AZ ÉLELMISZERTERMELÉS ÉS A NÉPESEDÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI A
KÖRNYEZETVÉDELEM GONDJAIVAL
Az átlagember naponta másfél kilogramm szilárd táplálékot és másfél liter
folyadékot fogyaszt. Táplálékának jelentõs részét fõzve, sütve,
melegítve fogyasztja, amihez ugyanúgy tüzelõanyagra van szüksége, mint a
komfort érzetét biztosító kb. 20 fokos hõmérséklet eléréséhez. Ez
utóbbihoz szükséges ruházatát és hajlékát is jelentõs részben a
mezõ- és erdõgazdaságban termelt alapanyagok biztosítják. 5,5
milliárd ember fenti minimális szükségleteinek biztosítása óriási terheket ró
környezetünkre.
A környezetszennyezés és az éhezés, a nyomor ugyanarra az okra vezethetõ
vissza, a túlnépesedésre. A gazdag országok túlnépesedése okozza az
elõbbit, a szegényeké az utóbbit.
Meglepõ módon a fejenként és évente elfogyasztott élelmiszer mennyisége
alig különbözik a leggazdagabb és a közepesen fejlett illetve szegény országok
esetében (egyaránt öt mázsa körül van). Sajnos a legszegényebb országokról
nincsen ilyen adatom. Róluk azt tudom, hogy 1500-1800 kalória körül van a napi
fogyasztásuk, a 2600 kalóriás világátlaggal és a leggazdagabb országok
3200-3400 kalóriás átlagával szemben.
A leggazdagabb országokban 120-130 kg gyümölcsöt, 100-100 kilogrammnál több
zöldséget és húst fogyasztanak és 40 kiló közelében van a cukorfogyasztás is.
Folyadékfogyasztásuk döntõ többsége sem víz, hanem tej és tejtermék
(2-300 liter/fõ), üdítõital 1-200 liter, sör vagy bor 100 liter
körül.
Fogyasztásukban relatíve alacsony a cereáliák, a burgonya és a zsír aránya.
Ezekben az országokban a legmagasabb az átlag életkor (76-78 év), legjobbak az
egészségügyi állapotok, legmagasabb az emberek fizikai és szellemi
teljesítõképessége. Táplálkozási szokásaikban gondot okoz a
túltápláltság, elhízás, egyes anyagok nem kívánatos mértékû felvétele
(nátrium, telített vagy telítetlen zsírsavak, alkohol, állati fehérje), és a
pazarlás.
A közepesen fejlett és szegény országokban a napi kalória felvétel a világátlag
és a gazdagok között mozog, gyakran megközelíti a leggazdagabbakat pl.
Magyarország 3200 kalória/nap/fõ, és a mennyisége sem kevesebb az öt
mázsánál, de lényegesen rosszabb az összetétele. 30-60 kg gyümölcs, 50-80 kg
zöldség, 20-30 kg cukor 40-70 kg hús, viszont 100-140 kg cereália 100 kg
feletti burgonyafogyasztás, sok zsír fogyasztás jellemzi õket.
Táplálkozási szokásaik és lehetõségeik következménye a túltápláltság, az
elhízottság, a táplálkozási eredetû betegségek, a rosszabb általános egészségügyi
helyzet és hiányos kondíció, a rövidebb élettartam, a gyengébb fizikai és
szellemi teljesítmény. A fogyasztás ezekben az országokban is pazarló azonban
ellentétben a gazdag országok csoportjával itt a pazarlás ellenére sincs
biztosítva az emberek harmonikus tápanyag, vitamin és mikroelem ellátása. A
szegényebb országokban már a társadalmi igazságtalanság is szerephez jut a
táplálkozási anomáliák kialakulásában.
A legszegényebb országokban már az átlagos 1500 kalória is alultápláltságot,
éhezést jelez, amit katasztrofális mértékben súlyosbítanak az igazságtalan
elosztási viszonyok. Ezeket az országokat rendszeres éhínségek sújtják, ezekben
a legalacsonyabb az átlag életkor, legrosszabbak az egészségügyi körülmények, a
nyomorúság és ínség között vergõdõk szellemi és fizikai
teljesítménye alig értékelhetõ.
