Béke, Természet, Szeretet
LADAKH
Ladakh India északnyugati részén van, Srinagarból lehet oda eljutni. Lakossága főleg önellátó gazdálkodó. A települések nagyságát az határozza meg, hogy mennyi - olvadó hóból származó - vizet kapnak a hegyekből. Ladakhban semmit sem dobnak "el". Amit nem eszik meg az ember, megeszi az állat; amit nem eszik meg az állat, az trágyázza a földet. A pöcegödrök tartalmával is trágyáznak, miután hozzárakták a konyhai tűzhely hamuját. Hagyományosan mindent újrahasznosítanak, hulladék nincs. A gazdaságukra a kölcsönös segítség (volt) jellemző, és nem a vetélkedés, mindenen megosztozott a közösség vagy a kisebb alcsoportok.
A tartományt az indiai kormány 1974-ben nyitotta meg a turizmus előtt. Az embereket senki sem figyelmeztette. Egy turista naponta annyi pénzt költött, mint amennyit egy ladakhi család egész évben - Ladakhban nem volt igazi pénzgazdálkodás. A ladakhiak ekkor kezdték magukat szegénynek érezni, addig nem. Bejöttek Ladakhba a nyugati és indiai filmek, majd később a tévé. Képeket láttak a fényűző életről, s azok sokakat vonzottak. A saját életüket kezdetlegesnek és kevéssé hatékonynak ítélték meg. Butának tartották magukat és szégyenkeztek. Nem fogták fel, hogy az a másfajta, gazdag élet mi mindennel jár, nem ismerték a magányt, az öregségtől való félelmet, a környezetrombolást, az inflációt, a munkanélküliséget. Saját kultúrájukat teljes egészében elvesztették. A modern élet jelképeire törekedtek: napszemüvegre, szűk farmernadrágra. A hagyományos kultúra korábban pénz nélkül működött, s most egyszerre a nemzetközi piacgazdaság részeivé váltak, függővé a nemzetközi pénzügyektől. Olcsóbb lett a Pandzsábból behozott liszt, mint a szomszéd faluban kapható. A hagyományos pamutot a műanyag váltotta föl. 2000 éven át 1 kg árpa 1 kg árpa volt, de most nem tudják az értékét. Ma ennyi rúpia, de mennyi lesz holnap? A ladakhiak azt mondják: "Szörnyű. Mindenki kapzsi lett. Korábban a pénz nem volt fontos, de ma mindenkit csak az érdekel."
Az új Ladakhban nincs többé újrahasznosítás. Halmozódik a hulladék, élelem, műanyag, üveg, papír, fém, csomagolóanyagok stb.
Megváltozik a múlt megítélése. Korábban azt mondták, hogy Ladakhban nem volt sosem éhség. Most már arról beszélnek, hogy "a fejlődés szükségszerű, régen nem boldogultunk, hiányt szenvedtünk."
Eleinte a turisták zavarba jöttek, amikor az emberek visszautasították, hogy eladjanak nekik valamit, bármennyi pénzt kínáljanak azért a holmiért. Ma ez már nem így van.
A nők elvesztették önbizalmukat és erejüket. Megjelent a munkanélküliség, az infláció és hatalmas mértékben nőtt a bűnözés, szétestek a családok és a közösségek, az emberek elválasztattak a földtől, az önellátást felváltotta a külső világtól való gazdasági függés, a saját kultúra elutasítása, a környezet pusztulása.
A világpiac kialakulásával nem csak a hatalom és a források összpontosulnak mindegyre kevesebb kézben, hanem egyre nagyobb a függés a városi központoktól.
Helena Norberg-Hodge nyelvész majd' húsz évet töltött az észak-indiai Ladakhban, s élményeiről "Ősi jövők" címmel könyvet is írt. Ott-tartózkodása elején egyszer ruhát mosott egy patakban, amikor egy hétéves kislány figyelmeztette, hogy ezt ne tegye, mert alább isznak a patak vizéből. Megmutatta, hogy milyen - öntöző - vizet használhat mosásra. Helena a hetvenes években látogatta meg először Ladakhot, ahol egy önzetlen, fenntartható társadalmat talált, amelynek alapja a megosztás és kölcsönös függés volt. A nyugati kultúra miatt mára minden megváltozott.
