemcsak attól természet, hogy zöld. A természet egésze -- és része, az erdő is -- számos élőlény és élettelen anyag szerves együttese, kezdve a láthatatlan mikroorganizmusokon, gombákon, füveken, cserjéken, ízeltlábúakon, kétéltűeken stb. át egészen a nagytestű emlősökig. A különböző növényfajokhoz más- és másfajta gombák, rovarok, hüllők, madarak stb. kötődnek. Épp ezért, ha egzotikus, nem őshonos növényekből hozunk létre díszkertet, parkot vagy telepítünk erdőt, ezzel csak látszólag gyarapítjuk a fajgazdagságot, a valóságban szegényítettük azt. A (helyi) ökoszisztémák szempontjából voltaképpen zöld sivatagokat hozunk létre, ami csak alig több a természetesség illúziójánál: szinte olyan sivár, mint egy műanyag-erdő. A természetes egyensúly szempontjából holt, vagy nagyrészt holt teret "alkottunk", mely számos olyan növényfaj életterét foglalja el, mely sok őshonos kétéltű, madár, gomba vagy mikroorganizmus létét biztosította6.

Magyarországon részesítsük előnyben a lombhullatókat a tűlevelűekkel és más örökzöldekkel szemben! (Ez a szempont azonban nem jelentheti a tűlevelűek valamiféle üldözését. Nekem személy szerint a magányos erdeifenyő az egyik kedvenc fám.) Hibát követünk el akkor is, ha tűlevelűeket, örökzöldeket telepítünk olyan vidékre, ahol azok nem őshonosak. A természet egyensúlya szempontjából fontos gomba-, kétéltű- és madárfajok életterét rabolhatjuk így el. A nálunk élő békák például csak a lombos erdő talajába tudnak elvermelni. S ha a békák megritkulnak: elszaporodnak a meztelencsigák, szúnyogok, melyek ellen vegyszereket vetünk be, s ezzel végképp fölborítjuk a természetes egyensúlyt, újabb kártevők elszaporodását, ellenállóbbá válását idézzük elő, s ráadásul saját egészségünket is veszélybe sodorjuk. Az erdeifenyő -- és elszórtan talán a luc- és a jegenyefenyő -- csak a nyugati határszél környékén őshonos, de nem olyan erőszakos, zárt monokultúrákban, ahogyan ezeket a fákat Nyugat-Magyarországon (is) telepítik. Az uralkodó fafaj itt is a tölgy és a bükk (volt). A legjobb éppen az az arány, ahogy a fák "maguktól" nőnek, mert ez korántsem véletlen dolga, ill. a "véletlennek ", annyi a játéktere, amennyit a természet lehetővé tesz. (Persze egy monokultúra közvetlen közelében a természet segítő emberi beavatkozások nélkül aligha tud igazán magára találni.) A természet szempontjából -- és az ember szempontjából is -- az adott helyen a lehető legstabilabb, természetes módon leggazdagabb ökológiai egyensúly a kívánatos, s ezt éppen a helyi őshonos együttesek teremtik meg. Itt kell megemlítenünk, hogy Magyarországon a nedves biotopok mellett  -- főleg az öreg -- természetes vagy természetszerű tölgyesek jelentik a leggazdagabb ökoszisztémát.

Természetesen nemcsak arra kell ügyelni, hogy az országban őshonos növényeket, fákat, erdőket telepítsünk, hanem arra is, hogy az adott vidéken, adott helyen honosakat. Más növény való a mészköves dombtetőre, és más a közelében folyó vizek árterébe. Mindezt nemcsak akkor illik figyelembe vennünk, ha erdősávot, élősövényt vagy parkot tervezünk, hanem akkor is, ha csak útmenti vagy kerti fákat, díszcserjéket ültetünk. A "környezetvédő" faültetési kampányok bizony alig-alig utalnak erre a szempontra. Számos nyugat-európai fölmérés figyelmeztet, hogy sok kis- és nagyváros egzotikus dísznövényekkel teleültetett és nyírt gyöpös zöldövezetei egy sereg -- egykor gyakori -- élőlény eltűnéséhez vezettek. Ausztriában például több kétéltűfajt, sőt már a közönséges sündisznót is a kipusztulás fenyegeti nagyrészt a már vázolt okok miatt. A környezetemésztő fogyasztói-elhajító szellem a zöld köpönyeget is felöltötte, és a kertészetbe is behatolt. Nyugat-Európában már nemcsak a nagy- és kisvárosok zöldövezeteiben irtották ki az őshonos növényeket, és vele a hozzájuk tartozó (látható és láthatatlan) állatvilág jórészét, nemcsak ott nyírják állandóan kibírhatatlan bőgésű fűnyírokkal ökológiai sivataggá a füvet, hanem ez az ostoba és kártékony divat a falvakat is uralja már -- pontosan a divatgyártók szándéka szerint.  Nem egy -- reklámok belepte agyú- nyugati parasztember holdnyi kertjében, gyümölcsösében kéthetente félcentiméteresre nyírja a füvet égtelenül vijjogó masinájával. Ez a tény egyben elgondolkodtató azzal kapcsolatban is, micsoda önkínzó, beteges ízlésű bohóccá, kényszerneurotikussá gyűri értelmes emberek tömegeit is az agresszív, mindenhonnan támadó reklámáradat. Aki nem áll be a sorba, kicsúfolják, leszólják, megvetik, följelentik, elüldözik, bérleti szerződését fölbontják, megbírságolják (mert lombos fája a szomszédos autószerelő műhelybe, "szemetelt", sövénye "nem elég rövid", "gazos" kertje "elhanyagolt" és rontja a település képét stb.). A jómódú nyugati átlagpolgár aztán hétvégi házat épít az erdőszélen, s oda is kiterjeszti zöld sivatagát. S mindez csak azért történik, csakis azért terelik a közízlést ebbe az irányba, hogy néhány dísznövény-kereskedő jól keressen.  Azért ebben a kérdésben is kell kivételt tenni. Egy város, falu vagy táj arculatához nőtt vadgesztenye-, akác- vagy eperfasort, fenyvest védenünk kell.  Itt már az esztétikum és a részleges "ökológiai és táji beilleszkedés" is nyom a latban. De, ha erdőt telepítünk, inkább tölgyet válasszunk, mint akácot. És hiába volt egykor a kocsányos tölgy őshonos egynémely napjainkra elszikesített területen, nem marad más választásunk, mint úttörő fajokkal kísérletezni (bár egy érdekes szíki együttes is érdemelhet védelmet).

Hadd említsek még néhány konkrét példát a zöld színbe öltöztetett környezetrombolásra. Megfigyelték, hogy a nálunk nem őshonos, de kedvelt díszfaként ültetett ezüsthárs és krími hárs közelében (valószínűleg a nektártól) elpusztultak a poszméhek. A gazdasági okok és a kapzsi, rövidtávú érdekek miatt egyre divatosabb, katonás sorokba ültetett nemes nyárak, kanadai nyárak pedig valóságos ökológiai istencsapás. Nemcsak az őshonos növényzet helyét foglalják el, nemcsak hígítják kereszteződés útján őshonos nyárfáink génállományát, hanem kevéslevelű, ritka, kopár ágaik között a madarak sem szeretnek fészkelni, de még megülni sem.  Ezek után azt hiszem fölösleges elemezni a Nyugat-Európában elterjesztett és tolakodóan reklámozott erdei és gyep-gyomirtó vegyszerek és kultuszuk mérhetelenül veszedelmes voltát. (Az "erdei gyomirtónak" nevezett mérgek a fenyőn kívül minden más növényt megölnek, a "gyepgyomirtó" vegyszerek pedig fűmonokultúrává szegényítik a természetes pázsitot.)

Én úgy gondolom, hogy számos őshonos bokornál, fánál szebb dísznövényt alig találunk. Csak találomra sorolom föl a legszebbeket: kecskerágó, kányabangita, galagonya, kökény, tüskés iglice, sóskabornolya, som, vörösgyűrű som, homoktövis boróka, borostyán, fagyal, bodza, szelídgesztenye, tölgy, bükk, gyertyán, iszalag, vadrózsa, erdeifenyő, fűz, nyírfa, berkenye, hárs, mogyoró, tiszafa (vigyázat, mérgező!) stb. A természetszerető embernek azért is kell erre gondolnia, mert a minták mindig erősen, és gyakran észrevétlenül hatnak. Hátha a mi vadrózsabokrunk, gyönyörű fiatal tölgyfánk, vagy szép virágú és szép termésű galagonyasövényünk hívja föl a figyelmet igazságtalanul üldözött vagy elfelejtett őshonos fáink, cserjéink szépségére.



MENTSÜK MEG AZ ESŐVÍZGYŰJTŐ TAVAKAT!

Számos őrségi és vendvidéki községbe vezetik be a vizet, így hallani arról, hogy egyesek föl akarják tölteni az udvari esővízgyűjtő tavacskákat a "tókákat", a házi kutakat pedig el akarják hanyagolni.  Semmiképpen se tegyünk ilyet!

1., A víz ára világszerte jelentősen emelkedik, s nincs messze az idő, amikor a vezetékes víz köbméteréért több száz forintot is kell majd fizetnünk. Az állatok itatása, öntözés, mosás vezetékes vízzel néhány éven belül fényűzés lesz. A víz egyre nagyobb érték, ára egyre meredekebben szökik fölfelé. (Németország nyugati felén sokhelyütt már egy köbméter víz ára 300 forintnak felel meg, de folyamatosan drágul tovább.) Ezért előrelátó ember továbbra is rendben tartja kútját és esővízgyűjtő tavát.  

2., Az Őrség és a Vendvidék egyik ősi szép civilizációs jellegzetessége a tóka. Fakerítéssel bekerítve vagy kosárfonó fűzekkel körbeültetve a házak, udvarok dísze, a községek idilli arculatának őrzője.  

3., A tóka menedéket nyújt egy sereg védett és igen hasznos élőlénynek: gőtéknek, különféle békafajoknak, szitakötőknek. Márpedig a békák és a gőték a meztelencsigák legfőbb ellenségei.  Ausztriában például, ahol az esővízgyűjtő tavakat betemették, s ezzel a békák élőhelyét elpusztították, rendkívül elszaporodtak a meztelencsigák, melyek ellen vegyszereket vetnek be. Ám a vegyszerek mérgezésekhez, allergiás sőt rákos megbetegedésekhez vezetnek. Mennyivel egyszerűbb a tavakat és a békákat élni hagyni!

4., A tókák betemetését követő másik istencsapás a szúnyogok elszaporodása. Eddig ugyanis a tókák szúnyogcsapdaként működtek: magukhoz vonzották a szúnyogokat, bögölyöket, s a békák, szitakötők fölfalták őket.  Ha a tókákat betemetjük, a békák, szitakötők megfogynak, de az igénytelen szúnyogok a legkisebb pocsolyában is elszaporodnak, és természetes ellenség híján még többen lesznek, mint annak előtte.

A tókák vize rendszerint állatok itatására, öntözésre, mosásra és mosdásra alkalmas. A gyermekek elől gondosan be kell keríteni. Gondoskodni kell róla, hogy hígtrágya, műtrágya, vegyszer vagy mosószeres víz ne kerüljön bele. Esővízgyűjtő tóba semmilyen halat sem szabad tenni, mert a halak fölfalják a békapetéket,  békaporontyokat, s az udvar, a kert számára a béka, gőte, szitakötő sokkal, de sokkal hasznosabb, mint a hal. A hal csak nagyobb vízbe való. Aki esővízgyűjtő tóba halat tesz, olyan mintha a természet számára betemette volna a tavat. Közvetlenül a tó egyik sarkához ültessünk 1-2 bokrot, hogy a békák, gőték télre elvermelhessék magukat a lehullott falevelek alá.