A gazdag országok lakói közé sorolható mintegy egymilliárd ember. Ez a csoport
nemcsak önellátó, de ez az országcsoport állítja elõ a világ
élelmiszertartalékait az élelmiszersegélyek forrásait, úgy, hogy lakosságának
mindössze 1-5 százaléka foglalkozik élelmiszertermeléssel. A középsõ
csoportba az önellátó országok mintegy 3 milliárd lakosa tartozik, akiknek
20-80 százaléka foglalkozik élelmiszer termeléssel. A legszegényebb országok
éhezõ, nyomorgó lakossága 90-95 százalékban élelmiszertermeléssel
foglalkozik mégsem képes az önellátásra még a legelemibb szinten sem. Ebbe a
csoportba már több mint másfél milliárd ember tartozik és számuk nyomasztóan
növekszik.
Sokan vagyunk, több mint negyvenhatan négyzetkilométerenként világviszonylatban
(120 millió km2-en 5.5 milliárdnyian). Magyarországon 115-en Hollandiában
Belgiumban 3-400-an. Magyarországon egy futballpályányi terület jut
mindegyikünkre, melybõl az egyik térfél be van építve városokkal utakkal
ipartelepekkel és ennek a térfélnek a tizenhatosát borítják az erdõink.
A másik térfélen folyik az élelmiszertermelés. Halászó-vadászó õsünk
országrésznyi területeken kóborolt, hogy beszerezze a nyomorúságos létét
fedezõ minimális élelmiszermennyiséget, vajon hány napig bírta volna egy
fél futball pályán?
Hány napig bírta volna Hollandiában, ahol csak egy negyed futballpálya jut egy
lakosra amelynek az egyharmadán lehet csak élelmiszert termelni?
A nem öltözködõ, nem autózó, nem fûtõ, vegetáriánus
életmódot folytató szarvasok 0,3-an, az õzek ketten, a vaddisznók
0,4-en, a nyulak hatan, a fácánok húszan vannak km2-ként. Amikor már úgy
éreztük, hogy a varjak tûrhetetlen módon elszaporodtak, és elkezdték
irtani õket, akkor hárman voltak. Az összes emlõs állat és madár
együttes száma sem közelíti meg az emberi populáció átlagos
sûrûségét. Háziállataink állománysûrûsége viszont
megdöbbentõ képet mutat a táj természetes eltartóképességét
tükrözõ vadpopulációkkal összevetve. 20 szarvasmarha, 80 sertés, 35
birka, 400 baromfi négyzetkilométerenként.
Egy terület természetes eltartóképességét az adott területre jutó napenergia,
az odahulló csapadék mennyisége és a talajban lévõ felvehetõ
ásványi tápanyagok mennyisége határozza meg. Az ott élõ természetes
növénytársulások optimálisan hasznosítják ezeket a forrásokat és a legnagyobb
biológiai produktumot, szervesanyagot állítják elõ belõle. Ez a
szervesanyagtömeg azonban egyáltalán nem felel meg optimálisan az ott
élõ állatvilág táplálék igényeinek. Gondoljunk például az aljnövényzet
nélküli sûrû bükkösökre, fenyvesekre, de gondolhatunk a mocsarakra
és a füves pusztákra is. Az állatok fajösszetételét és sûrûségét a
táplálékhiány korlátozza azon a szinten ami a természetes populációkra jellemzõ,
azaz egy nagyon alacsony szinten. A természetes ellenségeit leküzdõ
ember, a táplálékhiányon úgy lett úrrá, hogy kipusztított maga körül minden
élõlényt, amit nem ehet meg. Ezt hívjuk mezõgazdaságnak.