Az ő könyvéből sokat tanulhatunk a ladakhiakról vagy inkább a ladakhiaktól:
"Ladakh népe a rendkívül szélsőséges és szigorú természeti körülmények ellenére, a Himalája hegyláncai között, egy, a természettel összhangban élő, az évszázadok próbáját kiállt: tehát 'fenntarthatónak' bizonyult, kulturális, szellemi értelemben rendkívül gazdag, társadalmi-lélektani szempontból egészséges életformát hozott létre.
A meglévő, szűkös forrásokat rendkívül óvatosan és körültekintően használták, kis földjeiket közösen művelték meg, specializáció nem volt, pl. a jakot afféle mindenre alkalmas háziállatnak tartották szántásra, igavonásra, tejtermelésre, s a levágott állat bőrét, csontját is fölhasználták. Vegyszereket természetesen nem használtak, a termés mégis bőségesen elegendő volt. Nagycsaládokban éltek, ahol a gyermektől az idősig mindenkinek meg volt a maga szerepe, feladata, a gyermek népe ősi kultúráját, szokásrendszerét, a mindennapi élethez nélkülözhetetlen tudását magába szívva nőtt föl. Bár nagyon egyszerű eszközöket használtak, munkáik időigényesek voltak, mégis senki sem sietett, sokat énekeltek, és rengeteg ünnep színesítette az életet. Az emberek maguk döntöttek saját dolgaikról, a kis falvaik a 'demokrácia' igazi színterei voltak, anélkül, hogy annak hívták volna."
A hagyományos társadalom még ma is sokhelyütt él, tehát a múlt idő még nem helytálló, ha a fenti dolgokról beszélünk, azonban mindaz az érték, mely Ladakhot jellemezte, a nyugati típusú fejlődés előretörésével rohamosan pusztul. Ezt egyfajta "pszichológiai nyomás" készíti elő: Amikor Helena először ott járt, az egyik faluban, megkérdezte a vezetőjét, hogy tudna-e mutatni egy szegény házat. Ilyen itt nincs - mondta az. 15 évvel később ugyanaz a férfi panaszkodott az odalátogató nyugati turistáknak, hogy itt mindenki nagyon szegény, segítsenek rajtuk. Az indiai kormány utakat épített, közműhálózatot fejlesztett és ezzel együtt megjelent a nyugati kultúra és gondolkodásmód, mely a nép hagyományos életét és kultúráját kezdetlegesnek, lassúnak, piszkosnak láttatta.
A hagyományos gazdálkodás, noha az embereket "jól-létben" (ha nem is anyagi értelemben vett jólétben) tartotta, de nem járult hozzá a nemzeti jövedelemhez (GDP), közgazdasági szempontból tehát az értéke zérus. A külvárosi nyomornegyedben élő, aki napi 1 $-t keres, e szerint a gondolkodásmód szerint óriásit emelkedett. Az emberek korábban semmiféle közszolgáltatásra nem szorultak, ma a fővárosban, Lehben alapvető élelmiszerekért sorba állnak, és a víz elszennyeződése miatt az ivóvizet lajtkocsival szállítják. Az oktatás a gyermekeket teljesen elszakítja hagyományaiktól, gyakorlati ismereteket nem szereznek, Helena szavaival a mai oktatás (és nemcsak ott) munkanélkülieket termel.
A hagyományos mezőgazdaságot gépesített, vegyszereket felhasználó árutermelő nagygazdaságokkal akarják felváltani, a kormány ezt minden elképzelhető módon támogatja (propaganda-hadjárat, mintagazdaság, természetesen a FAO segítségével). Az eredmény: a földbirtokos parasztság nyomorba süllyedése, éhínség (hiszen az újfajta gazdaságok nem a helyi piacra, hanem főleg kivitelre termelnek.)
Az életminőség a "fejlődés" hatására nagymértékben romlott, megjelent a bűnözés, a káros társadalmi viselkedési mintázatok, az elidegenedés stb.
A korábbi értékrendben elöl álló buddhista pap helyét a nyugati rendszerű képzésben részesült mérnök, a közös ének és tánc helyét a TV vette át, a nagycsaládok szétestek, a fiatalok farmerben, napszemüveggel, amerikai feliratú ingekben járnak, motoroznak, szóval átvették a külsőségeket, s természetesen kaphatók a rambókazetták, a Barbie-baba és társai, az amerikanizált kultúra tartozékai.
