Béke, Természet, Szeretet
Beszámoló az indiai ESP iskolákban tett látogatásról
Két hetet töltöttem Indiában. Ezalatt megismerhettem egy kis részét annak a munkának, amelyet Cedric Prakash és munkatársai (papok, apácák és civilek, férfiak és nők, hinduk, muzulmánok és keresztények) Ahmedabad nyomornegyedeiben végeznek. Ahmedabad lakosságának 41 %-a él nyomornegyedekben (ez az arány nagyvárosokban, pl. a tizenhatmilliós Bombayben kb. 50 %). Vezetékes vizük, amely csak a kora reggeli órákban áll rendelkezésükre, annyira szennyezett, hogy még Cedric és a munkatársak sem merik meginni. Rendelőt, közvécét szerelnek fel a nyomornegyedekben, foglalkoznak, játszanak a gyerekekkel, külön gondot fordítanak a gyermekmunkásokra, a vezető egyéniségeket képzésekben részesítik. A napenergiát hasznosító pajzsokat állítanak fel (az iskolahálózat épületei is ilyeneket használnak). Mindez komoly, átfogó tevékenységgé szélesedett már az elmúlt másfél évtizedben. Jó kapcsolatuk van az ahmedabadi Teréz anya házat működtető nővérekkel, akik elhagyott, kitett csecsemőket (esetenként hozzájuk menekülő várandós anyákat) vesznek gondozásukba. A kicsiknek azután szülőket keresnek, szerencsére az örökbe fogadás két-három héten belül elintézhető. Teréz anya és Cedric Prakash jó barátok és kölcsönös tisztelettel adóznak egymás munkájának.
Cedric nemrégen kapta meg a rangos Kabir Puraskar díjat India kormányától, a vallási (hindu-muzulmán) ellentétek kibékítéséért végzett munkája miatt. Nagyon örül ennek a fordulatnak, mert így újabb figyelmet és támogatást harcolhat ki a szegényei számára.
90 iskolájában jelenleg 15000 gyerek részesül általános és középiskolai oktatásban az Education Sponsorship Programme (ESP) keretében. Ezeket az intézményeket a hozzájuk tartozó kollégiumokkal külföldi támogatások, belföldi pályázatokon és szponzoroktól nyert pénz, a részt vevő szerzetes- és apácarendek, az iskolákhoz tartozó föld megműveléséből származó jövedelem tartja fenn. Bár az állami oktatás kötelező, a falvak szintjén nem vagy csak nagyon kis hatékonysággal valósul meg. A rászánt pénz elsikkad, a falusi családok maguktól nem küldik a gyerekeket iskolába: komoly elkötelezettség kell ahhoz, hogy egy tanár ezt a tehetetlenségi nyomatékot legyőzze. Az állami iskola pedig nem érdekelt abban, hogy tanulói száma növekedjen. Vannak falvak, ahol innen kerülnek gyerekek az ESP-iskolába, és az írást-olvasást is újra kell nekik tanítani.
A két hét alatt három ESP-iskolát látogattam meg. Nagyon egyszerű minden, az épületek, a berendezés. A gyerekek maguk mosnak, főznek, takarítanak. A szülők elvileg évi 250 rúpiát fizetnek, amely jelképes összeg, még naponta egy bögre teára sem elég, ám a szegénységük miatt gyakran még ennyit sem tudnak adni. Szívesebben taníttatják a fiúkat; a lányok tanulásának ellentmond a hagyomány és a falvak közvéleménye. Komoly küzdelmet folytatnak a lánykollégiumokat vezető apácák azért, hogy a lányokat is elengedjék tanulni. A kollégiummal kapcsolatos munkákon kívül a környező falvakba is eljárnak ezek a munkatársak, ahol az évek során fokozatos minőségi változást eredményez a tevékenységük, az iskola jelenléte és nem utolsósorban azok a gyerekek, akik a tanulás befejezése után visszatérnek: leküzdik az éhezést, visszaszorulnak a betegségek, oldódik lassan a kasztrendszer, a nőket háttérbe szorító hagyomány.
Bár nem végeznek kifejezett térítő munkát, az elkötelezettséget próbálják átadni a gyerekeknek, hogy azok saját környezetükben gyümölcsöztessék a tanultakat. A gyerekek további életútját is figyelemmel kísérik.
Simonyi Katalin
Vissza a kezdethez