SZÁRNYALÁS
Elmélkedések
rövid történetek alapján
Anthony de
Mello S. J.
"A
csend szava
- Egy perc
bölcsesség" szerzője
KORDA KIADÓ
KECSEKMÉT
1997
Előszó
Volt egyszer
egy jezsuita lelki vezető, akit Tony de Mellonak hívtak. Kontinenseken
keresztül is megérintette az emberek szívét, mert annyira érdekelte az élet - a
valódi, vibráló, örömteli élet. Megragadó történetei, melegsége és humora,
meglátásai a boldogságról és igazi énünk felfedezéséről - szívderítően hatottak
mindenkire, aki csak hallgatta. Beszélt a szívek felszabadításáról, az
értelmetlen megértéséről, és az emberek által járt különféle lelki utak
értelmezéséről.
Az egyik,
tanításában állandóan jelenlévő beállítottság nem önmagára irányult, hanem
mindannyiunkra:
- hogy
kihozza belőlünk a gurut,
- hogy a mi
táncunkat táncolja,
- s hogy a
mi dalunkat énekelje.
Tony de
Mello örömét lelte abban a parancsban, hogy:
- Légy fény
saját magadnak!
Amikor Tony
1987. június 2-án meghalt, nem kellett volna meglepődnöm a veszteségnek azon a
mérhetetlen érzésén, amit a barátok és csodálók fejeztek ki nekem, határon
innen és túlról is. Amin elcsodálkoztam, az a szomorúságnak és csalódottságnak
az a "személyes" érzése volt, nemcsak a barátoktól, hanem azoktól is,
akik arra vágytak, hogy találkozzanak vele, és hallják őt.
Az egyik
vigasz, amit ezeknek az embereknek ajánlottam, az általa hátrahagyott szavak
öröksége. Tony utolsó ajándéka annak a könyvnek* a befejezett kézirata volt,
amit az olvasó most a kezében tart, amin gondolkodik, és amiből bizonnyal
hasznot is húz. Egy barátjának címzett levélben, amit már nem volt ideje
elküldeni, leírta milyen keményen dolgozott a kéziraton, hogy befejezhesse,
mielőtt az USA-ba jön: Írni akartam, még mielőtt elutaztam Indiából, de
lehetetlen volt egyetlen szabad pillanatot is találnom. éjjel-nappal azon a
kéziraton dolgoztam (és még most is dolgozom), amit át kell adnom a kiadónak.
Ez valóban a szeretet munkája volt.
Előszót írni
Tony utolsó könyvéhez szintén a szeretet munkája. Másnak szinte lehetetlen
elképzelni, micsoda érzés kézbe venni azt a kéziratot, amit a legjobb barátod,
munkatársad, lelki vezetőd, társad - aki éppen meghalt - állított össze,
tudván, hogy ezt a te személyes példányodnak szánta. Mily mély megrendüléssel
olvastam az első oldalakat! Sohasem hallottam még az első történetet, a
"Béka imáját". Mennyire jellemző volt ennek a nagyszerű embernek a
lelkisége, annyira nyitott az életre,
érzékeny a
jóra, a mindenben fellelhető szépségre - még a béka brekegésében is.
Egyetemisták kollégiumában lakom, s bizony a zaj néha - hogy is mondjam? -
kellemetlenné válhat. Sosem fogom elfelejteni Tony ellentmondásos javaslatát:
"Próbáld meg, ne zavard a zajt!" A meglepetések meglepetése.
Végső soron
azonban Tony semmire sem tanított. Vagyis abban az értelemben nem, hogy semmi
olyat nem próbált belém plántálni, amit lelki filozófiának vagy életmódnak
nevezhetnénk. Csupán bátorított annak felfedezésére, hogy mi is számomra a
valódi, az igaz, a gyönyörű az életben. Nincs ennél tisztább lelkiség vagy jobb
formája az oktatásnak. Azt bizonygatta: "Senki sem lesz boldog, nem lesz
igazi lelkiség, valódi megértés mindaddig, amíg nem vagy szabad. És fordítva
is, nem lesz addig igazi szabadság, amíg valóban nem értesz." Felfedezni
az igazságot számára azonos értelmű volt igazi énünk megértésével.
Ezért aztán
minden beszéd, amit csak tartott, minden kis történet, amit elmondott, minden
nevetés, amit csak okozott, félelmed börtönébe csempészett energiává vált. Abba
a börtönbe, amely bármelyik pillanatban képes felrobbanni, hogy lerázza múltad
láncait vagy a jövődtől való félelmet, mihelyst eléggé nyitott vagy ahhoz, hogy
ezt megengedd.
Az olyanok,
mint Tony de Mello, sosem halnak meg.
J. FRANCIS
STROLTD S.J.
De Mello
Lelkiségi Központ
Fordham Egyetem
Bronx, New
York
* A kiadó
megjegyzése: A kézirat, tekintélyes terjedelme miatt, két könyvben jelent meg.
A másik könyv címe:
"A megvilágosult szíve".
Figyelmeztetés
Nagy titok
az, hogy bár az emberi szív vágyódik az után az Igazság után, amiben tisztán
megtalálja a szabadságot és az örömet, mégis az emberek első reakciója erre az
Igazságra gyűlölet és félelem. Ezért aztán az emberiség nagy lelki tanítói,
mint pl. Buddha és Jézus, olyan eszközhöz folyamodtak, amivel kijátszották
hallgatóik ellenállását. Ez az eszköz pedig a történet. Tudták, hogy a nyelv
legelbűvölőbb szavai így hangzanak: "Volt egyszer egy ...". Tudták,
hogy az igazságot visszautasítjuk, de képtelenek vagyunk ellenállni egy rövid
kis történetnek, mesének. Vyasa, a Mahábhárata szerzője, mondja: ha figyelmesen
hallgatsz egy történetet, biztosan nem maradsz a régi. Mert a történet
befurakszik a szívedbe, s ledönt minden akadályt, ami az istenihez vezet.
Hacsak felüdülés végett is olvasod e könyv történeteit, nincs rá garancia, hogy
egy kis elbeszélés át ne jusson védősáncaidon, s ott robbanjon, ahol a
legkevésbé számítasz rá. Figyelmeztettelek!
Ha eléggé
vakmerő vagy ahhoz, hogy a megvilágosodást keresd, a következőt ajánlom:
A. Hordozz a
fejedben egy történetet, hogy ráérő pillanataidban elgondolkodhass rajta. Ez
lehetővé teszi, hogy hasson a tudatalattidra, és felfedje rejtett értelmét. Meg
fogsz lepődni, hogy mennyire váratlanul, a legszükségesebb pillanatban világít
meg egy helyzetet, s hoz számodra meglátást és belső gyógyulást. Akkor
ráébredsz majd, hogy ha megadod magad ezeknek a történeteknek, akkor a
Megvilágosodásnak azon a kurzusán veszel részt, amihez nincs szükség más
gurura, mint saját magad.
B. Mivel
mindegyik történet az Igazságnak a kinyilatkozása, s mivel az Igazság, ha
nagybetűvel írják, akkor rólad szól, ezért bizonyosodj meg arról, hogy minden
alkalommal, amikor elolvasol egy történetet, céltudatosan kutass önmagad
mélyebb megértésére. Olvasd úgy, mint egy orvosi könyvet, s keresd a betegség
tüneteit önmagadon; ne úgy, mint egy pszichológiai könyvet, miközben azon
töprengesz, hogy barátaid melyik típusba tartoznak. Ha nem tudsz ellenállni a
kísértésnek, hogy másokról fedezz fel valamit, akkor a történetek téged
károsítanak meg.
Naszreddín
mullah oly szenvedélyesen szerette az igazságot, hogy még távoli vidékekre is
elutazott a Korán tudósainak felkeresése végett. Még attól sem riadt vissza,
hogy a bazárban hitetlenekkel vitatkozzon hitének igazságairól.
A felesége azonban egy nap a szemére vetette,
hogy mennyire méltánytalanul bánik vele - s ráébredt, hogy a férjét egyáltalán
nem is érdekelte az a fajta Igazság.
Természetesen
csak az a fajta számit. Földünk valóban egészen másmilyen lenne, ha a tudósok
és ideológusok, akár vallásosak, akár nem, ugyanolyan szenvedéllyel
viseltetnének az önismeret iránt, mint amit a dogmák és elméletek felé
mutatunk.
- Nagyszerű
prédikáció! - mondta az egyházközségi tag, miközben a prédikátor kezét
szorongatta. - Amit csak mondott, az mind ráillett erre vagy arra az
ismerősömre.
Utasítás
Legjobb, ha
a történeteket abban a sorrendben olvassuk, mint ahogy a könyvben vannak. Csak
egyet vagy kettőt olvass el egyszerre - ha többet is vársz ettől a könyvtől,
mint csupán szórakozást.
Megjegyzés
E könyv történetei
több országból, kultúrából és vallásból származnak. Az egész emberiség lelki
örökségéhez - és népszerű humorához - tartoznak.
A könyv
szerzője csupán annyit kér, hogy sajátos célja szerint felfűzze őket. Az ő
munkája a szövés és a kelmefestés volt. A pamutot és a cérnát nem saját
érdemnek tartja.
IMÁDSÁG
Egy éjjel
Brúnó testvér imádkozni akart, de egy kecshebéka brekegése megzavarta.
Sikertelen volt minden kísérlete, hogy a zajt figyelmen kívül hagyja, ezért
aztán lekiabált az ablakából:
- Csendet!
Éppen imádkozom.
Tudnunk
kell, hogy Brúnó testvér szent volt, ezért aztán a parancsát azonnal
teljesítették. Minden élőlény visszatartotta hangját, hogy imádkozásra alkalmas
csend legyen.
Ekkor
azonban egy másik hang zavarta meg Brúnó imáját, egy belső hang, ami így szólt:
- Lehetséges
ám, hogy Istennek legalább annyira tetszik a béka brekegése, mint a te
zsoltáréneklésed.
- Ugyan mi
örömet lelhet Isten ennek a békának a brekegésében? - vágott vissza megvetően
Brúnó.
De a hang
nem adta fel olyan könnyen:
- Ha nem
tetszene Istennek, akkor miért teremtette volna meg ezt a hangot?
Brúnó
elhatározta, hogy a végére jár a dolognak.
Kihajolt az
ablakán, s kiadta a parancsot:
- Énekelj!
A kecskebéka
ütemes brekegése betöltötte a levegőt, amihez tréfásan csatlakoztak a
környékbéli békák is. S hangjuk már nem borzolta Brúnó idegeit, mert ahogy
figyelmesen hallgatta őket, felfedezte: ha nem akar ellenállni, ez a zene
valójában gazdagabbá teszi az éjszakát.
Ezzel a
felfedezéssel Brúnó szíve eggyé vált a világmindenséggel, és életében először
ráébredt arra, hogyan is kell imádkozni.
Egy hászidik
történet
Egy orosz
kisváros zsidói türelmetlenül várták a rabbi érkezését. Mivel ez ritkaságszámba
menő eseménynek számított, ezért igen sok időt fordítottak arra, hogy
megfelelően kidolgozzák a kérdéseket, amelyeket majd a szentség hírében lévő
embernek feltesznek.
Amikor aztán
megérkezett, s belépett a nagyterembe, azonnal megérezte a levegőben vibráló
feszültséget, amivel válaszait várták.
Nem szólt
semmit sem, csak belenézett a szemükbe, s elkezdett dúdolni egy dalt. Nemsokára
mindannyian vele dúdoltak. Elkezdett énekelni, és vele együtt énekeltek. Majd
hajladozni kezdett, s kimért, ünnepélyes léptekkel táncolt. A hitközség
követte. Nemsokára annyira belefeledkeztek a táncba, annyira belemerültek a
tánc mozdulataiba, hogy elfeledkeztek minden másról a földön; ettől aztán
minden egyes ember a tömegben kiegészült, kigyógyult azokból a belső
töredezésekből, amelyek távol tartanak bennünket az Igazságtól.
Közel egy
órába telt, mire a tánc lelassult, s megállt. Mivel a feszültség elvezetődött
bensőjükből, leültek a csendes békével eltöltött teremben. Ekkor a rabbi végre
megszólalt, de egész esti beszédje csak ennyiből állt:
- Bízom benne, hogy minden kérdésetekre
válaszoltam.
Egy
dervistől azt kérdezték, hogy miért tánccal imádja az Istent.
- Azért -
válaszolta ; mert Istent imádná annyit jelent, mint meghalni önmagunknak; a
tánc pedig megöli énünket. Ha az énünk elhal, minden probléma meghal vele
együtt. Ahol az én már nem létezik, ott a Szeretet, ott az Isten.
A Mester a
tanítványaival együtt a közönség soraiban ült. Ezt mondta:
- Már sok
imát hallottatok, és sokat mondtatok magatok is. Ma este lássatok is egyet!
Abban a
pillanatban felgördült a függöny, s elkezdődött a balett.
A szúfi
szent a mekkai zarándoklatra indult. Egy város szélén már annyira elfáradt,
hogy csak eldőlt az út mentén. Éppen csak elszenderült, amikor egy dühös
zarándok durván felkeltette:
- Most van
az ideje, hogy minden igazhitű a fejét Mekka felé hajtsa, te pedig a lábad
fordítottad arra. Milyen muzulmán vagy te?
A szúfi meg
sem mozdult, csupán a szemét nyitotta ki, s így szólt:
- Testvér,
megtennéd nekem azt a szívességet, hogy arra fordítod a lábaim, ahol azok majd
nem az Úr felé mutatnak?
Egy hivő így
imádkozott Vásnuhoz:
Uram,
bocsáss meg nekem három nagy bűnömért. Először is sok szent helyre
elzarándokoltam, nem is gondolván arra, hogy Te mindenütt jelen vagy.
Másodszor, oly gyakran kiáltottam Hozzád segítségért, mert elfelejtettem, hogy
Te jobban törődsz boldogulásommal, mint én saját magam. Végül pedig most is,
Uram, bocsáss meg nekem három nagy bűnömért. Először is sok szent helyre
elzarándokoltam, nem is bocsánatodért esedezem, pedig tudom, hogy bűneinket már
akkor megbocsátod, amikor még el sem követtük.
Sok évi
munka után a feltaláló felfedezte a tűzgyújtás titkát. Szerszámait elvitte a
hóval borított északi területekre, s megtanított egy ottani törzset a
tűzgyújtásra, és annak előnyeire. Azok aztán annyira megörültek ennek az
újdonságnak, hogy még csak eszükbe sem jutott, hogy köszönetet mondjanak a
feltalálónak, aki egy nap szép csendesen továbbállt. Azok közül a nagy jellemek
közül való volt, aki nem vágyott tiszteletre vagy hírnévre; elég volt neki az
az öröm, hogy tudta, valaki hasznát vette találmányának.
A következő
törzs lakói, akikhez ment, éppoly lelkesedéssel tanultak, mint az előzőé. De a
helyi papok, féltékenységükben az idegen népszerűségére, megölették őt. Hogy a
bűnténynek még a gyanúját is eloszlassák, a Nagy Felfedezőnek a képét a templom
főoltárára helyezték, valamint külön liturgiát terveztek nevének tiszteletére
és emlékének életben tartására. A lehető legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy
a szertartás legkisebb része se változzon, vagy maradjon el. A tűzgyújtó
szerszámokat ereklyeként egy ékszeres ládikába helyezték, és azt tartották,
hogy gyógyulást hoznak annak, aki hittel teszi rájuk kezét.
A főpap maga
vállalta, hogy összeszedje és megírja A Felfedező életét. Ez aztán szent
könyvvé vált, amiben a Felfedező szerető kedvességét követendő példaként
ajánlották, csodálatos tetteit dicsőítették, emberfeletti természetét pedig
hittétellé emelték. A papok gondoskodtak arról, hogy a Könyvet a jövő
nemzedékei is megismerjék, miközben tekintéllyel magyarázták szavait,
szentséges életének és halálának jelentőségét. És könyörtelenül halállal
büntették, vagy kiközösítették azokat, akik eltértek tanításuktól. S minthogy
ezzel a vallásos tevékenységgel voltak elfoglalva, a nép közben teljesen
elfelejtette a tűzgyújtás módját.
A Sivatagi
atyák élete című könyvből:
Lót apát
eljött József apáthoz, és ezt kérdezte:
- Atyám,
képességeim szerint megtartom kevéske szabályaimat, kis böjtömet, imáimat,
meditálásomat és elmélkedő csendemet; és amennyire csak erőmből telik, a
szívemet is megtisztítom a gonosz gondolatoktól. Mi mást kellene még tennem?
Feleletként
az idősebb felállt. Az ég felé nyújtotta karját, és az ujjai olyanok lettek,
mint tíz tűzlámpa. Így szólt:
- Ezt: Változz
teljesen tűzzé!
Egy suszter
jött a Gerben élő Izsák rabbihoz, és ezt kérdezte:
- Mondd meg
nekem, mit tegyek a reggeli imámmal? Kuncsaftjaim olyan szegények, hogy
többnyire csak egy pár cipőjük van. Késő este kapom meg a lábbeliket, egész
éjjel dolgozom rajtuk; hajnalban még mindig van munkám, ha azt akarom, hogy
készen legyenek, mielőtt az emberek munkába indulnak. A kérdésem tehát az, hogy
mikor mondjam el a reggeli imámat?
