A közelmúltban
hírek jelentek meg a sajtóban egy bizonyos Bulányi Györgyről. A Magyar
Katolikus Püspöki Kar rehabilitálta őt, visszaállította egyházi jogaiba s az
egykori piarista szerzetes 1997 óta végre újra legálisan, templomban misézhet.
E mögött a rövid hír mögött nemcsak egy ember hányódása van a történelem
sodrásában, hanem egy kevéssé ismert mozgalom fél évszázada is.
Ez a
Bokor-mozgalomnak nevezett szerveződés a római katolikus egyház tagjaiból
alakult. Klasszikus civil szerveződés módjára alulról indult. Sosem vált
politikai szervezetté, ennek ellenére egész története alatt rendszeresen
konfrontálódott az állami hatalommal. A pártállam a rendszerre veszélyes
csoportosulásként tartotta számon. Amint látni fogjuk, volt alapja ennek a
feltételezésnek, pedig a Bokor sohasem kereste az alkalmat arra, hogy
"megdöntse a fennálló államrendet".
A Bokornak nem
voltak "e világi" céljai. Tagjainak az volt a fontos, hogy
kereszténységüket megéljék, s közelebb kerüljenek Istenhez. A jézusi szeretetet
képviselték következetesen, így kerültek szembe a politikai hatalommal, noha
nem ez volt a céljuk, ez csak magatartásuk következménye volt. Így lett a Bokor
'kváziellenzék'. (A kvázi szóval a jelenséget kívánom jelölni, ez nem a Bokor
tevékenységének lefokozása.)
Magyarország
a második világháború során szovjet megszállás alá került, s eldőlt, hogy Európa
keleti, immáron "szocialista" részéhez fog tartozni. 1945 után ugyan
elindult a demokratikus politikai élet, de néhány év alatt a kommunisták
felszámolták a pártokat, s átvették a politikai hatalmat.
A kommunista párt
az 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választásokon hetven képviselői helyet
szerzett meg a négyszázkilenc mandátumból.[1] 1949-re szovjet segédlettel
elüldözték vagy letartóztatták a polgári pártok vezetőinek nagy részét, így a
kommunista párt (akkor MDP) befolyása alatt álló Magyar Függetlenségi Népfront
szerezte meg a parlamenti választásokon leadott szavazatok 96,2%-át.[2]
Ezt az óriási
befolyást a párt időközben nemcsak a politikai életre terjesztette ki, hanem a
társadalom alrendszereinek minden területére (jog, oktatás, művelődés, gazdaság
stb.). Ennek a "programnak" az volt az egyik alapvető célja
"hogy demobilizálják a társadalmat. Ha kényszeríteni lehet az embereket arra,
hogy kizárólag azoknak a céloknak és programoknak a keretén belül
gondolkozzanak, érezzenek, cselekedjenek, amelyeket a párt ír elő a számukra,
akkor ezzel meg lehet fosztani őket attól a lehetőségtől, hogy bármiről is
másképpen gondolkodjanak, hogy másképpen érezzenek és cselekedjenek".[ 3]
Fontos tényező volt
ebben a "demobilizálásban" a vallási élet és az egyházak elleni harc.
Marx terminológiáját használva a korabeli vezetők szívesen vélekedtek úgy, hogy
a vallás "a nép ópiuma, s ezenfelül a magyar egyházak, különösen a
katolikus egyház mint a felszabadulás előtti társadalmi rend szentesítője és
védelmezője igen nagy gazdasági és politikai befolyással rendelkezett".[4]
A katolikus egyház
1945 utáni történetét sokféleképpen osztották fel időszakokra. Én két fő
szakaszt különböztetek meg:
1.
Az
alapok megrendülnek. 1945-től a Kádár-rendszer megerősödéséig változó
intenzitással és módszerekkel kísérelték meg felszámolni az egyházat.
2.
Egyházüldözés
egyházi segédlettel. A hatvanas évek közepétől rövid távon nem volt már cél az
egyház megszüntetése, inkább átalakították, s eszközként használták fel az
állami gépezet részeként.
1945-től
- pontosabban a szovjet hadsereg bevonulásától - megkezdődött az egyházi
tevékenység alapjainak felszámolása. Ilyen alapnak számít az egyházi vagyon, az
egyház társadalmi kapcsolatai, szervezetei, az iskolák és az alsópapság a
szerzetesekkel együtt.
A katolikus egyház
óriási (862 704 holdnyi) földbirtokait 1945-ben a többi nagybirtokkal együtt
felosztották. Alig százezer hold maradt az egyház tulajdonában.[5] Az egyházat azért érintette érzékenyen ez a döntés,
mert intézményei működtetéséhez szüksége volt a földbirtokok bevételére. Az
egyéb befolyó összegek is nagyok voltak (adományok, intézmények bevételei
stb.), de ezek a föld nélkül nem voltak elegendők. Ezek után az egyház az állam
költségvetésére szorult, s növekedett a kiszolgáltatottsága. A maradék százezer
hold földet 1951-ig fel kellett ajánlaniuk az államnak.[6]
Nem kellett sokáig
várni a finanszírozási problémák megoldására, az állam "segített".