AUSZTRIA A TERMÉSZETVÉDELEM SEREGHAJTÓJA

Az alpesi ország 1993. október 22.-én "ünnepelte"  22. évfordulóját annak, hogy megígérte első nemzeti parkja megalapítását  -  mely azóta sem alakult meg. Ausztriának, az Alpok országának" egyetlen egy nemzeti parkja sincs, még oly vitatott nemzeti parkja sem, mint a mieink!7

Igaz, előlegben kitették ugyan a Hohe Tauern Nemzeti Park - táblákat, föl is festették a térképre a nevet, de a tényleges nemzeti park még mindig nem alakult meg, s a közeljövőben sem fog megalakulni. Ausztria a világ hét leggazdagabb országának egyike, s negyven éve él demokráciában. Mégsem futotta sem pénzből, sem jóakaratból nemzeti parkok alapítására.

A tervezett Hohe Tauern Nemzeti Park területére eső egyik község lakóinak pl. 92%-a szavazott a nemzeti park ellen.

A hatóságok a nemzeti park kialakítására szánt összegeket útépítésre és a tömegturizmus közműrendszerőnek kialakítására fordítják. Csak Ausztriában naponta 25 ha (250 ezer négyzetméter!) újabb alpesi területet betonoznak, aszfaltoznak le, építenek be. Gerhard Heiss, az "Európa Természetvédelmi és Nemzeti Parkjai Szövetségének" szakértője leszögezte: "Az erdő- és természetvédelem területén Ausztria az európai államok sereghajtója." Werner Katzmann neves osztrák természetvédelmi tekintély szerint "a fajok sokféleségének szegényedése, de a természetvédelem egésze is kétségbeejtő Ausztriában, a veszélyeztetett növény- és állatfajok kiirtásában Ausztria a legelső a szárazföldön!"

Ausztria erdei faipari üzemekké, ijesztő monokultúrákká züllöttek, s elpusztultak a klasszikus virágzó alpesi rétek is. A mesésen szép alpesi házak csaknem mindegyikét lerombolták az osztrák Ceausescuk  -  akik ellen a világnak egy szava sem volt.

A legutolsó alpesi rétek már csak a magyarországi Őrségben és Vendvidéken maradtak meg, de ezek is elpusztulnak, mert ide is  átterjedt a mániákus és korai fűnyírás osztrák divatja.

Ausztria ugyan Európa harmadik legtisztább országa, de egyben a harmadik legnagyobb a méreg- és szemétkivitel tekintetében. Ha az a sok szemét és méreg Ausztriában maradna, amit most a szegényebb országokba dönt, nyugati szomszédunk volna a világ legszennyezettebb országa, s még Magyarország is megelőzné tisztaságban.



GOLF

A halál sportja


    SZABADNÉP, TÉLAPÓ ÉS GOLFPÁLYA

Éppen legértékesebb tájainkat, még természetes területeinket kezdte el fenyegetni a golfpályaépítő téboly. A Szabadnép-félóra, fenyőünnep, télapóünnep keleti divatja nyugati hóbortok szolgai utánozgatásába fordult. Sajátosságaink, jellegzetességeink megnyomorítása, kasztrálása most nyugati pengével folytatódik. A lényeg: Magyarország veszítse el azt, amitől Magyarország.  Most abban versengenek az önkormányzatok kisstílű, fantáziátlan és csak a legbutább nyugati reklámokon fölnőtt másodosztályú konjunktúralovagjai, hogy európai értékű ártéri ligeteinket, természetes rétjeinket, tájaink arculatát meghatározó gyümölcsöseinket elpusztítsák, s helyükön vegyszerezett, nyírt, fűsivatag-szerű golfpályákat, teniszező helyeket létesítsenek, s ezzel a Nyugat legsilányabb ízlésű, legsivárabb lelkű, az országnak semmi jót sem hozó, reklámok nyomorította agyú turistasöpredékét csábítgassák az országba.  Hogy közben éppen igazi vonzóerőnket veszítjük el, s vele saját országunkat is? Hogy éppen a jószándékú, nagyvonalú, őszinte rokonszenvvel közeledni akaró látogatókat riasztjuk el, és országunk jóhírét tesszük kockára? Mit számít mindez a hol keleti, hol nyugati majomjátékokat űző fontoskodóknak?  Hallom, a pomázi Duna-part valóban európai értékű ártéri erdejére, ligeteire vetett szemet az "önkormányzat", s helyükön golfpályát szeretne létesíteni. Minő egyedi és fantáziadús ötlet! Európa egyik legszebb ártéri ligetét meggyilkolni holmi golfpálya-hóbortért, ami a művelt nyugati polgárnak már a könyökén jön ki, vagy megvetését váltja ki? Ez valami olyan üzlet, mint aranyat üveggyöngyre cserélni.  És mit ad Isten?  Őrtiloson, Gyékényesen, azaz a magyar Dráva-vidéken, éppen Közép-Európa legutolsó ősállapotú folyója mentén (amihez hasonló Nyugat-Európában is csak egy van, a Loire és környéke) is golfpályák sorát akarják létesíteni, hogy a konzumturistákat, alsóosztályos sznobokat csábítgassák. Ott, ahol világhírű nemzeti parkot kellene és lehetne alapítani, és a hivatalos világörökség részévé tenni.  

A valódi értékek szétrombolásán túl majd keserű kiábrándulást fog hozni ez a golf- és teniszpálya-rögeszme -- mivelhogy most igen elterjedt bolondériáról van szó. Már ami a pályaépítést illeti. Hogy lesz-e érdeklődés a még mindig nagyon szép Magyarország jellegtelenné gyilkolását követően az elvtelenül nyugatmajmoló, önmaga értékeit megbecstelenítő Magyarország iránt? Biztosan nem. Aki Magyarországra vágyik, azt nem a fűnyíróbőgés és nyírt gyöp, gyepgyomirtó vegyszer vonzza ide, hanem, a még Európa-szerte egyedülállóan szép kanyargó folyók, mesebeli, művészfotókba illő ártéri vadonok, gyümölcsös és szőlőskertek, a még természetes középhegységeink, melyeknek Ausztriában például már nincs párjuk, az Alpok vidékének legutolsó igazi alpesi rétjei, melyek egyedül a magyar Őrségben kerülték el a pusztulást (nagyrészt a határsávi lezártság miatt) jellegzetes falvaink, tanyáink, pusztáink, megmaradt pusztai erdeink: mindaz, ami éppen az egyszeri, megismételhetetlen Magyarországra jellemző.  De az új  politikai sznobok nem tudják, hol élnek, s azt pusztítják el  bóvliért, olcsó borravalóért, ami valóságos érték, s megérdemelné a világ jobbik felének figyelmét. (Természetesen nem földrajzi értelemben.) Az orosz katonák kivonultak Keleten, a kisstílű nyerészkedők és "eszméik" beözönlenek Nyugaton. "Isten óvja Magyarországot!"

Burgenland, 1991. július 5.


GOLFPÁLYÁKKAL A RÁKGYAKORISÁGÉRT

A halál sportja

Aki golfpályát alakít ki, vagy golf-sportot űz, merényletet követ el a természet és embertársai ellen. Miért?  E sport területigénye óriási, s a hatalmas területen a természetes életközösséget elpusztítják, az angolperje kivételével minden növényt és állatot kiirtanak, elűznek. Zöld sivatagot, ökológiai szempontból sivár területet hoznak létre, mely szinte olyan, mintha lebetonozták, leaszfaltozták volna. A golfpálya a természet egyenruhába bújtatása, biológiai önkényuralom, ökológiai koncentrációs tábor.

Először is -- és időről-időre -- vakondölő méreggel "kezelik" a terepet. (A "kellemetlen" vakondtúrások miatt.) A vakondokkal elpusztulnak a cickányok, békák, gőték, gyíkok, madarak. Ezután -- s később újból és újból -- ún. gyepgyomirtó vegyszerekkel permetezik be a pályát. A "gyepgyomirtó" mérgek minden növényt megölnek, a kívánatossá előléptetett pázsitfűfajták kivételével. Mivel azonban minden növényfajtól mintegy húsz állatfaj léte függ (pillangók, más ízeltlábúak, madarak stb.) -- ezek is eltűnnek, elpusztulnak.  A vegyszereket az állandó öntözés bemossa a fölszíni vizekbe, a talajba, fölszín alatti vízkészletekbe, s így az ivóvízben is megjelennek. Az ivóvíz lassú mérgezése miatt gyakoribbá válnak az allergiás, keringési és rákbetegségek, s valószínűleg a magzatkárosodások is. A hatásokra a gyermekek és a terhes nők a legérzékenyebbek. A környék természetes vizeinek élő egyensúlya megbomlik.  A golfozást nem a mi kontinentális jellegű éghajlatunkra találták ki.  Nálunk jóval gyakoribb és bőségesebb öntözést kíván a golfpálya, mint "őshazájában". A golfpálya nemcsak méregraktár és kútmérgező üzem, hanem vízpazarló intézmény is. A napi fűnyírás az állandó zajról, kipufogógázokról vagy elektromos áram-pazarlásról is gondoskodik.  A golfpálya a lápok gyilkosa. A pálya kialakításához ugyanis előszeretettel (gyakorlatilag mindig) használnak tőzeget nagy mennyiségben. A láp  -  az emberi beavatkozások miatt -- eltűnő, egészen különleges természeti érték, életközösség. Ugyanakkor víztisztító szerepe is van. A lápok kialakulásához több ezer év, akár tízezer év is szükséges.  Nagyon érzékeny rendszerek, a legkisebb beavatkozás pusztulásukat okozhatja. A tőzeget viszont a lápok szétdúlásával bányásszák. A természetesebb jellegű táj tőlünk nyugatra eltűnőben van és egyre inkább becsült érték. Keresettebb és értékesebb javunk mint a sivár és országunktól idegen golfpályák. Így hideg mérlegelés alapján is enyhén szólva együgyű ötlet ritka különlegességnek számító tájaink értékét golfpályákkal rontani8. És ki utazik hozzánk golfozni?  Semmiképpen sem a Magyarország számára értékes kapcsolatokat jelentő közönség. (Őket inkább elriasztja a golfpályákkal csúfított táj és romló hírnév.) A reklámok marta agyú, elbutult, önző, kicsinyes konzumturistákat vonzzuk majd helyettük, akiktől semmi jóra sem számíthatunk a fölényeskedő lesajnáláson kívül.  Azokat csábítjuk majd, akik bennünket is a harmadik világba akarnak szorítani. Ezért a "célért" egyetlen rákos beteggel, egyetlen fehérvérű gyermekkel sem szabad fizetnünk.


AZ UTÁNZÁS CSAPDÁJÁBAN

(Golfpálya-vita)

A Magyar Nemzet 1992. január 31-i számában a golfpályák és a golfsport természetromboló hatásairól írtam cikket, melyre "Micsoda melléütés!" címmel Gáti Ferenc doktor, a Magyar Golfszövetség elnöke válaszolt a Magyar Nemzet 1992. február 28-i számában, tagadva az általam fölsorolt környezetkárosító hatásokat.  A kérdésről még egyszer beszélgettem Klaus MICHOR osztrák tájökológussal, és újból átvizsgáltam a vonatkozó irodalmat.  

1.) Az egyik fő érv a golfpályák ellen éppen az, amire Gáti Ferenc mint vélt kedveső szempontra hivatkozik: "művelésre alkalmatlan területeken, gyenge termőképességű homokon, szikeseken létesítik". Nos, természetvédelmi szempontból éppen ezek a területek a legértékesebbek. A legritkább, sőt kipusztulófélben lévő növényfajok és a hozzájuk kötődő állatfajok (pl. ritka pillangók) ezeken a helyeken élnek. (Minden növényfajtól átlagosan legalább 20 állatfaj léte függ valamilyen módon.) E fajgazdag, több száz növény- és állatfajnak otthont adó természetes életközösségeket a golfpályaépítők megsemmisítik, a pálya belterjesen használt részein -- hatalmas területeken -- (10-45 hektár) 2-3 behurcolt idegen fűfajtára szűkítik. A kevésbé belterjesen használt részeken is az eredetinél jóval kevésbé fajgazdag és rendszerint tájidegen növényzetet telepítenek.

2.) Egy park létesítése kedvező fejlemény, ha beton, aszfalt, meddőhányók vagy vegyszerezett kukorica-monokultúrák helyét foglalja el, ám a zöld álruhába bújtatott természetrombolás riasztó példája, ha a természetvédelmi szempontból oly értékes, fajgazdag ún. sovány rétek elpusztításával jár.