- Eddig mit
tettél? - kérdezte a rabbi.
- Néha
gyorsan elhadarom, aztán sietek vissza a munkámhoz, de aztán
lelkiismeret-furdalásom van miatta. Máskor meg elmulasztom az imaórát. De akkor
is elveszettnek érzem magam, s alkalmanként, mikor felemelem a kalapácsomat a
cipőtalpról, szinte hallom, amint a szívem felsóhajt: Milyen szerencsétlen is
vagyok én, hogy még a reggeli imámat sem tudom elmondani!
- Ha én
lennék Isten, azt a sóhajt többre értékelném, mint az imát - válaszolta a
rabbi.
Egy hászidik
történet
Egy szegény
paraszt késő este, a piacról hazafelé vette csak észre, hogy nincs nála az
imakönyve. Ráadásul kocsijának kereke éppen egy erdő közepén ki is esett.
Mélységesen elszomorodott, hogy a nap anélkül múlik el, hogy imádkozna. Ezért
aztán a következő imát mondta:
- Uram, nagy
butaságot csináltam. Imakönyvem nélkül indultam el otthonról, az emlékezetem
pedig olyan rövid, hogy egyetlen imát sem tudok könyv nélkül. Ezért a
következőt fogom tenni. Elmondom lassan az ábécét ötször, s Te, aki minden imát
ismersz, összetudod rakni a betűkből azokat az imákat, amelyekre én nem
emlékszem.
Erre az Úr
azt mondta angyalainak:
- Az összes
ima közül, amit ma hallottam, kétségkívül ez volt a legjobb, mert ez egyszerű
és komoly szívből fakadt.
A
katolikusoknak az a szokásuk, hogy meggyónják bűneiket egy papnak, akitől feloldozást
nyernek, mint Isten bocsánatának a jelét. Nem is ritkán az a veszély, hogy a
bűnbánók ezt egyfajta garanciaként használják, bizonyítványként, hogy Isten nem
fog rajtuk bosszút állni, s ezért jobban bíznak a pap feloldozásában, mint
Isten irgalmában.
Ezért
Perugino, az olasz festő, a következőt tette, mikor halálát érezte közeledni.
Elhatározta, hogy nem fog gyónáshoz járulni, ha úgy érezné, hogy ezzel csak a
bőrét akarja menteni. Az szentségtörés lenne, s csak megsértené Istent.
Felesége,
aki semmit sem tudott férjének lelki beállítottságáról, egyszer megkérdezte
tőle, hogy nem fél-e gyónás nélkül meghalni? Perugino így válaszolt:
- Fontold
meg, kedvesem, a következőket. Az én mesterségem a festés, és ezt tökélyre is
vittem. Isten szakmája a megbocsátás, és ha jó benne, mint ahogy én az vagyok
az enyémben, akkor nincs mit félnem.
Az indiai
bölcs, Narada, Hari istenség tisztelője volt. Nagy odaadásában egy nap az a
kisértése támadt, hogy nálánál jobban senki sem szereti Istent.
Az Úr azonban
szívébe látott, s ezt mondta neki:
- Narada,
menj a Gangesz partjának abba a városkájába, ahol az egyik tisztelőm lakik. A
vele való közös élet jót fog tenni neked.
Narada útra
kelt, és talált is egy farmert, aki korán reggel kelt, egyszer kimondta Hari
nevét, aztán fogta az ekéjét, és kiment a földjére, ahol egész nap dolgozott.
Éjjel, mielőtt elaludt volna, még egyszer kimondta Hari nevét. Narada ezt
gondolta:
- Hogyan
lehet ez a paraszt Isten tisztelője? Hisz ahogy látom, egész nap elmerült földi
foglalatosságában.
De az Úr így
szólt Naradához:
- Tölts meg
egy csészét színültig tejjel, és sétáld körbe a várost. Aztán gyere vissza, de
ki ne loccsants egyetlen csepp tejet sem!
Narada úgy
is tett.
- Hányszor
gondoltál rám, miközben megkerülted a várost? - kérdezte az Úr.
- Egyszer
sem, Uram - válaszolta Narada. - Hogyan is tehettem volna, mikor azt
parancsoltad, hogy vigyázzak a csésze tejre?
- Az a
csésze annyira lekötötte a figyelmedet, hogy teljesen elfelejtkeztél rólam. De
nézd azt a parasztot, akinek bár családja eltartásáról is gondoskodnia kell,
mégis naponta kétszer gondol rám.
A falusi pap
szent volt, ezért amikor a falubelieknek valami nehézségük támadt, hozzá
fordultak. Ilyenkor ő visszavonult egy különleges helyre az erdőbe, s ott
elmondott egy különleges imát. Isten mindig meghallgatta az ő imáját, és így a
falu problémája is megoldódott.
Amikor ez a
pap meghalt, és az embereknek megint nehézségük támadt, az utódjához fordultak.
Ő ugyan nem volt szent, de tudta az erdei különleges helyet, és a különleges
imát is. Ilyenkor ő így imádkozott:
- Uram, te
tudod, hogy én nem vagyok szent, de ezt biztosan nem fogod a falumbeliek
hibájául felróni, amikor hozzád fordulnak. Ezért kérlek, hallgasd meg imámat,
és siess segítségünkre!
És Isten
meghallgatta az ő kérését, és a falu problémája megoldódott.
Amikor
meghalt, és az embereknek megint nehézségük támadt, az utódjához fordultak. Ez
a pap tudta ugyan a különleges imát, de nem ismerte az erdei különleges helyet.
Ezért így imádkozott:
- Uram, mit
törődsz te a helyekkel? Vagy nem szentelődik meg minden hely jelenléted által?
Ezért hallgasd meg imámat, és siess segítségünkre!
És Isten
ismét meghallgatta az ő kérését, és a falu problémája megoldódott.
Amikor ő is
meghalt, és az embereknek megint nehézségük támadt, az utódjához fordultak. Ez
a pap azonban sem a különleges erdei helyet, sem a különleges imát nem ismerte.
Ezért ezt mondta:
- Uram, te
nem az ima szövegét értékeled, hanem a kétségbeesett szív kiáltását. Ezért
hallgasd meg imámat, és siess segítségünkre!
Isten az ő
kérését is meghallgatta, és a falu problémája megoldódott.
Amikor ez az
ember is meghalt, és az embereknek nehézségük támadt, az ő utódjához fordultak.
Ez a pap viszont többre értékelte a pénzt, mint az imát. Így aztán ezt mondta
Istennek:
- Micsoda
Isten vagy te, hogy miközben tökéletesen meg tudod oldani azokat a problémákat,
amiket te magad okoztál, a kisujjadat sem mozdítod, amíg mi nem hajlongunk
előtted, amíg nem könyörgünk és fohászkodunk hozzád? Felőlem azt csinálsz az
emberekkel, amit akarsz.
Azzal vissza
is tért azonnal üzleti elfoglaltságához. És Isten az ő imáját is meghallgatta,
és a falu problémája megoldódott.
Egy idősebb
hölgy, aki lelkesen kertészkedett, kijelentette: ő egyáltalán nem hisz azokban
a jóslatokban, hogy valamikor majd a tudósok képesek lesznek az időjárást
irányítani. Szerinte ahhoz, hogy az időt irányítsuk, csupán imára van szükség.
Ostoba
hiedelmeit kellett volna ennek az asszonynak megváltoztatnia.
Semmi haszna
imánk meghallgatásának, ha az nem a megfelelő időben történik.
Az ősi
Indiában a védai rítusok életbevágóan fontosak voltak. Alkalmazásukat annyira
tudományosnak tartották, hogy - állítólag - amikor a bölcsek esőért imádkoztak,
sosem volt szárazság. Ezért aztán egy ember elkezdett imádkozni a gazdagság
istennőjéhez, Lakshmihoz, ezek szerint a rítusok szerint, természetesen azért,
hogy gazdag legyen.
Tíz hosszú
éven keresztül imádkozott, mindhiába. Akkor hirtelen ráébredt, hogy mily
csalóka is a gazdagság, és visszavonult a Himalájába lemondó életet élni.
Egy nap
éppen meditált, s amikor kinyitotta szemét, ott látott maga előtt egy
csodálatosan szép nőt, fényesen csillogva, mintha aranyból lett volna.
- Ki vagy te
és mit keresel itt? - kérdezte.
- Lakshmi vagyok,
akihez te tíz éven keresztül himnuszokat recitáltál - mondta a nő.
- Eljöttem,
hogy teljesítsem kérésedet.
- Ó kedves
istennő - kiáltotta a férfi -, azóta én már elnyertem a megvilágosodást a
meditálás által, és elmúlt minden gazdagság utáni vágyam. Túl későn jöttél. De
mondd csak, miért várakoztál olyan sokáig?
- Az igazat
megvallva, az általad oly hűségesen elvégzett rítusoknak a természetéből
kifolyólag tökéletesen megérdemelted volna a gazdagságot. De mivel annyira
szeretlek, és mivel a javadat akarom, ezért visszatartottam.
Ha
választhatnál, melyiket akarnád: kívánságod teljesítését, vagy a lelki békének
a kegyelmét, akkor teljesül kérésed, akár nem?
Naszreddín
mullah egy nap megpillantotta a tanítót, amint az éppen egy csoport gyereket
vezetett a mecsethez.
- Minek
viszed őket oda? - kérdezte.
- Nagy
szárazság van a földeken - magyarázta a tanító -, és bízunk abban, hogy az
ártatlanok kiáltása megindítja a Mindenható szívét.
- Akár
ártatlan, akár nem, a kiáltás nem számít - mondta a mullah -, hanem a
bölcsesség és a tudatosság.
- Hogy
merészelsz ilyen istenkáromlást mondani a gyerekek előtt! - kiáltotta a tanító.
- Bizonyítsd
be, amit mondtál, vagy különben eretnekké nyilvánítunk.
- Ez igazán
egyszerű - mondta Naszreddín.- Ha a gyerekek imája egy icipicit is számítana,
már rég nem lennének tanítók a földön, mert nincs semmi, amit jobban gyűlölnek
mint iskolába járni. Hogy mégis túléltétek azokat az imákat, annak az az oka,
hogy mi, akik jobban tudjuk, mint a gyerekek, megtartottunk benneteket a
helyeteken.
Egy ájtatos
öreg ember naponta ötször imádkozott, miközben üzleti vetélytársa még a lábát
sem tette be a templomba. Az öreg ember nyolcvanadik születésnapján ekképp
fohászkodott:
Ó, Uram, Istenem! Fiatal korom óta nem múlt
el nap, hogy ne jöttem volna reggel a templomba, s ne mondtam volna el imáimat
az öt kijelölt időpontban. Nem volt egyetlen cselekedetem sem, egyetlen
határozatom sem, akár fontos, akár jelentéktelen, hogy ne hívtam volna
segítségül nevedet. Most öregségemben pedig megkétszereztem ájtatossági
gyakorlataimat, és éjjel-nappal állandóan imádkozom hozzád. Mégis olyan szegény
vagyok, mint a templom egere. De nézd a vetélytársamat! Iszik, kártyázik, és
még öreg korában is kétes hírű nőkkel szórakozik, mégis majd felveti a
gazdagság. Pedig valószínűleg egyetlen ima sem hagyta el az ajkát. Uram, én nem
kérem az ő büntetését, hisz az nem volna keresztényhez méltó. De kérlek, mondd
meg: Miért, miért, miért adsz neki gazdagságot, és miért bánsz így velem?
- Azért -
válaszolta Isten -, mert olyan hajmeresztően unalmas alak vagy.
Egy
kolostorban nem az volt a szabály, hogy "Ne beszélj!" hanem az, hogy
"Csak akkor beszélj, ha tökéletesíteni tudsz a csenden!"
Nem lehetne
ugyanezt az imára is alkalmazni?
Imádságok és
imádkozók:
Nagymama:,-
Imádkozol minden este?
Unoka: - Ó,
persze!
Nagymama: -
És reggelenként?
Unoka: -
Nem. Nappal nem félek.
Egy ájtatos
öreg néni a háború után:
- Isten
nagyon jó volt hozzánk. Imádkoztunk, imádkoztunk, és az összes bomba a város
túlsó oldalára esett.
Hitler
zsidóüldözése már annyira elviselhetetlenné vált, hogy két zsidó elhatározta,
megölik őt. Puskájukat tüzelésre készen tartva lesben álltak azon a helyen,
amelyről tudták, hogy a Führernek keresztül kell haladnia. Mivel a Führer csak
késett-késett, Sámuelnek aggasztó gondolata támadt.
- Józsue -
szólt -, mondj egy imát, nehogy valami baja legyen ennek az embernek!
Minden évben
meghívták ájtatos nagynénjüket, hogy tartson velük a pikniken. Az idén azonban
elfelejtették. Amikor az utolsó pillanatban mégis csak megérkezett a meghívó, a
nagynéni így szólt:
- Most már
késő! Már imádkoztam esőért.
A pap
megpillantott az üres templomban egy asszonyt, aki fejét kezeibe temetve ült
ott.
Elmúlt egy
óra. Aztán még egy. Az asszony még mindig ott volt.
Arra a
következtetésre jutván, hogy az asszony lelkét biztosan nagy bánat gyötri, no
meg a segíteni akarás is hevesen lobogott benne, a pap odament hozzá, és így
szólt:
- Segíthetek
valamiben?
- Nem,
köszönöm atyám - válaszolta az asszony -, megkaptam minden segítséget, amire
szükségem van.
Amíg félbe
nem szakított!
Egy
öregember mozdulatlanul ült a templomban órákon keresztül.
A pap egy
nap megkérdezte tőle, hogy Isten mit mondott neki.
- Isten nem
beszél. Csak hallgat - hangzott a válasz.
- Na és ön
mit mondott neki?
- Én sem
beszélek. Csak hallgatok.
Az Ima négy
stádiuma:
Én beszélek,
te hallgatsz.
Te beszélsz,
én hallgatok.
Egyik sem
beszél, mindkettő hallgat.
Egyik sem
beszél, egyik sem hallgat. Csend.
A szúfi
Bajazid Bistami, mohamedán aszkéta, így írja le imaéletének fejlődését.
"Az első alkalommal, amikor elzarándokoltam Mekkába, láttam a főmecset
udvarán lévő épületben a Kábát, a szent fekete követ. A második alkalommal
láttam a kába Urát. A harmadik alkalommal nem láttam sem a Kábát, sem a kába
Urát."
Akbár, a
mogul császár, egy nap vadászaton volt az erdőben. Amikor eljött az esti ima
ideje, leszállt nyergéből, kiterítette imaszőnyegét, s letérdelt imádkozni,
ahogy azt a hivő mohamedánok teszik mindenütt.
Pontosan
ebben a pillanatban történt, hogy egy feldúlt parasztasszony, akinek az ura már
reggel elment otthonról, de még mindig nem tért vissza, futott arra, izgatottan
keresve a párját. Nagy elfoglaltságában észre sem vette az uralkodót, keresztül
bukott rajta, gyorsan felpattant, és bocsánatkérés nélkül rohant tovább az
erdőbe.
Akbárt
bosszantotta, hogy így megzavarták, de mivel jó mohamedán volt, betartotta a
szabályt, miszerint az ima ideje alatt senkivel sem szabad beszélni.
Körülbelül
amikor befejezte imáját, az asszony is visszatért, boldogan, megtalált férje
társaságában. Meglepődött, és meg is ijedt, amikor a császárt és kíséretét
megpillantotta. Akbár szabadjára engedte minden mérgét, és így kiáltott az
asszonyra:
- Magyarázd
meg tiszteletlen viselkedésedet, mert különben megbüntetlek!
Az
asszonynak hirtelen elmúlt minden félelme, a császár szemébe nézett, és így
szólt:
- Felség,
férjem annyira lekötötte gondolataimat, hogy észre sem vettem önt, még akkor
sem, amikor, ahogy mondja, keresztül buktam felségeden. Amikor felséged
imádkozott, ön is teljesen elmerült az Egyetlenben, aki férjemnél végtelenül
értékesebb. Hogyan vehetett volna hát felséged engem észre!
A császár
szégyenében csak hallgatott, és később beismerte barátainak, hogy egy
közönséges parasztasszony, aki nem volt sem tudós, sem mullah, az tanította meg
őt az ima értelmére.
Az egyik
alkalommal a Mester éppen imádkozott. Tanítványai odajöttek hozzá és kérték:
- Mester,
taníts bennünket imádkozni!
Így
tanította őket...
Két ember
sétált a mezőn, amikor megpillantottak egy dühödt bikát. Azonnal a legközelebbi
kerítés felé futottak, nyomukban a bikával. De hamar belátták, hogy nem fogják
elérni a kerítést, ezért az egyik így kiáltott:
- Végünk
van! Senki sem menthet meg bennünket. Mondj egy imát! Gyorsan!
A másik
visszakiáltott:
- Életemben
sem imádkoztam, fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell mondani.
