Ven-huj
fejedelemnek[1] volt egy szakácsa, aki egy ökröt
darabolt fel számára. Ahogyan rátette a kezét, nekivetette a vállát, föltette
rá a lábát, nekifeszítette a térdét, és ahogy reccsenve szakadt a bőr, sercegve
szaladt a kés, az éppen olyan ütemesen történt, mint az ,,Eperfa-erdő'' tánca[2], s hozzá Csing-sou muzsikája[3].
Ven-huj fejedelem így kiáltott fel:
- Ó, milyen
nagyszerű! Utolérhetetlen ügyesség!
A szakács
félretette kését és így válaszolt:
- Amit szolgád
szeret, az a tao, s ezért haladhatott előre mesterségében. Amikor
először kezdtem ökröt feldarabolni, akkor még nem láttam mást magam előtt, mint
magát az ökröt. Három esztendő múlva már nemcsak az ökröt láttam. Végül ma már
teljesen a szellemre bízom magamat, nem pedig szemem látására. Érzékeimet
kikapcsoltam, és csak szellemem kívánsága szerint cselekszem. A természeti
törvényekhez igazodom, a nagyobb résekbe hatolok be, a nagyobb üregeken haladok
keresztül, mindig a szilárd törvényekre támaszkodva. Ügyesen igyekszem az inak
között haladni, nem is beszélve a nagy ízületekről. A jó szakács évente egyszer
cseréli kését, mert vág vele; a közönséges szakács havonta cseréli kését, mert
tör-zúz vele. Én a mostani pengémet tizenkilenc éve használom, sok ezer ökröt
daraboltam fel vele, de pengéje még most is olyan, mintha csak az imént
köszörülték volna. Az ízületek között kis hézagok vannak, késem pengéjének
pedig nincsen vastagsága; aminek pedig nincsen vastagsága, az be tud hatolni a
kis hézagokba, méghozzá éppoly könnyűszerrel, mintha csak sétálna; a penge
tehát mindenképpen bőséges helyet talál. Ezért lehetséges, hogy tizenkilenc éve
használom, s mégis olyan a késem pengéje, mintha csak az imént köszörülték
volna. És mégis, valahányszor egy ízület csomóhoz érek, szemügyre veszem a
nehézségeket. Nagyon óvatosan hozzákészülök, megállapítva, hogy meddig szabad
mennem, majd nagyon lassan előre haladok, alig-alig mozdítom a kést, és a csomó
egyszerre csak szétválik, mintha göröngy hullana a földre. Ott állok akkor
késsel a kezemben, körülnézek, tétovázom egy kicsit, majd elégedett lélekkel
megtisztítom késemet és helyére teszem.
Ven-huj fejedelem
azt mondta erre:
- Nagyszerű!
Hallgatom szakácsom szavait, s megtanulom, hogyan kell bánni az élettel.
Csuang-ce III, 2.
Csing,
a faszobrász, fából egy harangállványt faragott. Mikor a harangállvány
elkészült, aki csak ránézett, úgy megcsodálta, mintha szellemet látna.
Lu fejedelme is
megtekintette, majd megkérdezte a fafaragótól:
- Mi a titka
művészetednek, mellyel ilyet tudsz alkotni?
Az pedig így
felelt:
- Szolgád egyszerű
kézműves ember; miféle titkos művészet lehetne birtokában? De egyvalamit azért
tudok. Attól fogva, hogy rászántam magam a harangállvány faragására, óvakodtam
attól, hogy szellemi erőmet más dolgokra fecséreljem. Szigorúan böjtöltem, hogy
ezzel biztosítsam szívem nyugalmát. Háromnapi böjt után nem vetemedtem többé
arra, hogy jutalomra vagy hivatali jövedelemre gondoljak; ötnapi böjt után nem
merészeltem többé megrovásra vagy dicséretre, sikerre vagy sikertelenségre
gondolni; hétnapi böjt után egyszeriben elfeledkeztem arról, hogy nekem testem
és tagjaim vannak.
Ekkor már nem
létezett számomra Felséged udvara sem; ekkor már csak művészetem létezett, s a
külvilág minden ármánya eltűnt körülöttem. Így mentem ki a hegyi erdőbe, és
addig szemlélgettem a fák természetes tulajdonságait, míg a tökéletes formára
rá nem bukkantam. Akkor már készen magam előtt láttam a harangállványt, csak
éppen rá kellett tenni kezemet a fára. Ha nem így történik, semmire se mentem
volna. Mert semmi más, csupán saját természetemnek a fa természetével való
egyesülése tehette olyanná ezt a tárgyat, hogy mindenki szellemi erőt gyanítson
benne.
Csuang-ce XIX, 10.
Suj,
a kézműves, úgy tudott köröket alakítani, hogy azok pontosan megfeleltek a
körzővel írt körnek. Csak éppen ujja hegyével érintette, és a tárgy máris
alakult magától, neki még gondolkodnia sem kellett. Így ösztönös tehetsége
mindig egységes maradhatott, s nem kötötte gúzsba semmi.
Akkor feledkezünk
el a lábunkról, ha megfelelő a cipőnk; akkor feledkezünk el a derekunkról, ha
megfelelő az övünk. Elménk akkor feledkezik el a hiábavaló igenlésről és
tagadásról, ha szívünket tökéletessé tettük. Bensőnkben akkor nem változunk,
külvilági tevékenységbe akkor nem merülünk el, ha megfelelő képességekkel
rendelkezünk. Aki pedig egyszer rábukkan a megfelelőre és attól fogva sohasem
téveszti el a megfelelőt, az arról is elfeledkezik, hogy a megfelelő miért
megfelelő...
Csuang-ce XIX, 12.
1. Vej fejedelemség Huj nevű
uralkodója (Kr.e. 370-335), a korabeli filozófusok nagy pártfogója.
2.
Az
,,Eperfa-erdő'' Tangnak, a Sang-Jin dinasztia legendás alapítójának hivatalos
zeneműve.
3.
Csing-sou
muzsikája - a misztikus Sárga Császár (Huang-ti) Hszien- cse című
zeneművének egyik tétele.
Fordította:
Tőkei Ferenc