3.) Nem tudom, hogy a golfozók miként védik a vakondot és az ürgét. (Talán otthon a kertjükben.) A golfszakirodalom azonban említi, hogy a golfpálya legalább felét (10-45 hektár) vakond-ölő méreggel kezelik a golfrajongók számára olyannyira zavaró vakondtúrások megelőzésére. (Kisorosziból pl. aggódó levelet kaptam cikkem nyomán egy anyától, aki ijedten tapasztalta, hogy a golfpálya környékén is pusztulnak már a vakondok.)

4.) Gáti Ferenc tudomása szerint "növényvédő" mérgeket csak kivételes esetekben és évente csak 1-2 kilogramm mennyiségben alkalmaznak, műtrágyákat úgyszintén csekély mennyiségben. A szakirodalom ezzel szemben  -  a pálya belterjesen használt részein (100.000-450.000 m2) hektáronként 5-600 kg műtrágyát, valamint szintén hektáronként 7-7 kg (ez pályánként 70-315 kg vegyszert és 5000-8400 kg műtrágyát jelent!) erős hatású "növényvédő" vegyszert említ. A "növényvédő" mérgek többek között a mesterséges fajszegénység fönntartását, a tájidegen fű-monokultúra erőszakos életben tartását szolgálják. A golfpályák karbantartására általában kétszer, sőt többször annyi vegyszert használnak, mint amennyi ugyanakkora területen a vegyszerezett mezőgazdaságokban szokásos.

5.) Gáti Ferenc szerint a golfpályák öntözése nem jár vízpazarlással. A szakirodalom azonban gyakran napi 150 m3 öntözővíz szükségességéről beszél  -  a nedvesebb éghajlatú Ausztriában. A fél-kontinentális Magyarországon még nagyobb mérvű vízpazarlással kell számolni.

6.) Gáti úr szerint  -  aki talajjavító szakember -- "csupán" ötévenként 10 tonna tőzeget kell fölhasználni a golfpályák fönntartására. Így a golfpályaépítők kevesebbet ártanak a tőzeglápoknak, mint pl. a talajjavító vállalatok, melyek ehhez képest óriási mennyiségű tőzeget termelnek ki és visznek ki az országból "virágföld" címén. A lápok azonban különleges természeti értékek, melyek kialakulásához ezredévekre van szükség. Egy erdőt letarolhatunk, de még újra nőhet 50-100 év alatt, a tőzegbányászat azonban végérvényesen megöli a lápokat. Véleményem szerint, ma már bűn bármihez is akár egy kg tőzeget is használnunk, annál is inkább, mivel a tőzeg jól pótolható (komposzttal pl.), míg az élő lápok pótolhatatlanok.

Végül Gáti Ferenc szerint a golfpályaépítésben Ausztriát kellene utánoznunk, ahol golfpályák tucatjait létesítik. Jómagam Ausztriában is élek, és éppen az ausztriai golfpályák káros tapasztalatai késztettek arra, hogy fölhívjam a jóhiszemű magyarországi közönség figyelmét a golfpályák romboló fizikai és lelki hatásaira. Hiba volna, ha a keleti divatok korábbi másolgatása a nyugati divatok szolgalelkű utánzásába csapna át.  Ausztriában ugyanis nem azért létesül annyi golfpálya, mert a golfsport olyan kívánatos, hanem mert egész Európában Ausztriában a legelhanyagoltabb a természetvédelem helyzete (pl.  csupán egyetlen nemzetközileg elismert nemzeti parkja van Ausztriának).  Hiányzik -- Voralberg tartomány kivételével -- a golfpályákra vonatkozó jogi szabályozás is. A józan korlátozások miatt pl. a Bajorországból kiszoruló golfpályaépítők így a joghézagokat kihasználva Ausztriában gyülekeznek és Magyarországra is szemet vetettek.

A lakosságnak azonban kezd elege lenni a golfpályaépítők tolakodásából, és sorra alakulnak a golfpálya-ellenző polgári kezdeményezések. A Németújvár (Güssing) melletti Sóskúton (Sulz) pl. parasztok, pedagógusok, orvosok, gyermekorvosok akadályozták meg -- a golfbarátok névtelen fenyegető levelével dacolva --, nem természetvédelmi területen, golfpálya létesítését. (A golf-ellenzők között van a fiatal Batthyány Klaudia) grófnő is. A tiltakozók elsősorban a vízbázisokat féltették a golfozók vegyszereitől, ugyanakkor az értelmiségi résztvevők azt is hangsúlyozták, hogy ízléstelen sznobizmus földgyalukkal és vegyszerekkel angolosra gyilkolni a szelíd, szép, jellegzetes dél-burgenlandi tájat.

Én sem győzöm hangsúlyozni, hogy a sivatagszerű, természetellenes nyírt gyöptől és a visszataszító fűnyíróbömböléstől menekülő legjobb ízlésű nyugati közönség éppen a még romlatlan, hagyományos arculatú magyar tájakra vágyik. Miért tegyük hát tönkre egyedülálló, keresett értékeinket a nyugaton már leszerepelt, minden természetestől elrugaszkodott sugalmazók hasznáért?

Irodalom:

Frise-Harenberg, D. D. Schupp: Golf und Naturschutz Inform. d. Naturschutz Niedersachs. 5/89

Haber, W. (1986) Golfplatze aus der Sicht des Naturschutzes, Jahrbuch für Naturschutz und Landschaftspflege, 38, ABN 129-135

Rudi Dujmovits: GOLF - Der Winderstand regt sich KUDL MUDL, 3/90, 18-20.1.

Tekintettel Gáti Ferenc nemzetközi kapcsolataira jelen válaszom közlését a Magyar Nemzet szerkesztősége megtiltotta a környezetvédelmi rovat szerkesztőjének.



TERMÉSZETI NÉPEK


-- Túlélték a cárokat, túlélték Sztálint és Brezsnyevet, hogy a piacgazdaság és "demokrácia" pusztítsa el kultúrájukat --



ROKONAINK VÉGVESZÉLYBEN!

Segélykiáltás az Ob mellől

Augusztus elején sikerült néhányunknak eljutnunk Ugorföldre, az Ob és Irtis mellé. Busszal, vonattal, vidéki repülővel, hajóval, helikopterrel. Még léteznek olyan vogul (manysi) és osztják (hanti) apró települések, ahol a hagyományos életforma szerint, a természet részeként élnek rokonaink. De éppen az ő földjükön folyik a legbrutálisabb természetpusztítás (Nyugat-Szibéria!) a kőolaj, földgáz kutatása és kitermelése miatt, s így létföltételeiket veszítik el a halászó, vadászó, gyűjtögető, rénszarvas-pásztorkodással foglalkozó, használati tárgyaikat művészi remekműként készítő, fenséges világképpel rendelkező ugor rokonaink. Akik közülük még a hagyományos életmód szerint élnek: művészek, kézművesek, költők, papok, tanítók, orvosok, vadászok, halászok, pásztorok, geográfusok, biológusok, ökológusok egyszerre. A civilizált embernek volna mit tanulnia tőlük, de mégsem teszi, mert útjában állnak fizikailag és ideológiailag. Ezért inkább "civilizálja" őket, s e fáradozása közben a vodka a legfőbb segédeszköze.

A Franciaország-nagyságú Ugorföldön már csak a lakosság 2%-a őslakos (15-20 ezer), a betelepülők száma csaknem másfél millió.  A gyönyörű szép tajgás, lápos, mocsaras, kanyargó folyók által szabdalt ország kétharmadán már szétrombolta a természetet a kőolaj- és földgázipar és geológusaik hada. A maradék egyharmad területen is már olaj- és földgázvezetékek fekszenek.

A kőolajipar pusztításaiból nyugat-európai cégek is kiveszik a részüket s már amerikai jelentkezők is akadtak.(Pl. az Occidental Petroleum).

Úgy tűnik, a Jelcin-rendszer épp úgy nem vagy még kevésbé kíméli az őslakókat és környezetüket, mint a brezsnyevi. Ugor értelmiségiek panaszolják, hogy Jelcint augusztus 7-re Hanti-Manszijszkba várják, de az őslakók újságíróit kitiltották a sajtótájékoztatóról.

A helyi értelmiségiek kidolgoztak egy tervet, miszerint a maradék épebb területeknek legalább egy részét helyezzék védelem alá, s azokat a hagyományos életforma szerint élő családok kapják. A terv  azonban kivihetetlen külső támogatás nélkül.  

1., Akinek kapcsolata van a Greenpeace-szel, a WWF-fel vagy a Global 2000-rel, kérje segítségüket!  

2., Akinek kapcsolata van észak-amerikai indiánokkal, akik ősi területeikért kártérítést követelnek, próbálja meg elősegíteni a kapcsolatfölvételt, tapasztalatcserét köztük és az obi-ugorok között!  

3., Aki nemzetközi jogászt ismer, próbálja meg fölkérni az obi-ugorok ügyének képviseletére!

4., A győztes, de végtelenül becsvágyó Jelcintől próbáljunk meg ígéretet szerezni az obi-ugorok jogainak tiszteletben tartására a Greenpeace vagy a WWF közvetítésével!

5., Próbáljuk meg egy világlap munkatársát meggyőzni arról, hogy írnia kellene az obi-ugorok és országuk elhallgatott tragédiájáról!  Az obi-ugorok szomorú helyzete a megrázó figyelmeztetés: a természet és a természeti népek elleni közvetlen vagy közvetett irtóháborúban parancsuralom és "demokrácia", Brezsnyev és Jelcin, Moszkva és Bonn egyre megy. S ha a gépkocsi-közlekedés további mesterséges gerjesztéséről van szó -- nem szabad elfelejtkeznünk róla, hogy a sok más keserves következmény mellett több ezer éves kultúrájú, művészet átszőtte életet élő példamutató bölcsességű, mesésen szép lelkű népeket, és leírhatatlanul gyönyörű országukat döntjük a pusztulásba az egyre féktelenebb kőolajkitermeléssel.

Hadd álljon itt még egy jelszó, ami azonban nem közönséges lózung, hanem rokonaink szívéből fakad (én egy vidéki tanítónő gallérján láttam kiírva): ÓVD A TERMÉSZETET, ÉLETED ANYJÁT!

1991. augusztus 25.

Ui.: A legfrissebb fejlemény: a Jelcin-rendszer egyik legelső intézkedése volt a "kis és ősi életmódot folytató" népek jogállásáról szóló pontot kihagyni az új alaptörvényből. Így szinte minden "jogállami" akadály elhárul a kis népek földjének végső kirablása elől.



ÁLTALÁNOS ÖSSZEFOGLALÓ


DEMOKRÁCIÁT LEVEGŐ NÉLKÜL?

-  A létalapok külön, független, arányos, intézményi biztosítékai nélkül nem lehetséges valódi demokrácia  -

Ha elismerjük, hogy léteznek velünk született alapvető emberi jogok, akkor nyilvánvaló, hogy az ép természeti és ép művi környezethez  -  azaz LÉTALAPOK-hoz való  -  alapvető emberi jogunk is elvitathatatlan. Ugyanígy elvitathatatlan a még föl nem nőtt vagy jövendő nemzedékeknek a puszta léthez, az emberhez méltó környezethez való joga, és ennek alapján is szükséges, hogy külön intézményes, arányos biztosítékok rendszere, így pl. széles jogkörű független szószóló védje, képviselje ezt a alapvető ikerjogot a döntési eljárások során.

Ismétlem, ez az alapvető jogunk és gyermekeink ezen alapvető joga nyilvánvaló a józan ész és az elemi erkölcsi normák szerint. Ezt a (két összefüggő) alapvető jogot azonban egyetlen nemzetközi emberi jogi nyilatkozat, egyetlen ország alkotmánya sem ismerte el, mint alapvető emberi jogot. A polgári demokráciák alkotmányai éppen úgy nem akarják tudomásul venni, mint a parancsuralmi rendszerek "alaptörvényei". E jog vonatkozásában a polgári demokrácia jelenlegi fölfogása nem különbözik a kommunista rendszerekétől.