- Ne is
törődj vele. A bika mindjárt utolér bennünket. Bármilyen ima megteszi.
- Rendben
van, elmondom azt, amire emlékezem. Amit apám szokott mondani étkezés előtt:
Add
kegyelmedet, Uram, hogy amit elfogyasztunk, hálásak legyünk érte!
Semmi sem
szárnyalja túl azoknak a szentségét, akik megtanulták elfogadni mindazt, ami
adva van.
A
kártyajátékot, amit életnek neveznek, az ember a kiosztott lapokból legjobb
képessége szerint játssza.
Akik nem
azokból a lapokból akarnak játszani, amelyeket az élet osztott nekik, hanem
azokból, amelyek szerintük őket megillette volna, azok az emberek az élet
kudarcai.
Azt nem
kérdezik meg tőlünk, hogy akarunk-e játszani. Ez nem választás kérdése.
Játszanunk kell. A választás arra vonatkozik, hogyan játszunk.
A rabbi
egyszer megkérdezte az egyik diákot, hogy mi bántja.
- A szegénység
- hangzott a válasz. - Olyan nyomorultak a körülményeim, hogy alig tudok
tanulni és imádkozni.
- Ezekben az
időkben - mondta a rabbi - a legszebb imádság és a legjobb tanulás abban áll,
hogy elfogadjuk az életet olyannak, amilyen.
Egy kemény hideg
téli napon a rabbi és tanítványai a tűz körül kuporogtak. Az egyik tanítvány,
mesterének tanítását visszhangozva, így szólt:
- Egy ilyen
fagyos napon, mint a mai, én pontosan tudom, hogy mit kell tenni.
- Mit? -
kérdezték a többiek.
- Melegedni.
És ha ez nem lehetséges, én még akkor is tudom, hogy mit kell tenni.
- Mit?
- Megfagyni.
A
pillanatnyi valóságot igazából sem elfogadni, sem visszautasítani nem lehet.
Elfutni tőle olyan, mint elfutni a lábadtól. Elfogadni pedig olyan, mint
megölni a saját ajkadat. Csupán azt kell tenned, nézz, érts, és maradj
zavartalan nyugalomban.
Egy ember
pszichiáterhez fordult és elpanaszolta neki, hogy minden éjjel meglátogatja őt
egy körülbelül tízméteres, háromfejű sárkány. Tiszta idegroncs volt, egyáltalán
nem tudott aludni, a teljes összeomlás határán volt. Már öngyilkosságra is
gondolt.
- Azt
hiszem, tudok Önön segíteni - mondta a pszichiáter -, de figyelmeztetnem kell,
hogy a kezelés eltarthat egy-két évig, és háromezer dollárba fog kerülni.
- Háromezer
dollár! - kiáltotta az ember. - Szó sem lehet róla! Inkább hazamegyek, és
megbarátkozom a sárkánnyal.
Faridot, a
mohamedán misztikust, rábeszélték a szomszédjai, hogy menjen el Delhibe, a
palotába, és kérjen Akbártól egy szívességet a falu számára. Farid be is ment a
palotába, és Akbárt éppen imádság közben találta. Amikor a császár
beleegyezett, hogy teljesíti a falu kérését, Farid megkérdezte:
- Milyen
imádságot mondtál?
- Kértem,
hogy a Könyörületes adjon nekem sikert, egészséget és hosszú életet - hangzott
a válasz.
Farid abban
a pillanatban hátat fordított a császárnak, elhagyta a termet, mondván:
- Azért
jöttem, hogy egy császárt lássak. De csak egy ugyanolyan koldust találtam, mint
a többi.
Volt egyszer
egy vallásos, jámbor asszony, akit eltöltött az Isten iránti szeretet. Minden
reggel templomba ment. Az úton a gyermekek köszöntötték, koldusok csatlakoztak
hozzá, de annyira elmerült áhítatosságában, hogy még csak észre sem vette őket.
Egy nap
hasonlóképp haladt az utcán, és éppen ez istentisztelet idejében ért a
templomhoz. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Ismét erősebben
nyomta, de az ajtó be volt zárva.
Elkeseredve
a gondolattól, hogy évek óta először elmulasztja az istentiszteletet, és nem
tudván, hol mit csináljon, felnézett. És akkor ott, pontosan az orra előtt,
megpillantott egy kis cédulát az ajtóra szegezve. Ez állt rajta:
- Itt vagyok
kint.
Egy szentről
az a hír járta, hogy minden alkalommal, amikor elindult otthonról, hogy vallási
kötelességeit teljesítse, ezt mondta:
- És most,
Uram, viszlát! Megyek a templomba.
Egy
szerzetes a kolostor mezején sétált, amikor egy nap madárdalt hallott.
Megigézve hallgatta. Úgy tűnt neki, hogy igazából még sosem hallott madárdalt.
Amikor a
madár elhallgatott, visszatért a kolostorba, és nagy döbbenettel tapasztalta,
hogy társai teljesen idegenek voltak neki, és ő is nekik.
Csak
fokozatosan jöttek rá, hogy évszázadok teltek el közben. Annyira tökéletesen
hallgatta a madárdalt, hogy az idő megállt, és ő átcsúszott az örökkévalóságba.
Az imádság
akkor tökéletes, ha felfedezzük az időtlent. Az időtlent az érzékelés
tisztaságán keresztül fedezzük fel. Az érzékelés akkor tisztul meg, ha
megszabadul minden előre kialakított véleménytől és személyes nyereségvágytól.
Akkor aztán
meglátjuk a csodálatost, és a szívünk eltelik csodával.
Amikor a
Mester meditálási gyakorlatra hívta a kormányzót, de az elfoglaltságaira
hivatkozott, ezt válaszolta:
-
Emlékeztetsz arra az emberre, aki bekötött szemmel indult a dzsungelbe, és
túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy levegye a kendőt a szeméről.
Amikor pedig
a kormányzó időhiányra panaszkodott, a Mester ezt mondta:
- Nagy hiba
azt gondolni, hogy a meditálást nem lehet időhiány miatt gyakorolni. Az igazi
ok a gondolkodásunk zaklatottsága.
A
hatékonysági szakértő jelentette Henry Fordnak.
- Amint
látja, uram, mindenki rendesen dolgoznak kivéve azt az embert a folyosó végén.
Ahányszor csak elmegyek mellette, mindig asztalra tett lábbal ül ott. Csak
vesztegeti az ön pénzét.
Ford ezt
mondta:
- Egyszer
annak az embernek az ötlete óriási hasznot hozott nekünk. Ha jól emlékszem, a
lába akkor is ugyanott volt, ahol most.
Egy kimerült
favágó csak vesztegette az idejét és energiáját, mert tompa fejszével vágta a
fát. Azzal érvelt, hogy nincs ideje megállni és megélesíteni a fejsze élét.
Volt egyszer
egy erdő, ahol nappal a madarak énekeltek, éjjel pedig a rovarok. Fák
virágoztak, virágok nyíltak, és mindenféle élőlény sétálgatott ide-oda,
szabadon.
És aki csak
belépett az erdőbe, eljutott Magányossághoz; ez Isten otthona, aki a természet
csendjében és szépségében lakozik.
De aztán
eljött az Eszméletvesztés korszaka, amikor lehetővé vált, hogy az emberek
többszáz méteres házakat építsenek, és hogy erdőket, folyókat, hegyeket
pusztítsanak el egy hónapon belül. Így aztán az erdő fáiból és az erdő
talajában talál kövekbő| imaházakat építettek.
Templomtornyok
és minaretek nyúltak az égbe, a levegőt harangzúgás, az imádság és dicsőítés
hangja töltötte be.
És Isten
hirtelen otthontalanná vált.
Isten
azáltal rejt el dolgokat, hogy az orrunk elé helyezi őket!
Maradjatok
csendben! Hallgassátok a madarak énekét, a szél zúgását a fák között, az óceán
mormogását! Úgy nézzétek a fákat, a lehulló leveleket, a virágokat, mintha most
látnátok őket először.
Lehetséges,
hogy kapcsolatba kerültök majd a Valósággal, azzal a Paradicsommal, amiből,
gyermekkorunkból kinőve, ki lettünk zárva a tudásunk által.
Saraha, az
indiai misztikus mondja:
- Ismerd meg
azt az ízt, ami a Tudás hiánya.
TUDATOSSÁG
Nagy
vallásüldözés tört ki az országban, és
a vallás három oszlopa - a Szentírás, az Imádás és a Jótékonyság - Isten elé
járultak. Kifejezték abbéli félelmüket, hogy ha a vallást kiölnék, akkor ők sem
léteznének tovább.
- Ne
izguljatok - mondta Isten. - Azt tervezem, hogy majd elküldöm azt, aki
mindannyiótoknál nagyobb.
- Hogy
hívják ezt a nagy Valakit?
- Önismeret
- válaszolta Isten. - Nagyobb dolgokat fog cselekedni, mint bármelyikőtök is
tett.
Három bölcs
útnak indult, mert bár a saját hazájukban
bölcsként tisztelték őket, azért elég alázatosak voltak ahhoz, hogy
abban reménykedjenek: az utazás kitágítja látókörüket.
Alig értek
át a szomszédos országba, amikor a távolban megpillantottak egy felhőkarcolót.
Mi lehet ez a hatalmas valami? - kérdezték maguktól. A kézenfekvő megoldás az
lett volna, hogy odamenjenek, és megvizsgálják. De nem, az talán túl veszélyes
lenne. Tételezzük fel, hogy felrobban, amint megközelítik. Mindenképp bölcsebb
volt még azelőtt meghatározni, hogy mi is az, mielőtt megtapasztalnák.
Különféle teóriákkal álltak elő, megvizsgálták őket, és múltbéli tapasztalataik
alapján elvetették őket. Végül is arra jutottak - szintén a múltbéli
tapasztalataik alapján, amiből jócskán volt nekik -, hogy akármi is az a tárgy,
azt csakis óriások helyezhették oda. Ez pedig arra a következtetésre vezette
őket, hogy legjobb lenne ezt az országot mindenestül elkerülni. S miután így
hozzáadtak valamit tapasztalataik gazdag tárához, szépen haza is tértek.
A
Feltételezések befolyásolják a Megfigyelést. A Megfigyelés szüli a
Meggyőződést. Meggyőződés termi a Tapasztalatot. A Tapasztalat teremti a
Magatartást, ami aztán megerősíti a Feltételezéseket.
Feltételezések:
Két vadász
bérelt egy repülőgépet, hogy elrepüljenek vele az erdős területre. A pilóta két
héttel később visszatért, hogy hazavigye őket. Ránézett a vadászok által
elejtett állatokra, és így szólt:
- Ebbe a
gépbe egynél több bölényt nem tehetünk be. A másikat itt kell hagynotok.
De tavaly
egy ugyanekkora méretű gép pilótája megengedte, hogy kettőt is magunkkal
vigyünk.
A pilóta
kételkedett, de végül is beleegyezett:
- Na jó, ha
tavaly sikerült, akkor, azt hiszem, az idén is megtehetjük.
A gép tehát felszállt a három emberrel és a két
bölénnyel. De nem tudott elég magasra emelkedni, mert belefúródott a szomszédos
dombba. A három férfi kikászálódott, s körbenézett. Az egyik vadász megkérdezte
a másiktól:
- Mit
gondolsz, hol lehetünk?
A másik
megvizsgálta a környéket, és így szólt:
- Azt
hiszem, két mérföldre balra attól a helytől, ahol tavaly zuhantunk le.
És még több
feltételezés:
A házaspár
hazatérőben volt György nagybácsi temetéséről, aki húsz évig élt velük, s annyi
kellemetlenséget okozott, hogy majdnem ráment a házasságuk is.
- Valamit
meg kell mondanom neked, szívem - mondta a férj. - Ha nem szeretnélek ennyire,
egy napig sem tűrtem volna el a te György bácsikádat.
- Az én
György bácsikámat! - kiáltott fel kétségbeesetten az asszony. - Azt hittem, ő a
te nagybácsid!
1946 nyarán
egy dél-amerikai ország egyik tartományában az a hír terjedt el, hogy éhínség
közeleg. A vetések ugyan szépen nőttek, és az időjárás is rekordtermést ígért.
De a hír annyira erősnek tűnt, hogy húszezer kisbirtokos otthagyta a farmját,
és a városokba menekült. Emiatt aztán a vetések elpusztultak, ezrek éheztek, és
az éhínségről szóló hír igaznak bizonyult.
Sok-sok
évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa
ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek
háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és be is
nyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták,
hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának, mint ami Rómában
történne velük. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa
meg a rendeletet. A jóindulatú pápa egy sportszerű ajánlatot tett: állítsanak
ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozik vele. A zsidók Rómában
maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer.
A zsidók
összejöttek, hogy megvitassák az ajánlatot. Ha nem fogadják el, az a Rómából
való kiutasítást jelenti. Ha elfogadják, az biztos vereséget jelent mert ugyan
ki nyerhetné meg azt a vitát, amikor a pápa az ellenfél és a bíró is. Mégsem
volt tenni, el kellett fogadni a kihívást. Csak éppen olyasvalakit volt
lehetetlen találni, aki önként jelentkezett volna a pápával való vitára. Senki
sem merte vállalni, hogy az egész zsidó közösség sorsa az ő vállán nyugodjék.
Amikor azonban a zsinagóga gondnoka
meghallotta, hogy miről is van szó, a főrabbi elé járult, s jelentkezett, hogy
ő képviselné a zsidókat a vitában.
- A gondnok?
- mondták a rabbik, amikor értesültek a dologról - az lehetetlen.
- De -
vetette közbe a főrabbi - egyikünk sem vállalja. Vagy a gondnok, vagy nem lesz
vita.
Így aztán,
jobb híján, a gondnokot nevezték ki a pápával való vitára.
Amikor a
nagy nap elérkezett, a pápa egy trónon ült a Szent Péter téren, körülötte a
bíborosok, előtte pedig a püspökök, papok és hívek tömege. Megérkezett a zsidók
lengő szakállú, fekete kaftános kis küldöttsége is, köztük a gondnokkal.
A pápa
szembe helyezkedett a gondnokkal, és megkezdődött a vita. A pápa ünnepélyesen
felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. A gondnok azonnal
és nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, hogy a pápa egy pillanatra
meghökkent. Még ünnepélyesebben
felemelte
egyik ujját, és szilárdan a gondnok arra elé tartotta. Erre a gondnok három
ujját emelte fel, és tartotta éppoly szilárdan a pápa elé, aki ugyancsak
meglepődött ettől a gesztustól. Aztán a pápa benyúlt a ruhájába, és előhúzott
egy almát. Erre a pedellus benyúlt a kis papírzacskójába, és elővett egy lapos
maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette:
A zsidók
képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.
A zsidó
vezetők azonnal körülvették a gondosan és elvezették. A bíborosok pedig a pápa
köré gyűltek csodálkozva:
Mi történt,
Szentatya? - kérdezték. - Számunkra lehetetlen volt követni az érveket és
ellenérveket.
A pápa
letörölte homlokáról az izzadságot, és ezt mondta:
- Az az
ember egy nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy
végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész
világmindenség Istené. De ő az ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen
engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre felemeltem egy ujjamat jelezvén,
hogy egy az Isten. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával
jelezte hogy ez az egy Isten három személyű, amivel elismerte a mi tanításunkat
a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit,
végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén, hogy
egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal előteremtett egy
lapos kovásztalan kenyeret, hogy emlékeztessen,
a Biblia
szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Ekkorra már
a zsidók is visszaérkeztek a zsinagógájukhoz. Csodálkozva kérdezték a
gondnokot, hogy mi is történt. Az dühösen válaszolt:
- Csupa
sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt
mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán
értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy
ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mondtam neki, hogy ő háromszor olyan
szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kirendelt bennünket Rómából. A
következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is
elővettem az enyémet.
A valóság
legtöbbször nem az, ami, hanem ahogyan mi meghatározzuk:
Egy kis,
idős, zsidó hölgy a repülőgépen egy hatalmas svéd mellé telepszik, s le nem
veszi róla a tekintetét. Végül is odafordul hozzá, és megkérdi:
- Elnézését
kérem, maga zsidó?
- Nem -
mondja a férfi.
Pár perccel
később a hölgy megint odafordul hozzá és azt mondja:
- Látja,
nekem igazán megmondhatja: ugye maga zsidó?
- Egyáltalán
nem - válaszolja a férfi.
A hölgy
néhány percig tovább tanulmányozza a férfit, aztán megszólal:
- Biztos
vagyok benne, hogy maga zsidó.
Hogy
megszabaduljon a további bosszantástól, a férfi beleegyezik:
- Rendben,
szóval zsidó vagyok.
A hölgy
megint ránéz, megrázza a fejét, és így szól:
- Pedig
egyáltalán nem néz ki annak.
Először
meghozzuk következtetéseinket, aztán pedig keresünk hozzájuk megfelelő érveket.
Egy hölgy az
élelmiszerüzletben lehajolt néhány szem paradicsomért. Abban a pillanatban éles
fájdalom hasított a hátába, meg sem bírt moccanni, és önkéntelenül felkiáltott.