Szintén Helena szavaival: "A technikai-gazdasági szörnyeteg, mely világunkat egyre inkább uralja, minden szempontból monokultúrát hoz létre, s ezt a kultúrát már rég nem az emberi szükséglet határozza meg. A monokultúra sok mindenben megnyilvánul: a vetőmagvak, tenyésztett állatok, a termékek szabványosításától az egységesített öltözködésen, a hirdetésen át az angol nyelv világnyelvvé válásáig. Ladakh arra tanít(ott), hogy lehet másfajta életet élni."
A fent (természetesen nagyon hiányosan) leírt folyamat az egész Harmadik Világra jellemző, ahol a nemzetekfeletti vállalatok által irányított ipari-gazdasági civilizáció gépezete gyorsuló ütemben pusztítja a hagyományos életmódokat. Ennek a "fejlődésnek" az eszköze a FAO, a GATT, a Világbank és az EEC is. Az erőltetett "fejlesztésből" nem marad ki a "fejlett" világ sem, ott is (pl. Japánban, Angliában) hatalmas "fejlesztő" munkák folynak, hogy a gazdaságot élénkítsék és saját, még "nem eléggé fejlett" (tehát még szép, és lakható) területeiken serkentsék a gazdaság növekedését. A jelenlegi irányzat tehát iszonyú sebességgel pusztítja a sokféleséget a kultúrától a mezőgazdaságon át az élővilágig. S mi lehet a kiút? Leszakadni a világgazdaságról, mely ma már egyértelműen a nemzetekfeletti vállalatok érdekeit szolgálja, s melyre javarészt az értelmetlen kereskedés a jellemző (T. Goldsmith szavai szerint a mai világgazdaság egy vicc). E helyett a helyi gazdaságot, a közvetlen termelő-fogyasztó kapcsolatot, az elidegenedett távoli hivatalok helyett a helyi döntéshozatalt kell erősíteni, fenntartani a kultúrák sokféleségét, szelíd, alternatív termelési módszereket használni, stb.
Ladakhban kis vízierőműveket építettek és folytatják a napenergia hasznosítását. Nem központosított, ökológiailag és társadalmilag fenntartható fejlesztési mintákra van szükség. Nem jelenthet központosítást, városiasodást, hanem lentről kell kiindulnia, közösségi alapúnak kell lennie. Legyen viszonylag lassú és gazdaságos.
A Brundtland Bizottság által megfogalmazott fenntarthatóság eléréséhez a fogyasztás környezeti hatását 1/16 részére kellene csökkenteni. Először Hobbes, majd Locke ébredt rá arra, hogy a hiánytól való félelem az a hajtóerő, amely az embereket arra készteti, hogy másokon uralkodni akarjanak. Hobbes szerint a hiány csak az emberek tudatában él, amely nézet összhangban van Helene Norberg-Hodge ladakhi megfigyeléseivel: az ottani emberek csak akkor fogták fel a szegénységüket, amikor a hetvenes években jönni kezdtek a világjárók. Locke a hiányt valós jelenségnek mondotta, amely ok a természeti források korlátozott volta. Az állandó többet-termelés és növekedés miatt áll be a hiány.
Döbbenetes volt, hogy az Euro-Atlanti központtal rendelkező nemzetekfeletti vállalatok Afrika és Ázsia legeldugottabb részeiben is ugyanazokkal a hosszúcombú, fehérbőrű szexbombákkal reklámozzák a termékeiket - csakhogy arrafelé más szépségideál járta. Ma már azonban ez változóban van, és a helyi lakosság minden tekintetben kezdi egyre kisebbrendűnek érezni magát. A ladakhiakra ráerőltették a jersey-tehenet, mert az tízszer annyi tejet ad, mint a jak. Csakhogy a jak emellett ekét, kocsit húzott, ruhát és ételt adott, megélt azzal a fűvel, ami ott terem, nem kellett neki a távolról szállítani a takarmányt és állatorvost, tudták a helyi emberek, hogy hogyan kell vele bánni, és mellesleg a teje majdnem tízszer táplálóbb volt, mint a géntenyésztett jersey tehéné ...
Ezek persze csak kiragadott, látványos példák. A katasztrófa az, hogy amíg a helyi emberek a Föld legnagyobb részen önellátóak voltak, tudták, hogy mit és hogyan termeljenek, és abból éltek, amit megtermeltek, addig ma, a globalizált gazdaságban, ahol külföldi hitelekből génpiszkált monokultúrákat kell termelniük, már semmi kapcsolat nincs a munkájuk eredménye és az érte kapott pénz között: az messzeföldi árutőzsdéken dől el, túlnyomórészt spekuláció alapján.