Igaz, akad alkotmány (mint pl. a z 1949-es magyar vagy némelyik polgári alkotmány), mely tesz mellékes említést a "tiszta" vagy "egészséges" környezethez való jogról. Ám ezt a jogot csupán a szó szűk értelmében vett "környezetre", azaz csak az egészséges lakás- és munkakörülményekre vonatkoztatják. S e jogot is csupán harmadrendű és nem alapvető jogként említik, ha említik.

Márpedig lehet-e más, mint alapvető jog a létforrásainkhoz való, a szó legszorosabb értelmében velünk született jog? Aki a létalapok épségéhez való ALAPVETŐ jogunkat nem ismeri el  -  szükségképpen valamennyi más emberi jogunkat tagadja, bármilyen szépen is beszél demokráciáról, jogállamról. A lélegzetvételhez, a tiszta vízhez, gyermekeink jövőjéhez  -  és ezek föltételeihez: az ép természethez való jog nélkül hogy is lehetne hitele bármilyen más jognak? (Ahogy természetesen e jog hangoztatása is hazug volna a többi jog elismerése nélkül.)

Egyébként a polgári rendszerből származó elnevezés  -  "környezet"  -  is a tudatunkra kíván hatni: a létforrásainkat, létünk alapjait egyszerűen "környezetté" lefokozó, a valóságos viszonyt meghamisító szóhasználat önmagában megtéveszt  -  meglehetős sikerrel!

De miként is maradhatott ki ezen alapvető jog elismerése a nagy emberjogi okmányokból, a demokratikusnak nevezett alkotmányokból és a magyarországi demokratikus pártok programjából (is)?

Bizonyosan nem feledékenységből, hanem nagyon jól átlátható okból: e jog elismerése útjában volna a legnagyobb, leggazdagabb és pénzük, adományaik révén legbefolyásosabb nemzeti és nemzetközi vállalatoknak, érdekcsoportoknak; zavarná helyi és nemzetközi beruházásaikat, ügyleteiket. Mert nemcsak államhatalom létezik, és nemcsak állami hatalomkoncentráció  -  hanem gazdasági hatalomkoncentrálódás is. Ez a földuzzadt gazdasági hatalom azután ugyanúgy, vagy még sokkal tökéletesebben véghez tudja vinni brutális és emberellenes akaratát sok pénzzel, mint a rendőrállam  -  ha hiányoznak az arányos, a gazdasági szférától is független jogállami, a kérdéses szakterületre vonatkozó külön biztosítékok, pl. széles jogkörű szószóló.

Már régóta sürgeti számos jogász, környezetvédő és becsületesebb politikus (a polgáriak közül is) az ép környezethez való jogunk elismerését, e jog külön intézményes, jogállami biztosítékait.

Ám, ha egy politikus komolyan föl merné vetni a kérdést, azonnal megkapná a nagyhatalmú ipari, technokrata érdekcsoportok válaszát: akkor megvonják támogatásukat az illető párttól vagy politikustól, s pénz híján egy pártnak, egy politikusnak sincs esélye arra, hogy a nyugati információözönben társadalmi befolyásra tegyen szert, vagy megnyerje a választásokat. Így ez a fenyegetés a polgári rendszerben gyakorlatilag éppoly hatékony, mint az ömkényuralmi rendszerbebn a börtön és a gumibot. Igaz, ez az eljárás a sztálinizmusban alkalmazott módszerekhez képest "méltányosabb" a kérdéses politikus személye iránt, ám a végeredmény ugyanaz: berendezkedett kevesek nagy érdekei miatt olyan időzített bombákra ültetik a társadalmat, melyek biztos katasztrófát hoznak ránk és gyermekeinkre  -  s melyeket csak megelőzni lehetne, de utólag fölszámolni éppoly fizikai (kémiai-biológiai) lehetetlenség, mint örökmozgót készíteni.

A környezet és a természet védelme mögött ilyen pénzes (és gátlástalan) érdekcsoportok nem állnak: a formális szabadság és a formális demokrácia terét a gazdagok töltik ki az említett lobbizáson, azaz a politikusok közvetett  -  és az érvényben lévő jogfölfogás szerint törvényes  -  megvásárlásán túl  -  a szegényebb ellenfelet leradírozó reklámhadjárattal;  -  azáltal, hogy a kisemberek tömegeinek rövid távú érdekeit, látszólagos kényelmi szempontjait  -  csak nagy tőkével pénzelhető  -  tolakodó, folyamatos reklámfogásokkal kijátsszák hosszú távú létérdekeik, s gyermekeik létérdekei ellen, anélkül, hogy ez az összefüggés tudatosulhatna, szavakba öntött alakot nyerhetne; -  a legbefolyásosabb tömegtájékoztatási eszközök, pl. lapkiadók tulajdonjogának fölvásárlásával a legkiválóbb publicisták alkal- mazásával és búsás megfizetésével.  E konkurenciával szemben a tőke nélküli igaz beszéd oly versenyképtelen a nyomasztó nyugati újság  -  és adatözönben, mint a Rákosi-rendszer más véleményű polgára volt a Szabad Néppel szemben. Igaz, az előbbi "csak" kudarcot vallott a közlésben, az utóbbit (fél)holtra is verték, ám a végeredmény egy: a társadalom számára létfontosságú információ éppúgy nem jut el a közvéleményhez, s ha el is jut némelyekhez, nem olvassák.

A nyugati rendszerben bárki szabadon szólhat, ámde a szót csak a töméntelen pénz teszi hallható erejűvé a hangzavarban.

Lám a Kádár-rendszer most harsogó bírálói semmit sem tanultak a rendszer hosszú ideig szégyenteljes propagandasikeréből, a hamissággal elővarázsolt valóságos népszerűségéből. E rendszer a "legragyogóbb" példa arra, hogy még egy ilyen szerény fedezet nélküli, rövidtávú formális életszínvonal-emelkedés is ország- és világszerte őszintén szeretett jóságos, bölcs János bácsit varázsol egy faragatlan, kisképességű, de hatalomba jutott, egykor gyűlölt Haynauból; akivel munkás, művész, tudós meggyőződésből szívesen paroláz(na); akivel úgy házasodik össze az értelmiség és az egész társadalom "mint a szemérmes szűzlány azzal, aki megerőszakolta", s aztán csak e fedezet nélküli életszínvonal csökkenése képes a kollektív emlékezet eszébe juttatni ennek az embernek a gyilkosságait, árulásait, valóságos természetét.

Az országnak ez a nagy megtévesztése  -  megtévedése lehetne az intő példa: ha ilyen csekély anyagi juttatások ekkora varázslatot művelnek egy ország és a fél világ közvéleményével; ha még a nép közéleti szószólóinak meggyőződését és viselkedését is megváltoztatja  -  hát akkor ki és mi képes ellenállni azoknak, akik összehasonlíthatatlanul több pénzzel rendelkeznek??!

         *              *              *

A polgári demokratikus - szabadpiaci rendszerben jelenleg intézményi ökológiai, és ezzel összefüggésben emberjogi, jogállami, adóügyi, piacgazdasági, információs- és oktatásügyi hézag tátong.

A rendszer a legtöbb részérdeket viszonylag méltányos és működőképes egyensúlyban tartja, s ez semmilyen más létező rendszerről nem mondható el. Vázlatos leegyszerűsítéssel szólva a politikai élet elsősorban a gazdasági érdekek viszonyának leképződése: a gazdag vállalkozók érdekei a konzervatív ("keresztény") pártokban, a közép- és kisvállalkozóké a liberális pártokban jelennek meg, s a tőkével való kapcsolat adja e pártok erejét. A kisemberek (valós és vélt) rövidtávú anyagi érdekeit (szociális juttatások, biztos, jól jövedelmező munkahelyek stb.) a szociáldemokrata pártok fejezik ki a politikai életben, s a nagy tagságú szakszervezetek támogatását tudhatják maguk mögött. A parasztszervezetek többnyire a konzervatív pártokhoz kötődnek.

Az átlagpolgár szemében különcnek számító különlegesebb csoportocskák is körülbelül létszámukkal arányos befolyást gyakorolnak a polgári demokratikus rendszerben: állatvédők, homoszexuálisok, feministák, kábítószer-pártolók, természetbarátok stb.

A részérdekek küzdelme működőképes egyensúlyban tartja a társadalmat, s valamennyi érdekcsoport létszámának és vagyonának arányában befolyásolja a közéletet. Mondhatjuk, hogy a rész-érdekek  -  elsősorban a gazdasági rész-érdekek  -  élő egyensúlya, kultúrált küzdelme megoldott. A rész-érdekeké! Ámde katasztrofális hátrányba kerülnek azok az alapvető össztársadalmi és egyetemes érdekek, melyek védelmének, tudatosulásának nincsenek hagyományai sem. Létforrásaink védelme éppen ilyen képviseleti-érdekvédelmi senkiföldjére szorult kérdés.

Az ügy számára a polgári demokráciában olyan látszatmegoldást találtak, hogy szószólóik a csodabogárnak bélyegzett  töredékcsoportok (vegetáriusok, antropozófusok, asztrológusok, leszbikusok, trockisták, homeopaták, jógázók stb.) közé szorították a képviseleti palettán. Tévedés ne essék, nem vitatom, hogy e törpe csoportok vállalásai is lehetnek tiszteletreméltóak, és létszámuknak megfelelő képviseletet érdemelnek, és kapnak is. Ám egészen másfajta megítélés alá tartozik  -  tartozna  -  létforrásaink (maradékának) megmentése.

És itt bújik meg a végzetes csúsztatás. Leírva, kimondva csak nyelvi finomságnak tűnhet, ám drámai, az életünkbe kerülő félreértésről van szó: ne tévesszük össze a környezet-védők maroknyi csoportjának képviseletét magának a környezetnek az arányos képviseletével, védelmével.

A polgári demokrácia jelenlegi formája azonban csak az előbbit teszi lehetővé.

Itt kell megemlíteni, hogy a fölületes szemlélő elképzeléseivel ellentétben a nyugati "zöld" pártoknak sokkal kevesebb közük van a környezetvédelemhez, mint a nevük alapján föltételezhető. E pártok rendszerint szélsőséges baloldali pártok  -  de vannak "zöld" nevű jobboldali-szélsőséges pártok is  -  melyek a politikailag nem vonalas ökológusokat kiebrudalták, de a politikai szélsőségeseket szívesen látják. A "zöld" pártokban kisebbségben is vannak a környezetvédők a polgárpukkasztó politikai alternatívokkal szemben, sőt az osztrák "zöld" párt például elismerte, hogy náluk az ökológia eddig vakfolt volt, s a vezetőségbe most nagy nehezen egy ökológus is került.

Ugyancsak figyelmet érdemel az a kelet-európai politikai előítélet, miszerint Nyugaton a környezet állapota jobb volna. Ez igaz egyes részterületeken, egyes országokban. (Pl. némelyik országban a levegő és a fölszini vizek egy részének állapota tűrhetőbb).

Ámde:

- még így is katasztrofális a helyzet ezeken a területeken is, és a különbség Kelet-Európához mérten csak fokozati jellegű;

- a részleges tisztaság egyik fő oka éppen az, hogy a gazdagabb országok mérgező hulladékaikat és környezetkárosító gyártási folyamataikat a szegényebb országokba (hozzánk és a Harmadik Világba) szállítják;

- más területeken a nyugat-európai típusú környezetrombolás a nagyobb: a) másfélszer - kétszer - háromszor annyi műtrágyát használnak egységnyi területen, mint nálunk; b) sokkal nagyobb  és mindenütt jelenlévőbb a gépi zaj; c) a mi "szeméttermelésünknek" többszörösére rúg a nyugati; d) a zöldfelületek lebetonozásának, leaszfaltozásának, fényűzést szolgáló beépítésének támadó tébolya Nyugaton nagyobb; ugyancsak felülmúl bennünket a Nyugat e) újabb és újabb növény- és állatfajok kiirtásában, a fajok sokféleségének rohamos elszegényítésében; f) talaj, a víz és az élő szervezetek biológiailag lebonthatatlan örökítőanyag-károsító vegyszerekkel, nehézfémekkel történő visszafordíthatatlan elárasztásában; g) a szegényebb országok természeti környezetének és természetes kultúrájának üzleti célú szétdúlásában stb.

