Először melege
lett, aztán megszédült.
Öregesen járt a
havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén
feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták
borzongó halántékát.
Körülnézett: mi ez?
- A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a
zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami
támasz után, aztán leült a hóra.
- Mi van velem?
Felnézett az égre,
mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a
nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak,
hidegek.
A nap pirosan hullott
le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán
bégetve…
Aztán a vérből
fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben
csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.
- Haza kellene
menni - gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint
kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha
távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt
feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával
kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki…
- Hívsz Mariska?
Jól van. Tudom… és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal
lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. - Menni, menni - dünnyögte
magában. - Öreg lábaim csak még hazáig… - Alig roppant a hó a súlytalan,
lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.
- Menni, menni öreg
lábak - susogott - csak hazáig menni, utoljára menni…
A nádfedeles ház
vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben.
Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte,
eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be
a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel,
mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.
A gyaloghíd alig
dobbant lépései alatt.
Csendesen nyílt az
ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az
ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott
a téli este.
Puskáját
felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett
a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.
A parázs belemart a
száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült
fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis
szobát.
- Menni, menni,
elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem…
A vizek is ezt
locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen
az üzenetet.
Szeme ide-oda járt
a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött
madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az
öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna,
ami még van, de ki tudja meddig.
A tűzhelyről néha
sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt
csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.
És nőtt,
feketedett, öregedett az este.
Az öregember
lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei
nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban
újra árnyékok nőttek, és emlékek.
Innét temették az
asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel,
rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis
cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki… Zene is zendült egy
pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a
víz csobogott feketén, mélyen.
Elpergett az idő.
Dobogott künn a
feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna
utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája:
pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán
elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha
meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás,
mely után rügyek már nem fakadnak.
Döngött a híd,
elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt
egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott
lovagolt a gyász és ezt megérezte.
Felugrott a láng a
lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az
üvegre.
- Öreg bátyám! -
döbbent ki belőle. - Orvosért menjek?
A beteg szemeiben
lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:
- Ne menj, fiam. Majd
később… A papért… A fiamért… Most veled van még pár szavam.
A fiatalember
odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra
terpeszkedett az örök szín: a feketeség.
- Amim van, itt a
szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek
a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel
akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod.
Ember lettél a kezem alatt.
A fiatalember szeme
sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: - Édes jó
Bátyám, minek ezt mondani? - Az öreg szemek már újra messze révedeztek.
- Most aztán eredj…
a fiamért… áldozni akarok. Eldobogott a lépés künn a hídon.
Aztán megint
beszélgetni kezdett a víz, huhogott a szél a kéményben s a tűzhelyen zümmögni
kezdtek apró kékes lángok.
Szaladt a vadász az
éjszakában.
Csikorgott a hó az
árokparton, mind erősebben suhogott a szél és amikor a faluba érkezett, már
harsogva csapkodta a nyitva hagyott padlásablakokat.
A parókián sötét
volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi
fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg,
becsukta könyvét és nyugodt léptekkel ment az ablak felé.
A szél bezúdult a
szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek
nincsenek partjai s az árok fenekén ott állt a hírhozó.
Mozgott a szája, de
a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem is mondott semmit.
A pap szelíd
tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után
gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre
nézett, aki közelebb hajolt:
- Apád uradhoz…
hozzátok az Úr testét…
Aztán
visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt már ott
senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat,
aztán, mintha szólt volna valaki:
- Fuvarost keress
és várj a templomnál.
Újra nekiugrott a
sötétségnek.
A templom körül
babonás csend hallgatódzott és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a
szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott és az arasznyi
világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek.
Benézett a
templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valami
véres világosság, aztán eltűnt az is és halk lépések hozták belülről a pap
fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta a cibóriumot, amelyhez
odahajtotta fejét.
A fuvaros megemelte
kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával,
amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben.
A pap összeroskadva
ült és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé… Aztán
egyedül marad.
- Uram, fogj körül
erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek…
Eszébe jutott, hogy
nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg, csendes
büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek,
gyámoltalannak, gyermeknek érezte magát… És most ő lett az erős, a nagyobb, a
támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai.
- Édes jó Apám! Lám
eddig te voltál a bíró s most én hallgatom meg gyónásod. - Megint melléhez
hajolt. - Erősíts meg, Uram!
Felnézett a fekete
égre és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahulltak nagy, fehér hópelyhek.
A lámpás
fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás
cserjék, melyek felbukkantak s a szán mögé szaladtak.
Aztán halkan, régi
szavakkal el kezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a
hullámokra és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan
locsogásukkal.
A pap szemében
lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz
közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják.
Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az őregember: -
Dicsértessék az Úr Jézus!
A hangok elszálltak
és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs
megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az
utat a gyermeknek…
Amikor szelíden
megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: - Ego te
absolvo.
A drága arc fölé
hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.
- Istenem -
gondolta az apa, - mintha az édesanyja nézne rám… Az ő szemei. Aztán mintha a
fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy
mozdulattal hívogatta…
- Elbocsátott már a
fiad, Kedvesem, megyek már…
A pap összeroskadt
az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.
Aztán csend lett a
szobában.
*
A vizek felett köd
lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok
meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a
felhők késleltették.
Így aztán megtudta
mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem
ér el odáig.
Fekete István: Öreg utakon
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET
Budapest, 1941.