Béke, Természet, Szeretet
David Korten: Tőkés társaságok világuralma
c. könyvéről (avagy mi történik manapság velünk, és hogyan)
A reménytől a válságig
A 20. sz. második felében olyan technikai eszközöket fejlesztett ki az ember, amelyek nagyobb sebességet, több választási lehetőséget, több szabadidőt és nagyobb kényelmet nyújtanak, megalkotta a világméretű irányítás első intézményeit (ENSZ, Világbank), Nyugat-Európa egységesült, megszűnt a Kelet és Nyugat közötti nukleáris fenyegetés, demokráciák alakultak a rab nemzetek országaiban. Az ember legyőzte a himlőt és a gyermekbénulást, a legutóbbi harminc évben a fejlődő országokban a várható élettartam egy harmadával nőtt, az öt éven aluliak halálozási aránya a felére csökkent. A gazdasági teljesítmény 1950 és 1992 között az ötszörösére nőtt, a kereskedelmi forgalom a tizenegyszeresére. Minden tudás, technika és szervezőképesség a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy megszüntessük a szegénységet, a háborúkat, a betegségeket, ne legyenek többé megélhetési gondjaink, és minden erőnkkel társadalmi, lelki és szellemi fejlődésünk felé forduljunk.
Az emberiség háromszoros válsága
Az aranykort ígérő vezetők és intézmények azonban nem váltják be ígéreteiket. Technikai csodák helyett biztos megélhetésre, megfelelő lakásra, szennyezetlen élelmiszerekre, jó oktatásra, egészségügyi ellátásra, tiszta és életteli környezetre lenne szükségünk, de ezek elérhetőségében egyre kevesebb ember hisz. A családok és közösségek által nyújtott hajdani biztonság felbomlóban van, a természeti környezet állapota romlik, csökken a nagy intézményekbe vetett bizalom.
A munkanélküliség, a csökkenő reálbérek, az alkalmi munkákból adódó függő helyzet, a gyöngülő szakszervezetek a megélhetés bizonytalanságát növelik. A munkaviszonyban állók egyre többet dolgoznak, több munkahelyen, reáljövedelmük mégis csökken. A pályakezdők esélyei egyre kisebbek a biztonságos megélhetésre. A magasan képzett, gyakorlott dolgozók munkahelye sincs biztonságban, ezért nyilvánvaló, hogy a munkanélküliség problémája továbbképzéssel nem oldható meg.
A hagyományos kisüzemi gazdálkodásból élők erőforrásait kisajátítják vagy szemétlerakóvá alakítják át, a megélhetésükről pedig nem gondoskodnak. A kistermelők vándorló bérmunkásokká válnak, Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában gyermekek százezrei család nélkül, koldulással, lopással, kukázással, prostitúcióval tartják fenn magukat. A 20-25 millió vándormunkáson túl kb. 20-40 millió az illegális bevándorlók és gazdasági menekültek száma. A világban egyre nő a különbség a fényűző bőségben és az embertelen nyomorban élők között, az ennek következtében fellépő társadalmi feszültségek jele a növekvő bűnözés, drogozás, és menekültáradat. 1960-ban 1,4 millió menekült élt a világon, 1992-ben 18,2 millió (ENSZ), további 24 millió az országon belül elűzöttek becsült száma. Ennek következtében megváltozott az erőszak jellege, a század elején a háború áldozatainak 90%-a katona, a század végén 90% a polgári áldozat. 1989-1992 között 82 fegyveres összecsapásból három volt államközi, a többi polgárháború.
Az ózonlyuk fokozott ultraibolya sugárzással jár, a világméretű fölmelegedés a parti területek elöntésével és sivatagosodással fenyeget, a termőtalajok kimerülnek, a tengereket túlhalásszák, a talajvíz kiemelése és a folyók szennyezése miatt általános a vízhiány, az élelmiszer a víz és a föld kémiai és sugárzó anyagokkal szennyezett. A folytonos gazdasági növekedés következményeit súlyosbítja az évi 88 milliós szaporulat.
A fokozódó elszegényedés, a társadalmi bomlás és a környezet pusztulása egyaránt helyi cselekvést igényel, a helyi erőforrások alapján. Erre azonban egyre kevesebb lehetőségünk van, mert a helyi erőforrások fölött vagy a központi kormányzat vagy távoli gazdasági társaságok rendelkeznek.
A növekedés illúziója (avagy a haladás-mítosz)
A modern politikai kultúra legáltalánosabb téveszméje szerint az emberi igények kielégítésének egyetlen módja van, a gazdasági növekedés, amely a szegénység fölszámolását és a környezeti problémát is megoldja. A gazdasági növekedést a GNP-vel, a bruttó nemzeti termékkel mérik, amelynek nagy részét a nem megújítható erőforrások feldolgozásában és a környezetszennyezésben élenjáró iparágak adják (olajipar, vegyipar, fémipar, vegyszeres mezőgazdaság, közművek, útépítés, szállítás és bányászat). A GNP, formailag a pénz átáramlási sebessége a gazdaságon, tartalmilag nem más, mint annak mutatója, hogy milyen gyorsan alakítjuk át az erőforrásokat hulladékokká. A GNP növelése helyett a szegénység megszüntetésére, az életminőség jobbítására és a földi egyensúly megteremtésére kellene törekednünk, ezeket a célokat azonban csak akkor érhetjük el, ha megszabadulunk attól az illúziótól, hogy a növekedés a jobb élet útja.