Még a legelfogultabbak sem állíthatják, hogy az ózonpajzs károsodását, az éghajlat és légkör egyensúlyának megbontását, az őserdők maradékainak kiirtását, az erdők világméretű pusztulását, a tengerek elszennyezését  -  és még hosszan, hosszan folytathatnánk a sort  -  csak, vagy elsősorban a kommunista önknyuralmak rovására írhatnánk. (Számos demokratikus országban, így pl. a szomszédos Ausztriában még egyetlen nemzeti park létrehozásához sem járultak hozzá a gazdasági érdekcsoportok.9)



Ezzel természetesen nem azt akarom sugallni, hogy a környezetrombolásban a demokrácia volna hibás. Éppen ellenkezőleg. A demokrácia és jogállamiság vonatkozó hiánya a felelős: a polgári demokráciák fejlődése a környezetvédelem vonatkozásában elmaradt mind önmaguk jogállamiságától, mind az eseményektől és a körülmények katasztrofális rosszabbodásától.

         *         *         *

Megállapítottuk, hogy a részérdekek viszonylag méltányos és kulturált egyensúlyának megalkotásában a szűkebb értelemben vett (parlamenti) demokrácia és az érdekvédelmi szervezkedés szabadsága (szakszervezeti és egyesületi szabadság) a létező rendszerek legtökéletesebbike. Ez a rendszer azonban csak alapföltétel, és egymagában nem alkalmas az össztársadalmi és egyetemes érdekek  -  legyenek ezek az érdekek bármilyen alapvetőek  -  érvényesítésére valamint védelmére. Ilyen két kérdés pl. a jogállamiság valamint a környezetvédelem.

A jogállamiság és a jogbiztonság védelmének kérdése jóval a környezetvédelem szükségességének fölismerése előtt tudatosult (akkortájt még azt lehetett hinni, hogy a természet erőforrásai kimeríthetetlenek). Létre is hozta a demokratikus rendszer a jogbiztonság külön biztosítékait az egymást ellenőrző és kiegyenlítő ügyészi, ügyvédi, független bírósági, alkotmánybírósági sőt néhol még szószólói rendszer formájában. Ezzel a külön intézményrendszerrel a jogbiztonság létrejött.

Tökéletesen abszurd is volna, ha valaki e külön biztosítékok rendszerét fölöslegesnek nevezné, s azt mondaná, mindezt meg kell szüntetni s elég biztosíték volna, ha a parlamentben (vagy abból kiszorulva a parlamenten kívül) ún. "Jogállami Párt" képviselné a jogállamiságot.

Vannak kérdések, melyek nem(csak) pártkérdések és nem intézhetők el mechanikusan a többségi elv alapján. Így például jogállamban nem a parlamenti többség dönti el, hogy egy bírósági vádlott bűnös-e vagy sem, hanem az ítélet gondosan kimunkált szabályok szerint születik meg. Ugyanígy nem többségi kérdés, hogy az emberi létforrások élő rendszerét elpusztíthatjuk-e vagy sem.  Még az sem, hogy tovább pusztíthatjuk-e. És azt sincs joga senkinek sem népszavazásra bízni, hogy gyermekeink létföltételeit fölélhetjük-e félig vagy egészen. Ezek egyikét sem szabad megtennünk sem népszavazás eredményeként sem anélkül.  Bizonyos alapkérdések nem válhatnak gazdasági vagy politikai mérlegelés tárgyává. Ámde a parlamenti demokrácia vonalas képviselői mégis ennek ellenkezőjét állítják, amikor tagadják a környezet  -  a létforrások  -  védelmének külön, arányos biztosítékainak szükségességét, s elég biztosítékot látnak környezetvédő egyesületek, pártok alapításának szabadságában.

Létföltételeink védelme sem csak pártkérdés és nem(csak) réteg-érdekvédelmi ügy, hanem csakis a jogállamisághoz hasonló, azzal azonos súlyú, sőt azt filozófiailag-fizikailag megelőző kérdés.

Halaszthatatlanul szükséges, hogy a magyarországi kényszerpályák kialakulása előtt a környezet- és természetvédelem saját, független intézményes biztosítékait bevezessük, de legalább megvitassuk, az ország jövőjéért folytatott viták egyik fő kérdésévé tegyük, éppen most, az alapintézmények létrehozása idején.

Burgenland, 1990. január.





ÁLTALÁNOS ÖSSZEFOGLALÓ KERESZTÉNY NYELVEN

-- Az egyéni lemondást középpontba állítani: pótcselekvés --


Nyílt levél a keresztény környezetvédőknek

Drága Barátaim!

Még két-három éve a katonaságmegtagadás és erőszakmentesség eszméje el nem ismert magatartás és gondolat volt Magyarországon. Hazaárulónak, elmebetegnek, eretnek szektásnak  bélyegezték azt,  -  szinte valamennyi oldalról  -  aki ezt az ügyet képviselte. Mára bizonyos közéleti, politikai és vallási elismerésre tett szert ez a nemrég még "deviáns" gondolkodás- és viselkedésmód. Öndicséret nélkül mondhatjuk, hogy ebben részünk volt nekünk is.

Ám egy új, sokkal nyomasztóbb, hatalmasabb és veszélyesebb gonddal találtuk szembe magunkat. Talán legnagyobb gyakorlati (és persze) elméleti gondunkkal, mellyel igazán elkötelezetten és kellő mélységgel, intenzitással ma Magyarországon szinte senki sem törődik. Csupán hisztérikus hangok szólalnak meg ebben az ügyben, vagy csak át nem gondolt jelszószerűen odavetett "követelésekkel", "javaslatokkal" találkozunk. Az egészen kevés megfontolt figyelmeztetést, építő fölhívást pedig túlharsogja a lelketlen politikai tülekedők hangoskodása.

Az emberi létföltételek és a jövő nemzedékek létföltételei  -  és valamennyi földi élőlény létföltételei  -  ellen iszonyatosan kíméletlen irtóháború folyik mind Keleten, mind Nyugaton. Az emberiséget és a magyar társadalmat olyan kényszerpályákra terelték és terelik  -  politikai berendezéstől függetlenül  - , hogy önmaga és gyermekei valamint teremtménytársai létalapjainak megsemmisítéséből kell élnie vagy kialakítani "életszínvonalát."

Már a kérdés kelet-nyugati elnevezése is befolyásoló és arcátlan: egyszerűen csak "környezetté" fokozzák le létforrásainkat, a Természetet, Isten teremtett világát. Pedig a nemhívők számára a legfőbb, a hívők számára Isten után közvetlenül a második legnagyobb érték és "tekintély" a Természet  -  eltekintve mindenfajta panteista okoskodástól.

Túl egyoldalúan ragadtuk ki és értelmeztük azt az ószövetségi mondatot, hogy hajtsuk uralmunk alá a Földet. Hiába olvasható e mondat közelében Isten azon terve is, hogy az ember gondos, felelős, szerető kertésze legyen a teremtett világnak. Sokat lehet vitatkozni azon, hogy mit jelenthet az "uralom" szó. Egy bizonyos: nem jelentheti a természet rombolását, megmérgezését, elpusztítását. Az ember természet fölötti uralma sokkal inkább Isten egyetemes uralkodásának mintájára értelmezendő: szerető gondoskodást, féltést, megtartást, felelősséget, ismeretet és védő cselekvést jelent.

Jobboldali és újbaloldali szószólóink széltében-hosszában prédikálták és prédikálják: létföltételeink rombolásáért (elsősorban) a kommunista rendszer felelős. Magam is ezt hittem, és ezt vallottam mindaddig, amíg nem jártam Nyugaton. Most, a polgári demokráciában élve látom, hogy a nyugati környezetpusztítás alattomosabb, veszedelmesebb és nagyobb méretű, mint az ugyan részterületeken brutális, de nyílt, föltünő és az ellenindulatokat is jobban kiváltó "kommunista" típusú környezetszennyezés.

A trópusi őserdők  -  és mindenféle erdő  -  maradékainak rohamos pusztítását, a világtengerek elszennyezését, az Északi-tenger és az Adria haldoklását, az ózonpajzs súlyos károsodását, a talaj, a vizek, a jéghegyek, kőzetek, tengerek elárasztását radioaktív hulladékkal, állat- és növényfajok millióinak kiirtását, az éghajlat és a légkör egyensúlyának fölborulását stb., stb., aligha varrhatnánk egyedül a kommunista rendszerek vagy bármiféle parancsuralom nyakába.

Az egyes nyugati demokratikus országok fölszíni vizeinek, talajának és levegőjének viszonylagos tisztasága becstelen és kegyetlen csalás eredménye: a mérgeket, a szemetet szegényebb országokba  -  hozzánk és a Harmadik Világba döntik. A környezetkárosító gyártási folyamatokat pedig "exportálják". Ennek ellenére ez a viszonylagos tisztaság sem éri el a szükséges legalacsonyabb szintet. A természet, a táj, a helyi kultúra rombolása, az erdők kizárólagos faipari nagyüzemekké züllesztése, az aszfaltozás és betonozás őrülete, a gépkocsi és a gépek mindenek fölé emelése, a gépi zaj uralma (még az erdők legbelsejében is), valamennyi folyó, patak elszegényített élővilágú csatornává "szabályozása", kiegyenlítése, a természetvédelmi területek létesítésének gazdasági célú megakadályozása a nyugati természetgyilkolás legföltűnőbb jelenségei.

Vajon mennyire ismert tény Magyarországon, hogy Nyugat-Európában másfélszer-kétszer-háromszor annyi műtrágyát és "növényvédő" mérget szórnak ki egységnyi területre, mint nálunk? Hogy egy átlagos nyugati anya tejében hatszor annyi méreganyag van, mint a tehéntejben és háromszor annyi, mint a tehéntejre megengedett fölső határ? És vajon hányan tudnak arról a Szent Kelet után a Szent Nyugat előtt térdre kényszerített Magyarországon, hogy Ausztriában (például) még egyetlen nemzeti parkot sem lehetett létesíteni, mert a gazdaági hatalom ezt megakadályozta? Hogy gátlástalanul tarolják Magyarország erdeit, azért, hogy az így kitermelt fák tömegét fillérekért szállítsák Ausztriába kamionok karavánszerű ezrei éjjel és nappal? Hogy az egykor meseszép Lapincs és Rába folyó egész Közép-Európában egyedülálló ártereit ezekben az években semmisítette meg a nagyhatalmú osztrák vízügyi érdekcsoport, egészen a magyar határ drótkerítéséig? Most a vasfüggöny lebontását használják ürügyül arra, hogy e csodálatosan szép vidék Magyarországra eső maradékát (Szentgotthárd és Alsószölnök között) "nemzetközi együttműködés" címén töröljék el a Föld színéről a benne menedéket lelt, kipusztulásra ítélt állatfajokkal együtt. Holott ez egyáltalán nem volna szükséges.

A nyugati típusú egyéni formális szabadság vitathatatlan érték. Ámde a kevéspénzűek formális jogai versenyképtelenek a nagy hírverést kifejteni tudó, szinte bárkit adományokkal, ösztöndíjak osztogatásával stb. lekenyerezni képes gazdagok jogaival szemben. A maroknyi természetvédő szegény,  -   a seregnyi természetgyilkos gazdag. A pénz hatalma még a gumibotnál, a szuronynál is mindenhatóbb. És még arra is futja, hogy a gazdagok, és az általuk befolyásolt "önkéntes" alkalmazottak hadának terrorja leplezhető legyen.