A mellette
lévő vásárló fontoskodva odahajolt hozzá, és azt mondta:
- Ha azt
hiszi, hogy drága a paradicsom, csak nézze meg a hal árát!
A valóságra
vagy pedig a róla alkotott feltételezésedre reagálsz?
Egy férfi
felszállt a buszra, s egy fiatal ember mellett kapott helyet, aki szemmel
láthatóan hippi volt. Csak az egyik lábán volt cipő.
- Látom,
elveszítetted az egyik cipődet, fiam.
- Nem,
öregem - jött a válasz. - Találtam egyet.
Ha valami
nyilvánvaló számomra, még nem jelenti azt, hogy igaz is.
A sivatagon
keresztül lovagló cowboy belebotlott egy indiánba, amint az az úton feküdt,
fejét és fülét a földhöz tapasztva.
- Mizujs,
főnök? - kérdezte a cowboy.
- Nagy
sápadtarcú, vörös hajjal, vezet sötétzöld Mercedest, benne németjuhász kutya,
és rendszáma SDT 965, nyugatra tart.
- A
mindenit, főnök, azt akarod mondani, hogy mindezt a föld hallgatásából tudod?
- Nem a
földet hallgatom. Az az őrült keresztülhajtott rajtam.
A kagyló
megpillantott egy gyöngyszemet, ami az óceán talaján fekvő szikla hasadékába
hullott. Óriási erőfeszítések árán valahogy kiszedte a gyöngyöt, s maga mellé
helyezte egy levélre. Tudta ugyanis, hogy az emberek gyöngyöt keresnek, ezért
azt gondolta:
- A szemük
majd megakad a gyöngyön, s engem békén hagynak.
Hanem amikor
felbukkant egy gyöngyhalász, annak a figyelme a kagylók keresésére irányult, s
nem levélen nyugvó gyöngyszemekre. Így aztán felkapta a kagylót, amiben
történetesen nem volt gyöngy, s hagyta, hogy az igazgyöngy visszaguruljon a
sziklahasadékba.
Tudod
pontosan, hogy hol kell keresni. Ez az oka annak, hogy nem találsz rá Istenre.
Egy asszony
a bankban megkért egy alkalmazottat, hogy váltson be neki egy csekket. Az az
ügyviteli előírásokra hivatkozva kérte a személyi igazolványát.
Az asszony
levegőért kapkodott. Végül is nagy nehezen kinyögte:
- De
Jonatán, én vagyok az anyád!
Ha azt
hiszed, hogy ez nevetséges, hogyhogy te nem ismered fel a Messiást?
Egy férfi
próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Mindjárt lőtt is egy vadkacsát, ami
beleesett a tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, s odavitte a
gazdájához.
A férfi majd
hanyatt vágódott megdöbbenésében.
Lőtt még egy
kacsát. Megint, miközben ő a csodálkozástól a szemét dörgölte, a kutya a vízen
járva odahozta a kacsát.
Nem mervén
hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszédját. De ismét csak,
ahányszor ő vagy a szomszédja lőtt egy madarat, a kutya a vízen járva hozta
eléjük a zsákmányt, A férfi nem szólt egy szót sem. A szomszédja sem. Hanem
amikor már nem bírta magát türtőztetni, a férfiból kitört:
-
Észrevettél-e valami különlegeset ezen a kutyán?
A szomszéd
elgondolkozva dörzsölte az állát.
- Igen -
szólt végül -, most hogy így mondod, igen. A nyavalyás nem tud úszni.
Nem arról
van szó, hogy az élet nem lenne tele csodával. Sokkal többről: az élet
csodálatos, és aki megszűnik ezt magától értetődőnek venni, rögtön meg is
látja.
- Milyen
okos kutyád van! - mondta egy ember, amikor meglátta a barátját a kutyájával
kártyázni.
- Nem is olyan
okos, mint amilyennek látszik - hangzott a válasz. - Ha jó lapja van, azonnal
csóválni kezdi a farkát.
Nagypapa és
nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt
többet nagypapához. Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de
nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa
akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.
Végül is
nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban. Miután ez így
ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:
- Mi az
ördögöt keresel? - kérdezte dühösen.
- Istennek
legyen hála, megtaláltam - mondta nagypapa hamiskás mosollyal. - A hangodat.
Ha Istent
keresed, keresd valahol máshol.
Amikor az
ördög látta, hogy egy kereső ember a Mester házába lép, elhatározta, hogy
minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy visszafordítsa az igazság keresésétől.
Ezért aztán
minden lehetséges eszközzel megkísérti a szegényt: gazdagsággal, kéjvággyal,
hírnévvel, hatalommal, tekintéllyel. A kereső azonban annál sokkal jártasabb
volt a lelki dolgokban, és vágyódott is a lelkiség után, így könnyen le tudta
győzni a kísértéseket.
Hanem amikor
a Mester elé került, egy pillanatra meghökkent, mert a Mestert egy kárpitozott székben
találta, tanítványai pedig a lábánál ültek.
- Ebben az
emberben nincs semmi alázatosság, ami pedig a szentek fő erénye - gondolta
magában.
Később még
más dolgokat is megfigyelt a Mesteren, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki.
Egyrészt a Mester alig méltatta őt figyelemre.
- Biztosan
azért, mert én nem hízelkedem neki, mint a többiek - mondta magában.
Másrészt az
a ruha sem tetszett neki, amit a Mester viselt, és a kissé öntelt mód sem,
ahogy beszélt. Mindez arra a következtetésre vezette, hogy rossz helyre jött, s
keresését máshol kell folytatnia.
Ahogy
kilépett a teremből, a Mester, aki látta, hogy az ördög végig ott ült az egyik
sarokban, ezt mondta neki:
- Nem
kellett izgulnod, Kísértő. Tudod, hogy kezdettől fogva a tiéd volt.
Ez a sorsa
azoknak, akik Isten utáni kutatásukban mindent hajlandók elhagyni, kivéve Isten
valóságáról alkotott elképzeléseiket.
Az emberek
sohasem vétkeznének, ha tudatában lennének annak, hogy ahányszor csak
vétkeznek, önmaguknak ártanak. Az emberek többsége túlságosan kábult ahhoz,
hogy a leghalványabb elképzelésük legyen arról, mit is tesznek önmagukkal.
Egy részeg
bandukolt az utcán lefelé, mindkét fülén hólyagokkal. Egy barátja megkérdezte
tőle, hogy mi okozta azokat a sérüléseket.
- A feleségem bekapcsolva felejtette a forró
vasalót, s amikor a telefon csöngött, tévedésből a vasalót vettem fel.
- Aha, de mi történt a másik füleddel?
- Az az átkozott tökéletlen visszahívott.
Egy híres
bécsi sebész arra tanította a diákjait, hogy a jó sebésznek két tehetségre van
szüksége: hányingertől való mentességre és jó megfigyelőképességre.
Ezek után
beledugta az ujját valami undorító folyadékba, lenyalta, s mindegyik diákjával
megcsináltatta ugyanezt. Azok annyira összeszedték magukat, hogy a művelet
közben arcizmuk sem rándult, mire a sebész, kis mosollyal az arcán ezt mondta:
- Uraim,
gratulálok az első próba sikeres teljesítéséhez. Sajnos azonban, a második nem
sikerült, egyikőjük sem észlelte, hogy az ujj, amit megnyaltam, nem az volt,
amit a folyadékba mártottam.
Egy előkelő
plébánia papja a templomszolgákkal köszöntette a híveket a vasárnapi
istentisztelet után. A felesége azonban meggyőzte, hogy vegye magára ezt a
feladatot.
- Igazán nem
lenne szép, ha még néhány év múltán sem ismernéd saját plébániád híveit -
mondta.
Így aztán a
következő vasárnap az istentisztelet után a pap elfoglalta a helyét a
templomajtónál. A templomból kijövő első személy egy egyszerűen öltözött
asszony volt, nyilvánvalóan még új a plébánián.
- Üdvözlöm,
és örülök, hogy itt volt ma velünk - mondta a pap kezét nyújtva.
- Köszönöm -
válaszolta az asszony kissé zavartan.
- Remélem
gyakran látjuk majd az istentiszteletünkön. Tudja, mi mindig boldogan látunk új
embereket itt.
- Igen,
uram.
- Itt él
ezen a környéken?
Az asszony
szemmel láthatóan zavarban volt, hogy mit is válaszoljon.
- Ha megadja
a címét, a feleségemmel meglátogatjuk önt valamelyik este.
Nem kell
messzire menniük, uram. Én vagyok az önök szakácsnője.
A csavargó
egy gazdag ember irodájában állt, és alamizsnát kért. A gazdag becsöngette a
titkárját, és azt mondta:
- Látja ezt
a szegény szerencsétlen embert itt? Látja hogy kilógnak a lábujjai a cipőjéből,
hogy mennyire kopott a nadrágja, és rongyos a kabátja? Biztos vagyok benne,
hogy már napok óta nem borotválkozott, fürdött és evett tisztességesen.
Megszakad a szívem, ha ilyen nyomorúságos körülmények között látok embereket -
ezért tüntesse el a szemem elől azonnal!
Az út szélén
kolduló embernek csak csonkok voltak a kezei és lábai helyén. Amikor először
láttam, annyira megszólalt a lelkiismeretem, hogy megszántam egy komolyabb
adománnyal. A második alkalommal már kevesebbet adtam neki. A harmadik
alkalommal hidegvérűen átadtam a rendőrségnek, amiért köztéren kéregetett, és
terhére volt másoknak.
A guru a
Himalája egyik barlangjában meditált, s amikor kinyitotta a szemét, egy
váratlan vendég ült előtte - egy híres kolostor apátja.
- Mit
keresel? - kérdezte a guru.
Az apát
belefogott egy szomorú történetbe. Valamikor a kolostora híres volt az egész
nyugati földtekén. A kolostor cellái tele voltak fiatal jelentkezőkkel, s a
templom a szerzetesek zsolozsmájától visszhangzott. De aztán nehéz idők jöttek
a kolostorra. Az emberek nem jöttek többé, hogy lelkük szomját oltsák, a fiatal
jelentkezők forrása kiapadt, és a templomban is csend honolt. Csak egy maroknyi
szerzetes maradt, akik nehéz szívvel tették kötelességüket.
Az apát a
következőt akarta tudni:
- A bűneink
miatt került-e a kolostor ebbe az állapotba?
- Igen -
mondta a guru -, a tudatlanság bűne miatt?
- Az meg
miféle bűn?
- Valaki
közületek a Messiás (igaz, leplezi), és ti nem tudjátok - mondta a guru, azzal
becsukta szemét, és tovább meditált.
Az egész
fárasztó úton vissza a kolostorához az apát szíve hevesen dobogott attól a
gondolattól, hogy a Messiás - maga a Messiás - visszatért a földre, méghozzá a
kolostorba. Hogy lehet, hogy senki vette észre? És ki lehet az? A szakács
testvér? A sekrestyés testvér?
A pénztáros?
A perjel testvér? Nem, ő nem lehet, annak túl sok hibája van. Igaz a guru azt
mondta, hogy a Messiás titkolja a kilétét. Lehet, hogy azokkal a hibákkal
leplezi magát? Gondolj csak arra, hogy a kolostorban mindenkinek van hibája. És
egy közülük a Messiás!
Ahogy
visszatért a kolostorba, összehívta a szerzeteseket, s elmondta, hogy mit
hallott. Azok kételkedve néztek egymásra. A Messiás? Itt? Ez hihetetlen! De hát
végül is leplezi magát. Akkor talán mégis. Mi van akkor, ha ez és ez a Messiás?
Vagy...
Egy
valamiben biztosak voltak. Ha a Messiás leplezi a kilétét, akkor minden
bizonnyal úgysem ismerik fel. Ezért mindenkivel tisztelettel és kedvesen
bántak.
- Sohasem
tudhatod - gondolták magukban, amikor a másikkal volt dolguk -, talán ő az.
Ennek pedig
az lett az eredménye, hogy a kolostor légköre vibrált az örömtől. Ismét
jelentkezők tucatjai kérték a felvételüket a rendbe, a templom pedig újból
visszhangzott a szeretet lelkétől lángoló szerzetesek szent és örömteli
zsolozsmájától.
Mi haszna
van annak, ha van szemünk, de a szívünk vak?
A fogoly már
évek óta magánzárkában volt. Senkit sem látott, senkivel sem beszélt, és ételét
is a fal egy kis nyílásán keresztül kapta.
Egy nap egy
hangya jött a cellájába. A férfi elragadtatva szemlélte, ahogy az körbe-körbe
járt. A tenyerébe vette, hogy jobban láthassa, még egy-két szem morzsát is
adott neki, és éjjel a bádogpohara alatt tartotta.
Egy nap
hirtelen ráébredt, hogy tíz év magánzárka kellett neki ahhoz, hogy rányíljon a
szeme egy hangya csodálatosságára.
Amikor egy
gyönyörű tavaszi délutánon El Grecót, a spanyol festőt, otthonában meglátogatta
egy barátja, a festőt sűrűn lefüggönyözött szobájában találta.
- Gyere ki a
napra! - hívta a barátja.
- Most nem
jövök - válaszolta El Greco. - A nap megzavarná azt a fényt, ami bennem
világit.
Az öreg
rabbi megvakult, olvasni sem tudott, és a látogatóinak az arcát sem látta. Egy
kézrátétellel gyógyító férfi ezt mondta neki:
- Bízd
magadat rám, és én meggyógyítom a vakságodat!
- Arra nem
lesz semmi szültség sem - mondta a rabbi. - Látok mindent, amire szükségem van.
Nem alszik
mindenki, akinek csukva a szeme. És nem lát minden nyitott szemű ember.
VALLÁS
A fáradt
utazó:
- Mi az
ördögnek építették a vasútállomást három kilométerre a falutól?
A segítőkész
hordár:
- Biztosan
azt gondolták, uram, hogy jó lenne, ha közel lenne a vonatokhoz.
Egy
ultramodern vasútállomás három kilométerre a vágányoktól Iegalább annyira
abszurd, mint egy gyakran látogatott templom három centiméter távolságra az
élettől.
A kamakurai
Buddha-szobor egy templomban állt mindaddig, amíg egy erős vihar le nem
döntötte a templomot. Ezután a súlyos szobor éveken keresztül ki volt téve a
napnak, az esőnek, a szélnek és az időjárás viszontagságainak.
Amikor egy
pap adományokat kezdett gyűjteni a templom újjáépítésére, álmában megjelent
neki a szobor, és ezt mondta:
- Az a
templom börtön volt, nem otthon. Hagyj engem továbbra is az élet pusztításának
kitéve. Oda tartozom.
Dov Ber nem
volt mindennapi valaki. Az emberek remegni kezdtek jelenlétében. Híres ismerője
volt a Talmudnak, merev, a hittételekben megalkuvásra hajthatatlan. És sosem
nevetett. Szilárdan hitt önmagunk sanyargatásában, és a hírek szerint napokon
keresztül böjtölt. Vezeklése azonban őt is ledöntötte a lábáról. Súlyosan
megbetegedett, és a doktorok semmit sem tudtak tenni gyógyulásáért. Utolsó
lehetőségként valaki azt ajánlotta:
- Miért nem
kéred Baal Sem Tov segítségét?
Dov Ber
beleegyezett, bár először ellenállt az ötletnek, mert Baal Semet egyfajta
eretneknek tartotta, és ezért elítélte. Miközben Dov Ber abban hitt, hogy az
életnek csak szenvedés és megpróbáltatás által van értelme, Baal Sem a
fájdalmat igyekezett csillapítani, és nyíltan hirdette, hogy az életnek a
boldogság lelke ad értelmet.
Baal Sem
éjfél után érkezett meg gyapjúkabátban és a legfinomabb
szőrmesapkában.
A beteg szobájába ment, és átadta neki a Ragyogás könyvét, amit Dov Ber
fennhangon kezdett olvasni.
A történet
szerint még talán egy percig sem olvasott, amikor Baal Sem
közbeszólt:
- Valami
hiányzik - mondta. - Valami hiányzik a hitedből.
- És mi az?
- kérdezte a beteg.
- A lélek -
válaszolta Baal Sem Tov.
Egy hideg
téli éjszakán egy vándorló aszkéta kopogtatott be szállásért egy templomba. A szegény ember reszketve állt a
hóesésben, ezért aztán az templom papja, kelletlenül ugyan, de beengedte az
embert:
- Jól van,
itt maradhatsz, de csak erre az éjszakára. Ez templom, és nem menedékhely.
Reggel tovább kell menned.
Az éjszaka
kellős közepén a pap valami furcsa, pattogó hangot hallott.
A templomba
szaladt, ahol megdöbbentő látvány fogadta. Az idegen a templomban tüzet rakott,
s annál melengette magát. Egy fa Buddha-szobor hiányzott.
- Hol van a szobor? - kérdezte a pap.
A vándor a tűzre mutatott, és azt mondta:
- Úgy éreztem, hogy megfagyok ebben a
hidegben.
- Megőrültél? - kiáltotta a pap. - Tudod,
hogy mit csináltál? Az egy
Buddha-szobor
volt. Elégetted a Buddhát!