Ahhoz pedig, hogy ez a rendszer jól működjön, egyetlen dologra van szüksége a globalizált világpiacot uraló néhány tucat vállalatnak: olyan egész Földre kiterjedő közlekedési hálózatra, amelyen könnyedén tudják körbeutaztatni a Föld körül az árut, és így sakkban tarthatják a dél-amerikai parasztot az Indiában termelt kukoricával és az afrikait a karibi banánnal.
A fejlődés ára - Alan Atkisson beszélgetése Helena Norberg-Hodge-dzsal (kivonat):
Sok évvel ezelőtt a svéd születésű nyelvész, Helena Norberg-Hodge Ladakhot kezdte vizsgálni, ahol a tibeti buddhista kultúra 2000 éven át fennmaradt.
Helena minden év felét Ladakhban tölti, ahol nagyobb a népességrobbanás, mint Indiában. Ez a modernizációs folyamat része, ami tönkretette a helyi forrásokhoz, főleg az élelem-forrásokhoz való bensőséges viszonyt. Azelőtt az emberek tisztán látták a földterületük korlátozott voltát, tudták, hogy létszámuknak alkalmazkodni kell ahhoz.
Kérdés: Miért kezdett el Ladakh kutatásával foglalkozni?
Válasz: Mielőtt Ladakhban jártam, magam is úgy gondoltam, hogy az ember eredendő módon önző, vetélkednie kell a fennmaradásáért és az együttműködő társadalmak nem létező utópiák. Itt tanultam meg, hogy ez másként is lehet.
Amikor először Ladakhba mentem, ott lelkileg egészségesebbek voltak az emberek, mint másutt. Nagyon szilárd volt az azonosságtudatuk, szorosak voltak az emberi kapcsolatok, a családok, közösségek kapcsolatai. Jó volt a viszony a nemzedékek között. Helyi ételeket ettek, helyi anyagokból készítették a ruháikat. A kultúra a környezetben gyökeredzett.
Azóta minden megváltozott. Hirtelen a korszerűség nyomása alá kerültek. Korábban gazdagnak érezték magukat, most már szegénynek. India lakosaihoz képest nem azok, de ők az ipari országokhoz hasonlítják magukat. Nem ismerik Nyugat környezeti és társadalmi gondjait.
Azt bizonyítják a tévék, hogy az ideális életminta a kékszemű, szőke, karcsú házaspáré, két kocsival, akik hamburgert esznek és kólát isznak. Hatalmas a lélektani nyomás. Azt kérdik: ha a kis vízierőművek jók, akkor Nyugaton miért nem azokat gyártják és használják? Ha a Dallas szereplői napenergiát használnának, akkor az jobban terjedne a világon.
Növelni kell a segítséget a Harmadik Világ részére, de annak szolgálnia kell a helyi rendszerek megismerését, kihasználását, a nagyobb önellátást.
Ladakhban sok nemzedéken keresztül az emberek azt tették, amit a közös tudat előírt. Nem az egyedi tudat. A közös tudatnak mély bölcseleti alapja volt: minden élő kölcsönös kapcsolata, függése. Nagyon a tudatában voltak a többi embertől való függésüknek is.
A modern világban az emberek a pénztől, a műszaki eljárásoktól függnek és azt hiszik, hogy a többi embertől nem. Mindenütt nézik a McDonald's-ben a tévét, mintha egész Európa egy közösség lenne.
A bioregionalizmus igen jó eszme, de nem ugorhatunk egyenesen bele. Jelenleg a kormányok központosítanak és egyre jobban távolodnak a bioszférától. Azt képzelik, hogy a gondokon tudományos eredményekkel lehet segíteni. Egyre távolodunk a helyi megoldásoktól, lehetőségektől.
A világméretű gazdasághoz kötik az embereket az utak, a nevelési rendszer, a nagyipari mezőgazdaság, nő a feszültség és az erőszak. Fokozza a lelki zavart, hogy az emberek elvetették az ősi kultúrájukat.
A nemzetekfeletti vállalatok és a kormányok tudatosan, ármányosan befolyásolják az emberek fejét. Ladakhban a gazdálkodót, akinek sok állata van és jól él, munkanélkülinek, nem-dolgozónak nevezik.