Tőkés társaságok keletkezése és fejlődése
A társasági alapítólevél olyan amerikai találmány, amely magánszemélyek pénzforrásait egyesíti valamely közcél érdekében. Lehetővé teszi, hogy magánszemélyek jelentős gazdasági és politikai erőforrásokat sorakoztassanak föl céljaik elérésére, ugyanakkor fölmenti őket tevékenységük jogi felelőssége alól. A társaságok egy bizonyos nagyság elérése után már önálló életet élnek, amint azt Parkinson törvényei leírják. Manapság a Föld uralkodó intézményei a tőkés társaságok, amelyek sok országban a kormányzó politikai intézményeknél is erősebbek.
Önpusztító rendszer
Adam Smith bár nem tudott róla, elsőként írta le a negatív visszacsatolásra épülő önszabályozó piaci rendszert. Mai utódai, akik a bonyolult és sokrétű rendszertervezői munka helyett beérik ideológiai egyszerűsítésekkel, pozitív visszacsatolást adnak a természeti és társadalmi erőforrásokat elpusztító vállalati vezetőknek, miközben a növekvő társadalmi feszültségek miatt kétségbeesett tömegeket a túlszabályozó állam elleni fellépésükkel igyekeznek megnyerni. Akik nekik hisznek, későn eszmélnek majd rá, hogy nem a kisemberek érdekeit védik az állammal szemben, hanem a tőkés társaságokat korlátozó utolsó állami jogosítványokat rombolják le, s ezzel teljesen kiszolgáltatják magukat a nemzetgazdaságokat szétzüllesztő világméretű piacnak.
Először Amerika, azután az egész világ
Amerika puritán és kvéker gyökerű, takarékos és mértékletes lelki kultúráját a saját vágyak kielégítésére irányuló anyagias kultúrává változtatták át a tőkés társaságok kereskedői. Ebben a vágyak felkeltése volt az elsődleges eszközük. Manapság ennek legjobb eszköze a televízió, amely egyszerre milliók fejébe tud egyöntetű képeket, ismereteket és kívánságokat beültetni. A nemzetek feletti tőkés társaságok 1989-ben 240 milliárd dollárt költöttek reklámokra, 380 milliárdot csomagolásra, formatervezésre, ez összesen fejenként 120 dollár a föld minden egyes lakójára. Ebből az összegből biztosítani lehetne a tiszta vizet és az alapvető egészségügyi ellátást a föld minden lakója számára.
A tőkés társaságok a félrevezetés és a hazugság minden eszközét bevetik az összes elérhető közlési csatornán, ha ezzel a kívánt fogyasztói reakciókat érhetik el. Minden gyár a saját termékeit korlátozó közösségi jogszabályok és határértékek ellen támad, s orwelli értelemben uralja mindennapjainkat. Módszerei azonban ravaszabbak, kulturális jelképeinket akarják lecserélni a tőlük származó egységes védjegyekre, s ezzel azonosságtudatunkat és önértékelésünket is ők határozzák majd meg.
A pénzjátszma
A mai világ egyik leggyorsabban növekvő és legjövedelmezőbb foglalkozása a pénzjátszma. Fürge észjárású emberek vesznek részt benne, még fürgébb számítógépeikkel. A vagyon hatékony létrehozása helyett a vagyon kivonása és összpontosítása a céljuk.
A pénz és az érték szétválása
A pénz fontos találmány volt a cserkereskedelem elősegítésére. Díszkagyló, sótömb, nemesfém, drágakő, fémpénz, papírpénz aranyfedezettel, majd anélkül, végül az elektronikus pénz jelzi a pénz átalakulását tiszta elvontsággá. Eközben a pénz létrehozása is elvált az érték létrehozásától. A megtakarítások befektetéséért versengő szakembereknek egyre rövidebb távú, és egyre nagyobb hozamot kell ígérniük, hogy versenyben maradhassanak. Mivel már túllépték a termelő beruházások lehető legnagyobb hozamait és a lekötések nem érik el a termelő beruházásokhoz szükséges időtartamokat, csak a kivonó jellegű befektetések versenyképesek, az embereket érintő következményeket azonban nem veszik figyelembe.
A pénzügyi rendszer teljesen elvált a valóságos termeléstől, napi forgalma 800-1000 milliárd dollár, mintegy 40-50 szerese a javak és szolgáltatások napi 20-25 milliárdos forgalmának. Ez a spekulációval teremtett pénz nem kapcsolódik semmiféle értékhez, de akik a birtokába jutnak, többlet vásárlóerőre tesznek szert a valódi értéket létrehozókkal szemben.