A tűz
kialvófélben volt. Az aszkéta belebámult, és elkezdte a botjával
piszkálni.
- Most meg
mit csinálsz? - kiáltott rá a pap.
- Keresem a
Buddha csontjait, akiről te azt állítod, hogy elégettem.
A pap később
elmesélte az esetet egy Zen-mesternek, aki ezt mondta:
- Nagyon
rossz pap vagy, hisz többre értékeltél egy halott Buddhát, mint egy élő embert.
Tetszugen, a
Zen tudósa, óriási fába vágta a fejszéjét: hétezer példányban akarta kiadni a
szutrákat, melyek addig csak kínaiul voltak olvashatók. Keresztül-kasul utazta
Japánt, hogy összegyűjtse tervéhez a szükséges összeget. Néhány gazdag ember
Néhány gazdag ember száz aranyat is adott neki, de többnyire csak filléreket
kapott, parasztoktól. Tetszugen egyformán hálás volt minden adományért,
függetlenül a kapott pénz értékétől.
Tíz hosszú
év utazása után végre megvolt a tervhez szükséges pénz. Ekkor azonban az Uji
folyó kiáradt, ezrek maradtak hajlék és élelem nélkül. Tetszugen a dédelgetett
tervére gyűjtött összes pénzt ezekre a szegény emberekre költötte.
Ekkor újból
kezdte a pénzgyűjtést. Ismét évekbe telt, mire megszerezte a szükséges összeget. Akkor meg egy járvány
söpört végig az országon, ezért Tetszugen a szenvedők megsegítésére adta oda az
összegyűjtött pénzt.
Még egyszer
hozzáfogott az utazáshoz, s húsz évvel később álma, a szutrák japán nyelvű
kiadása végre megvalósult.
A szutrák
első kiadásának nyomdai szedete ma is megtekinthető a kyotói Obaku kolostorban.
A japánok úgy mondják a gyermekeiknek, hogy Tetszugen háromszor is kiadta a
szutrákat; és hogy az első két láthatatlan kiadás messze felülmúlta a
harmadikat.
Két testvér
- egy házas és egy agglegény - termékeny közös földje gazdag termést hozott. A
termény fele az egyik testvéré lett, a másik fele a másiké.
Egy darabig
minden rendben is ment. De aztán néha a házas ember éjjelenként felébredt
álmából, és azt gondolta:
- Ez nem
igazságos. Testvéremnek nincs családja, teljesen egyedül van, és a föld
termésének csak a felét kapja. Nekem viszont itt van a feleségem és öt
gyermekem, öregkoromra minden biztosítva van. De ki fog törődni szegény
testvéremmel, ha megöregszik? Sokkal többre lesz szüksége a jövőben, mint
amilye most van; az ő szükséglete hát természetesen nagyobb, mint az enyém.
Azzal
felkelt az ágyából, átlopódzott testvéréhez, és egy zsák gabonát öntött annak
magtárába.
Az
agglegénynek is kezdtek hasonló gondjai lenni. Néha ő is felébredt álmából, s
azt mondta magában:
- Ez
egyszerűen nincs rendjén. Testvéremnek felesége és öt gyermeke van, és a föld
termésének a felét kapja. Nekem viszont csak magamról kell gondoskodnom. Hát
igazságos az, hogy szegény testvérem, akinek a szükséglete nyilvánvalóan
nagyobb, mint az enyém, csak ugyanannyit kapjon, mint én?
Azzal ő is
fölkelt, és egy zsák gabonát öntött testvérének magtárába.
Egyik éjjel
egyszerre keltek fel, és egymásba futottak, hátukon egy-egy zsák gabonával.
Sok-sok
évvel később, amikor a testvérek már halottak voltak, a történet valahogy
kitudódott. Ezért aztán, amikor a környékbeliek templomot akartak építeni, azt
a helyet választották, ahol a két testvér találkozott. Nem tudtak ugyanis annál
szentebb helyet találni az egész városban.
A fontos
vallási megkülönböztetés nem azok között van, akik imádkoznak, és akik nem,
hanem azok közt, akik szeretnek, és akik nem.
Egy gazdag
paraszt berohant a házába és izgatottan kiáltotta:
- Rebekka,
borzasztó hír járja a városban. Itt van a Messiás!
- Mi olyan
borzasztó abban? - kérdezte a felesége. - Szerintem ez nagyszerű. Mi izgatott
fel ennyire?
- Hogy mi
izgatott fel ennyire? - kiáltotta a férfi. - Ennyi évi izzadás és gürcölés után
végre bőségben élünk. Van ezer marhánk, magtáraink tele gabonával, és fáink
roskadoznak a gyümölcsöktől. De most ezt mind fel kell adnunk, és követnünk
kell őt.
- Nyugodj
meg! - mondta a felesége vigasztalóan. - Jó a mi Urunk. Tudja, hogy nekünk,
zsidóknak mindig szenvednünk kellett. A fáraó, Hámán, Hitler, mindig volt
valaki. De a mi kedves Istenünk mindig megtalálta a módját, hogyan bánjon
velük, nemde? Legyen hited, kedves uram! Isten megtalálja annak is a módját,
hogy hogyan bánjon el a Messiással.
A
kilencvenkét éves Goldstein átélte a pogromokat Lengyelországban, a
koncentrációs táborokat Németországban, és még több tucat zsidóüldözést.
- Ó, Uram -
mondta, - nemde mi vagyunk a te kiválasztott néped?
Egy mennyei
hang válaszolt:
- De igen,
Goldstein, a zsidók az én választott népem.
- Hát akkor
nem volna már itt az ideje, hogy válassz valaki mást?
Egy ateista
leesett a szikláról. Zuhanás közben azonban elkapta egy kis fa ágát. Miközben
ott lógott a felette lévő ég, és az ezer lábnyi mélységben levő sziklák között,
látta, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni. Ekkor azonban eszébe jutott
valami:
- Isten! -
kiáltotta torka szakadtából.
Csend. Semmi
válasz.
- Isten! -
kiáltotta még egyszer. - Ha létezel, ments meg, és én megígérem, hogy hinni
fogok benned, és másokat is a te hitedre fogok tanítani. Ismét csak csend. Már
majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dörgött
végig a völgyön:
- Mindegyik
ezt mondja, amikor bajban van.
- Nem,
Istenem, nem! - kiáltotta most már reménykedve. - Én nem olyan vagyok, mint a
többiek. Látod, hallván a hangodat, én már el is kezdtem hinni benned. Most már
csak szabadíts ki innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön.
- Na jól van
- mondta a hang. - Megmentelek, engedd el azt az ágat.
- Hogy
elengedjem az ágat? - kiáltotta tébolyultan az ember. - Hát azt hiszed, hogy
megőrültem?
Azt mondják,
hogy amikor Mózes bedobta botját a Vörös-tengerbe, a várt csoda nem történt
meg. Csak amikor az első ember bevetette magát a vízbe, akkor húzódtak vissza a
hullámok, és osztódott ketté a tenger, hogy száraz átjárót biztosítson a
zsidóknak.
A ház égett,
s hogy életét mentse, Naszreddín mullah a tetőre rohant. Ott gubbasztott
bizonytalanul a tetőn, amikor barátai összejöttek alatta az utcán, kifeszítve
számára egy takarót, és biztatták:
- Ugorj,
mullah, ugorj!
- Dehogy
ugrom - mondta a mullah, - ismerlek benneteket. Amikor ugrom, elhúzzátok a
takarót, csakhogy bolondot csináljatok belőlem.
- Ne légy
buta, mullah. Ez nem vicc, ez komoly. Ugorj már!
- Nem -
mondta Naszreddín. - Nem bízom bennetek. Tegyétek le a takarót a földre, majd
akkor ugrom.
Valaki
meghallotta az öreg zsugori imáját:
- Ha a
Mindenható, legyen áldott a neve mindörökre, adna nekem százezer dollárt,
tízezret a szegényeknek adnék. Esküszöm. És ha a Mindenható, dicsőség neki
mindörökké, nem bízna bennem, már előre levonhatná a tízezret, s csak a
maradékot kellene elküldenie nekem.
A pilóta az
utasokhoz a repülés közben:
-
Sajnálattal kell közölnöm, hogy borzasztó bajban vagyunk. Csak Isten segíthet
rajtunk.
Egy utas a
mellette ülő paphoz fordult, s megkérdezte, hogy mit is mondott a pilóta. Ezt a
választ kapta:
- Azt
mondja, hogy nincs remény.
Mekkai
zarándoklatán egy szúfi szent megelégedetten látta, hogy a kegyhelyhez érkeztekor
alig volt más hivő ott, s így kényelmesen ájtatoskodhatott.
Miután
befejezte az előírt vallási szertartásokat, letérdelt, homlokát a földhöz
érintette, és azt mondta:
- Allah!
Csak egy kérésem van az életemben. Add meg azt a kegyelmet, hogy sohase bántsalak
meg!
Amikor a
Mindeneken Könyörülő ezt meghallotta, hangosan felnevetett, s így szólt:
- Mindegyik
ezt kéri, de ha megadnám ezt a kegyelmet, akkor mondd, kinek tudnék
megbocsátani?
Amikor a
bűnöstől megkérdezték, hogyan tud félelem nélkül a templomba menni, ezt
válaszolta:
- Nincs
senki sem, akit az ég ne takarna be, és nincs senki sem, akár a föld ne tartana
meg. És Isten - hát nem az ég és föld mindannyiunk számára?
A pap
megparancsolta a diakónusának, hogy szedjen össze tíz embert, hogy egy beteg
felgyógyulásáért imádkozzanak.
Amikor már
mind együtt voltak, valaki belesúgta a pap fülébe:
- Köztünk
van néhány megrögzött tolvaj is.
- Annál jobb
- mondta a pap. - Ha a Kegyelem kapui zárva lennének, ők azok a szakértők, akik
majd kinyitják a zárakat.
Egy vándor
ballagott az úton, amikor egy lovas vágtatott el mellette. Szemében ördögi
tekintet, és véresek voltak a kezei.
Percekkel
később megjelent egy csapat lovas is, és tudni akarták, hogy a vándor látott-e
erre valakit véres kezekkel. Ők ugyanis annak a nyomában vannak.
- Ki ő? -
kérdezte a vándor.
- Egy
gonosztevő - mondta a lovasok vezetője.
- És azért
üldözitek, hogy az igazság elé vigyétek?
- Nem -
mondta vezető. - Mi azért vagyunk a nyomában, hogy mutassuk neki az utat.
Egyedül a
kibékülés fogja megmenteni a világot, nem az igazság, ami rendszerint csak egy
másik szó a bosszúállásra.
Awhadi, a
kermáni költő, egy este a teraszán ült egy edény fölé hajolva. Shams-e-Tabrizi,
a szúfi jött arra, és megkérdezte a költőt:
- Mit
csinálsz?
- Szemlélem
a holdat egy csésze vízben - hangzott a válasz.
- Hacsak nem
törted el a nyakadat, miért nem nézed közvetlenül az égen a holdat?
A szavak a
valóság elégtelen tükröződései. Egy ember azt gondolta, hogy tudja, mi a Tádzs
Mahal, mert egyszer mutattak neki egy darab márványt, és azt mondták, hogy a
Tádzs csak egy kupac ilyen kocka. Egy másik pedig meg volt győződve arról, hogy
tudja, milyen a Niagara-vizesés, mert egyszer látott egy csupor vizet, amit
onnan hoztak.
- De aranyos
kisbabád van!
- Az semmi.
Látnátok a fényképeit!
A szavak (és
fogalmak) a valóságnak csak jelzései, tükröződései. De ahogy a kelet
misztikusai állítják: "Amikor a bölcs a holdra mutat, a féleszű csak az
ujjat látja."
Éjjel egy
részeg dülöngélt keresztül a hídon, ahol belebotlott az egyik barátjába.
Nekidőltek a híd korlátjának, s a vizet bámulva elkezdtek beszélgetni:
- Mi az ott,
lent? - kérdezte a részeg hirtelen.
- Az a hold
- mondta a barátja.
A részeg
odanézett még egyszer, hitetlenkedve rázta a fejét, majd így szólt:
- Az rendben
van. De hogy az ördögbe kerültünk mi ilyen magasra?
Szinte
sohasem látjuk a valóságot. Amit látunk, az a valóság tükröződése szavak és
fogalmak formájában, amelyeket aztán már valóságként kezelünk.
A világ,
amiben élünk, jobbára csak elmebeli konstrukció. Szavakon és szavak által
élünk, szét is esnénk nélkülük.
A koldus egy
arra járó kabátja után kapott, és pénzt kért, hogy vásárolhasson egy csésze
kávét. Ez volt a meséje:
- Valamikor,
uram, én is olyan gazdag üzletember voltam, mint ön. Egész nap keményen
dolgoztam. Íróasztalomon állt egy mottó: ALKOTÓAN GONDOLKODJ, HATÁROZOTTAN
CSELEKEDJ ÉS ÉLJ VESZÉLYESEN! E szerint a mottó szerint éltem, és a pénz csak
úgy dőlt hozzám. És aztán..., aztán - rázkódott a koldus a zokogástól - a
takarítónő a szeméttel együtt kidobta a mottómat.
Ha a
templomkertet takarítod, ne állj meg régi újságokat olvasni. Ha a szívedet
takarítod, ne állj le flörtölni szavakkal.
Élt egyszer
egy nagyon buta ember. Reggelenként, felkelés után, a saját ruháit is csak
borzasztó erőfeszítések árán találta meg. Ezért aztán esténként szinte félt
lefeküdni, ha arra gondolt, hogy mennyi problémája lesz reggel.
Egy este,
ahogy vetkőzött, fogott egy ceruzát és egy darab papírt, és minden egyes
ruhadarabjának leírta a nevét és a helyét, ahová tette. Reggel elővette a
papírt, és olvasni kezdte:
- Nadrág -
és ott is volt, ahová tette. Belé bújt.
- Ing - és
az is ott volt. Fel is vette.
- Kalap - az
is a helyén volt. A fejére csapta.
Elégedett is
volt mindaddig, amíg egy borzasztó gondolat nem ötlött az eszébe.
- És én? Hol
vagyok én?
Azt bizony
elfelejtette leírni. Kutatott és kutatott, de mind hiába. Önmagát nem találta.
És mi van
azokkal, akik ezt mondják: "Azért olvasom ezt a könyvet, hogy kitaláljam,
ki is vagyok én."
Az egyik
leghíresebb bölcs az ősi Indiában Szveta-ketu volt. Bölcsességét pedig így
szerezte. Amikor még csak hétéves volt, az apja elküldte a Védákat tanulni.
Szorgalmával és intelligenciájával túlszárnyalta minden diáktársát. Eljött
annak is az ideje, hogy őt tartsák a Védák legnagyobb élő szakértőjének, pedig
még alig volt felnőtt.
Ahogy
hazatért, az apja próbára akarta tenni a fia képességeit. Ezt kérdezte tőle:
-
Megtanultad-e azt a tanulás által, amin kívül semmi mást sem szükséges tanulni?
Rájöttél-e arra felfedezéseid közben, ami minden szenvedést megszüntet?
Elsajátítottad-e azt, amit nem lehet tanítani?
- Nem -
válaszolta Szvetaketu.
Apja
szavainak igazsága oly mély benyomást tett Szvetaketura, hogy elindult
felfedezni a csenden keresztül azt a bölcsességet, amit nem lehet szavakkal
kifejezni.
Ha a
tavacska kiszárad, és a halak a kiégett földön fekszenek, sem a leheletünkkel
való nedvesítés, sem a köpködésünkkel való beborítás nem tudja a tóba való
visszadobást helyettesíteni. Ne tantételekkel villanyozd fel az embereket; dobd
vissza őket a Valóságba! Az élet titkát ugyanis magában az életben lehet
megtalálni, nem a róla alkotott tételekben.
Egy
érdeklődő azt akarta megtudni Jalal ad-Din ar-Rumi szúfitól, hogy érdemes-e a
Koránt elolvasni. A szúfi ezt válaszolta Neki:
- Inkább azt
kérdezd meg magadtól, hogy képes vagy-e valamit is profitálni belőle.
Egy
keresztény misztikus szokta mondogatni a Bibliáról: "Akármilyen hasznos is
a menü, evésre teljesen alkalmatlan."
A
földrajzórán egy gyerek:
- A
hosszúsági és szélességi fokok haszna abban hogy amikor fuldokolsz,
kikiálthatod, hogy hol vagy, és így megtalálnak.
Mivel
létezik egy szó a bölcsességre, az emberek azt hiszik hogy tudják, mi az. Pedig
senki sem válik csillagásszá azáltal, hogy érti, mit jelent az a szó, hogy
asztronómia.
Ha rálehelsz
a hőmérőre, magasabb hőmérsékletet fog mutatni, de ettől még a termet nem
melegítetted be.
Japán egyik
könyvtárában minden nap ott ült a sarokban, békés meditálásban egy öreg
szerzetes.
- Még sosem
láttam, hogy a szutrákat olvastad volna - mondta neki a könyvtáros.
- Mert nem
tanultam meg olvasni - válaszolta a szerzetes.