A halászó, vadászó õsember tízezer éveken át szerény ártalmatlan
szereplõje volt a természet nagy színpadának, létszáma alig gyarapodott,
kártétele elenyészõ volt ( Florida három-Magyarországnyi területén a
múlt század végéig mindössze 30 000 szeminol indián élt nagy nyomorban
kõkorszaki színvonalon vadászva, halászva, ma ugyanott 12 millió ember
él). Kb. tízezer évvel ezelõtt azonban döntõ fordulat állt be,
amikor az õseink felhagyva a vándorló vadállat csordák követésével és
vadászatával letelepedtek, háziasította az állatokat és elkezdett földet
mûvelni. Ettõl a perctõl kezdõdött az a változás,
amely során néhány százezerrõl 5 milliárdra nõtt az emberiség
lélekszáma szoros összefüggésben az élelmiszertermelés fejlõdésével és
sajnos ez utóbbi során a környezet mind kíméletlenebb kizsarolásával.
A civilizáció története az emberi élet számára legkellemesebb helyeken
kezdõdött ( Kína, Mezopotámia, Egyiptom, Palesztina stb.), majd miután
túlnépesedett és tönkrement az a hely, egyre újabb, már kevésbé kellemes helyek
meghódításával és lepusztításával folytatódott (Görögország, Balkán, Róma, Európa
stb.). Mezopotámia az ésszerûtlen öntözés következtében elszikesedett,
Palesztina elsivatagosodott, a mediterrániumban az erdõk kiirtása a
legeltetés és az erózió az alapkõzetekig lepusztította a tájat. A
környezet pusztulása létalapjától fosztotta meg az ókori birodalmakat, amelyek
sorra meg is buktak, elnéptelenedtek és megkezdõdött a hidegebb,
ridegebb északi tájak meghódítása.
Amerika és Ausztrália felfedezése után már nincs több felfedezhetõ
terület tehát háborúkkal kell elhódítani a gyengébbektõl az életet
jelentõ földet. A területszerzõ háborúk napjainkig tartanak és ez
az egyik alapvetõ motiválója a népesedéspolitikának. Kellenek a fiatal
harcosok, a harcosokat szülõ fiatal nõk, az eltartásukhoz pedig
újabb földek, több élelmiszer és akkor újra többen lehetünk teljesítve a
bibliai parancsot szaporodunk, népesedünk és uralmunk alá hajtjuk a földet.
Azután egyszer kipusztul alólunk a Föld és úgy járunk mint a lemmingek vagy a
sáskák. Kinek jó ez? Kinek a rendelése ez? Miért jó az, hogy többen vagyunk és
meddig mehet ez még tovább? 8, 12, 15, 20 milliárdig? Miért nem volt és lenne
jó a jövõben is egy milliárdnyian lenni és ezen belül 200 millióan
Európában és három milliónyian Magyarországon?
Hárommilliónyi magyar között született meg Széchenyi, Kossuth, Petõfi,
Erkel és a nemzet sírjáról fantáziáló Vörösmarty Mihály is. Tényleg elsüllyedne
a nemzet, a keresztény világ, vagy az emberiség ha a jövõ eszményévé az
egyetlen gyermekét kiemelkedõ gondossággal nevelõ és taníttató
család modelljét állítanánk? Vagy netalán ezt csak másoktól várjuk el, miközben
mi vígan szaporodunk, hogy felebarátainkat uralmunk alá hajthassuk? Ezekre a
kérdésekre választ kell adni, mielõtt túlzó követeléseket fogalmaznánk
meg a mezõgazdaság környezetkárosító hatásai kapcsán.
A mezõgazdaság által okozott környezeti ártalmak közül szinte mindig a
mûtrágyákról, a növényvédõszerekrõl és a gyomirtókról esik
szó. Pedig a mezõgazdaság tízezer éves a környezetet pusztító, de egyben
az ember felemelkedését szolgáló történetében, ez az utolsó ötven év amióta
vegyszereket használunk csak egy epizód és ma sem ez okozza a legfõbb
gondot.