A Harmadik Világban sokan, akik Nyugaton tanultak, azok a nyugati jellegű vezető osztály részévé lettek. Egyesek persze fölismerik Nyugat spirituális ürességét és értékelik saját társadalmuk lelki gazdagságát. Látják a pusztán anyagi haladás visszásságát.
Mit tegyünk? Csökkentenünk kell a fogyasztó és a termelő közti távolságot, és változatossá kell tenni a helyi gazdaságot. Kulcs-teendők: magasabb energiaadók kellenek, főleg a romboló és szennyező energiák adóját kell emelni. Elfeledkezünk arról, hogy az emberi energia nem szennyező és megújuló forrás.
Helyi piacok kellenek, meg kell kísérelnünk, hogy az adott évszak ételeit fogyasszuk. Egyensúlyt kell teremteni a helyi és világméretű gazdaság között.
Ladakhban egyre több a központosító, nem emberi léptékű, fenntarthatatlan beruházás. Növelni kell az emberek ilyen irányú tudatosságát, s anyagilag kell támogatni a kisléptékű, helyi kezdeményezéseket.
Jelenleg az USA polgárai évente átlagosan 22000 hirdetést látnak, mindegyik azt sugallja: fogyassz, fogyassz, fogyassz (gépkocsit vagy fogpasztát), s ha vásárolsz valamit, attól jobb lesz az életed. Senki sosem mondja: fogyassz kevesebbet, csavard le a tévét és menj ki a házadból. Ma már a tévéadások a világ lakosságának 70%-ához eljutnak és a műsorok jó része amerikai. Ladakhban, Borneón vagy a tundrákon is a Dallast nézik az emberek. A tévé a kulturális klónozás eszköze, a piaci eszméket viszi el a világ minden sarkába. Megdöbbenek a nyugati jellegű fejlődés ezen mértékletes és boldog népre gyakorolt hatásától. A ladakhi kultúra egyre nagyobb mértékben ütközik össze a monetáris gazdasággal, a forrásokkal való önálló gazdálkodás az ásványi fűtőanyagokon alapuló gazdasággal.
A gyér forrásokhoz való alkalmazkodás miatt időnként többférjűség volt, több fivérnek ugyanaz volt a felesége, sok nő nem ment férjhez és ez biztosította a népesség állandóságát. A nem férjezett apácáknak a buddhista közösség kényelmes helyzetet biztosított. Lassan nőtt a népesség, de robbanásról szó sem volt.
Miként Európában, igyekeztek nemzedékeken át egy darabban tartani a földjüket. Ugyanakkor nagy volt a forrásokhoz való társadalmi alkalmazkodó- képesség (előfordult többférjűség, egynejűség, többnejűség is).
A kolostorok szociális biztonságot is jelentettek, a közösség tartotta el azokat. Ha valakinek a fia nem házasodott meg, beadták a kolostorba. Előfordult, hogy gyerekes szülő öreg korában ment be oda.
Az emberek nincsenek annak a tudatában, hogy honnan kapják az élelmet. Ez egyszerű pénzkérdéssé változott. Több pénzért többet vásárolhatsz. Ez egy teljesen illúziókra épülő világgá alakulhat.
Zavaró, hogy a több gyerek manapság növeli valakinek a politikai és gazdasági hatalmát. Ez nem csak Ladakhban, hanem Butánban és Kasmírban is így van, mert különféle etnikai csoportok vetélkednek a forrásokért, munkáért, pénzért. Az emberek nagyobb részt akarnak a hatalomból, amelyik ezt biztosítja nekik. Mohamedánok Ladakhban, keresztények és buddhisták Butánban, és sok más csoport félti a nemzeti voltát és ezért is emelni akarja saját látszámát. Az is igaz, hogy a gazdasági növekedés más okok miatt csökkenti a népesség számát. (Az anyagi javak magasabb szintje miatt.)
Kérdés: A nők iskolázottsága nem csökkenti-e a születési számot?
Válasz: Ezt alaposan meg kell vizsgálni, a népességrobbanás nem egyszerűen a nők iskolázottságának a függvénye. Ezt a tényezőt nem lehet elkülönítetten kezelni. A politikai és a gazdasági döntéshozatalban részesülő nők nem házasodnak, a számukra a gyerek teher.
A hagyományos ladakhi kultúrában nem lehetett nemek közti egyenlőség, de a nők szerepe a családban azt eredményezte, hogy részt vettek a források hovafordításával kapcsolatos fontos döntésekben.