- Micsoda
szégyen! Egy ilyen szerzetesnek, mint neked, illene tudni olvasni.
Megtanítsalak?
- Igen.
Kérlek mond meg nekem - mutatott a szerzetes saját magára -, mi a jelentése
ennek az írásjelnek?
Minek
fáklyát gyújtani, amikor az égen süt a nap? Minek locsolni a földet, amikor
csak úgy szakad az eső.
A guru az
írásokban lévő összes kinyilatkoztatásnál nagyobb horderejű felfedezést ígért a
tudósnak. Amikor az mohón faggatódzott utána, a guru azt mondta ki:
- Menj ki az
esőre, és emeld fel a fejed és karodat az ég felé. Az majd meghozza neked az
első felfedezést.
Másnap jött
a tudós, hogy elmondja a gurunak:
- Követtem a
tanácsodat, s a víz befolyt a nyakamba. Teljesen hülyének éreztem magamat.
- Jól van.
Első napi felfedezésnek nem is rossz.
Kabir költő
mondja:
- Mi a haszna
annak, ha a tudós szavakon rágja át magát, kimutat ezt, azt, e közben a keble
nem itatódik át szeretettel? Mi haszna, ha az aszkéta sáfrányszínű ruhába
öltözik, de belülről teljesen színtelen? Mi haszna, ha erkölcseidet fényesre
dörzsölöd, de nincs zene benned?
Mi a
különbség a tudás és a megvilágosodás között?
- Ha tudásod
van, fáklyát használsz, hogy mutasd az utat. Amikor megvilágosodtál, te magad
leszel a fáklya.
Amikor az
ejtőernyős egy szeles napon kiugrott a gépből, a viharos szél mintegy száz
mérföldre fújta el a céltól. S mivel az ejtőernyőre fennakadt egy fán, és ott
lógott félúton a semmiben, segítségért kiáltozott. Végre valaki arra jött:
- Hát te
hogy kerültél fel oda a fára?
Az
ejtőernyős elmondta neki. Aztán megkérdezte:
- Hol
vagyok?
- Egy fán -
hangzott a válasz.
- Hé,
fogadjunk, hogy pap vagy.
Az idegen
meghökkent.
- Igen, az
vagyok. De honnét tudod?
- Onnét,
hogy amit válaszoltál, az teljesen igaz, és éppen annyira használhatatlan is.
Egy
társaságnak nagyon tetszett a zene a kínai étteremben. A szólista most egy régi
dallamot kezdett játszani. Mindenki felismerte a melódiát, de nem senki sem
emlékezett a címére. Ezért aztán odafordult a ragyogóan öltözött pincérhez,
legyen olyan szíves járjon utána, hogy mi az. A pincér keresztül kacsázott a
termen, majd diadalmas mosollyal az arcán visszatért, és hangos suttogással
kijelentette:
- Hegedű!
A tudós
hozzájárulása a lelkiséghez!
A falusi
színházban folyt az előadás, amikor egyszer csak a függönyt leeresztették, és
az igazgató a közönség elé lépett:
- Hölgyeim
és uraim - mondta -, sajnálattal kell közölnöm, hogy főszereplőnk, szeretett és
dicső polgármesterünk személyesen, végzetes szívinfarktust kapott az öltözőben.
Ezért abba kell hagynunk az előadást.
Ennek
hallatára egy terebélyes, középkorú hölgy az első sorban felállt, és izgatottan
kiáltotta:
- Siessenek,
adjanak neki tyúklevest!
- Asszonyom
- mondta az igazgató -, az infarktus végzetes volt. A polgármester meghalt.
- Akkor
azonnal adjanak neki tyúklevest!
Az igazgató
elkeseredetten próbálkozott ismét:
- Asszonyom,
egy halottnak már nem használ semmit sem a tyúkleves.
- De nem is
árt neki! - kiáltott vissza az asszony.
A tyúkleves
annyit segít a halotton, mint a vallás az öntudatra nem ébredt embereken,
akiknek száma, sajnos, temérdek.
A Mester
meglepődött, hogy az udvarában kiabálást és pörlekedést hall. Amikor megtudta,
hogy mindezt az egyik tanítványa okozza, érte küldött, s megkérdezte, mi az oka
a lármázásnak.
- Tudósoknak
a küldöttsége van itt, veled szeretnének találkozni. Megmondtam nekik, hogy te
nem vesztegeted olyanokra az idődet, kiknek a feje tele van ugyan könyvekkel és
gondolatokkal, de semmi bölcsesség sincs bennük. Mert az ilyenek
beképzeltségükben dogmákat gyártanak, és széthúzást okoznak az emberek közt
mindenhol.
A Mester
mosolygott:
- Mennyire
igaz - mormogta. - De mondd csak, ezt az itteni összetűzést és széthúzást nem
az okozza-e, hogy beképzelten azt hiszed, különb vagy náluk?
Egy hindu
bölcs a Jézus élete című könyvet olvastatta fel. Amikor odaértek, hogy Jézust
Názáretben az övéi nem ismerték el, a bölcs kijelentette:
- Az a
rabbi, akinek a gyülekezete nem űzné ki Jézust a városból, nem is rabbi.
Amikor meg
azt hallotta, hogy a papok hogyan adták Jézust halálra, így
sóhajtott
fel:
- Nem könnyű
a Sátánnak az egész világot félrevezetnie, ezért aztán a föld különböző
pontjaira kiváló szakembereket helyez.
Egy püspök
panasza:
- Jézus
akárhová ment, forradalom tört ki. Én meg akárhová megyek, az emberek teával
kínálnak.
Ha már
millióan követnek, kérdezd meg magadtól, hogy hol hibáztál!
Egy zsidó
szerző magyarázza, hogy a zsidók nem térítők. A rabbiknak kötelességük, hogy
háromféle módon is megpróbálják a leendő konvertitákat eltéríteni szándékuktól.
A lelkiség a
kiváltságosaké. A lelkiség nem alkuszik meg, hogy elfogadható legyen, ezért nem
illik össze a tömegekkel, akik csak szirupot akarnak, nem orvosságot. Egyszer,
amikor Jézust nagy tömeg követte, ezt mondta nekik:
- Aki
tornyot akar építeni közületek, nem ül le előbb, és nem számítja ki előbb a
költségeket, hogy van-e amiből elkészítse? Micsoda király az, aki háborúba
indul más király ellen, és le nem ül előbb, hogy megfontolja: tízezerrel
képes-e ellenségének húszezrével szembeszállni? Különben mikor az még messze
van, követséget küld hozzá, és békét kér. Így mindaz közületek, aki le nem mond
arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.
Az emberek
nem igazságot akarnak, hanem biztonságérzetet.
Egy
prédikátor a barátjához:
- Templomunk
történetében ez volt évek óta a legnagyobb lelki megújulás.
- Hány
embert szereztél a templom tagságához?
- Egyet sem.
Ötszázat vesztettünk.
Jézus
tapsolt volna.
A
tapasztalat, sajnos, azt mutatja, hogy vallásos meggyőződésünknek annyi köze
van életszentségünkhöz mint egy ember vacsorazakójának az illető emésztéséhez.
Egy ősi
filozófusnak, aki már évszázadok óta halott volt megmondták, hogy követői
félreértelmezik tanítását. Mivel együttérző és igazságkedvelő ember volt, sok
utánjárással valahogy megkapta azt a kegyelmet, hogy pár napra visszajöhessen a
földre.
Több napjába
került, mire követői elhitték, hogy ő az személyesen. De ezzel együtt aztán
minden tanbéli érdeklődésük elszállt, s nem érdekelte őket hogy mit is akar
mondani, hanem azért könyörögtek, tárja fel nekik a titkot, hogyan lehet a
sírból életre kelni.
Csak óriási
erőfeszítések árán tudta őket meggyőzni arról, hogy semmiképp sem adhatja át
nekik ezt a titkot. Mondta azt is, hogy az emberek javát tekintve sokkal
fontosabb az, hogy visszatérjenek tanítása eredeti, tiszta formájához.
Mindhiába.
Ezt válaszolták neki:
- Hát nem
látod? Nem az a fontos, hogy te mit tanítottál, hanem az, hogy mi hogyan
értelmezzük. Végtére is, te csak egy átrepülő madár voltál, de mi állandóan itt
vagyunk.
Amikor
Buddha meghal, megszületnek az iskolák.
Az összes
filozófus, hittudós és törvénytudó összegyűlt a bíróságon Naszreddín mullah
tárgyalására. A vád igen komoly volt: városról városra járt, s azt hirdette,
hogy az úgynevezett vallási vezetők tudatlanok és zavarodottak. Ezért aztán
eretnekséggel vádolták, amiért halálbüntetés jár.
- Te
szólhatsz először - mondta neki a kalifa.
A mullah
nyugodt volt.
- Hozzatok
papírt és tollat - mondta -, és adjátok e magasztos gyülekezet tíz legbölcsebb
emberének!
Nasszredín
mulatságára nagy perpatvar tört ki az emberek között, hogy ki is a bölcsebb
köztük. Amikor a vita elült, és a tíz választott kezében ott volt a toll és
papír, a mullah így szólt:
- Írja le
mindegyikük a választ a következő kérdésre: Miből van az anyag?
A válaszokat
leírták átadták a kalifának, aki sorjában felolvasta. Az egyik azt mondta,
"az anyag semmiből áll", egy másik azt, hogy
"molekulákból". Egy másik szerint "energiából", megint
mások szerint "fényből", "nem tudom", "metafizikai
létezésből", és így tovább.
Erre így
szólt Naszreddín a kalifához:
- Ha majd
megegyeznek abban, hogy miből is van az anyag akkor alkalmasak lesznek arra is,
hogy a lélekkel kapcsolatos kérdésekről döntsenek. Nem furcsa az, hogy bár nem
tudnak egységes véleményre jutni arról, amiből pedig saját testük is felépült,
mégis egyöntetű az ítéletük abban, hogy én eretnek vagyok?
Nem a dogmák
sokfélesége, hanem a mi dogmatista szemléletünk okozza a károkat. Ha
mindegyikünk azt tenné, ami szilárd meggyőződése szerint az Isten akarata, az
eredmény tökéletes káosz lenne.
A
bizonyosságot kell hibáztatni. A lelki ember ismeri a bizonytalanságot - olyan
állapot, ami ismeretlen a vallási fanatikus előtt.
Egy éjjel
egy halász a gazdag ember területére lopakodott, s a halakkal teli tóba vetette
hálóját. A tulajdonos meghallotta, és az őröket utasította a halász elfogására.
Amikor a halász megpillantotta az őt kereső fáklyás tömeget, gyorsan bekente a
testét hamuval, és egy fa alá ült, ahogy azt a szent emberek szokták tenni
Indiában.
A tulajdonos
és az őrei nem találták meg az orvhalászt, bár igen sokáig keresték. Csupán egy
szent embert találtak, akinek testét hamu fedte, és egy fa alatt ült mély
meditációban.
Másnap
elterjedt a híre, hogy a gazdag birtokán egy híres bölcs méltóztatott
letelepedni. Az emberek virágokat, gyümölcsöt, élelmet, és még rengeteg pénzt
is hoztak, hogy kifejezzék tiszteletüket. Az ájtatoskodó hit azt tartotta
ugyanis, hogy a szent embernek adott ajándék Isten kegyelmét hozza az
ajándékozóra.
A halászból
lett bölcs igen meglepődött a szerencséjén.
- Könnyebben
meg lehet élni ezeknek az embereknek a hitéből, mint a két kezem munkájából-
mondta magában.
Azzal tovább
meditált, és soha többé nem ment vissza dolgozni.
Egy király
azt álmodta, hogy látott egy királyt a mennyországban, és egy papot a pokolban.
Nagyon elcsodálkozott azon, hogy ez hogyan lehetséges, amikor is egy hangot
hallott, ami ezt mondta:
- A király a
paradicsomban van, mert tisztelte a papokat. A pap a pokolban van, mert
megalkudott a királyokkal.
Amikor a
nővér megkérdezte az osztályban a gyerekeket, hogy ki mi akar lenni, ha
felnőnek, a kis Tamás azt válaszolta, hogy ő pilóta lesz. Elzi doktornő akart
lenni, Robi pedig, a nővér legnagyobb örömére, azt mondta, hogy pap akar lenni.
Ekkor a kis Mari is felállt, és kijelentette, hogy ő prostituált akar lenni.
- Mi volt
az, Mari, mondd még egyszer?
- Ha
felnövök - mondta Mari nagy magabiztossággal -, prostituált leszek.
A nővérnek
még a szava is elakadt. Marikát azonnal elkülönítették a többi gyerektől, és a
plébánoshoz vitték. A papnak nagy vonalakban elmondták az esetet, de ő a bűnöst
is meg akarta hallgatni.
- Mondd el
nekem a saját szavaiddal, Marika, hogy mi is történt!
- Hát -
mondta Marika most már kissé megszeppenve a nagy hűhótól -, a nővér
megkérdezett, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, és én azt mondtam, hogy
prostituált akarok lenni.
-
Prostituáltat mondtál? - kérdezte az atya a bizonyosság kedvéért.
- Igen.
- Egek!
Micsoda megkönnyebbülés! Mi mind azt gondoltuk, hogy azt mondtad, protestáns
akarsz lenni.
Ábrahám
rabbi példás életet élt. S amikor eljött az ideje, hitközségének áldásaitól
körülvéve hagyta el a világot. Az emberek ugyanis szentnek tekintették, és úgy
gondolták, hogy az ő közbenjárására kaptak Istentől minden áldást.
A másik
oldalon sem volt ez másként, mert az angyalok dicséretet zengve jöttek őt
köszönteni. Az ünnepségek alatt a rabbi mindvégig visszahúzódott, és szomorúnak
látszott. Arcát a kezébe temette, és vigasztalhatatlan volt. Végül is az Ítélő
Szék elé vezették, ahol úgy érezte, a végtelen Szerető Kedvesség veszi körül.
Egy végtelenül kedves hang így szólt hozzá:
- Mi az, mi
bánt fiam?
- Ó,
Legszentebb - válaszolta a rabbi -, méltatlan vagyok mindarra a tiszteletre,
amivel itt illetnek engem. Igaz ugyan, hogy példaképe voltam az embereknek, de
valami nem volt rendben az életemben. Az egyetlen fiam ugyanis, minden példám
és tanításom ellenére, elhagyta a hitünket, és keresztény lett.
- Az aztán
igazán ne bántson, fiam. Nagyon megértem, amit érzel, mert nekem is van egy
fiam, aki ugyanezt tette.
Írországban,
Belfastban, egy protestáns tiszteletes, egy katolikus pap és egy zsidó rabbi
heves teológiai vitába gabalyodott. Hirtelen ott termett egy angyal közöttük,
és ezt mondta nekik:
- Isten
áldását küldi néktek. Kívánjatok valamit, hogy béke legyen, s a Mindenható
teljesíti kéréseteket.
A
tiszteletes ezt mondta:
- Minden
katolikus tűnjön el szeretett szigetünkről, s a béke fog uralkodni.
A pap így
szólt:
- Ne legyen
egyetlen protestáns sem a szent ír talajon. Akkor majd béke lesz a szigeten.
- És te,
rabbi? - kérdezte az angyal. - Neked nincs semmi kívánságod?
- Nincs -
mondta a rabbi. - Csak teljesítsd e két úriember kívánságát, én azzal nagyon
megelégszem.
Kisfiú: - Te
presbiteriánus vagy?
Kislány: -
Nem, mi más gyűlölethöz tartozunk.
A vadász
látott valamit a fák mögött mozogni, s a kutyáját utána uszította. Az ki is
ugrasztott egy rókát, és olyan helyre kergette, ahol a vadász meglőhette. A
haldokló róka így szólt a kutyához:
- Neked
sosem mondták, hogy a róka a kutya testvére?
- De -
válaszolta a kutya. - De ez csak idealistáknál és butáknak való. A praktikusok
számára a testvériséget az azonos érdekek teremtik meg.
A keresztény
így szólt a buddhistához:
- Mi valójában testvérek is lehetnénk. De ez
csak az idealistáknak és a butáknak való. A praktikusok számára a testvériség a
hitek azonosságában nyilvánul meg.
A legtöbb
ember hite, sajnos, elég a gyűlöletre, de kevés a szeretetre.
Önéletrajzában
Mahatma Gandhi elmondja, hogy diákkorában Dél-Afrikában milyen mélyen
érdeklődött a Biblia, főleg a hegyi beszéd iránt. Meg volt győződve arról, hogy
az Indiát évszázadok óta sújtó kasztrendszerre a kereszténység a megoldás.
Komolyan foglalkozott azzal, hogy keresztény lesz.
Egy nap
elment a templomhoz, hogy további ismereteket szerezzen, s hogy misén vegyen
részt. Az ajtónál azonban megállították, és kedvesen mondták neki, hogy ha
misére kíván menni, szívesen látják, de csak a feketéknek fenntartott
templomban.
Otthagyta a
templomot, és sosem tért vissza.
A nyilvános
bűnöst kiközösítették, s megtiltották neki, hogy a templomba menjen. Mérgét
Istennek kiáltotta el:
- Nem
engednek be, Uram, mert bűnös vagyok!