A helyi polgári kezdeményezésnek is jelentős hordozói lehetnek a természet és a létforrások védelmének. A nyugati tapasztalatok azonban arra intenek, hogy központi független, arányos jogkörű intézményes biztosítékok híján e kezdeményezések önmagukban csupán azt tudják elérni, hogy a mérgeket egyik vidékről a szegényebb, megvesztegethetőbb országrészbe szállítsák. Ugyanígy nem lehet túlontúl sokat várni a helyi önkormányzatoktól sem. Ausztriai tapasztalataim és a legaljasabb magyarországi irányzatok bizonyítják, hogy a természetrombolásban a helyi önkormányzatok gyakran a központi intézkedéseken és a terveken is túltesznek, a természetvédelmi, tájvédelmi terveket megtorpedózzák.  

A Nyugat vitathatatlan gazdasági, politikai és szociális eredményei, de tekintet nélküli természetrombolása  -  és annak még gátlástalanabb kivitele  -  arra tanít bennünket, hogy ismerjük el Nyugat vívmányait, de egészítsük is ki azokat a létalapok védelmének független, arányos jogkörű, intézményes biztosítékaival, s követeljük, hogy építsék be azokat a demokratikus rend alapjaiba. E biztosítékok nélkül a demokrácia csalás csupán(!): a színházzal leplezett pusztító, rabló, népirtó parancsuralom a természet és a jövendő nemzedékek fölött.

A legóvatosabb becslések szerint is Magyarországon évente tízezrek halnak meg rákbetegségben és légúti betegségben a víz, a talaj, a levegő, az élelmiszerek szennyezettsége miatt. A szív-érrendszeri betegségek nagy részében a gépi zaj jelentősége sem alábecsülendő. Százezrek betegeskednek, akiknek sikerül erős szervezetük okán mindezt túlélniük, és gyermekek százezreinek szellemi és idegrendszeri állapota vallja kárát a vegyszerek és nehézfémek betolakodásának.

Nem szabad halogatnunk, föl kell emelni szavunkat! Ahogy elutasítottuk a közvetlen gyilkolás szakmájának tanulását, ugyanúgy el kell utasítanunk a cinkos hallgatást az alattomos, de még pusztítóbb tömeggyilkosság és kútmérgezés oldalán. Ne hagyjuk magunkat orrunknál fogva vezetni a nyugati ösztöndíjakon öntelt és elfogult prédikátorokká nevelődött dogmatikus, végtelenül sematikusan gondolkodó "nyugatosok" és társaik által, akik látószöge épp oly hamis, mint az egykori Rózsadombon élő egypárti főkorifeusoké. Újdonsült "nép-nemzeti" és "liberális" megváltóink úgy pufogtatják most a legüresebb, leghamisabb, lejáratott álkeresztény és liberális-kapitalista közhelyeket, mint elődeik a fölületes lenini frázisokat. Egyenlő esélyekről, egyenlő képviseletről szónokolnak, miközben a létforrásaink és a jövő nemzedékek jogainak, érdekeinek pártatlan képviseletét ki akarják zárni a parlamentből. (Pedig ezt a föladatot független, arányos jogkörű szószólók elláthatnák). A piaci elveket nem akarják a környezetvédelemre kiterjeszteni és az okozói elv helyett szocialista módon közpénzekből akarják támogatni a környezetszennyezést.

És hadd térjek ki még egy  -  a morálisan felelős embereket fokozottan veszélyeztető csapdára:

Nem elég az egyéni lemondás, az egyéni meggyőzés, az egyéni példa! A kényszerpályákat, a gyilkos, öngyilkos és jövőgyilkos intézményeket kell és lehet megváltoztatni! Egyáltalán nem azért, hogy az egyéni felelősséget az intézményekre hárítsuk! Éppen ellenkezőleg. Mert tudjuk, és elismerjük, hogy a rendszerek megváltoztathatók, és felelősséget érzünk azért, és kötelességnek érezzük, hogy megváltoztassuk őket. Követeljük szüntelenül, újból és újból a közéletet uralóktól, de elsősorban a kereszténynek nevezett személyektől és szervezetektől, a Kereszténydemokrata Néppárttól, az MDF-től, az egyházi vezetőktől és a lelkész parlamenti képviselőktől a következőket:

1.) Kapjon helyet az Országgyűlésben és a szakszervezetek-vállalkozók közötti tárgyalásokon független, széles jogkörű természet- és környezetvédő testület!
2.) Védje külön pártatlan szószóló a jövendő és még föl nem nőtt nemzedékek jogait mind a Parlamentben, mind a döntési folyamatok során!
3.) Alapvető jogként ismerje el az Alkotmány az ép természeti (és tiszta művi) környezethez való jogot, mind a ma élő, mind a jövő nemzedék számára!
4.) Csökkentsék erőteljesen a jövedelemadókat! Szüntessék meg a környezetkímélő és ilyen szempontból semleges áruféleségek és szolgáltatások forgalmi adóját! Emeljék meg ngy mértékben a környezetkárosító áruk és szolgáltatások forgalmi adóját!
5.) Terjesszék ki a piaci elveket a környezet védelmére, ill. rombolására! Az anyagi terhek viselése az okozói elv szerint történjék! Ne közpénzből fedezzék a környezetkárosítás következményeinek elhárítását vagy viselését!
6.) Az anyanyelvhez és számtanhoz hasonlóan legyen alaptantárgy létfeltételeink elemi ismerete, az ökológia, akár más tantárgyak óraszámainak rovására!
7.) Sajtótörvény kötelezze valamennyi napilapot, hogy tekintélyes, független környezetvédő szervezetek (mint a Greenpeace és a WWF) helyi és globális környezetvédelmi jelentéseit, figyelmeztetéseit, felhívásait változtatás nélkül tegyék közzé hetente az időjárásjelentések mintájára.
8.) A vasúti közlekedés  -  és általában a  tömegközlekedés  -  kiépítése, fejlesztése, támogatása, hálózatának kialakítása élvezzen messzemenő előnyt a gépkocsi-közlekedéssel szemben! Az átmenő teherforgalmat helyezzük át a vasútra az autóutak helyett.
9.) Most létesüljenek új nemzeti parkok és természetvédelmi területek, most szigorítsák a természetvédelmi jogszabályokat, mert a polgári demokratikus és piaci magánbirtokosi viszonyok között ez csaknem lehetetlen lesz!

Kedves Barátaim!

Emeljük föl szavunkat ezekért  -  a politikából kiszorult  -  elemi alapelvekért! Mert ma senki nem emel szót, vagy nem tud szót emelni arányosan  Magyarországon létforrásaink és gyermekeink létforrásai érdekében. Ez a kötelesség a mi legfőbb kötelességünkké vált! Talán a legsúlyosabb bűnt követjük el, ha hallgatunk, vagy a szót emelés kötelességét másokra hárítjuk. A leginkább kisemmizettek: a jövő nemzedékek és teremtménytársaink pártján kell állnunk. Erre tanít bennünket az Evangélium és az elemi becsület.

Burgenland, 1990. április 6.




A GYILKOS KAMAT

-- A környezetpusztítás alapoka --


A jelenlegi agresszív (rákos daganatszerű) természetrombolás, környezetpusztítás alapoka: maga a nemzetközi pénzrendszer, mely statisztikai méretekben szükségszerűen kényszeríti ki a környezet rombolását, szennyezését, a világméretű rablógazdálkodást, és állítja irreális módon szembe az ökonómiát az ökológiával. ("Túl racionálisnak" mondott technokrata-ipari társadalmunk e kérdésben meglehetősen irracionális!) Sőt közvetett összefüggései révén ez a rendszer felelős a túlnépesedésért is.

Pénzrendszerünk gyilkos és öngyilkos hibája -- mely a gazdaságot s vele az emberiséget daganatszerűvé teszi: a kamat. Ha nem volna kamat, az emberiség gazdasági rendszere sokkal szelídebb, jóindulatúbb volna.  Előfordulnának ugyan helyi pusztítások, de semmi sem kényszerítené az emberiséget világméretű rablógazdálkodásra. Márpedig a jelenlegi kamatos (és kamatos-kamatos) pénzrendszer ezt teszi.

Két nagy gazdasági (és pénz-) rendszer működik, ill. működött: a természetes piacgazdaság és a kamatos pénzrendszer mozgatta piacgazdaság. Szokás az elsőt "sztatikusnak", a másikat "dinamikusnak" nevezni. (Bár a "dinamikus" jelzőt szinte kizárólag pozitív, a "sztatikust" elítélő értelemben szokták használni  -  anélkül, hogy ezt a jelentéstartalmat igazolni tudnák -- mi nem ezt tesszük, hiszen az ember természetes biológiai-pszichológiai üteméhez képest a túl dinamikus és túl sztatikus életforma egyaránt rossz. Mégis a modern tudatra hatni akaró szóhasználat a természetellenesen-egyoldalúan dinamikus életformát nevezi "jó értelemben" dinamikusnak, és a dinamizmus és stabilitás egészséges ötvözetét "sztatikusnak".)

A természetes piacgazdaság, azaz a (viszonylag) sztatikus gazdasági rendszer az őskorban, ókorban, középkorban létezett (nyomokban még ma is él). A "dinamikus", azaz a kamatos pénzrendszer által befolyásolt piacgazdaság a középkor végén, de teljes valójában az újkorban jelent meg.

A természetes piacgazdaság életképes rendszer. Több tízezer -- százezer? -- évig élt, szaporodott és fejlődött e rendszerben az emberiség.) Ám e rendszer nem agresszívabb a kelleténél: saját létföltételeit nem emészti föl.  

A kamatos pénzrendszer vezérelte piacgazdaság az újkor rendszere.  Agresszív -- de nem életképes. (Az agresszivitást, a másfajta rendszerek kényszeres -- írmagot sem hagyni akaró -- kiirtását ne tévesszük össze az életképességgel, hiszen a kultúrák sokfélesége a túlélés egyik biztosítéka.) Szemben a természetes piacgazdaság biztosította szerves fejlődéssel, a kamatos pénzrendszer által befolyásolt piacgazdaságnak két évszázad elég volt, hogy az emberi létföltételek jórészét fölélje. Sőt, le kell szögeznünk, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag lehetetlen a bioszféra rehabilitálása e rendszeren belül. Az ujjáélesztés csak a természetes piacgazdaság nem kamat-uralta gazdasági és pénzrendszerének újrabevezetésével képzelhető el.

A kamat-uralta piacgazdaság látszólag gyors fejlődést hozott. Ám, ha eredményeiből a kártételeket leszámítjuk, a károk egyértelműen nagyobbak az eredményeknél: világméretű erdőpusztulás és erdőirtás, haldokló tengerek, pusztuló ózonpajzs, az időjárási katasztrofa közeli veszélye, egykor olcsó, sőt ingyenes javak megdrágulása, hiánycikké válása, a kultúra hanyatlása, helyi kultúrák megsemmisülése, fontos génbankot is jelentő állat- és növényfajok kiirtása stb.

Haladás a "sztatikusnak" nevezett rendszerben, azaz a természetes piacgazdaságban is van, ám "csak" "lassú", szerves fejlődés. Éppen elég idő marad az értékek kiválasztódására. E "lassúság" azonban csak viszonylagos. Épp annyira lassú e fejlődés, amennyire azt a bioszféra és az ember természete megkívánja: a zsákutcákról még időben kiderül, hogy zsákutcák, e rendszerben nem rángathatja senki szakadékba az egész emberiséget.  A "sztatikus" gazdasági rendszer tárgyilagosabb mércével (az élet és fejlődés törvényeinek mércéjével) se nem lassú, se nem gyors, hanem éppen megfelelő.  Lássuk most vázlatosan a két rendszer lényegét.

A "sztatikus" rendszerben nincs, vagy legalábbis nem játszik központi szerepet a kamat. Mindenki elviszi a piacra az általa termelt fölösleget, s elcseréli olyan termékekre, melyekre szüksége van: így cserél gazdát a sóbányász sója, az állattenyésztő jószága, a földműves gabonája, a kézműves szerszáma, cserépedénye stb. A szükséglet és kereslet természetes módon, pénzügyi-gazdasági kényszerek nélkül talál egymásra. A szorgalmasabb, ügyesebb, okosabb ember nagyobb eredményeket érhet el, de a "dinamikus" (a kamatnak központi szerepet adó) pénzrendszer kényszerei, fondorlatai nélkül. A munka ebben a rendszerben életszerűbb: munka, sport, játék, szórakozás, kultúra, művészet ötvöződik, és szinte mindenkinek jut belőlük. A vad, kényszeres rablógazdálkodás legföljebb csak egyedi, helyi jelenségként fordul elő, de a rendszer nem kényszeríti ki azt statisztikai méretekben.