Csak 1946. július 18-a és 27-e között több mint ezerötszáz katolikus
szervezetet oszlatott fel Rajk László belügyminiszter.[7] A szervezetek nagy része
falusi, és munkásfiatalokkal, dolgozókkal foglalkozott, s a művelődést és a
nevelést szolgálták. Egynéhány újjáalakulva a betiltás után is működött, de
néhány hónap múlva újra megszűntek.
1948-ban az egyházi
iskolákra került a sor: 6505 tanintézményt államosítottak, ebből 5032 volt
felekezeti iskola.[8] A katolikus egyháznak ezek
után mindössze nyolc középiskolája maradt.[9] Időközben a hitoktatást is
fakultatívvá tették és szabályozták, így az egyház és az ifjúság kapcsolata
tovább gyengült.
A szerzetesrendek
működési engedélye 1950-ben "szűnt meg", s több ezer szerzetesnek,
apácának kellett elhagynia a rendházakat. Csupán az iskolák ellátására
maradhatott belőlük néhány tucat.
A fenti eseményeket
általában jól előkészítették. E lépések előtt vagy után a papokat bűnösként, a
népi demokrácia ellenségeként, összeesküvőként és egyéb módon járatták le. Ma
már közismert a Pócspetri-ügy, az Actio Catholica-per, a Mindszenty-per, a
Grősz-per stb. Az úgynevezett papi békemozgalommal megosztották a papságot. Az
1950-ben indított mozgalom célja az volt, hogy összegyűjtse a pártállamhoz hű
papokat, és saját céljaira felhasználja őket, mint lojális papi csoportot. A
többieket színvallásra kényszerítették a békemozgalommal.
Az állam 1951-től
kezdve rendeletben szabályozva gyakorolta a főkegyúri jogot, s az egyházi
tisztségek betöltéséhez az állam előzetes beleegyezésének szükségességét írta
elő.[10] Ugyancsak 1951-től a püspökök, majd a
hitoktatók és a papok is felesküdtek a Magyar Népköztársaságra és alkotmányára.
Sok ezer papot egyházi személyt internáltak és zártak börtönbe. Csak 1950.
június 7-9-én több mint ezer szerzetest és apácát telepítettek ki.[11]
1945-től 1953-ig
sikerült - az állam és az egyház hangoztatott szétválása helyett -
egybeforrasztani a két alakulatot. Ennek "megkoronázása" az Állami
Egyházügyi Hivatal megalakulása volt 1951 májusában, majd rögtön ezután
miniszteri biztosokat ültettek be az összes egyházmegyei hatósághoz és püspöki
irodába.[12]
Sztálin halála után
- a Nagy Imre-kormány idején - némi enyhülés következett, megszűntek az
internálások, s a hitoktatás és az egyházi szertartások ellenőrzése is
gyengült.[13] Ám 1955-ben Nagy Imrét felmentették
tisztségéből, s az egyháziak elleni 1953-ban félbemaradt perek tovább
folyatódtak.[14] 1956 után megkezdődött a
Kádár-rendszer "konszolidációja", s 1972-ig több mint százötven
egyházi embert ítéltek el.[15]
A
hatvanas évek elejére a pártállam elérte, hogy az egyház újra az állam részeként,
attól elválaszthatatlanul működött. Az állam pénzügyi támogatása és engedélye
nélkül nem dönthettek az egyházi vezetők. A Kádár-rendszerben már nem volt
szükség a nyílt elnyomás diktatórikus módszereire. A perek 1975-ig, a helsinki
egyezmény aláírásáig egyre ritkultak, de azért még folytatódtak, ám egyre
inkább gyakorlattá vált, hogy az egyházi vezetők maguk "raktak
rendet" papjaik körében, híveiknek pedig ők közvetítették az állam híreit.
Az 1950-es, az állam és az egyház közötti megállapodás második és harmadik
pontja szerint a püspöki kar elítél minden "az állam és rendje ellen
irányuló felforgató tevékenységet. Kijelenti, hogy az egyház törvényei szerint
eljár azok ellen az egyházi személyek ellen, akik a Magyar Népköztársaság
törvényes rendje és kormányának építő munkája ellen fellépnek".[16]
Ennek az lett az
eredménye, hogy a püspökök állami nyomásra, sőt gyakran önszorgalomból is
elnyomtak minden olyan kezdeményezést, amely a pozíciójukat az állammal szemben
veszélyeztette volna. Időnként komikussá vált ez a buzgóság:
"ganajazók"-nak nevezték azokat a püspöki körleveleket, amelyek
betakarításra, trágyázásra, vas- és papírgyűjtésre buzdították a híveket a
templomban.[17] A kádárizmus nyílt konfliktusokat
kerülő politikájának támaszaivá váltak azok az egyházi vezetők, akik mindig
"készek a rezsim politikai érdekeinek és döntéseinek szószólóivá
szegődni".[18]
Az 1950. évi és az
azután kötött megállapodásokhoz a magyarországi püspökök egyenesen Rómából
kaptak támogatást. A Vatikán és a Magyar Népköztársaság megállapodást kötött.
