Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt
Káin és Ábel.
Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám
vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak:
ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas
húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel,
hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.
Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása
kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek
bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.
Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy
lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a
Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a
barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a
tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta.
Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a
megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.
E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben
fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség
együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott
aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és
Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is
megtámadták.
Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával,
melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk
még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos
vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet
napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt
a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.
Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta
magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy
megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.
- Mondd, Káin - szólította meg a patriarchát -, nem
félsz te Ábeltől?
- Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?
- Hát... te tudod... de napról napra növekszik a
kőhegyűdárda-készlete... A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan
erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.
- Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen
nyílvesszővel elefántra vadászni!
- Igazad van - válaszolta a Kígyó -, csak úgy
eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt
Káinról.
Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a
szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:
- Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog,
mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az
emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az
ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.
- Úgy van! Jól beszélsz! - helyeselt a családi
tanács.
- Mert képzeljétek csak - folytatta -, mi történne,
ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene
fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal
fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az
esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két
pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene
hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen
körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.
- Éhen pusztulnánk - tette hozzá az egyik fiú.
- És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris -
tódította a másik.
- Nos - folytatta Káin -, sajnálatos értesüléseket
szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy
mennyiségű fegyvert halmoztak fel...
- Micsoda? - hördült fel a család, - Tűrhetetlen!
Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is
megvédjük!
- Én is így gondoltam - vette át ismét Káin a szót.
Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk
háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se
keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek
ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk
helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem
nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok
kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként
kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza.
Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.
Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát,
hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi
lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások
viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:
- Mivel - úgymond - ha Ábelék tényleg ellenünk
fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a
kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék
ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk
akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha
eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a
leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban
mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét
minden eshetőségre készen biztosítsuk.
Ebben aztán megállapodtak.
Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág
mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb
sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű
fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!
Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda
lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig
soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta
a helyzetet és következményeit.
Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell
tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is
megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék,
amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb
biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.
A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik
fiú, Hénoch csóválta a fejét:
- Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik
ez az egész ügy.
Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira
fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek
szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért
halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.
- Jól tudod - felelte Káin -, hogy valamikor ebben a
barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.
Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a
Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!
Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a
helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a
nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül,
mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja
megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is
föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör
megromlásának még a látszatát is kerülve.
Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül
elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a
Káin-család iránt.
Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért
azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot
fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők
végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési
história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.
És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is
túlszárnyalta.
Amikor Káin erről tudomást szerzett,
megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és
megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem
támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az
esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül
jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot
őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian
kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy
Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.
Hát így történt. A zsákmány természetesen
megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe
kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.
Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán
Hénoch morgolódott.
- Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk
ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a
fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még
a fiaikat is készek lemészároltatni.
Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel
látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben
szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt
keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.
Hénoch barátai ennek láttán mindinkább
megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz,
hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.
Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele
vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is
megbüntették.
Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába
törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új
fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is,
talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély
szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet
megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már
várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is
inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről
gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját
bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.
De mert mindketten szerették egymást, ehhez az
eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek
volna már tiszta vizet önteni a pohárba.
Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai
megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők
aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni
kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan
betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt
háborút.
- Látjátok - szólalt meg Hénoch -, nem megmondtam?
Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy
kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű
uralmát biztosítsuk!
Jól ismerjük a harc végeredményét: Ábel elesett. A
győztes Káin hamut hintett a fejére, keservesen megsiratta öccsét, aztán
fennhangon szózatot intézett a két családhoz. Ebben kijelentette, hogy az
ellenségeskedés kora lejárt, hiszen a békebontó már nem él. Ezentúl mindig együtt
fognak vadászni, s így mindkét család asztalára bőven jut majd hús és vadméz. A
széthúzásnak egyszer s mindenkorra vége: a világ az örök béke időszakába
érkezett.
- Ám a múltból megtanultuk - folytatta -, hogy a
béke nagy kincs, és jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Nem engedhetjük meg
többé magunknak, hogy két pártra szakadjunk: aki tehát nem hajlandó magát az új
barlangkormánynak alávetni, azzal szemben hatékony intézkedéseket
foganatosítunk.
- Lám csak! - hirdette Hénoch. - Előre megmondtam,
hogy ez az egész cirkusz csak arra jó, hogy a zsarnokságát megszilárdítsa. Vér
és rabbilincs: ez lett a sorsunk. Addig itt nem lesz béke, amig ez a véres
zsarnok ül a nyakunkon.