A pénz megjelenésével egyedül még nem mérgesedett el a helyzet, bár a munka és az áru megindult az elidegenedés útján, lévén a pénz elvont, elidegenedett munka, elidegenedett áru. Ám a kamat megjelenése nélkül az életképes "sztatikus", egészségesen, szervesen fejlődő rendszer nem semmisült volna meg.

Ám megjelent a kamat.

Az új gazdasági rendszerben először mindenki a bankhoz fordul, kölcsönt vesz föl, s beszerzi a piacon a szükségleteinek vélt termékeket, s aztán igyekszik annyi sót bányászni, jószágot tenyészteni, gabonát termelni, szerszámot és fazekat gyártani, hogy adósságát kifizethesse10.  Csakhogy, egy "kicsivel" mindig többet kell termelnie, mint amennyit a "sztatikus" rendszerben élő elődje termelt -- hogy ki tudja fizetni a kamatokat (és azok kamatait) is. Ez a "kevés" kamat nem is olyan kevés. Ausztriában például 2-3 százalék évi infláció mellett egy normál bankkölcsön évi kamata 12-13 százalék, de előfordul 25 százalékos vásárlási kamat is. Így tíz év alatt egy adósság megkettőződik, megháromszorozódik a kamatos kamatok által.

A piacon azonban nincs végtelen igény búzára, marhára, szerszámra, sóra.  Az adósságot és kamatot ennek ellenére fizetni kell. Új árukat kell tehát kitalálni, hogy új bevételekre tehessünk szert. Ám lehet, hogy az új áru "magától" nem is olyan kelendő. Föl kell kelteni iránta az igényeket, sőt újabb és újabb mesterséges igényeket kell gyártani. Erre szolgál a divat, a reklám, a reklámipar és reklámtudomány. S már itt is vagyunk az őserdők letarolásánál, műtrágyánál, vegyszerezésnél, szeméthegyeknél, zacskós víznél, a tengerek haldoklásánál...  Mindehhez még mérhetetlen energia is kell és megbolydult közlekedés11.

E rendszeren belül csak lassítani lehetne az egyre előrehaladó folyamat gyorsulását, de megállítani vagy visszafordítani lehetetlen -- a dolog természete, lényege miatt. Itt van például a napenergia. Nagyszerű dolog a hasznosítása, amit támogatni és sürgetni kell. Ámde a "dinamikus" (kamatos) gazdasági rendszerben mindezzel túl sokat nem nyerhetünk, mert az energiaigény és az emberiség létszáma külön-külön is egyre nő, s a napelem-, naphőgyűjtőr- és akkumulátorgyártás is jelentősen megterheli a környezetet. Hasonló a helyzet az energiatakarékos égővel, a folyami közlekedéssel stb12.

Az egész gazdaságot, pénzrendszert -- sőt az emberiséget -- rosszindulatúvá, rákos daganatszerűvé változtató elem: a kamat. A kamatos pénzrendszer, annak egyirányú utcái, reklámipara kényszeríti az emberiséget statisztikai méretekben létföltételei és vele önmaga fölemésztésére.

Küzdjünk az ökoszociális adórendszerért, környezetvédelmi szószólóért, hatástanulmányi törvényért, a vasút fejlesztéséért stb. Ám tudnunk kell, és ki kell mondanunk, hogy ezzel csak valamennyi időt nyerhetünk, ha nem akarunk gyermekeink és unokáink megnyomorítói lenni.  

A "sztatikus" gazdasági rendszerhez, azaz a természetes piacgazdasághoz való visszatérés nem jelent visszatérést a középkorba. Az emberiség számos bevált újkori vívmányát megtarthatná. Sőt, azokat csak egy "sztatikus" rendszerben óvhatná meg, hiszen a "dinamikus" rendszer a létalapokat pusztítja el. A "sztatikus" gazdaság amúgy sem kötődik a középkorhoz, és ezernyi változata volt.  Ebben a rendszerben éltek a gyűjtögető és vadásztársadalmak, a nomád pásztorok éppúgy, mint az ókor és középkor sokféle kultúrtársadalmai.  

Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy ebben a kérdésben az önkéntes lemondásnak csupán szimbolikus-erkölcsi jelentősége lehet, az semmiféle megoldást nem hozhat a statisztikailag kényszerítő törvényszerűségekkel szemben. A környezetromboló igények, áruk és a környezetpusztító módon élő emberek száma gyorsabban növekszik, mint a lemondani akaró emberek száma. Gyakran pénzrendszerünk haszonélvezői sugallják az egyéni lemondást, mint "megoldást", hogy a környezetért aggódó embereket kicsinyes küszködésekkel kössék le, s ne maradjon figyelmük, idejük a kérdés lényegét átlátni és a gyökeres megoldáson dolgozni. Hogyan mondjanak le például tömegek a személygépkocsizásról, ha az autó-érdekcsoport rejtett ártámogatásokkal a gépkocsi-közlekedést látszólag olcsóvá, a vasutat drágává bűvészkedi? (Pl. a gépkocsi-közlekedést az állam bújtatott módon -- a legóvatosabb becslések szerint is -- 75-80 százalékban támogatják az adófizetők pénzéből, ugyanakkor a környezetkímélő és gazdaságos vasút csak 10 százalékos támogatásban részesül.) Ha olyan közlekedési szerkezetet és ráadásul olyan meghamisított árrendszert, sőt ízlésmintákat alakítanak ki, amelyek statisztikai méretekben kikényszerítik az autózást?

A kamatos pénzrendszer gerjesztette gazdasági rendszeren belül a legnagyobb jóakarat is a létalapok hol gyorsabb, hol lassúbb, de előrehaladó pusztulását okozza.  A kamatos pénzrendszer megszüntetését, mint célt irreálisnak mondják a "realisták". Ám lehet-e realista, aki véges készletekkel, véges szennyezési tűrőképességgel rendelkező világban határtalan növekedést, azaz határtalan energia- és hulladéktermelést sürget? Ez még csak gazdasági vonatkozásban is irreális. Tanulmányozzuk csak a rosszindulatú daganatok természetét! Megdöbbenve ismerünk rá jelenlegi gazdasági és pénzrendszerünk természetére.

Környezetünk megmentése vagy pusztítása lényegében attól függ, hogy meg tudjuk-e szüntetni (és mikor tudjuk megszüntetni?) az újkori (kamatos) pénzrendszert. Ám e célt elérni egyáltalán nem könnyű, mert elsősorban nem egyfajta "megszokásról", hanem hatalmi kérdésről van szó. Az újkori piacgazdaságokban a bankok és a pénzemberek töltenek be hasonló szerepet mint a kommunista rendszerekben a politikai bizottságok. A politikai porond személyiségei ugyanis a bankoktól (a bankok befolyása alatt álló médiától, nagyvállalatoktól) függenek: a pénzemberek a nekik engedelmeskedő politikusok és pártok választási hadjáratait anyagilag támogatják -- a velük szembeszegülőkét nem. Márpedig az újkori "pluralista" társadalom harsogó, erőszakos reklám- és információözönéből csak sok pénz árán lehet előtűnni.

A pénztelen csoportok esélytelenek: sok pénz nélkül a politikai szabadság elméleti lehetőség csupán. Hasonló a helyzet a tömegtájékoztatási eszközökkel: egy lap vagy televízióállomás csak sok pénz árán tehet szert meghatározó befolyásra. A sajtószabadság pénz nélkül szintén csak elméleti lehetőség.  Világunkat tehát, s benne a választási hadjáratokat, parlamenti csetepatékat, valamint  politikusainkat, sajtónkat, televíziónkat, mindennapi bolti igényeinket, sőt kertjeink stílusát és lakberendezési ízlésünket, sok esetben lelki alkatunkat, gondolkodásunkat a háttérből a pénzemberek tervezik, igazgatják13. És persze, a "Nagy Melléktermék": a természet pusztulása, gyermekeink és az egész emberiség (környezeti) fenyegetettsége is az általuk képviselt pénzrendszer következménye.

A kommunista csatlóspolitikusok a moszkvai telefontól tartottak, ill. azt sokszor meg sem várva találták ki a moszkvai kívánságokat. (És ilyenkor a "realitásokat" emlegették.) Az újkori demokratikus(?) politikusok szellemének vezére a bankok telefonja (ugyancsak a "realitások" jegyében).  A különbség csak az -- s a bankok ebben is ravaszabbak --, hogy ők szemérmesebben akarják birtokolni a hatalmat, s fölöslegesen nem kérkednek vele. Közvetlen erőszakhoz pedig csak elvétve folyamodnak, mert a pénz a fegyvereknél is hatalmasabb.  

Mindennek tudatában nehéz elképzelni, hogy a bankok, pénzemberek -- az újkori piacgazdasági rendszer hatalmi piramisának csúcsán -- önként lemondanának e "bejáratott", őket automatikusan kiszolgáló rendszer igazgatásáról, s az őket tápláló kamatról. Ámde mégis van egy "reménysugár".  A kommunista rendszerről sem gondoltuk, hogy föladja önmagát. Mégis megtette. A mérhetetlen eladósodással szembesülve, a "tömegek" elszabadulni készülő lázongásától előre rettegve, viszonylag kevéssé vonakodva adta ki kezéből a hatalmat.  Pénzrendszerünk hatalmasai hasonló módon tesznek bennünket (és önmagukat) eladósodottá a környezet, a jövő nemzedékek és a harmadik világ iránt. A nem is olyan távoli jövőben tettleges lázongásokra, atomfenyegetésekre lehet számítani a szennytől, mérgektől, szegénységtől, betegségektől szenvedők részéről. Lehet, hogy akkor már késő lesz, de a pénzvilág hatalmasai akkor vagy addig bizonyosan nyugdíjba vonulnak kommunista kollégáikhoz hasonlóan, s elképzelhető, hogy rendszerüket is föladják. Nem mindegy azonban, hogy ez MIKOR következik be.  A szokásos reklám-ügyeskedés túl a hamis bűnbakkeresés és bűnbaküldözés lesz a várható fő figyelemelterelés.

Itt kell leszögezni, hogy talán semmi sem veszedelmesebb, mint a bankvilág bírálatát antiszemitizmussal keverni. Egy etnikai csoport, vallás vagy nép bűnbakká kikiáltása "csupán" a valós okokról történő figyelemelterelés volna. Már csak azért is, mert a természet- és környezetvédők, valamint a bankvilág bírálói között éppoly nagy számban fordulnak elő zsidó származású egyének, mint a közgazdászok között és az üzleti életben. A VALÓDI BANKELLENESSÉGNEK SEMMI KÖZE A ZSIDÓELLENESSÉGHEZ!14 Igen veszélyes demagógia ezért egyenlőségjelet tenni a bankellenesség és antiszemitizmus közé, mert éppen az ilyen hamis szemrehányások keltik életre a hibás gondolatkapcsolásokat.  Ugyanakkor gondoljunk a világméretekben legagresszívebben környezetgyilkoló japán, tajvani, hongkongi, dél-koreai, német, francia stb. tőkére -- természetesen az amerikai és nemzetközi jellegű tőke mellett (hozzátéve, hogy ez esetben sem a japán vagy hongkongi kisember a bűnös).  A környezetért, a természetért, gyermekeinkért aggódó ember legfőbb föladata ezért -- környezetvédelmi "tűzoltóakciók" mellett -- a kamatos pénzrendszer, mint alapvető ok minél hangosabb tudatosítása, bírálata, propagandisztikus föltárása. Egyszerűen azért, hogy a károsultak tudhassák, kire haragudjanak. És az okozók maguk kezdjenek el végre rettegni. Ez a rendszer a valóságban kevésbé személytelen, mint amilyennek látszik, vagy láttatja magát. (E rendszernek nagy "történelmi" személyisége volt pl. Rockefeller.) Ha időben érünk el kellő nyomást a közvélemény által, időben köszönnek le, s adják föl pénzrendszerüket világunk rossz sáfárjai.