A nagy pénzteremtő gépezet
Az értékteremtés nélküli pénzteremtésnek két közismert módszere van, az adósság létrehozása és a vagyontárgyak felértékelése. A világméretű pénzügyi rendszer mindkettőt alkalmazza. A 10%-os tartalékképzési szabályt alapul véve 1000 dollár tényleges értékből további 9000 dollár új betétet és ugyanennyi adósságot lehet létrehozni. A bankok a semmiből létrehozott 9000 dollár kamatát is meg akarják kapni, ez 12 %-os kamatláb esetén is meghaladja az eredeti tényleges értéket. Ezért olyan nagy üzlet a bank.
Az üzletkötések módja drámaian megváltozott, ma már matematikai elemző programok kötik az üzleteket bonyolult paraméterek alapján, azzal az egyetlen céllal, hogy a pénzt szaporítsák.
A világméretű pénzgazdaságból kirekesztett, fölösleges emberek lehetőségei:
(1) Elfogadják a sorsukat, a segélyszervezetekre várnak, vagy lassan kiszenvednek, esetleg gyorsan megölik magukat.
(2) Bandákat alakítva rablásból vagy bűnözésből élnek meg.
(3) A világméretű gazdaságtól független emberi közösségek újjáépítésére szövetkeznek.
A nyomor ellenszerét nem a világméretű szabadpiac növekedése fogja megadni, mert az elpusztítja a kulturális és közösségi kötelékeket a tőkés társaságok haszna érdekében. A szükséges gyógymód éppen ezeknek a kötelékeknek a létrehozásában és megerősítésében áll.
A fenntarthatóan élők megbecsülése
A világ lakóinak leggazdagabb 20%-a, a túlfogyasztók felelősek a környezetpusztítás 80%-áért, miközben a legszegényebb 20% éhezik. A közbülső 60% nagyjából fenntartható módon él. (Gyaloglás, kerékpár, tömegközlekedés; kevés hús, gabonafélék, zöldségek; újrahasznosítás) Ahelyett, hogy őket tettük volna pédaképpé, a gazdasági növekedés növelte a túlfogyasztást, és a fenntartókat is a két szélsőség irányába terelte.
Az ökológiai forradalom
Nincs épelméjű ember, aki olyan világban akarna élni, amely két részre oszlik: sok milliárd kirekesztett, nélkülözésben élő emberre és egy kis elitre, amely luxuserődítményekben elsáncolva élvezi vagyonát. Mégis, minden racionális tettünk ebbe az irányba visz. A gazdaság világméretűvé alakítása az üzleti érdekek alapján nem adja meg az embereknek azt, amire valójában szükségük van, nem ad közösségi kötődést, bizalmat, szeretetet, nem ad értelmet az életnek. Szegénységet, környezetpusztítást és társadalmi bomlást ad helyette, és ezt azok is megszenvedik majd, akiknek most még megéri elhitetni, hogy kényszerítő történelmi erők és eredendő emberi tökéletlenségünk szorításában vergődünk tehetetlenül. Vannak emberhez méltó változatok, és akik az emberi érdekek szempontjából látják a világot, összefoghatnak.
Egészséges, erős, helyi közösségeken alapuló társadalmakat kell létrehoznunk, amelyek gondoskodnak tagjaikról, és kötődnek a lakóhelyükhöz. Ilyen társadalmakat csak helyben, háztartásonként, közösségenként lehet felépíteni
Vezérelvek
Környezeti fenntarthatóság:
A megújuló erőforrások felhasználási üteme nem haladhatja meg a környezet újratermelési ütemét. A nem megújuló erőforrások felhasználási üteme nem lehet nagyobb, mint helyettesítésük üteme megújuló erőforrásokkal. A környezetszennyezés üteme nem haladhatja meg a környezet feldolgozó-képességét.
Gazdasági igazságosság:
Aki többet tesz a társadalomért, többet is kapjon, ha az alapvető szükségleteit már mindenki kielégítheti, a jövendő nemzedékek választási lehetőségei nem szűkülnek be, és a gazdasági hatalom elosztása nem fenyegeti a többieket.
Biológiai és kulturális változatosság:
Ez az evolúciós képesség alapja, a jövőbeli kihívásokra adható válaszok tartaléka.
Felelősség:
Bármely egyéni, vállalati vagy politikai közösségi döntés összes költségeit a döntéshozóknak kell viselniük, vagyis semmiféle költség nem externalizálható. Ez csak helyi gazdasági rendszerekben valósítható meg.
Közös örökség:
A Föld természeti erőforrásai és fajai minden ember közös öröksége, ezért ezek monopolizálása, vagy ésszerűtlen felhasználása jogtalan.
Gondoskodó családok és közösségek:
Az emberi faj fönnmaradásának legalább olyan fontos feltétele a csoporthoz tartozás és az együttműködés, mint a versengés.
Az ember képes a gyűlöletre, az erőszakra, a versengésre és az önzésre, de képes a szeretetre, az együttműködésre, és a nagyvonalúságra is. Rajtunk fordul, hogy az általunk épített társadalomban melyik magatartást követjük.
Vissza a kezdethez