A mezõgazdaság által okozott környezeti károk legfõbb eszközei
évezredek óta változatlanul a balta, a fûrész, a tûz, az eke, a
lapát, a talicska és a legeltetés. A túlnépesedés következtében egyre újabb
erdõket vágunk ki évezredek óta, egyre újabb mocsarakat csapolunk le,
egyre újabb folyókat szabályozunk, felégetjük a természetes növénytakaró
maradványait, kiszántjuk a földbõl a gyökereiket és miután maradéktalanul
elpusztítottunk mindent akkor bevetjük. A terményt elfogyasztjuk jószágainkkal
együtt és csak egy töredéke jut vissza trágya formájában a földbe. Az
elfogyasztott élelmiszerek nagy része hõ és mozgási energiává alakul,
más része szemétté és szennyvízzé válik és örökre elvész a termõföld
számára. A földmûvelés és a túlzott mértékû legeltetés a
növénytakaró nélkül maradó földek eróziójához és elsivatagosodáshoz vezet.
Egyes térségekben a krónikus tüzelõanyag-hiány is hozzájárul ehhez a
folyamathoz. Az esõerdõk irtása, az északi erdõk túlzott
ütemû kitermelése, az elsivatagosodás, a globális felmelegedés, amelyben
a mezõgazdaságnak is van szerepe (kérõdzõk), de
fõleg a túlnépesedés klimatikus változásokhoz vezet beláthatatlan
következményekkel.
A vegyszerek csak ott okozhatnak károkat ahol használják õket. A Föld
nagy részén gyakorlatilag egyáltalán nem használnak vegyszereket mert nincs rá
pénzük. A legjelentõsebb, extenzív mezõgazdaságot folytató
országokban, olyan alacsony az egy hektárra esõ vegyszer felhasználás,
hogy az még esetleges szakszerûtlen alkalmazás mellett sem okozna
számottevõ környezeti kárt. Ezekben az országokban az egy hektárra
esõ vegyszerfelhasználás 25 kg alatt van (Egyesült Úllamok, Kanada,
Ausztrália, Szovjetunió utódállamai). A mezõgazdasági kemikáliák
szakszerûtlen és ésszerûtlen felhasználása elsõsorban
Nyugat-Európában és Japánban, másodsorban Közép-Európában okozhat környezeti
károkat, ahol az egy hektárra esõ felhasználásuk meghaladja a 200 kilogrammot,
helyenként a 400-at is.
A mûtrágyák használata kevésbé kockázatos mint a növényvédõszereké
és a gyomirtóké. Ahol már ezer éve folyik mezõgazdasági termelés vagy
még régebben ott olyan mértékben elfogytak egyes kulcsfontosságú elemek a
talajból, amit csak mûtrágyával lehet pótolni (P, K, Mg stb.). A
vetésváltással és az ugaroltatással csak egy sokkal alacsonyabb termésszintnek
megfelelõ tápanyagállapotot lehet elérni nitrogénbõl.
Szakszerû tápanyag-utánpótlás és talajmûvelés mellett a
tápanyagokat felveszik a növények és az nem kerülhet sem a talajvízbe, sem az
élõvizekbe. A talaj elsavanyodása megakadályozható. Mindez természetesen
nem mond ellent, sõt a szakszerûség egyenesen feltételezi azt,
hogy minden lehetséges szervesanyagot, amit a föld megtermett visszajuttassunk
a földbe eredeti vagy komposztált formában. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy
az anyag és energia megmaradás elve épp a mi kertünkben bukik meg, ahonnan
állandóan elhordhatunk illetve elhasználhatunk anyagokat anélkül, hogy
pótolnánk.
A növényvédõ szerek használata nem nélkülözhetetlen. Egyes kultúrákban
egyáltalán nem használnak pl. kukorica, másokban csak ritkán ha valamilyen
epidémia lép fel pl. gabonafélék, tömegtakarmányok, legelõk, kaszálók,
márpedig ezek foglalják el a mezõgazdasági terület nagyobbik felét. A
legtöbb növényvédõ szert a kertészeti kultúrákban, a
szõlõben, gyümölcsösökben és a zöldségtermesztésben használják.