Ebben a Vatikán elfogadta, hogy az állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit
sem nevez ki egyházi méltóságra Magyarországon.[18] A Vatikán először kötött
megállapodást kommunista országgal, s ezzel az aktussal egy csapásra
legalizálta a magyarországi klérust és annak addigi működését.
Milyen tendenciák
voltak a hívők és a papok körében? A vallásosságot és az egyházhoz való kötödést
nehéz mérni. Ilyen mérőszám lehet például a vallásgyakorlat alakulása. Eszerint
a katolikus születésűeknek egyre kisebb aránya tartott igényt egyházának
szolgáltatásaira családi eseményeken (temetés, esküvő, keresztelő stb.). A
visszaesés nagymértékű. A papság létszáma is csökken, majdnem az 1950. évinek a
felére. Érdekes módon azonban a vallásosság nem hanyatlott, sőt, emelkedő
tendenciát mutatott a megkérdezettek körében.[20] A vallás gyakorlásának a
színtere a vallásos emberek közül soknak már nem a templom volt, a vallásosság
individualizálódott. Az egyház templomba szorításával egy időben ösztönszerűen
és/vagy tudatosan olyan formákat kerestek a hívők, amelyekkel az egyház
megőrizhet valamit a társadalmi hatásából. Ilyen formák voltak a kisközösségi
(bázisközösségi) mozgalmak.
A
kisközösségi mozgalmak kialakulása és erősödése olyan időszakban történt,
amikor a katolikus egyház sorvadásnak indul.[21] Az egyház beszorult a
templomba, s az egyházi tevékenység a vasárnapi istentiszteletekre, a
temetésekre, a keresztelőkre és egyéb szertartásokra korlátozódott. Az egyház
"szentségkiszolgáltatóvá" vált. Ugyanakkor az egyház elvesztette
missziós lendületét. Nem emelte fel a szavát a szegényekért, az erkölcsökért,
lényegében feladta, nem vállalta a keresztény elveket. Visszahúzódott a
magánéletbe, a közéletből kivonult, s a közérdekű kérdésekre nem adott választ,
legfeljebb az állami érdekeknek megfelelően.
A kisközösségek
mindezt kritikusan szemlélték, s megvalósították az ellenkezőjét. Kivitték a
kereszténységet a templomok falai közül az emberek közé, találkozóik
magánlakásokban, plébániákon voltak, táborokat szerveztek. (A templomokba
egyébként sem gyakran engedték be őket.) Kereszténységüket az élet minden
területén a társadalom "előtt élték". Következetesek voltak hitükben,
erkölcsükben. Nemcsak szavakban, hanem tettekben is igyekeztek megvalósítani
etikájukat; részt vettek a szegények megsegítésében, vállalták a katonai
szolgálatmegtagadásért kirótt büntetést stb.
Kisközösségi
mozgalmak külföldön és Magyarországon más egyházakban is működtek. Másik
elfogadott elnevezésük a bázisközösségek. Mint a nevük is mutatja, kicsik
voltak, általában hét-tizenöt fős közösségekből épült fel egy mozgalom. Közös
jellemzőik továbbá, hogy személyes ismeretségen, barátságon alapultak; tagjaik
elkötelezettek voltak a mozgalomnak; a szervezet decentralizált volt,
hierarchia helyett struktúrákat építettek ki; egyenlőség volt a tagok (vezetők
és vezetettek) között a, csoportok önállóan működtek, volt átjárás közöttük a
részvevők számára; nyitottak voltak a mozgalmon kívüliek felé.[22]
A katolikus egyházban
több kisközösségi mozgalom is kialakult. A legfontosabbak és legnagyobbak ezek
közül: a Regnum Marianum, a Focolare-mozgalom, a karizmatikus mozgalmak és a
Bokor-mozgalom.
A Regnum Marianum
(Mária Országa) elnevezésű mozgalom az 1903-ban alapított Regnum Marianum
Egyesület folytatásaként működött. Az egyesület ifjúsági munkával foglalkozott,
s a keresztény nevelést klubokban, táborokban, túrákon, tanfolyamokon és
előadásokon is megvalósította. 1948-as betiltása után - immár illegálisan -
újra működni kezdett. Az 1961-ben, 1965-ben és 1971-ben megtartott perekben
összesen húsz közösségi tagját ítélték két-nyolc évre.[23] A hetvenes évektől a
"tűrt" kategóriába kerültek. Tevékenységüket megfelelő konspirációval
- a háború előtti módon - folytatták: hét-három hetente tartották hét-tizenöt
fős közösségeik találkozóit, lelkigyakorlatokat és nyaranta táborokat
szerveztek.[24]
A Focolare-mozgalom
(focolare-tűzhely) olaszországi elődje mintájára Magyarországon a hetvenes
években jelent meg. Találkozóikon tíz-tizenkét fős közösségekben főleg a
Bibliáról beszélgettek, imádkoztak. Az államhatalom részéről
"figyelmeztetés"-nél nagyobb atrocitás nem érte őket.[25]
A protestáns
hatásra indult karizmatikus közösségek mozgalom a hetvenes években szerveződött
Magyarországon. Körülbelül tizenöt fős közösségeik két-három hetente
találkoztak, Bibliát olvastak, s imádkoztak a találkozókon. Jó kapcsolatokat
építettek ki a protestánsokkal is.
