,,Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért és
fogat fogért.
Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellene a gonosznak...''
(Máté ev. V. 38-39.)
Amit elmondok, még
a jobbágyság idején történt. A földesurak sem voltak ám egyformák. Volt,
amelyik gondolt a lelke üdvösségével, észben tartotta Isten törvényét és jól
bánt az emberekkel, és volt közöttük vérszopó gazember, akinek Isten legyen
irgalmas. De senki sem volt rosszabb az olyan úrnál, aki jobbágysorból küzdötte
fel magát a hatalomra, aki szolgából lett úr! Ezek csigázták legjobban a népet.
Ilyen intéző került
az egyik földesúr birtokára. A parasztok robotban voltak. Föld volt elegendő,
és jó zsíros, fekete; víz, legelő, erdő, minden volt bőségesen, jutott az úrnak
is meg a parasztoknak is; de akkor az úr odatette intézőnek egy másik
uradalomból való cselédjét.
Nagy hatalomra tett
szert az intéző és ráült a parasztok nyakára. Családos ember volt - felesége
volt, két asszonyleánya s már a régi helyén takaros vagyonkát szerzett, élhette
volna világát, s mást is hagyhatott volna élni, de kapzsi volt és a bűn
elhatalmasodott a lelkén. Azzal kezdődött, hogy a parasztokat időn túl is
robotoltatta. Azután téglagyárat épített, férfit, nőt agyondolgoztatott benne s
a téglát eladta. Felmentek a parasztok Moszkvába a földesúrhoz panaszra, de
dolgukvégezetlen tértek haza: az úr nem váltotta le az intézőt, elküldte a
parasztokat. Az intéző megtudta, hogy a parasztok panaszra mentek, s bosszúból
csak annál jobban sanyargatta őket. Akadtak a parasztok közt is
megbízhatatlanok, azok aztán följelentgették az intézőnél a társaikat, de még
egymás ellen is áskálódtak. Egyre jobban elkeseredett a nép, egyre ádázabbul
tombolt az intéző. Egyre jobban elmérgesedett a helyzet, a végén már odáig
jutottak, hogy félt a nép az intézőtől, mint a dühöngő fenevadtól. Ha végigment
a falun, futott előle mindenki, mint a farkas elől, mindenki bújt, ahová tudott,
nehogy a szeme elé kerüljön. Látta ezt az intéző és még jobban dühöngött.
amiért félnek tőle. Veréssel, munkával sanyargatta a népet, sokat szenvedtek
tőle a parasztok.
Megtörtént néhol,
hogy az effajta gazokat eltették láb alól. Egyre többet emlegették a parasztok
az ilyen eseteket. Összejöttek valahol titkos helyen s a bátrabbja nyíltan
kimondta:
- Meddig tűrjük még
ennek a bitangnak a garázdálkodását? Fogjunk össze; az ilyet agyonverni nem
vétek.
Egyszer húsvét
előtt kimentek a parasztok az erdőre; az intéző meghagyta, hogy ritkítsák ki az
urasági erdőt. Ebédidőn összejöttek, megint összedugták a fejüket.
- Nem is élet ez
már! - mondották. - Halálra csigáz minket ez a szörnyeteg. Agyondolgoztat, se
nappalunk, se éjjelünk, még az asszonyoknak sincs egy szusszanatnyi idejük. És
mihelyt valami nincsen ínyére, deresre húzat. Szemjon belehalt az ütlegekbe.
Anyiszimot a kalodában kínozta halálra. Mire várunk? Ha kijön ide este és
megint rákezdi, rántsuk le a lóról, aztán elő a fejszét és egy csapásra el van
intézve. Ássuk el, mint a kutyát, s azzal vége. Csak egy a kikötés: tartsunk ki
egymás mellett, egyik se árulja be a másikat!
Vaszilij Minajev
volt az, aki így beszélt. Mindenkinél több oka volt, hogy haragudjék az
intézőre. Minden héten megbotozta, és a feleségét is elszerette, odavette a
házába szakácsnőnek.
Így folyt a szó a
parasztok között. Estére kijött az intéző lóháton, s nyomban szidni kezdte az
embereket, hogy nem úgy vágják az erdőt, amint kell. Felfedezett a farakásban
egy fiatal hársfát.
- Nem megmondtam -
ordította -, hogy hársat nem szabad kivágni? Ki vágta ki? Mondjátok meg,
máskülönben valamennyit elverem!