- Mit
panaszkodsz? - válaszolta Isten. - Engem sem engednek be.
A templom és
zsinagóga fenntartásához pénzre van szükség. Volt azonban egy zsinagóga, ahol
nem perselyeztek, mint ahogy az a keresztény templomokban szokás. Itt úgy
gyűjtötték össze a pénzt, hogy szent napok és nagyobb ünnepek alkalmával
jegyeket árultak, s csak jeggyel lehetett bemenni. Ezeken a napokon jött el
ugyanis a legtöbb ember, és ilyenkor voltak a leginkább adakozók.
Az egyik
ilyen szent napon apját keresvén egy gyermek jött a zsinagógához. A rendészek
azonban nem akarták beengedni, mert nem volt jegye.
- Nézze
kérem - mondta a fiú -, ez egy nagyon fontos ügy.
- Ezt mondja
mindenki - válaszolta a rendész szenvtelenül.
A fiú
kétségbe esett, és könyörgőre fogta a dolgot.
- Kérem,
uram, engedjen be! Ez élet és halál kérdése. Csak egy percig leszek bent.
A rendész
engedett kissé merevségéből:
- Na jól
van, ha annyira fontos. De aztán nehogy azon kapjalak, hogy imádkozol!
Sajnos, a
szervezett vallásosságnak meg vannak a maga korlátai.
A prédikátor
az átlagosnál is ékesszólóbb volt, és mindenki, de mindenki könnyekig
meghatódott. Nem egészen mindenki, mert a legelső sorban ült egy úriember
egyenesen maga elé nézvén, s szemmel láthatólag a beszédnek semmi hatása sem
volt rá.
Az
istentisztelet végén valaki megszólította:
- Ugye
hallotta a beszédet?
- Persze,
hogy hallottam - mondta a merev úriember -, nem vagyok én süket.
- És mit
gondolt róla?
- Annyira
meghatott, hogy azt hittem, sírva fakadok.
- És ha
szabad kérdeznem, miért nem sírt?
- Azért nem
- válaszolta az úriember -, mert én nem ehhez a plébániához tartozom.
Egy történet
szerint, amikor Isten megteremtette a világot, és büszkélkedett jóságában, a
Sátán is gyönyörködött benne - persze a maga módján. Egyik csodát a másik után
szemlélve, egyre csak azt hajtogatta:
- Milyen
nagyszerű! Szervezzük meg!
- És fosszuk
meg minden vidámságtól!
Próbáltad
valaha is a békét megszervezni? Mihelyst megpróbálod, érdekkonfliktusok keletkeznek,
és csoportháborúk dúlnak a szervezeten belül. Az egyedüli módja a
békeszerzésnek, ha hagyjuk vadon nőni.
A püspök a
keresztelendők felkészültségét vizsgálta.
- Milyen
jelből fogják mások tudni rólatok, hogy katolikusok vagytok?
- Semmi válasz.
A jelek szerint senki sem számított erre a kérdésre.
A püspök
megismételte a kérdést még egyszer. Aztán még egyszer, s hogy rávezesse őket a
válaszra, közben keresztet is vetett. Az egyik jelöltnek hirtelen beugrott a
megoldás:
- A
szeretetről.
A püspök
meghökkent. Már majdnem azt mondta, hogy "nem", de az utolsó
pillanatban észbe kapott.
Valaki a
püspök jóváhagyását kérte egy gyermeknek szánt könyvre, ami Jézus
példabeszédeit, néhány egyszerű rajzot és mondatot tartalmazott az evangéliumokból.
Egy szóval sem többet.
Az engedély
meg is érkezett, a szokásos megjegyzéssel: "A jóváhagyás nem jelenti
szükségszerűen azt, hogy a püspök mindenben egyet is ért a könyvben
foglaltakkal."
Újabb
szervezési buktatók!
Ahogyan a
spirituális szervezetek terebélyesednek:
A guru
annyira meg volt elégedve tanítványa lelki fejlődésével, hogy úgy ítélte, nincs
többé szüksége irányításra, magára hagyta egy kis kunyhóban a folyó partján.
Szertartásos
reggeli alámerülése után a tanítvány ki szokta akasztani ágyékkötőjét száradni.
Ez volt az egyedüli tulajdona. Nagy bosszúságára azonban a patkányok egy nap
apró darabokra tépték. Ezért aztán egy másikat kellett kunyerálnia a
falubeliektől. Amikor a patkányok abba is lukakat rágtak, szerzett magának egy
macskakölyköt. Nem is volt többé problémája a patkányokkal, de most a saját
élelme mellé még tejet is kellett neki koldulnia.
- Túl sok
probléma van ezzel a koldulással - gondolta -, és túlságosan nagy teher a
falubelieknek is. Tehenet fogok tartani.
Amikor
meglett a tehénkéje, akkor meg még takarmányt is kellett kéregetnie.
- Könnyebb,
ha megművelem a földet a kunyhóm körül - gondolta.
De az is
kellemetlennek bizonyult, mert így meg kevés ideje maradt meditálásra. Ezért
aztán napszámosokat fogadott fel, akik helyette művelték a földet. Akkor meg a
munkásokra való felügyelet fárasztotta, ezért megnősült, hogy a feleségével
megoszthassa ezt a feladatot. Nemsokára, természetesen, ő lett az egyik
leggazdagabb ember a faluban.
Évekkel később a guru megint arra járt, és
meglepődve látta a palotaszerű építményt a kunyhó helyén. Megszólította az
egyik szolgát:
- Nemde ez
az a hely, ahol egy tanítványom élt valamikor?
Még mielőtt
a szolga válaszolhatott volna, felbukkant a tanítvány is.
- Mi történt
itt, fiam? - kérdezte a guru.
- Nem fogja
elhinni, uram - mondta az -, de csak így tudtam megőrizni az ágyékkötőmet.
A sziklás
tengerparton, ahol a hajók gyakran zátonyra futottak, csak egy kis omladozó
életmentő állomás állt. Egy kunyhóból és egy csónakból állt az egész, de az a
pár ember, aki ott dolgozott, nagyon elkötelezett volt. Szemüket állandóan a
tengeren tartották, magukkal és biztonságukkal nem törődve, félelem nélkül
tengerre szálltak a vihar kellős közepén, ha egy hajótörésnek csak a legkisebb
hírét vették. Sok életet megmentettek így, és az állomás híres lett.
Ahogy az
állomás híre nőtt, úgy nőtt a környék lakosainak is a vágya, hogy valahogy
kapcsolatba kerüljenek annak nagyszerű munkájával. Nagylelkű adományaik és
önkéntes munkájuk új tagok jelentkezését eredményezte, új csónakokat vettek, és
új személyzetet képeztek ki. A kunyhó helyére is egy kényelmes épület került,
ami a tengerből kimentett hajótöröttek minden szükségletét kielégítette, és
természetesen - mivel hajótörés nem történik minden nap - közkedvelt hellyé
vált, egyfajta helyi klubbá.
Ahogy telt
az idő, a tagok annyira belemerültek a társasági életbe, hogy szinte semmi
kedvük sem maradt az életmentéshez, bár a jelvényükön továbbra is ott
díszelgett az életmentő mottó. Valójában, ha néhány embert mégis kimentettek a
tengerből, az csak nyűg volt számukra, mert a hajótöröttek piszkosak és betegek
voltak, összepiszkolták a szőnyegeket és a bútorokat.
Nemsokára a
társasági élet eseményei annyira megszaporodtak, az életmentő tevékenység meg
olyan kevés lett, hogy az egyik gyűlésen összetűzésre került sor. Néhány tag
azt hangsúlyozta, hogy illene visszatérni eredeti céljukhoz és
tevékenységükhöz. Szavazásra került a sor, s a bajkeverőket, akikről kiderült,
hogy igencsak kisebbségben vannak, távozásra kérték fel.
El is
mentek. Kissé lejjebb a parton olyan önzetlenséggel és bátorsággal folytatták
tevékenységüket, hogy nemsokára hősiességük híre kelt. Erre aztán a
taglétszámuk megnövekedett, a kunyhójukat felújították, és lelkesedésük
kialudt. Ha valaki ma arra a környékre vetődik, jó néhány exkluzív klubot talál
a part mentén. Mindegyik jogosan büszke az eredetére és hagyományaira. A hajók
még most is zátonyra futnak arrafelé, de azzal már nem nagyon törődnek.
Egy sivatagi
országban nagyon kevés volt a fa, és így kevés gyümölcs is termett. Azt
mondják, hogy Isten gondoskodni akart mindenkiről, ezért megjelent egy
prófétának, és azt mondta neki:
- Ez a
parancsom az egész népnek, most és a következő nemzedékeknek: mindenki csak egy
gyümölcsöt ehet naponta. Írd be ezt a Szent Könyvbe! Aki megszegi ezt a
parancsot, Isten és az emberiség ellen vét.
A törvényt
évszázadokon keresztül betartották, mindaddig, míg a tudósok felfedezték,
hogyan kell a sivatagot zöldellő területté változtatni. Bőven termett
gabonából, és megszaporodtak az állatok. A fák pedig roskadoztak a le nem
szedett gyümölcsök súlyától. A gyümölcsevést korlátozó törvényt azonban a
polgári és egyházi hatóságok továbbra is betartatták.
Aki azzal
érvelt, hogy az emberiség elleni bűn hagyni a fákon elrohadni a gyümölcsöt, azt
istenkáromlónak és az erkölcsök ellenségének tartották. Azokról, akik
megkérdőjelezték Isten bölcsességének szent szavát, azt tartották, hogy nem a
hitnek és engedelmességnek büszke lelke vezeti őket, pedig csak azáltal lehet
az igazságot elnyerni.
A
templomokban pedig gyakran prédikáltak azoknak a szerencsétlen végzetükről,
akik megszegték a törvényt. Azt viszont sosem említették, hogy ugyanannyi ember
járt rosszul azok közül is, akik hűségesen betartották a törvényt. S azoknak a
nagy számáról sem volt szó, akikre ráragyogott a szerencse, pedig nem tartották
be a törvényt.
Semmit sem
lehetett tenni a törvény megváltoztatásáért, mert a próféta, aki azt állította,
hogy maga Isten mondta neki ezt, már rég halott volt. Talán neki lett volna
bátorsága és érzéke a törvény megváltoztatására, a körülmények változásával
együtt. Ő ugyanis nem úgy vette Isten szavát, mint amit félelemmel kell
tisztelni, hanem olyannak, amit az emberek jólétére kell fordítani.
Ennek
eredményeként egyesek nyíltan gúnyolták a törvényt, s vele együtt Istent és a
vallást is. Mások titokban megszegték, és ettől mindig bűntudatban éltek. A
nagy többség szigorúan megtartotta, és ezért szentnek vélte magát. Pusztán
azért, mert egy értelmetlen és idejétmúlt szokáshoz ragaszkodtak, amit
félelmükben nem mertek elvetni.
Az igazán
vallásosak megtartják a törvényt, de attól sem nem félnek...
- Mi a
foglalkozása? - kérdezte egy fiatalembertől a koktélpartin egy hölgy.
- Ejtőernyős.
- Az
borzasztó érzés lehet - mondta a hölgy.
- Igen,
vannak félelmetes pillanatok benne.
- Mesélje el
nekem, mi volt a legborzasztóbb élménye?
- Azt
hiszem, az - kezdte az ejtőernyős -, amikor egy gyepre estem, ahol ki volt
írva: "A fűre lépni tilos!"
... sem nem
tisztelik mélyen...
Az őrmester
azt kérdezte az újoncoktól, hogy miért van diófából a puskatus.
- Azért,
mert keményebb, mint a többi fa - mondta az egyik.
- Nem -
válaszolta az őrmester.
- Mert
rugalmasabb.
- Nem azért.
- Mert az
jobban fénylik.
- Fiúk,
nektek még igazán sokat kell tanulni. Azon egyszerű oknál fogva használják a
diófát, mert az van előírva a Szabályzatban.
...nem is
abszolutizálják...
Egy vasutas
így jelentett egy gyilkosságot:
"A
gyilkos a peronról behatolt a kocsiba, az áldozatba ötször brutálisan
beleszúrt, minden alkalommal halálos sebet ejtve rajta, majd a túloldali ajtón
elhagyta a vonatot, a sínekre ugrott, megszegvén ezzel a Vasúti
Szabályzatot"
Egy nemest
azért kritizáltak, mert felgyújtott egy katedrálist. Azt mondta, hogy nagyon
sajnálja, de őt úgy informálták - tévesen, mint utóbb kiderült-, hogy bent volt
az érsek.
Egy
kisvárosban egy férfi a 016-ot hívta telefonszám-információért. A túlsó oldalon
egy női hang válaszolt:
- Nagyon
sajnálom, de azért a 015-öt kell hívni.
Amikor a
férfi ezt a számot hívta, úgy tűnt neki, hogy ugyanazt a hangot hallja. Meg is
kérdezte:
- Mondja, Ön
az a hölgy, akivel nem sokkal ezelőtt beszéltem?
- Igen, én
vagyok - mondta -, ma mindkét munkát én végzem.
...nem is
túlozzák el...
Smith úr
megölte a feleségét, védelméül pillanatnyi elmezavarra hivatkozott. A tanúk
emelvényén állt, és az ügyvédje arra kérte, hogy a bűntényt saját szavaival
írja le.
- Bíró úr -
mondta -, csendes, rendszeres, az egész világgal békében élő ember vagyok.
Minden reggel hétkor kelek, fél nyolckor reggelizem, kilenckor a munkahelyemen
vagyok, onnan ötkor jövök el, hat órára otthon vagyok, az étel az asztalon vár,
megvacsorázom, elolvasom az újságokat, megnézem a tévét, és aztán nyugovóra
térek. Legalábbis így volt ez a kérdéses napig...
Smith úr
légzése itt felgyorsult, tekintete dühös lett.
- Kérem
folytassa - szólt csendesen az ügyvéd -, mondja el a bíróságnak, hogy mi
történt.
A kérdéses
napon, ahogy az szokás, hétkor keltem, fél nyolckor reggeliztem, kilencre a
munkahelyemen voltam, ötig dolgoztam, hatra hazaértem, s kétségbeesve fedeztem
fel, hogy az étel nincs az asztalon. A feleségemet sem láttam sehol. Átkutattam
érte a házat, s meg is találtam, az ágyban egy idegen emberrel. Agyonlőttem.
- Írja le
kérem, milyen érzelmek dúltak önben, amikor megölte a feleségét - mondta az
ügyvéd azon izgulva, hogy taktikája sikerüljön.
- Nem tudtam
fékezni a mérgemet. Egyszerűen nem voltam magamnál. Bíró úr, tisztelt
esküdtszék - kiáltotta Smith úr, miközben öklével a szék karfáját ütötte-,
amikor hat órakor hazaérek, megkövetelem, hogy a vacsora készen az asztalon
legyen!
...és nem is
játsszák ki.
Nasszredín
mullah egy gyémántot talált az út mentén, de a törvény szerint a megtalálók
csak akkor válnak tulajdonossá, ha három alkalommal kihirdetik a piactér
közepén, hogy mit találtak.
Naszreddín
túlságosan vallásos volt ahhoz, hogy megszegje a törvényt, és túlságosan kapzsi
ahhoz hogy visszaadja a kincset. Ezért aztán három egymást követő éjszaka,
amikor teljesen megbizonyosodott arról, hogy mindenki mélyen alszik, kiment a
piactérre, és halk hangon kihirdette:
- Egy
gyémántot találtam a városba vezető úton. Aki tudja, hogy ki a tulajdonos,
azonnal jelentkezzék nálam.
Természetesen
senki sem lett okosabb a mullah szavaitól, kivéve egy embert a harmadik éjjel,
aki történetesen az ablakánál állt, s hallotta, hogy a mullah valamit dünnyög.
De amikor meg akarta tudni, hogy mit is mondott Naszreddín, az így felelt:
- Nem vagyok
köteles megmondani neked. Annyit azonban elmondok, hogy vallásos ember lévén, a
törvény előírása szerint eljöttem ide éjjel bizonyos szavakat elmondani.
Hogy
tökéletesen gonosz legyél, nem kell a törvényt áthágnod. Elég, ha az utolsó
betűig betartod.
Eredetileg a
zsidóknál a Szombatnak, az Úr napjának megtartása, örömteli dolog volt.
De a rabbik
tömkelege aztán egyik végzést hozta a másik után, hogy hogyan is kell azt
betartani, mit is szabad tenni. Végül egyesek abbéli félelmükben, hogy ezt vagy
azt a szabályt áthágják már úgy érezték, hogy szinte mozdulniok sem szabad a
Szombaton.
Ball Sem,
Eliezer fia, sokat tépelődött ezen, mígnem egy éjjel álmot látott. Egy angyal
felvitte őt az égbe ahol két trónt mutatott neki, melyek az összes többinél
magasabban álltak.
- Kinek
tartogatják ezeket a trónokat? - kérdezte.
- Neked -
hangzott a válasz -, ha használod az intelligenciádat, s annak az embernek,
akinek a nevét és címét ideírták számodra.