Véleményét teljes mértékben osztották barátai, akik
most még csak szaporodtak, hiszen érthető okokból Ábel fiai is velük
rokonszenveztek. Némelyek nyilvánosan becsmérelték a Káin-pártiakat, ezért Káin
hívei kijelentették, hogy aki Hénochhal cimborál, az a béke ellensége, s többet
közülük agyonvertek.
Ez az igazságtalanság úgy felbőszítette Hénoch
barátait, hogy egy alkalmas pillanatban megkaparintották a mérgesfazeket, és
halálra nyilazták a zsarnokot és társait.
Hénoch vette át a kormánypálcát. Összedoboltatta a
népet és bejelentette, hogy a hosszú és véres torzsalkodásnak vége, és annyi
szenvedés után végre felvöröslött az örök béke hajnala.
- A zsarnokságot szétzúztuk - folytatta. - Ezzel
egyszer s mindenkorra felszámoltuk az okot, amely a testvért testvérével
szembeállította. Az emberiség végre nyugalmas kikötőbe érkezett, és így megmenekült
a történelem vad viharaitól. Most már csak az a feladatunk, hogy a békét, a
kölcsönös szeretetet megszilárdítsuk. Nekünk már csak egyetlen ellenségünk
maradt: éppen az, aki ezt a testvéri szeretetet lábbal tiporja. De az ilyet még
a Föld színéről is el fogjuk törölni: elejét kell vennünk, hogy a zsarnokság
bérencei megbontsák sorainkat, békétlenséget hintsenek közöttünk! Az effajta
próbálkozásokat csírájukban el kell fojtani, mielőtt kikezdhetnék testvéri
egyetértésünket!
Beszéde nagy sikert aratott: valamennyiünk érzését
megfogalmazta. Mindössze Hénoch egyik régi szövetségese csóválta a fejét:
- Az a gyanúm - mormogta -, hogy lényegében csak
zsarnokot váltottunk, tulajdonképpen azonban minden maradt a régiben. Hiszen ez
a Hénoch is arról szónokol, hogy egyeseket le kell győzni, el kell
hallgattatni. Eddig minden vezérünk azt képzelte, hogy az ő kezében van a
csodaszer, amely az örök békét elhozza. De ez a csodaszer mindig valamiféle
győzelem, amelyet másokon kell aratnunk. De ahhoz, hogy győzzünk, ellenségre
van szükség. Lényegében tehát az ellenséget mi magunk teremtjük, hogy legyen
kit legyőznünk. Ha a fölszínt egy kicsit megvakarjuk, a külső csillogás alatt
mindig ott a belső rothadás. Még hogy örök béke? Naiv agyrém!
- És nincs kiút? - kérdezték a körülállók.
- Nincs bizony. A háború az emberi természetben
gyökerezik. Az emberi természetet kellene ahhoz megváltoztatni, hogy a
gyűlölködés megszűnjék.
- És mégis: hogy képzeled a megoldást?
- Hallgassatok csak ide! Nem tűnt még föl nektek,
hogy ezek a nagykutyák és bajkeverők mind szőkék?
- Tényleg!
- Nos, tapasztalhatjuk, hogy a gyűlöletet szőkék
terjesztik. A megoldás? A barnáknak össze kell fogniuk, legyőzni ezt a szőke
klikket: ez hozhatja csak meg az örök békét. Addig azonban sok hiú agyrém lép
még föl a történelem színpadán.
De csak rajta, barna barátaim! Minden percért kár:
itt az idő, hogy összefogjunk, és kiharcoljuk a testvériség végső diadalát,
hogy mindörökre megszűnjék a Földön a békétlenség szelleme! De aznap még senki
sem hallgatott rá.
(Eszperantóból fordította:
Kirsch János)
SZATHMÁRI
SÁNDOR (1897 - 1974) eszperantista író.
Főbb művei: Vojago
al Kazohinio c. regénye, melyet ő maga fordított magyarra. (Ötödik kiadása
1980-ban jelent meg a Magvető Könyvkiadónál "Kazohinia" címmel.)
Angolra is lefordították (1975).
Masinmondo c.
novelláskötetét (La Laguna, 1964) szintén kiadták magyarul (Gépvilág. Gondolat,
1972).
Halála után
kiadatlan elbeszéléseit a Kain kaj Abel c. kötetbe gyűjtötték össze (1977). E
kötet címadó novelláját igyekeztem itt magyarul visszaadni - mindannyiunk
okulására.
Ad Praesepe - chJ -