Kutatni kezdte,
kinek a sorában van a hárs. A gyanú Szidorra terelődött. Az intéző úgy elverte
Szidort, hogy csupa vér lett az arca. Vaszilijon is végigvágott a korbácsával,
amiért kicsi a rakás. Azzal hazament.
Este megint
összeültek a parasztok, megint Vaszilij vitte a szót:
- Micsoda népség!
Nem is emberek vagytok ti, hanem verebek. ,,Összefogunk, összefogunk...'' aztán
mikor itt az ideje, akkor hess! az eresz alá. Így volt, amikor a verebek
összefogtak a héja ellen: ,,Nem áruljuk el egymást, összetartunk mind egy
szálig!'' S mikor jött a héja, elbújtak mind a csalán közé. Így aztán a héja
lecsapott arra, amelyik éppen kellett neki, elvitte. Mikor elrepült, előbújtak
a verebek: ,,Csivit, csivit!'' Számbaveszik egymást: eggyel kevesebben vannak.
,,Ki hiányzik? Ványka. Eh, úgy kell neki! Magára vessen.'' Ilyenek vagytok ti
is. Ha összefogunk, hát fogjunk össze! Mikor nekiesett Szidornak, akkor kellett
volna leszedni a lóról, végezni vele. Ti meg: ,,Összefogunk, összefogunk, el
nem áruljuk egymást!'' - s mikor jön a héja, bújtok a bokorba.
Egyre sűrűbben
emlegették az intéző halálát, míglen aztán istenigazából elhatározták, hogy
elteszik láb alól. Nagypénteken kihirdette az intéző a parasztoknak, úgy
készüljenek, hogy húsvét szent ünnepén zab alá szántanak, robotba.
Felháborodtak ezen a parasztok, nagypénteken este összejöttek Vaszilij hátsó
udvarán s megint összedugták a fejüket.
- Ha már ilyen
istentelenségre vetemedik - mondták -, és így akar velünk elbánni, akkor
csakugyan el kell tenni láb alól. Ha pusztulni kell, pusztuljunk együtt.
Eljött közéjük
Pjotr Mihejev is. Ez a Pjotr Mihejev békés természetű volt, és máskor nem vett
részt a parasztok tanácskozásában.
Most eljött,
végighallgatta őket s azután így szólt:
- Nagy bűnre
szántátok magatokat, testvéreim. Nagy szó ám egy élő lelket elveszejteni. A
máséval nem törődni könnyű... de hát a ti lelketek üdvösségével hogy álltok? Az
az ember rosszul cselekszik, rossz vége lesz. Tűrni kell, testvéreim.
Nagyon
megharagudott Vaszilij e szavak hallatára.
- Te csak azt
hajtogatod: embert ölni bűn. Bűnnek bűn, csak az a kérdés, hogy miféle emberről
van szó? Jó embert megölni bűn, de az ilyen gazembert eltenni láb alól Istennek
tetsző cselekedet. A veszett kutyát az emberek iránti szánalomból kell
lepuffantani. Ha nem öli meg az ember, nagyobb bűn származik belőle. Mennyi
kárt tehet még ez az intéző az emberekben! Ha megszenvedünk is tettünkért, a
társainkért szenvedünk. De ha eltátjuk a szájunkat, mindenkit halálra gyötör az
a gaz. Nincs igazad, Mihejics, abban, amit mondasz. Az talán nem lesz bűn, ha
Krisztus feltámadásának szent ünnepén kimegyünk munkára? Magad se mennél, úgy
nézem!
- Miért ne mennék?
- felelte Mihejics. - Ha küldenek, megyek. Nem magamnak szántok. Számon tartja
a Jóisten, hogy kinek a vétke, csak mi ne feledkezzünk meg róla. Nem a magam
eszétől szólok - azt mondja. - Ha úgy lenne helyénvaló, hogy a rosszért rosszal
fizessünk, akkor erre Istentől is volna törvényünk; csakhogy nem ez van
rendelve nekünk. Aki maga lát neki, hogy kiirtsa a rosszat, annak a rossz
beleszáll a lelkébe. Nem nehéz egy embert megölni, csakhogy a vére a lelkedhez
tapad. Aki embert öl, a saját lelkét fertőzi meg a vérével. Azt hiszed, rossz
embert öltél meg, azt hiszed, irtottad a rosszat, de lásd, magadban nagyobb
rosszat neveltél. Tűrd el a bajt, s a baj is türelmes lesz veled.
Nem jutottak hát
megegyezésre a parasztok, megoszlottak a vélemények. Némelyek úgy gondolkoztak,
mint Vaszilij, mások meg Pjotr Mihejiccsel értettek egyet, hogy ne kövessenek
el bűnt, hanem tűrjenek tovább.