Ezeken kívül több
kisközösségi mozgalom is ismeretes, például az Új Katekumenátus-közösségek, a
Magyar karika-közösségek,[26] Éljük az Igét mozgalom és a
Taizéi esoportok.[27] Az említett
kisközösségeknek fontos közös jellemzője még, hogy laikusok és klerikusok
egyaránt részt vettek a közösségvezetésben, s ökumenikus kapcsolataik voltak.
A
Bokor-mozgalom "első" indulásának dátuma a második világháború utolsó
napjaira, 1945 márciusára tehető. Ekkor találkozott Bulányi György piarista
szerzetes Debrecenben Kolakovics horvát jezsuitával. Kolakovics római titkos
követként járta a térséget. Küldetése az volt, hogy felkészítse az egyházat az
illegalitásban való működésre.[28] Grősz József kalocsai
érsekhez, majd Mindszenty József veszprémi püspökhöz fordult segítségért.
Munkáját Debrecenben kezdte meg.[29] Egy hónap alatt négy
közösséget hozott létre munkásfiatalokból, diákokból és felnőttekből.[30] Feladatának azt tartotta, hogy a szovjet megszállás
alatt álló területeken fenntartsa az egyház működését az ateista hatalom
ellenére. Ennek érdekében kisközösségeket hozott létre, hogy ezekben éltesse
tovább az egyházat. Távozásakor diákokból álló közösségét Bulányi Györgyre
bízta. A diákcsoport tagjai 1948 őszétől "kirajzottak" az országba, s
a negyvenes évek végén Sopronban, Pécsett, Szegeden és Miskolcon is alakultak
közősségek.[31]
Az első időszak
munkáját gátolták az egyházellenes történések. Bulányinak - a többi
szerzetessel együtt - 1951-ben (az 1950-es egyezmény értelmében) el kellett
hagynia a rendházat. 1952-ben "a népi demokrácia megdöntésére irányuló
szervezkedés vezetésének" bűntettével vádolva az úgynevezett
Bulányi-perben tíz társával együtt elítélték kisközösségi tevékenysége miatt.[32]
Ugyanezért 1956-ban
újabb közösségi tagokat ítéltek el. A Bokor "terebélyesedése"
megakadt. Bulányi György 1960-ban szabadult amnesztiával. A papi pályára nem
térhetett vissza, s 1970-ig szállítómunkásként dolgozott.
1961 májusában
százhúsz (!) papot, apácát és civilt ítéltek el kisközösségi tevékenység miatt.[33] A katolikus püspöki kar körlevélben elitélte a
letartóztatottakat, s elhatárolódott az ilyen "felelőtlen egyházi
személyek cselekményeitől".[34]
Ezek után 1964-ben
a Vatikán megegyezést kötött a Magyar Népköztársasággal. A nagy perek után újjászemeződő
kisközösségek számára lassan világossá vált, hogy saját egyházi vezetőik nem az
ő oldalukon állnak. Közben folytatódtak a perek, szinte minden évben volt
valamelyik kisközösségi mozgalom ellen büntetőeljárás. Ebben az időben
(1964-1965-ben) fogalmazta meg VI. Pál pápa, hogy a kisközösségekre nagy
szükség van ott, "ahol súlyosan korlátozzák az egyház szabadságát".[35]
A hetvenes években
"finomodott" a kisközösségek elleni harc: az állam az egyházakat
felhasználva próbálta felszámolni ezeket a mozgalmakat.
A tipikus eljárás a
következő volt.[36]
1.
Adatgyűjtés.
A rendőrség és a titkosrendőrség adatokat gyűjtött a kisközösségi
tevékenységről, gyakran nyíltan fényképezték a találkozóra érkezőket, s igazoltatásuk
után felvették az adatokat.
2.
A
felettesek értesítése. Laikusok esetén a munkahelyi személyzetist bízták meg
azzal, hogy "elbeszélgessen" az illetővel a közösségi tevékenységrő1.
Egyházi személy esetén az Állami Egyházügyi Hivatal kapta meg a jelentést, majd
továbbította az illetékes püspöknek. A püspök az iroda igazgatójának vagy
helynökének adta át az ügyet.
3.
Szankciók.
Ha laikusról volt szó, a munkahely általában kilátásba helyezte, hogy a
"várható leépítések" ellenére mégiscsak meg tudnák tartani az illetőt
a munkahelyén, ehhez azonban az szükséges, hogy megszüntesse kapcsolatát a
közösséggel. Egyházi személyek esetén a püspök megbízottja
"kiszállt", s felszólította a plébánost, hogy küldje haza a közösségi
rendezvény részvevőit, és szüntesse meg a tevékenységét. Ennek az eljárásnak a
vége az is lehetett, hogy a plébánost áthelyezték egy másik egyházközségbe,
vagy felfüggesztették, s így próbálták megszakítani a közösségi tevékenységét.