Sokat papolunk a fogyasztói szokásokról, azok megváltoztatásáról, önmérsékletről, lemondásról s általában környezetvédelemről. Csakhogy ennek alig van értelme az alapok: a hibás és kártékony, a kártékonyságra kényszerítő kamatos pénzrendszer figyelembevétele -- elemzése, bírálata és megszüntetésének erőteljes követelése -- nélkül.  Ha a rákos daganatok természetét élő pénzrendszerünkről, mint okról nem veszünk tudomást, a fogyasztói szokásokat megváltoztatni akaró, és önkorlátozásra intő minden igyekezetünk: szó szerint szélmalomharc, önámítás, pótcselekvés. Hiába gyakorlunk mi néhány millióan lemondást, ha több milliárd ember szenvedélyes vágyává tették és teszik, hogy amerikai vagy nyugatnémet módra éljen. Ha sikerülne is lemondóvá győzködni az emberiség nagyobbik felét, a beteg pénzrendszer ugyanúgy kifejtené romboló hatását a gazdasági növekedés kényszere formájában. Akkor legföljebb fényűző fogyasztási cikkek divatja helyett (ál)puritán divatokkal és (ál)puritán árukkal manipulálna: háborúkkal, fegyverekkel, önkínzó elméleteket népszerűsítő ponyvairodalom áradatával, ál-természetgyógyászattal, szükségtelen, de szükségesnek reklámozott "biokertészeti" készülékekkel vagy éppen divatossá tett önkínzó eszközökkel. Pénzrendszerünk olyan, hogy bármit is gondolunk ki, bármit is teszünk, mindent pusztító konzummá változtat, s beépíti a fogyasztói társadalomba.  Pénzrendszerünk célbavétele nélkül alig vagy egyáltalán nincs értelme föllépni bizonyos ismert környezetkárosító anyagok ellen. Ha kiszorítjuk őket a piacról, más vagy más módon ártalmas, sőt gyakran még agresszívabb (új) anyagokkal pótolják őket. A nehézségeket csak vándoroltatjuk, ide-oda tologatjuk.

A megoldást a következő módon tudom elképzelni:

1.) Pénzrendszerünk természetét, következményeit és megszüntetésének szükségességét meg kell ismertetni a közvéleménnyel. Valamennyi környezeti baj kapcsán nyomatékosan hangsúlyozni kell a pénzrendszeri összefüggéseket mint alapokot. Azaz, a közvélemény által nyomást kell gyakorolni a kamatos pénzrendszer megszüntetéséért. Ahogy a kommunista rend föladta önmagát, úgy a kamatos pénzrendszerrel is megtörténhet ugyanez, ha a közvélemény tudatában van pusztító hatásainak.  

2.) Időnyerés és a környezetvédelem arányos képviselete a társadalomban:
a) Természetvédelem
b) Természetes génbankok gyarapítása, védelme (hagyományos gyümölcsök, háziállatok, gabonafélék stb. természetes telepe, gyűjtése, szaporítása, divatba hozása)
c) Környezetvédő adórendszer (cserébe kevesebb jövedelemadó)
d) Vétójoggal is rendelkező  környezetvédelmi szószóló
e) A környezetvédelem-ismeret mint alaptantárgy a számtanhoz és anyanyelvhez hasonlóan
f) Alapvető jogként -- ne csak "mellékjogként" -- ismerje el az alkotmány az ép környezethez való jogot.





Ez nincs kéziratban, nincs kinyomtatva, Karcsi szedte-e ki?

Kiszely Károly: A végső ok: a kamat

A környezetrombolásban és az ellene való harcban igenis vannak elsőbbségek. Úgy, ahogy ok és okozat viszonylik egymáshoz, pl. a fegyverkezés és "békés" környezetszennyezés, gépkocsiközpontú közlekedés és építkezési téboly, vegyszerzabáló futómuskátli és Kupa Mihály ostoba adórendszere mind-mind egymás mellé rendelt természetgyilkolási módok - de okozati jellegűek.

Az alapvető ok a kamatos pénzrendszer. A kamat ugyanis még meg nem termelt, el nem adott értéket jelent, kényszerít ki pénzügyi eszközökkel. A kamatot utól kell érni, ezért kell egyre több vegyszert, bóvlit, fegyvert, újabb és újabb igényeket kitalálni, felkelteni és kielégíteni, ezért kell háborúkat szítani, de legalábbis jóideig tombolni hagyni.

Kell. A kamatos pénzrendszerben ezt tenni KELL. Ha nem ez történik, akkor következik a munkanélküliség, pénzügyi összeomlás, demagógia, lázongások, bűnözés. Tehát háború így is, úgy is.

A kamatos pénzrendszert kell tehát célba venni, gyilkos, rákos, daganatszerű voltát kimondani, a közvéleményt erről a tényről fölvilágosítani. Különben minden környezetvédelmi küzdelem csak figyelemelterelő onanizáló rítus marad. A kamatos pénzrendszer megszűntetése nélkül a "minőségi növekedés", mint vagylagos lehetőség is csak blöff. Hiszen a napelemek és napsugárgyűjtők, és a velük termelt villanyáram tárolása, vagy az álzöld és áltermészetgyógyász szennyirodalom áradata is jócskán megterheli a természetet. Márpedig a kamatos pénzrendszer az ilyen áradatokat is kikényszeríti.

Minőségi fejlődés, minőségi növekedés mint olyasmi, ami nem blöff, csak a kamatos pénzrendszer megszüntével képzelhető el. Ebben az esetben is van sorrend, ha nem is időbeli, de fontosságbeli.

A kamatos pénzrendszer megszüntetése nem reménytelen, ha romboló hatását tudatosítjuk a közvéleményben. Ahogy a kommunista rendszer föladta önmagát, úgy áshatjuk alá a kamatos pénzrendszert a közvélemény erejével. A volt "Harmadik Világ" ebben segítségünkre lehet. A környezetvédőknek világszerte van akkora szavuk, hogy kinyilvánítsák a kamatos pénzrendszer elleni harc szükségességét. Hogyan is tegyék ezt? Scipio Africanus módjára - akár alkalmas ez, akár nem - tegyük szóvá valamennyi ügyünk kapcsán a kamatos pénzrendszer daganatszerű voltát és megszüntetésének szükségességét. Vagy időben megszüntetjük a kamatos pénzrendszert, vagy elpusztulunk -- szó szerint ez a választási lehetőség. És amit legfőképpen hangsúlyozni szeretnék: ne essünk áldozatul egyfajta hamis és szűk moralizmusnak vagy aufklérizmusnak. Igaz, hogy a környezetvédelem erkölcsöt is, tudást is igényel. De a fő mozgatórugó az anyagi érdekeltség. Kár, hogy a környezetvédők többsége a saját szűk moralizmusában fulladozik, és ettől merül ki, alig érve el eredményt.  

   1 A Dráva elleni sok gyilkos terv csak a horvátországi háború miatt tetszhalott, de azonnal életre kel, ha kezd rendeződni a helyzet. Az egyetlen esély, ha ennek elébe vágunk, és most helyeztetjük a legszigorúbb védelem alá a magyar Dráva- és Mura-partot.  

   2 Szinte mindenki megfeledkezik róla, hogy a Mura magyarországi szakasza is (helyenként) a Drávához hasonlóan fokozott védelemre érdemes!

   3 Azóta egy nemzetközileg elismert nemzeti park alakult Ausztriában: a fertő-tavi. Az is a magyar kezdeményezés hatása.

   4  Kifejlett békát vagy gőtét ne hurcoljunk el élőhelyéről, mert azzal csak ártunk.  

   5  A szitakötőknek "létrára" van szükségük, azaz egy-két vízből kiálló nádszálra vagy vesszőre.

   6  Egy-egy őshonos növényfajhoz kb. húsz állatfaj kötődik.

   7  A 22 éve ígért Hohe Tauern Nemzeti Park azóta sem alakult meg, de a magyar kezdeményezés hatására (!) létrejött az osztrák Fertő-tavi Nemzeti Park. Ez Ausztria első és eddig utolsó nemzeti parkja.

   8 A természet valódi tisztelőinek azért is ellenszenves a golfsport, mert az, mint a környezetpusztításban élenjáró pénzemberek és sznobjaik kedvtelése, egyben a természetrombolás jelképe.

   9 Lábjegyzet: * Azóta megalakult a Fertő-tavi.

   10  Nem arról van szó, hogy mi személy szerint kölcsönt veszünk-e föl, vagy sem, hiszen mint állampolgárok, alkalmazottak, üzletfelek stb. ebben a pénzügyi szövevényben élünk.  

   11  A kamatos pénzrendszer okozza az életszínvonal és gazdasági növekedés összefüggésének paradoxonát: ha a nemzeti össztermék nem csökken, hanem állandó, akkor az életszínvonal viszont nem állandó, hanem csökken. Az életszínvonal stabilitásához bizonyos százalékú gazdasági növekedésre van szükség. Az életszínvonal emelkedéséhez még ennél is nagyobb gazdasági növekedésre. Ez az összefüggés nem tűnik sem logikusnak, sem normálisnak, ámde a kamatos pénzrendszer természete idézi elő ezt az -- ember és természet számára -- már gyilkossá váló féloldalas viszonyt.  Pénzrendszerünkben tehát egyre többet kell termelnünk és fogyasztanunk, csak azért is, hogy életszínvonalunk ne romoljék.  Nem abszurd helyzet?  Csupán évi néhány százalékos gazdasági növekedés esetén a termelés és fogyasztás 10-20 év alatt megduplázódik. Ez a kényszer mesterségesen, de törvényszerűen programozza be mindennek a fölélését. Ebben a közegben a környezet- és természetvédelem önmagában csak önámítás. Pénzrendszerünk az emberiséget a természet törvényeivel homlokegyenest ellentétes, mesterkélt törvények szabta pályára kényszeríti. Pénzrendszerünk a halál rendszere.

   12  Azt is mondhatnánk, hogy a kamatos pénzrendszer mozgatta piacgazdaság: ál-piacgazdaság, mert a  kereslet-kínálat természetes összjátékát fondorlatos, brutális és az egész életet átszövő reklámáradattal alapvetően megzavarja. A kamatos pénzrendszer mozgatta piacgazdaság a tervutasításos rendszer leplezett édestestvére.  A hagyományos (a természetes, "sztatikus") piacgazdaság valóban szabad piacgazdaság. Ezzel szemben a "dinamikus" piacgazdaság nem szabad, mert a kereslet-kínálat (a "láthatatlan kéz") mozgását konkrét érdekcsoportok határozzák meg, az egész életet szuggesztíven átszövő, a lelkeket, szellemet, igényeket bábként mozgató reklámözönnel. Az újkori piacgazdaság burkolt diktatúra, a tervutasításos rendszer a maga nemében "tökéletes" változata: időszakos, helyi, viszonylagos jólétbe csomagolva termi a nyomort, szennyet, kárt, pusztulást.

   13 Látványosan illusztrálja ezt a tényt a futómuskátli ausztriai elterjesztése, ez a látszólag semleges és ártatlan dolog. A vegyipar -- reklámba bújtatott -- vezényszavára szinte Ausztria egész lakossága lecserélte a hagyományos, nem vegyszerigényes állómuskátlit az óriási vegyszermennyiséget igénylő, csak vegyszerek hatására szépen növő futómuskátlira. E szörnyvirág naiv tömegimádói a háttérről mit sem tudnak.  

   14  Fordítva viszont sajnos igaz: az antiszemiták gyakran fölületes bankellenesség formájában szónokolnak. De a kettő jól elkülöníthető. Az antiszemita "bankbíráló" ugyanis érintetlenül hagyná a rendszert, csupán magát és elvbarátait ültetné mások helyébe! Szerinte nem a rendszer rossz, hanem csak bizonyos egyének teszik azzá, "árja" kézben a kamat sem kártékony  -  úgy véli.



Vissza a kezdethez