Megünnepelték a
parasztok húsvét első napját, a vasárnapot. Este kiment hozzájuk a sztarsina az
írnokkal, kihirdették Mihail Szemjonics parancsát, hogy másnap valamennyi
paraszt menjen ki zab alá szántani. Végigjárták a falut, közhírré tették, hogy
mindenkinek ki kell mennie, kinek a folyó túlsó partjára, kinek az országút
mentén levő földekre. Siránkoztak a parasztok, de nem merték megtagadni az
engedelmességet, másnap reggel egy szálig kimentek a faekéjükkel, s hozzáláttak
a szántáshoz. A templomban reggeli misére harangoznak, mindenfelé ünnepel a
nép, ők meg, szegények, szántanak.
Mihail Szemjonics,
az intéző, későn ébredt, körülnézett a háza táján; az asszonyok - a felesége
meg özvegyasszony lánya, aki látogatóba jött az ünnepre - öltöztek, templomba
készülődtek; a béres befogta a lovakat, misére mentek, hazajöttek, a szolgáló
behozta a szamovárt, Mihail Szemjonics is megjött, nekifogtak teázgatni. Jól
teleszítta magát teával Mihail Szemjonics, pipára gyújtott, aztán hívatta a
sztarosztát.
- No, kirendelted a
szántásra a parasztokat?
- Ki, Mihail
Szemjonics.
- Mind kimentek?
- Mind, magam
állítottam be őket.
- Beállítani
beállítottad, de vajon szántanak-e? Eredj ki, nézz utánuk, aztán mondd meg
nekik, ebéd után kimegyek én is, felszántsa ki-ki a maga fél gyeszjatyináját,
de tisztességesen! Ha mulasztást látok, ünnepnap se kímélem őket!
- Igenis, Mihail
Szemjonics.
Már indult volna a
sztaroszta, de Mihail Szemjonics megállította. Tartóztatta, látszott, hogy még
valamit akar mondani, de hímez-hámoz, sehogy se tudja, hogyan fogjon hozzá.
Addig-addig kerülgette, míg végre kibökte:
- Mit akartam még:
figyeld meg, mit beszélnek rólam azok az akasztófáravalók. Aztán mondd el, ki
ócsárolt, ki mit mondott. Tudom én, nem akaródzik dolgozni azoknak a
semmirekellőknek, inkább heverésznének a hűvösön és lopnák a napot. Falni,
ünnepelni, azt igen, de arra nem gondolnak, hogy a szántást is idején be kell
fejezni, másképp elkésünk mindennel. Szóval hallgasd ki a beszédüket, aztán
pontosan mondd el nekem, ki mit fecseg. Nekem azt tudnom kell. No, lódulj,
aztán nyisd ki a füledet, s mindenről számolj be, semmit el ne hallgass.
Sarkon fordult a
sztaroszta, kiment, fölült a lovára és kiment a zabföldre a parasztokhoz.
Meghallotta az
intézőné, mit beszélt a férje a sztarosztával, bement hozzá és kérlelni kezdte.
Szelíd, jólelkű teremtés volt az intéző felesége, békítette a férjét, ahol
tudta, s mindig a parasztok védelmére kelt.
Most bement hát
urához és kérlelni kezdte:
- Édes jó uracskám,
Misenykám, ezen a nagy ünnepen ne vétkezz a Krisztus ellen, bocsásd haza a
parasztokat!
De nem hallgatott
rá Mihail Szemjonics, hanem kinevette.
- Talán már
elfelejtetted a korbács ízét, hogy így nekibátorodtál, olyasmibe ütöd az orrod,
amihez semmi közöd?
- Misenykám, édes
jó uram, olyan rossz álmot láttam, hallgass rám, ereszd haza a parasztokat!
- Úgy, úgy - mondta
a férje. - Én meg azt mondom: elhájasodtál fenemód, s azt hiszed, a vastag
húsodon már a korbácsot se érzed. Vigyázz magadra!
Feldühödött
Szemjonics, égő pipáját az asszony foga közé bökte, aztán kikergette s
megparancsolta, tálalják fel az ebédjét. Jóllakott Mihail Szemjonics kocsonyával,
piroggal, sertéshússal, főzött káposztalevessel, malacpecsenyével, tejes
tésztalevessel, ivott rá meggypálinkát, lenyomtatta süteménnyel, azután behívta
a szakácsnőjét, odaültette nótázni, maga meg elővette gitárját, azon pötyögött
hozzá.