Bokor-tagok szóbeli
közléséből tudom, hogy néha a rendőrség vagy a titkosrendőrség kihagyta a
feletteseket, s közvetlenül próbált hatni a közösségi tagokra. Ilyenkor gyakran
azzal fenyegették őket, hogy könnyen "véletlen baleset" áldozataivá
válhatnak, ha nem működnek együtt. Adatgyűjtést az Állami Egyházügyi Hivatal is
végzett. A feladatokat és az azok "megoldásához" szükséges adatokat
közvetlenül a püspököknek osztották ki. 1976-ban például százhúsz
kisközösségekkel foglalkozó pap adatait tartalmazó listát adtak át a püspöki
karnak. Ezek után következhetett a szokásos "ügymenet": fenyegetés,
felfüggesztés, áthelyezés és így tovább [37]
A szankciók tehát
enyhébbek lettek. Nem akartak mindenkit letartóztatni, inkább egzisztenciális
helyzetében próbálták a tagokat megrendíteni. Bulányi Györgyöt sem akarták még
egyszer bebörtönözni. Ehelyett azt tartották volna "tisztább"
megoldásnak, ha - Mindszenty példájára - eltávolíthatják az országból. 1976-ban
a vatikáni piarista generálist - Bulányi rendi felettesét - arra kérték, hogy
hívja el egykori szerzetesét az országból.[38]
A Bokor ez alatt az
idő alatt tovább növekedett, öntudatosodott, s egyre inkább megerősödött mint
"párhuzamos" egyház. A szamizdat tevékenysége is intenzívvé vált.
1971-től kezdve jelent meg a KARAJ (Karácsonyi Ajándék) című
kiadvány. Elkészült Bulányi György KIO (Keressétek Isten
Országát) című munkája. Ebben összefoglalta az újszövetségi evangéliumok
alapján követendőnek tartott eszményeket: a szegénység, az erőszakmentesség és
a szeretet értékeit. Bokor-körökben a nyolcvanas években már olvasták Bulányi
György Erény-e az engedelmesség? és Egyházrend című munkáját,
ezekkel - akaratlanul is - tovább bosszantva a hivatalos egyházi vezetést.
Az értékek
képviselete is egyre következetesebb lett. 1979-ben letartóztatták és elítélték
az első Bokor-beli szolgálatmegtagadót, majd egyre gyakoribb lett az ilyen
eljárás a Bokor-tagok ellen. A pápa 1980-as húsvéti levelében hangsúlyozta az
ifjúsági és kisközösségi munka fontosságát. Ezután Lékai László bíboros az új
stratégia szellemében először vett részt a már évek óta megrendezett nagymarosi
ifjúsági találkozón.[39] Ezt az alkalmat használta
fel arra, hogy megossza a kisközösségeket, s különbséget tett a jó és rossz
mozgalmak között. A Bokor természetesen kritikus látásmódja és következetessége
miatt a rossz kategóriába került.[40]
A körülmények
ellenére a Bokor-intézmények és a működési keretek is kialakultak. Hetente,
havonta tartottak közösségi találkozókat, nyári táborokat és lelkigyakorlatokat
pedig évente szerveztek. Ezeken 1989-ben már kétezren vettek részt szerte az
országban.[41]
A rendszerváltozás
után 1997-ig nem változott a Bokor hivatalos egyházi megítélése. Az egyházi
felső vezetésben még ma is ott ülnek az egykori békepapok és a pártállamot
kiszolgáló püspökök, akik - érthető módon - nem kedvelik a Bokor-mozgalmat. A
Vatikánban működő Laikus Kongregáció 1997-ben a Bokor eddig végzett
kisközösségi munkáját levélben ismerte el. A haladó főpapok és e levél
nyomására a püspöki kar feloldotta a mozgalmat eddigi büntetése alól.
A
Bokor nem dolgozott ki önálló, mindenkire kötelező érvényű dogmatikát. Mindig
nyitott volt minden vallás és vélemény iránt. A legtöbb Bokortag azonban
elfogadta és képviselte is a Bulányi által a Keressétek Isten Országát című
műben megfogalmazott elveket. Az alábbiakban ennek alapján ismertetem röviden a
Bokorra jellemző ethoszt, erkölcsi alapállást.
Az ezeroldalas mű
először gépelve, szamizdatként jelent meg 1968 és 1970 között. Az Irotron Kiadó
1990-ben három kötetben nyomtatásban is közreadta a művet. Az öt könyvből álló
írás a jézusi tanítást vizsgálja. A harmadik könyv (Az Út) azzal
foglalkozik, hogy mit kell tennie az embernek ahhoz, hogy Jézust követni tudja.
A legfőbb parancs,
az ember végső etikai értéke a szeretet.[42] Minden más csak ennek
kifejtése. A szeretet nemcsak a felebarátra, hanem az ellenségre is vonatkozik.
Minden emberre - különbség nélkül.
Az emberek az
anyagi javak miatt vannak "gondban". Életüket betölti az ezek után
való futkosás. Pedig a szerzés helyett az adás felel meg a szeretetetikának. Az
adásnak - nemcsak anyagi javakat, hanem az értékeket, a szeretetet stb.
illetően is önzetlennek kell lennie, nem várhat viszonzást. "Az önkéntes
adás legmagasabb foka a kéretlen adás."[43] A mozgalom hívei nem osztályharcos
szempontból éreztek együtt az elnyomottakkal, a szegényekkel. Akinek van rá
lehetősége, az segítse a rászorulókat.