Az árutermõ ültetvényekben általában biztosított a szakszerû
alkalmazásuk és ez csökkenti a kockázatot. A házikertekben, hobbykertekben,
üdülõhelyeken és általában a lakott területeken jó lenne ha minimálisra
csökkenne a használatuk mert ott sem a szakszerûség, sem a biztonság nem
garantálható. Szerencsére nálunk a közterületeken minimális mértékben, az
erdõgazdaságokban pedig egyáltalán nem használnak növényvédõ
szereket.
A gyomirtók használata mérsékelhetõ, kiskertekben teljesen
mellõzhetõ.
Környezetvédõ körökben gyakran elhangzik az, hogy egyes régi fajták
mûtrágyázás és növényvédelem nélkül is jól teremtek és hogy ezeket
feleslegesen váltották fel a sok mûtrágyát igénylõ új fajtákkal.
Össze kell hasonlítani a korabeli "jó terméseket" a maiakkal és máris
világossá válik hogy közben három-négyszeresére nõttek a termésátlagok.
A világviszonylatban is kiváló Bánkuti búza termésátlaga a harmincas-negyvenes
években nem érte el a legjobb években sem a 15 mázsát, a nyolcvanas években az
új fajták és a megváltozott agrotechnika következtében az országos átlag 50
mázsa felett volt.
Az elmúlt években visszaesett a mezõgazdasági kemikáliák forgalma egész
közép- és Kelet-Európában. Egyes országokban felére harmadára csökkent a
felhasználás. Nálunk is. A termésátlagok rohamosan hanyatlanak, az
élelmiszerhiány és az import egyre növekszik.
Másik közkeletû vélekedés, ami a fentiekkel is összecseng, hogy talán nem
esnének vissza a termésátlagok a múlt századi szintre akkor sem ha nem
használnánk vegyszereket és gépeket mert azóta a tudomány sokat
fejlõdött és a nemesítés is látványos eredményeket ért el. Sajnos ez sem
igaz, a tudásunk éppen a vegyszerekben és a gépekben manifesztálódott és a
nemesítés eredményei is a gépesített, vegyszeres technológia kínálta
lehetõségek realizálására irányult. Tehát az a feltételezés, hogy az új
fajták a régi körülmények között is megállnák a helyüket nem igaz, sõt
ebben az esetben jöhetnek a régi fajták és velük együtt a fogyasztói társadalom
ellentéte a nélkülözõ, éhezõ társadalom. Véleményem szerint
valahol a kettõ között van a szerényen fogyasztó, szegényesen
élõ, de a környezetét a jelenleginél kevésbé kizsákmányoló, kevésbé
szennyezõ társadalom. De vajon elég-e ez a jelenlegi 5,5, a 2030-ra
várható 8-9 milliárd és a késõbbiekre elõrejelzett 12 milliárd
embert számláló bolygónk jövõje szempontjából. A következõ 3-500
évben biztos, hogy nem leszünk kevesebben mint jelenleg. Nem átmeneti
jelenségrõl van szó, amit csak át kell vészelni és azután minden rendben
lesz.
Visszatérõ probléma évezredek óta a túlzott mértékû állattartás,
legeltetés. A leggazdagabb országok környezetvédõi rokonszenveznek és
propagálják is a vegetáriánus életmódot, vagy legalább a kevesebb állati
fehérje fogyasztására alapozott reform étrendet. Gyakran emlegetik, hogy 1
kalória állati termék elõállításához az állat 6 kalóriányi takarmányt
fogyaszt el. Ez igaz, de legyünk óvatosak a levonható következtetésekkel.