Széles jókedvében
üldögélt ott Mihail Szemjonics, a gitár húrjait pengette, s a szakácsnővel
cicázott. Akkor visszajött a sztaroszta, illendőképpen üdvözölte, s beszámolóba
fogott, hogy mit tapasztalt kinn a földeken.
- No, szántanak?
Elvégzik, amit rájuk osztottál?
- Már felén túl
vannak.
- Nem hagynak
semmit felszántatlanul?
- Nem láttam
mulasztást, rendesen szántanak, félnek.
- Aztán jól
megdolgozzák a földet?
- Jó porhanyó a
föld, szétmállik, mint a mák.
Elhallgatott az
intéző; kis idő múlva újra megszólalt:
- No és mit
beszélnek rólam... szidnak?
A sztaroszta
feszengett, köntörfalazott, de Mihail Szemjonics rászólt, hogy mondja meg a
teljes igazságot.
- Mondj el mindent,
nem a saját szavaidat mondod, hanem az övéiket. Ha megmondod az igazat,
megjutalmazlak, de ha takargatod őket, megkeserülöd, ellátom a bajodat. Batyusa
lelkem, adj neki egy pohár vodkát, hadd kapjon bátorságra.
A szakácsnő
térült-fordult, vodkát hozott a sztarosztának. A sztaroszta illendően
felköszöntötte gazdáját, megitta, megtörölte bajszát s azután rákezdett. ,,Édes
mindegy - gondolta magában. - Végre is nem az én hibám, hogy nem dicsérik;
megmondom az igazat, ha már úgy kívánja.''
- Zúgolódnak,
Mihail Szemjonics, erősen zúgolódnak - mondta tehát.
- Mégis, mit
mondanak? Ismételd el.
- Mind azt
hajtogatják: ,,Pogány, istentelen.''
Elnevette magát az
intéző.
- Ezt melyik
mondta? - kérdezte.
- Mind azt mondják.
Azt mondják, a sátánnak adta a lelkét.
Megint csak
nevetett az intéző.
- Ez igazán szép.
De mondd csak el egyenként, melyik mit mondott. Mit mondott Vászka?
A sztaroszta nem
akarta beárulni a parasztjait, de közte meg Vaszilij közt régi háborúság dúlt.
- Vaszilijnek a
legnagyobb a szája - mondta.
- Mit beszél? Mondd
el.
- Még elmondani is
rettenetes. Azt mondja: bűne-megbánatlan fog meghalni a cudar.
- Nagyszerű! -
nevette Mihail Szemjonics. - Mit halogatja, mért nem végez velem? Úgy látszik,
nem ér e1 addig a keze! Jól van, Vászka, még számolunk. No és Tyiska mit beszél,
az is megéri a pénzét!
- Mind csúnyán
beszélnek.
- Mégis, mit
mondanak?
- Elismételni is
rettenetes.
- Ugyan mi
rettenetes? Mondd csak, sose félj!
- Hát azt kívánják,
bár szakadna ki a hasa, fordulna ki a bele.
Úgy megörült Mihail
Szemjonics, hogy hahotázni kezdett.
- Majd meglátjuk,
kinek szakad ki a bele elsőnek. Ezt melyik mondja? Tyiska?
- Jót egy se
mondott, mind szitkozódnak, fenyegetőznek.
- No és Petruska
Mihejev mit beszél, a ronda? Biztos az is szitkozódik, ahogy kifér a száján!
- Nem, Mihail
Szemjonics. Pjotr nem szitkozódik.
- Nem-e?
- Az összes közt ő
az egyetlen, aki egy mukkot se szól. Fura egy ember az! Nem győztem rajt
csodálkozni, Mihail Szemjonics.
- Ugyan min
csodálkoztál?
- Hát azon, amit
csinál. Még a többiek is ámuldoztak rajta.
- De hát mit
csinál?
- Igen-igen furát
művel. Odamentem hozzá. A Turkin-féle földön szánt, odafenn a lejtőn. Hát ahogy
közeledem hozzá, hallom, hogy énekel, de olyan szépen cifrázza, hogy csuda, az
eke szarván meg valami fénylik.
- Ugyan!
- Igen, fénylik,
mint a lámpás. Hát ahogy közelebb érek, látom: ötkopejkás viaszgyertya van az
átfára ragasztva, ott világlik szépen, a lángja meg se rebben a szélben.
Pjotron meg patyolat ing, úgy szántogat, s közben ünnepi zsolozsmákat dalol.