A hatalom mindig
erő alkalmazásával jár. A jézusi eszménnyel nem fér össze a jog és a hatalom
logikája. Nincs visszaütés, hanem a szeretetnek megfelelően a megbocsátást kell
gyakorolni. Az állammal szemben a keresztények lojálisak: elviselik, tudomásul
veszik a létezését, de nem azonosulnak vele. Ennek érdekében vállalják az
üldözöttséget is.
Az "elsőkből
lesznek az utolsók" azt jelenti, hogy aki a társadalomban - az "e
világi" életben - vállalja a szolgálást, s nem tör más feletti hatalomra,
a szeretet törvénye szerint az lesz az első.
A fenti eszmények
gyakorolhatók a családban, az emberi közösségekben és az Istennel való közösségben.
A keresztények feladata szeretetközösséggé alakítani a családot, s mások előtt
is képviselni elveiket, kereszténységüket. Ennek része az imádság, az Istennel
való kapcsolat.
A
Bokor felépítése a jézusi példa alapján alakult ki. Igaz, a jézusi közösség
szervezete a szociológiában is megfogalmazódott: hatékony és intenzív emberi
kapcsolatok legfeljebb tizenkét-tizenöt fős közösségekben alakulhatnak ki.
Éppen ez az a mód, ahogy Jézus saját közösségét megszervezte a tanítványokkal.
A Bokor lényege a
kisközösségekből álló hálózat volt. A tiszta szerveződés folyamata szerint a
közösségek tagjai "felnövekedve" képesek lesznek rá, hogy maguk is
közösséget gyűjtsenek maguknak. Így terebélyesedik a Bokor. A valóságban
természetesen ez nem így valósult meg, hiszen nem mindenki képes arra, hogy
"tanítvánnyá" váljon és másokat is azzá tegyen.
A közösségek
nyitottak voltak, tagságuk általában tíz és tizenöt fő közötti. A közösségeket
csoportvezetők szervezték és tartották össze, s ők felügyelték a találkozókat.
A közösségek ágakba szerveződtek, s ágvezetőt választottak. Az ágvezetők tették
lehetővé az információ minden irányú áramlását.
Minden közösség és
minden ág önálló volt.[44] A közösségtalálkozókat
(általában, havonta, illetve két-három hetente) tetszőleges, a közösség által
választott tematikával tartották. Általában előre megbeszélt témákból mindenki
felkészült, s ezt beszélték meg a találkozókon. Általában imával és énekkel
kezdték és zárták az összejövetelt. A csoportvezetők, ágvezetők között sok volt
a fiatal (negyven év alatti), egyaránt lehettek papok és civilek, férfiak és
nők, idősebbek és fiatalok. Ez egyedül csak attól függött, hogy a közösség kit
fogad el. Nyaranta több közösség táborozott együtt, s évente "ágtalálkozókat"
is szerveztek.
Mint
már említettem, a Bokor 1971 óta rendszeresen jelentette meg a KARAJ-ként
emlegetett Karácsonyi Ajándék című füzetet. A Bokort az is
megkülönbözteti a többi kisközösségi mozgalomtól, hogy azokra nem jellemző az
írásbeliség. A KARAJ-t a közösségi tagok írásaiból
állították össze, az ágakhoz juttatták el, s láncszerűen másolták, így
kaphatták meg példányait a közösségek is. Megjelentek benne teológiai,
szépirodalmi, környezetvédelmi és családi írások, de a lelkigyakorlatok
előadásait és az egyházi vezetőkkel, illetve az állammal való levélváltásokat
is közölték. Helyet kaptak külföldi cikkek fordításai, s a Bokorral kapcsolatos
fontosabb ügyeket is megtárgyalták a KARAJ-ban. Egyes ágak,
közösségek saját kiadványokat is készítettek. Ilyen volt például a
Pálmafüzet címmel a Dunántúlon megjelenő periodika is. Ez a KARAJ-hoz
hasonló tematikával szerkesztődött.[45] A rendőrség és a hivatalos
egyházi vezetés nem szerette ezeket a kiadványokat. Több alkalommal elkobozták
őket, s arra is volt példa, hogy "sajtótörvénybe ütköző cselekedet"
címmel rendőrségi eljárást kezdeményeztek. Például 1983-ban két Bokor-tagot a
Trabantjukban leptek meg, s a fenti vád alapján elzárásra ítélték őket.[46] Az esetről beszámolt az ugyancsak szamizdatként
megjelenő Beszélő az évi 9. száma is, Rendőrségi eljárás a katolikus
ajándék irodalom ellen címmel.
A
kisközösségeket - és konkrétan a Bokort - nem fogadta el saját egyházuk, s az
állam részérő1 is folyamatos üldöztetésnek voltak kitéve. A pártállam és a vele
megalkuvó egyházi vezetők egymás szövetségeseiként vették ki részüket a Bokor
elleni támadásokból.