Valóban pazarló eljárás ez, ha emberi fogyasztásra is alkalmas gabonafélékkel
takarmányozzuk az állatokat (Európa baromfi és sertés tartására ez elég
jellemzõ), vagy olyan helyen legelnek, ahol emberi fogyasztásra is
alkalmas élelmiszernövényeket lehetne termeszteni ( természetesen a
legelõk, kaszálók, rétek feltörése után, ami szintén nem természetbarát
technológia). De segítene-e ez a Szahel övezet éhezõin, akiknek szinte
kizárólagos élelmüket, az emberi fogyasztásra alkalmatlan kórókat rágcsáló
állataik szolgáltatják, vagy Dél-Úzsia népének, akiknek egyetlen állati
fehérjeforrását a tejet szintén a másképp nem fogyasztható
fûfélékbõl állítják elõ sovány tehénkéik. A világ
hústermelésének jelentõs hányadát az ausztráliai, amerikai, orosz,
kínai, mongol sztyeppéken, prériken, pampákon legelõ marhák és birkák
szolgáltatják egy relatíve kevésbé természetromboló gazdálkodás keretében.
Mindaddig amíg ez nem válik olyan mértékûvé, ami meghaladja az adott
legelõk eltartóképességét, mint a Szahel övezetben, addig nem kellene
kifogásolnunk. Ha a leggazdagabb országok lakói az egészséges mértékig
csökkentik a húsfogyasztásukat, helyesen teszik, de azt hogy csökkentsék-e az
állattartást azt csak azután döntsék el ha választ adtak arra a kérdésre, hogy
adtál-e enni az éhezõknek?
Biogazdálkodás, organikus gazdálkodás, autarchikus kommunák, alternativ
közösségek: kedvenc gyermekkori olvasmányaim legszebb lapjai elevenednek meg
ezekben romantikus vállalkozásokban. Verne figurákat és Robinson Crusoet
idézõ hõsök túrják a földet, gyûjtögetik a gyógyító
füveket, s legeltetik állataikat szerte Európában és Észak-Amerikában.
Szavaikból úgy tûnhet, hogy kemény fizikai munkával és nagyon szerény
életvitel mellett a közösségük önfenntartó. Szeressük ezeket a felebarátainkat
is, érdeklõdjünk életük és tapasztalataik iránt, mert biztos hogy
tanulhatunk is tõlük egyet s mást, de ne áltassuk magunkat és
fõleg ne hirdessük ezt mint egy társadalmi alternatívát, mert ezek a
közösségek a gazdag társadalmak élõsködõi, akik jómódú szüleik,
támogatóik adományaiból, a társadalom nagyvonalú szociális ellátmányaiból
(munkanélküli segély, betegbiztosítás, szociális segélyek, tartásdíjak) élnek
elsõsorban. Igénybe veszik a modern társadalom szolgáltatásait, utak,
közmûvek, hírközlés stb., de nem járulnak hozzá a fenntartásukhoz. Nem
véletlen, hogy ezek a mozgalmak csak a leggazdagabb országokban léteznek, vagy
a még gazdagabbak neo vagy antineokolonializmusaként jelennek meg egyes
fejlõdõ országokban. Üdvözöljünk tehát minden olyan törekvést,
akik igyekeznek saját élelmiszer ellátásukat részben vagy teljesen megoldani
vegyszerek, gépek és külsõ energia felhasználása nélkül, a szûkebb
és tágabb környezetük rombolása nélkül. Ne becsüljük le azt sem ha munkájuk
eredménye csak részleges önellátáshoz elegendõ, de ne is értékeljük túl
ezeket a törekvéseket mert azzal nevetségessé tennénk magunkat és a
környezetvédõ mozgalmakat. Ne képzeljük, hogy 5-10 esetleg 12 milliárd
felebarátunk élelmiszer ellátása a következõ félévezredben ilyen módon
megoldható.
Tehát lehet-e vegyszerek nélkül gazdálkodni? Természetesen lehet, de csak azon
a szinvonalon, ahogy az a vegyszerek megjelenése elõtt. Lehet-e élni a
környezetet károsító mezõgazdaság nélkül? Természetesen lehet, ha nem
leszünk többen mint akkor (10 fõ/km2), és be is érjük annyival.