Fordul is, meg ki is emeli a földből az ekét, s a gyertya nem alszik el. Ott
előttem is kiemelte, átigazította, újra bevágta a földbe az ekét, s a gyertya
meg se rebben, ég szépen tovább.
- És mit mondott?
- Nem mondott az
semmit. Amint meglátott, Krisztus feltámadásával köszöntött s énekelt tovább.
- Beszéltél vele?
- Én nem, de mások
odamentek hozzá, csúfolták: ,,Lám, azt mondják, Mihejics haláláig se fogja
levezekelni, hogy ekkora bűnt követett el, húsvét hétfőjén szántott!''
- És ő mit felelt
rá?
- Csak ennyit
mondott: ,,A földön békesség, és az embereknek jóakarat.'' Azzal megint
megfogta az eke szarvát, megnógatta a lovát és vékony hangján rázendített a
zsolozsmára, a gyertya pedig égett, soha ki nem aludt a lángja.
Elhagyta a nevetést
az intéző, letette a gitárt, lehorgasztotta a fejét, gondolkodóba esett.
Ült, üldögélt,
aztán kikergette a szakácsnőt, a sztarosztát, hátrament a függöny mögé,
lefeküdt az ágyra és akkora nyögésbe, sóhajtozásba fogott, mint hogyha valaki
nehéz terhet cipel. Odament hozzá a felesége, kérdezgette, nem válaszolt. Csak
ennyit mondott:
- Legyőzött! Most
aztán rám kerül a sor.
A felesége
kérlelte:
- Eredj ki
hozzájuk, bocsásd haza őket. Nem lesz ebből semmi baj! Ennél nagyobb gyalázatot
is elkövettél már, mégse féltél. Mért vagy most úgy megszeppenve?
- Elvesztem -
hajtogatta Mihail Szemjonics. - Legyőzött.
A felesége
ráförmedt:
- Egyre azt
hajtogatod: ,,Legyőzött, legyőzött''. Menj ki, bocsásd haza a parasztokat, és
minden el van intézve. Menj csak, mindjárt szólok, hogy nyergeljék meg a lovad.
A lovat
elővezették, s az intézőné rábeszélte az urát, menjen ki a zabföldre s küldje
haza a parasztokat.
Mihail Szemjonics
fölült a lovára és elindult. A falun át vitt az útja. Odaért az egyik végéhez,
egy parasztasszony kinyitotta előtte a kaput, belovagolt a faluba. Mihelyt
meglátta őt a nép, úgy elbújt előle mindenki, mintha a föld nyelte volna el, ki
hová bírt - udvarba, szegletbe, veteményesbe.
Végiglovagolt az
egész falun, odaért a másik végén a kivezető kapuhoz. A kapu be volt zárva,
lóhátról nem tudta kinyitni. Kiáltott, hogy nyissa ki valaki, de a kiáltására
nem jött elő senki. Akkor maga szállt le a lováról, kinyitotta a kaput, és
mindjárt ott a kapuban újra lóra akart szállni. Egyik lába már a kengyelben
volt, fölemelkedett és éppen át akarta vetni a másik lábát, mikor a lova
megijedt egy disznótól, megbokrosodott és nekiugrott a karóból csinált
kapuszárnynak; az intéző meg súlyos, kövér ember volt, nem a nyeregbe huppant,
hanem hassal a kapuszárnyra. A kapuszárnyban csak egyetlen felül kihegyezett
karó volt, a többinél magasabb; Mihail Szemjonics éppen arra a karóra esett, és
a karó átdöfte a hasát. Leesett.
Megjöttek a
parasztok a szántásból; a lovaik megtorpannak a kapuban, prüszkölnek, nem
mennek tovább. Jobban odanéznek a parasztok: hát látják Mihail Szemjonicsot,
amint ott fekszik hanyatt, a karja kitárva, a szeme fennakadt, a bele meg mind
kifordult a földre! A vére tócsában állt körülötte - nem itta be a föld.
Megrémültek a
parasztok, meghátráltatták a lovaikat, csak az egy Pjotr Mihejics ment oda az
intézőhöz, látta, hogy meghalt, lezárta a szemét, befogta a szekerét, fiával
együtt föltette a holttestet és elvitte a kastélyba.
Megtudta a földesúr
a történteket, s annyira bánta, hogy attól fogva nem követelt többé robotot a
parasztjaitól, hanem megengedte, hogy obrokkal, természetben fizessenek.
És megértették
ebből a parasztok, hogy Isten ereje nem a bűnben van, hanem a jótettben. 1885