Jól jellemzi e
mozgalmak szerencsétlen helyzetét Hans-H. Hücking: "A bázisközösségek...
már puszta létükkel veszélyeztetik az állam és az egyház részben megvalósult,
részben csupán elérni kívánt békés egymás mellett élését - különösképpen akkor,
ha nyíltan kimondják az egyházban, a társadalomban és az államban mutatkozó
hiányosságokat (például az emberi jogok, a társadalmi igazságosság
megvalósulása, a fegyveres katonai szolgálat megtagadása, az ökológiai
megújulás terén), s ezek megszüntetésén fáradoznak."[47] Melyek azok a
jellegzetességek, amelyek miatt a katolikus egyház vezetői és az állam is
"közellenséggé" nyilvánította a Bokort?
A Bokor-ethosz -
bár teljesen megfelel a keresztény, jézusi elveknek - sok olyan tényezőt
tartalmaz, amelyek egyaránt nem feleltek meg sem az államnak, sem az egyháznak.
Ezek az elvek konkretizálódtak, megvalósultak a közösség életében.
A Bokor hivatal és
hierarchia nélkül működött, s ezt a működési elvet az egész egyház számára
felvázolták.[48] A közösségvezetők lehetek
laikusok is. A közösség miatt intenzívek és erősek voltak a személyközi
viszonyok, bizalom teremtődött a tagok között. A találkozókon rendszeresen
tanultak, ebből a szempontból a közösségek önképzőkörszerűen működtek. A
Bokor-ethoszt komolyan vették a tagok mozgalmukat néha önironikusan
"vértanúképző és -gyártó" szervezetnek nevezték. Az erőszakmentesség,
az ellenségszeretet értékeiért vállalták a börtönt is. Az engedelmességet a
lelkiismeret után helyezték, a legfőbb érték a szeretet, nem pedig az
engedelmesség, még az egyházi szervezeten belül is.[49]
Ha ezekhez az olyan
"apróságokat" is hozzátesszük, mint a cölibátus kritikája akkor
látjuk, hogy mennyire újszerű volt a Bokor magatartásmódja a maga korában.
Azzal, hogy ilyen módon szerveződött, a mozgalom kivívta maga ellen a haragot.
A közösséget nem lehetett manipulálni, befolyásolni. A személyes kapcsolatok
erőssége folytán szinte lehetetlen volt befurakodni ezek közé a csoportok közé.
A hagyományos titkosrendőri, ügynöki ellenőrző módszerek is csődöt mondtak.
A Bokor kiemelten
foglalkozott a fiatalokkal is, az állam pedig kiemelten védelmezte őket az
egyházaktól, a vallástól. Az állam részletesen meghatározta az időt, a
módszereket, a helyet, sőt még a demonstrációs eszközöket is az ifjúsági
egyházi foglalkozások számára.[50] A hivatalos egyház
tökéletesen megfelelt ezeknek: foglalkozásait ellenőrzött helyen és módon
tartotta, s az elsőáldozás és a bérmálkozás után többé már nem foglalkozott a
fiatalabb nemzedékkel. A Bokor ebből semmit sem tartott be, így bármikor
minősíthették összejöveteleiket összeesküvésnek és a népi demokrácia
megdöntésére irányuló szervezkedésnek". Az erőszakmentesség értékeit,
elvét különösen nem kedvelte az állam. A Bokor-tagok ráadásul a hetvenes évek
végétől még ezt is egyre intenzívebben gyakorolták.
Egy bennfentes
szavaival foglalhatjuk össze az eddigieket. Varga László, az egyházügyi hivatal
Csongrád megyei titkára jellemezte így a Bokor helyzetét 1981-ben: "Az
ember ma elsősorban nem azért megy templomba, hogy tömjénfüstöt szívjon, hanem
hogy közösségre találjon. Így alakultak ki a kisközösségek. Ezek veszélyesek,
mert hajlamosak a szektásodásra, támadják a háborúzást, a katonaság
megtagadására buzdítanak. Az állam a püspöki karra és az érseki karra
támaszkodik, hogy ezt a problémát elintézze. Ezek a kisközösségek ugyanis az
egyház számára is veszélyesek. Leginkább a Bulányi-áramlat, amely a katonai
szolgálat és a cölibátus ellen van."[51]
Az
egyház és az állam "közös vadászatá"-ra már láttunk példát. A
következőkben a szolgálatmegtagadás történetéből is kibontakozik kettejük
harmonikus együttmunkálkodása és a Bokor szerepe. Magyarországon 1989-ig nem
volt lehetőség arra, hogy aki akarta, fegyveres katonai szolgálat helyett civil
szolgálatként teljesítse a sorkötelezettségét. Több kisebb egyház tagjai már a
század eleje óta megtagadták a fegyveres szolgálatot,[52] de a történelmi egyházakban
ez a jelenség csak a hetvenes évek végén jelent meg. Az első katolikus
szolgálatmegtagadó a kisközösségek tagjai közül egy regnumos volt 1976-ban.
Harminchárom havi börtönre ítélték.[53]
1973-ban és
1975-ben már a Bokorban is felmerült a szolgálatmegtagadás igénye, de az erre
hajlókat akkor még lebeszélték erről a cselekedetről a közösségi tagok.[54] Merza József, egy négygyermekes matematikus
1979-ben, a behívása után megjelent a katonai parancsnokságos, s megtagadta a
katonai szolgálatot. Első fokon nyolc hónapra, másodfokon "csak"
pénzbüntetésre ítélték tettéért: harminchatezer forintot kellett fizetnie.