Az az oktatás, amiről beszélünk, nyugati rendszerű, nem tanít szinte semmit a földről, ahol élnek, a forrásokról, az emberek közötti és a közösséghez való viszonyokról. Városi életre, ipari életmódra tanít. Az pedig fenntarthatatlan.
Ezek a népesség-kérdés kulcspontjai.
A fejlődés mindenütt a források kifosztásával járt. Amikor Európában elkezdődött a "fejlődésünk", azaz az iparosodás és városiasodás, a népesség száma hirtelen megnőtt. Ezért exportáltuk a lakosságot. Behoztuk a forrásokat és kivittük az embereket. Hogyan követhet bennünket a Harmadik Világ, amikor nincsenek gyarmataik.
Kérdés: Mint írja, Ladakhban a gyerektelenek azelőtt mások gyerekeivel foglalkoztak. A modernizáció nem szakítja-e meg ezeket a kapcsolatokat?
Válasz: Pontosan így van. Ladakhban a közösség és a család összekötötte az embereket, a gyereknevelésben mindenki érdekelt volt és kapcsolatban maradt a gyerekkel később is, akár a sajátja volt, akár nem. Ezt a kötést magam, gyerektelenként is átérzem Ladakhban.
Kérdés: Látják-e a ladakhiak, hogy mi történik a modern világban? Ön fejlődési alternatívákat igyekszik bevinni az országba.
Válasz: Az idősebbek látják a változásokat, és csak csodálkoznak azon, ami történik.
Kísérletezünk Ladakhban. A Ladakh Munkaterv révén a közösségi, ökologikus, központtalanított, már létező szerkezeteket akarjuk fejleszteni. Elő kell segíteni a földhöz közelebbi életmódot, ami figyelembe veszi a természetes, rendszeresebb szabályozást. Ezt az emberek tiszteletben tartásával csináljuk. Az embereket biztosítani kell a saját hatalmukról és a nőknek is hatalmat kell adni anélkül, hogy elszakadnának a gyerekeiktől. Ladakhtól tanulva utat tudunk mutatni.
Az USÁ-ban a feltételek nem kedveznek a társadalmilag elkötelezett spiritualizmusnak. Igen erős a társadalomban a fogyasztósdi, önzés, a politikai hatalom manipulációja, a gyűlölködés. Az emberek meg vannak tévesztve, tudatlanok. Segítene, ha többen dolgoznának együtt velünk, tibetiekkel, ladakhiakkal, sziámiakkal vagy burmaiakkal. Aki Ázsiában dolgozik, az láthatja, hogy a szenvedés forrása az első világ. Aki Ázsiában élt és visszamegy Nyugatra, annak nagyobb lesz a késztetése arra, hogy meg akarja változtatni a saját országát.
Jót tesz, ha valaki olyan helyen él, ahol jobban látszik, hogy mi a hazugság, világosabbak a hatalmi viszonyok. Az én társadalmamban például mindenki tudja, hogy a tábornokok megölik az embereket. Az USÁ-ban a tábornokok sosem ölnek embert. Okosabbak ennél s az emberek be vannak csapva. Azt hiszik, hogy a háború az igazságért és a szabadságért folyik.
Manapság Új Zéland-i vajat árulnak a brit üzletekben s az olcsóbb, mint a helyben termelt, a spanyol piacokon dán vajat vehetünk, Dániában pedig franciát. Ladakhban az indiai, pandzsábi élelmiszer olcsóbb, mint a helyi. Mongóliában 25 millió tejelő állat van, s az üzletekben főleg német vajat árulnak.
Ha csökkentjük a termelő és fogyasztó közötti szállítási távolságot, akkor kisebb az üvegház-gáz kibocsátás, javul a minőség és kevesebbet kell csomagolni.
Ha megelégszünk, együtt élhetünk a Földön ladakhiakkal és nem-ladakhiakkal.
Irodalom:
THE NEW ROAD, 22:1, 1992.II.-III., Helena Norberg-Hodge: Ladakh: Developing Green in a Contented Land (Fejlődő kapzsiság egy elégedett országban)
IN CONTEXT, Spring 1992, p. 36, (1996.) Robert Gilman beszélgetése Helena Norberg-Hodge-dzsal, kb. 40%-ra tömörítve.
Vissza a kezdethez