Ehhez az összeghez a kisközösségek is hozzájárultak, így segítették őt.
"Halmazatul" a munkahelyéről is eltávolították.[55] A Bokorból 1979-től 1989-ig
huszonnégyen kerültek börtönbe a szolgálatmegtagadás miatt. Nem volt kötelező
vállalni a megtagadást, mindenki maga dönthetett róla.[56] A szolgálatmegtagadók
ügyével rendszeresen foglalkozott a Beszélő is.[57] Az egyházi vezetés
1981-ben, majd később is elítélte a szolgálatmegtagadók viselkedését.
1981-től már nők is
megtagadták a fegyveres szolgálatot. Az egészségügyi, fordítói, müszaki
rajzolói és hasonló foglalkozásúakat ugyanis nyilvántartásba vették, s
katonakönyvet kaptak. A Bokorban húsznál több nő tagadta meg a katonakönyv
átvételét, általában a helyi tanács pénzbüntetést szabott ki rájuk.[58]
A férfiak évről
évre súlyosabb büntetéseket kaptak. A Demokratikus Ellenzék segítségével a
nemzetközi közvélemény figyelmét is felhívták az itthoni történésekre, így
1987-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága határozatot hozott, amelyben támogatja
a szolgálatmegtagadás és a lelkiismereti alapon való tiltakozás jogát [59] A tiltakozásba több nemzetközi szervezet is
bekapcsolódott.
A Bokor
szolgálatmegtagadói 1988. október 5-én tiltakozó demonstrációt szerveztek
Budapesten. Petíciót adtak át a parlament elnökének, amelyben az alternatív
szolgálat bevezetését kérték. Húsz társadalmi szervezet nyílt levelet írt az
alternatív szolgálat érdekében Grósz Károly miniszterelnöknek.[60] Az egyházi vezetők 1988. március 14-én találkoztak
a kormányfővel. Paskai László - korábbi nyilatkozatai ellenére - kérte, hogy
tegyék lehetővé az alternatív szolgálat bevezetését. Az erről szóló döntést
1989. márciusában hozta meg az Országgyűlés, s ekkor engedték haza a Baracskán
büntetésüket töltő szolgálatmegtagadókat.[61]
A
Bokor a tevékenysége, magatartása révén furcsa helyzetbe került: látszólag
szemben állt a katolikus egyházzal, s támadta azt. A valóságban azonban a Bokor
Nyugaton már közismert elveket fogalmazott meg és képviselt. Az
egyházszemlélete - amely kisközösségen és minden ember közösségén, nem pedig
hierarchián alapult - megfelelt a II. vatikáni zsinat szellemének. Eszerint az
egyház nem a klérust jelenti, hanem minden hívő beletartozik, "a földön
szerte élő mindmegannyi hívő a többivel közösséget alkot".[62]
A mozgalom
látszólag szemben állt az állammal, s ellenzéki magatartást képviselt. Ez a kép
azonban nem valós, csak látszólagos, mert a Bokor sokszor hangsúlyozta, hogy
nem áll szemben senkivel, s nem valami ellen lép fel, hanem valamiért. Nem
ideológiai, politikai, hanem erkölcsi felfogás szerint rendeződtek a
közösségei. A kádári "aki nincs ellenünk, az velünk van" elv ebben az
esetben nem valósult meg. Az állam sok mindenkit elviselt, aki nem lépett fel
ellene. Ez a nagyon korlátozott és ellenőrzött pluralitás tette - a többi
szocialista államénál - egy kicsit színesebbé, szabadabbá az életet
Magyarországon abban az időben. A Bokor mégsem fért bele ebbe a képbe. Az állam
nem tudta elviselni a mozgalomnak a passzivitásban is előtűnő másságát, azt,
hogy "porszem került a gépezetébe".
A Bokor társadalmi
hatása nehezen felmérhető. Sokan nem ismerik a tevékenységét. A Bokor tagjai
azonban "jó tanulók" voltak. Számos társadalmi szervezetet
alapítottak. A céljaik megfelelnek a Bokor-ethosznak, s igyekeznek ezeket
valóra váltani. Több szociális célú alapítvány (például a Harmadik Világ
Alapítvány), családdal, életmóddal, teológiával foglalkozó szemeződés
(például az Érted vagyok című folyóirat), környezetvédelmi, a civil
önállóságot, az erőszakmentességet szolgáló szervezet (Bocs Alapítvány, Alba
Kör stb.) kapcsolódik Bokor-tagok személyéhez.
A Bokor tehát - a
vádak ellenére - igyekezett lehetősége szerint az emberséget és a
kereszténységet mind jobban és a kornak megfelelően képviselni. Bulányi György
rehabilitálása után a mozgalmat egyelőre valószínűleg nehezen tudja befogadni a
hivatalos egyház keretei közé a jelenlegi klérus, de az egyház helyzete
valószínűleg rá fogja kényszeríteni arra, hogy tanuljon a Bokortól.
Szeretnék
köszönetet mondani Szabó Gyula mezőőrsi és Vincze József péri plébános úrnak a
dolgozat elkészítésében nyújtott segítségéért.
In: VALÓSÁG 1998/8.