Ezután a
pokol legmélyebb bugyrába vitték, és két üres helyet mutattak neki.
- Hát ezeket
kiknek készítették? - kérdezte.
- Neked -
jött a válasz - ha nem használod az eszed, és annak, akinek a nevét és címét
ideírták számodra.
Álmában Baal
Sem meglátogatta azt az embert, akivel a mennyországban együtt ülne a trónon.
Ez az ember a keresztények között élt, mit sem tudván a zsidó szokásokról.
Szombatonként lakomát rendezett sok-sok vidámsággal, amire az összes keresztény
szomszédját meghívta. Amikor Baal Sem megkérdezte, hogy miért rendezi ezeket a
lakomákat, az ember így felelt:
- Emlékszem,
gyerekkoromban a szüleim arra tanítottak, hogy a Szombat a pihenés és az öröm
napja. Ezért aztán édesanyám szombatonként a legízletesebb ételeket készítette,
és mi énekeltünk, táncoltunk és mulatoztunk. Én most ugyanezt teszem.
Baal Sem
megpróbálta kioktatni az embert vallásuknak előírásaira, hisz az is zsidónak
született, bár nyilvánvalóan fogalma sem volt a rabbinikus előírásoknak. De
Baal Sem elnémult, amikor rájött, hogy az ember szombati öröme oda lenne, ha
ráébresztené fogyatékosságaira.
Baal Sem
aztán, még mindig álmában, meglátogatta otthonában azt az embert, aki a
pokolban lenne társa. Ez az ember a törvényt szigorúan betartotta, állandóan
arra figyelt, nehogy a viselkedése valamiben is eltérjen az előírásoktól. A
szegény ember minden szombatot olyan aggályos feszültségben töltött, mintha
forró parázson ült volna. Amikor Ball Sem meg akarta korholni az embert, amiért
az a törvény rabszolgájává vált, nem tudott megszólalni. Rájött ugyanis, hogy
az ember sosem értené meg, hogy azzal is rosszat tehet, ha a vallási
előírásokat betartja.
Ennek az
álom formájában jött kinyilatkoztatásnak köszönhetően aztán Baal Sem Tov az
előírások betartásának olyan új rendszerét fejlesztette ki, ahol Istent szívből
jövő örömmel imádják.
Amikor az
emberek boldogok, akkor mindig jók; de ha jók, akkor csak ritkán boldogok.
A pap
bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az
emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd
prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy
"hello". Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő
kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát.
Mennyire jellemző, gondolták az emberek.
Következő
reggel azonban már korán eltűnt még mielőtt a templomajtókat kinyitották.
Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva
találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy "óvakodjatok."
A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a
pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy
betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel.
Ahová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: "Óvakodjatok,
óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok,
óvakodjatok..."
Sokkoló.
Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak
annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak,
megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza
ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt.
Aztán,
minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó,
"óvakodjatok", kezdett beleágyazódni az emberek agyába. Az emberek
kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle
anélkül hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni szentségektől, így aztán
megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni
az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy
felügyelt volna. És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely
szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel
együttérzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket
abban, hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek
óvakodni, így aztán képesek lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül
is.
A sokkoló
szót pedig felírták a templomuk bejárata fölé, s ha éjjel arra vezet el az
utad, a templom felett ott láthatod sokszínű neonfényben lángolva.
KEGYELEM
A pap az
íróasztalánál ült az ablak közelében, és a gondviselésről szóló prédikációján
dolgozott, amikor valami robbanásfélét hallott. Hamarosan embereket látott,
akik páni félelemben össze-vissza rohangásztak, s megtudta azt is, hogy
átszakadt egy gát, a folyó kiáradt, és a települést kiürítik. A pap látta, hogy
alatta az utcán már emelkedik a víz. Nem tudta egykönnyen legyőzni saját
félelemérzését, de így szólt magához:
- Itt
vagyok, éppen a gondviselésről szóló prédikáción dolgozom. Lehetőséget kaptam
arra, hogy gyakoroljam is, amit prédikálok. Nem fogok a többiekkel menekülni.
Itt fogok maradni, s bízom Isten gondviselésében, hogy megment.
Ekkorra a
víz már az ablakáig ért. Egy csónak jött arra, tele emberekkel.
- Ugorjon
be, tisztelendő úr! - kiáltották.
- Nem, nem,
gyermekeim - mondta a pap magabiztosan. - Bízom Isten gondviselésében, majd Ő
megment.
Mindamellett
felmászott a tetőre, s amikor a víz már odáig emelkedett, egy másik emberekkel
teli csónak jött arra, sürgetvén a papot, hogy szálljon be. De ő ismét
visszautasította őket.
Most már a
harangtorony tetejére mászott. Amikor a víz már a térdét nyaldosta, egy tiszt
jött a megmentésére motorcsónakkal.
- Köszönöm,
tiszt uram - mondta a pap nyugodt mosollyal. - Látja, én bízom Istenben, Ő nem
fog cserben hagyni.
Amikor a pap
megfulladt, s a mennyországba került, az első dolga volt
Istennél
panaszkodni:
- Bíztam
Benned! Miért nem tettél semmit sem a megmentésemért?
- Hát tudod
- válaszolta Isten -, én három csónakot is küldtem érted.
Két
szerzetes utazott. Az egyik a birtoklás lelkiségét gyakorolta, a másik a lemondásét.
Egész nap e két lelkiségről vitatkoztak, mígnem estefelé egy folyó partjához
értek. A lemondás hívénél nem volt ezért így szólt:
- Nem tudjuk
megfizetni a csónakost, hogy átvigyen bennünket, de miért is törődnénk a
testtel? Itt töltjük majd az éjszakát, Isten dicséretét zengjük, s holnap majd
biztosan akad egy jótét lélek, aki megfizeti a mi díjunkat is.
A másik
azonban azt mondta:
- A folyónak
ezen az oldalán nincsen falu, se település, se kunyhó, de még egy szállás sem.
Fölfalnak a vadállatok, vagy megmarnak a kígyók, esetleg megfagyunk a hidegtől.
A túlsó parton viszont biztonságban és kényelemben tölthetnénk az éjszakát. Én
majd kifizetem a csónakost.
Amikor
átértek a túlsó partra, elkezdett veszekedni a társával.
- Látod már,
hogy milyen hasznos, ha van pénzed? Megmenthettem a te életed és az enyémet is.
Mi történt
volna velünk, ha én is olyan lemondó lettem volna, mint te?
A másik azt
válaszolta:
- A te
lemondásod volt az, ami áthozott bennünket a biztonságba. Te ugyanis lemondtál
a pénzedről, hogy kifizesd a csónakost, nemde? Azonkívül, az én zsebem üres
volt, de a te zsebed is az enyém lett. Már megfigyeltem, hogy én sosem
szenvedek, rajtam mindig segítenek.
Japánban egy
vendéget megismertettek egy népszerű japán itallal. Az első pohár után úgy
látta, hogy a szobában a bútorok elkezdtek mozogni.
- Ez aztán
erős ital - mondta vendéglátójának.
- Nem
különösebben - válaszolta az -, ez ugyanis egy földrengés.
Egy elefánt
kitört a társai közül, s keresztülcsörtetett a völgyet áthidaló kis
fatákolmányon. Az ütött kopott híd remegett és nyikorgott, alig bírta
megtartani az elefánt súlyát.
Amikor
szerencsésen átért a túloldalra, egy bolha, amelyik az elefánt fülében
tanyázott, elégedetten így kiáltott fel:
- A
mindenit! Jól megráztuk azt a hidat!
Egy idős
hölgy megfigyelte, hogy a kakasa minden reggel, tudományos pontossággal, éppen
a nap felkelte előtt kezd el kukorékolni. Ebből aztán arra következtetett, hogy
a kakas kukorékolása okozza a napkeltét.
Amikor a
kakas hirtelen elpusztult, az asszony sietve hozott egy másikat, nehogy másnap
a nap ne keljen fel.
Egy nap
azonban összeveszett a szomszédaival, és elhatározta, elmegy a faluból, hogy a
néhány mérfölddel távolabb élő nővérével éljen.
Másnap,
amikor a kakas elkezdett kukorékolni, s kicsivel később a nap méltóságteljesen
a horizont fölé emelkedett, a hölgy csak még biztosabb lett abban, amit már
régóta tudott: a nap most itt kel föl, és a faluja sötétben marad. De hát ők
akarták.
Azon azért
egy kicsit elcsodálkozott, hogy régi szomszédjai miért nem jönnek hozzá
könyörögve, hogy térjen vissza a faluba a kakasával. Végül is konokságuknak és
butaságuknak tudta be.
Szóval ez
volt az első repülése. Nem félt?
- Az igazat
megvallva, nem mertem teljes súlyommal az ülésre nehezedni.
Egy
tanítvány tevéjén lovagolva jött szúfi mesterének a sátrához. Leszállt a
tevéről, és egyenesen bement a sátorba, mélyen meghajolt és azt mondta:
- Annyira
bízom Istenben, hogy meg sem kötöttem odakint a tevémet.
Meggyőződésem,
hogy Isten védi az őt szeretők érdekeit.
- Menj, és
kösd meg a tevédet, te szerencsétlen - válaszolta a Mester.
- Istent nem
lehet azzal zavarni, hogy tegye meg neked, amit te magad is tökéletesen képes
vagy elvégezni.
Goldbergnek
volt a leggyönyörűbb kertje a városban. A rabbi, minden alkalommal, amikor arra
járt, odakiáltott Goldbergnek:
- Gyönyörű a
kerted. Az Úr és te társak vagytok.
- Köszönöm,
rabbi - válaszolt Goldberg meghajlással.
Ez így ment
napokon, heteken és hónapokon át. A zsinagógába menet naponta legalább kétszer
a rabbi bekiáltott "Az Úr és te társak vagytok", mígnem Goldberget
bosszantani nem kezdte az, amit a korábbi nyilvánvalóan dicséretnek szánt.
Ezért aztán a legközelebbi alkalommal, amikor a rabbi bekiáltott "Az Úr és
te társak vagytok" Goldberg azt válaszolta:
- Meglehet.
De látnod kellett volna ezt a kertet, amikor egyedül az Úré volt.
Attar a
Szentek elbeszélései című művében meséli el a következő történetet Habib
Ajamiról, aki egy nap a folyóhoz ment fürdeni, és a kabátját őrizetlenül hagyta
a folyóparton. A basrai Haszan történetesen arra járt, meglátta a kabátot, és
arra gondolt, hogy valaki gondatlanságból ottfelejtette. Elhatározta hát, hogy
addig őrzi ott, amíg a tulajdonos vissza nem tér érte. Amikor Habib visszajött,
s kereste a kabátját, Haszan azt mondta:
- Kire
bíztad te a kabátodat, amikor fürdeni mentél a folyóba? Akár el is lophatták
volna.
Habib azt
válaszolta:
- Annak a
gondjaira bíztam, aki azt a feladatot adta neked, hogy őrködj a kabát felett.
Egy ember
eltévedt a sivatagban. Később, amikor már barátainak mesélte el a
megpróbáltatásait, azt is elmondta nekik, hogy teljes kétségbeesésében hogyan
hívta térden állva segítségül Istent.
- És
meghallgatta Isten az imádat? - kérdezték tőle.
- Dehogy.
Nem tudta, mert megjelent egy kutató, és megmutatta nekem a helyes irányt.
Leendő apák
egy csoportja ült idegesen a szülőszoba előtti hallban. Egy nővér odaintett az
egyiknek, és így szólt:
-
Gratulálok, fia született.
Egy másik
ember erre ledobta az újságját, felugrott, és felkiáltott:
- Hé,
micsoda dolog ez! Én két órával korábban itt voltam, mint ő!
Bizonyos
dolgok, sajnos, ellenállnak minden szervezésnek.
A világ
legnagyobb banktestületének az elnöke kórházba került. Az egyik elnökhelyettes
meglátogatta a következő üzenettel:
- Az
igazgatótanács jókívánságait küldi, gyógyulj meg, és azt kívánjuk, hogy száz
évig élj! Ezt a hivatalos határozatot kettő távollétében tizenöten hagyták jóvá
hat ellenében.
Abbahagyjuk-e
valaha is azokat a törekvéseinket, hogy megégessük a tüzet, hogy benedvesítsük
a vizet, és hogy színesebbé tegyük a rózsát?
A menekültek
egy családjára kedvező benyomást tett Amerika. Főleg a hatéves kislányra, aki
hamarosan magáévá tette azt a nézetet, hogy ami amerikai, az nemcsak a legjobb,
de egyúttal tökéletes is.
Egyik nap a
szomszéd elmondta a kislánynak, hogy nemsokára gyermeke lesz. Erre a kis Mary
hazamasírozott, s tudni akarta, hogy neki miért nem lehet gyereke. Édesanyja
úgy határozott, hogy ott helyben bevezeti lányát az élet rejtelmeibe, és többek
között azt is elmondta, hogy körülbelül kilenc hónapba telik, hogy megérkezzék
a kisbaba.
- Kilenc
hónap! - kiáltott a kis Mary méltatlankodva. - De anyu, te elfelejted, hogy ez
Amerika!
- Mami,
kistestvérkét akarok!
- De hiszen
most kaptál egyet.
- Akarok egy
másikat is.
- Az nem
megy olyan gyorsan. Ahhoz idő kell, hogy kistestvéred szülessen.
- Miért nem
csinálod azt, amit a papa tesz a gyárban?
- Ő mit
csinál?
- Több embert
állít munkába.
Egy asszony
azt álmodta, hogy a piacon betért egy teljesen új üzletbe, és legnagyobb
meglepetésére Istent találta a pult mögött.
- Mit árulsz
itt? - kérdezte.
- Mindent,
amit a szíved kíván - válaszolta Isten.
Alig mervén
hinni a saját fülének, az asszony elhatározta, hogy a lehető legjobb dolgot
fogja kérni, amit emberi lény csak kívánhat.
- Lelki
békét, szeretetet és boldogságot, bölcsességet és félelemtől való szabadságot
akarok- mondta, majd kis idő múlva még hozzátette - nemcsak magamnak, hanem
minden embernek a földön.
Isten
mosolygott:
- Kedvesem,
azt hiszem félreértettél - mondta. - Mi nem gyümölcsöt árulunk itt. Csak
magokat.
Egy jámbor,
vallásos emberre nehéz idők köszöntöttek. Ezért aztán ily módon imádkozott:
- Uram,
emlékezz, idáig legjobb tudásom szerint szolgáltalak, s nem kértem érte cserébe
semmit sem. Most hogy öreg vagyok és tönkrementem, életembe először kérem
szívességedet, és biztos vagyok benne, hogy nem utasítasz el. Engedd, hogy
nyerjek a lottón!
Napok
teltek. Aztán hetek és hónapok. De semmi sem történt. Végül, már majdnem
teljesen kétségbe esve, egy éjjel így kiáltott fel:
- Miért nem
adsz egy alkalmat, Istenem?
Hirtelen
meghallotta Isten hangját:
- Adj te
magadnak egy alkalmat! Miért nem veszel egy lottó szelvényt?
Egy fiatal
zeneszerző Mozarttól kért tanácsot, hogy hogyan fejleszthetné tehetségét.
- Azt
tanácsolnám, hogy kezdje egyszerű dolgokkal - válaszolta Mozart.
- Dalokkal
például.
- De ön már
gyerekkorában is szimfóniákat komponált! - tiltakozott az ember.
- Igaz. De
nekem nem kellett senkitől sem tanácsot kérnem, hogy hogyan fejlesszem a
tehetségemet.
A nyolcvanas
éveiben járó embertől egyszer megkérdezték, mi a titka a hihetetlen
állóképességének.
- Kérem -
válaszolta-, én nem iszom, nem dohányzom. És minden nap úszom egy mérföldet.
- De nekem a
nagybátyám ugyanezt csinálta, mégis meghalt hatvanéves korában.
Ja kérem, a
nagybátyjával az volt a baj, hogy nem csinálta elég hosszú ideig.
Egy vasárnap
délelőtt, mise után, Isten és Szent Péter elmentek golfozni. Isten kezdett.
Hatalmasat ütött a labdán, ami aztán beesett a golfpálya melletti csalitosba.
A labda már
majdnem földet ért, amikor egy nyuszi ugrott elő a bokorból, bekapta a szájába,
és elkezdett szaladni a golfpálya pázsitján. Hirtelen egy sas csapott le,
karmaival felkapta a nyuszit, s pázsit felett repült vele. Egy ember azonban a
puskájával megcélozta, és meg is lőtte. A sas elengedte a nyuszit. Az a
pázsitra esett, a szájából kigurult a labda, egyenesen bele a lukba.
Szent Péter
bosszankodva fordult Istenhez:
- Most
golfozni akarsz, vagy csak bolondozni?
És te?
Akarod-e érteni és játszani az élet játékát, vagy csak csodákkal akarsz
bolondozni?
Bizonyos
dolgokat legjobb úgy hagynunk, ahogy vannak:
Egy lelkes
fiatalembert, aki éppen befejezte a vízvezeték-szerelői iskolát, elvittek a
Niagara-vízeséshez. Egy percig nézegette, aztán így szólt:
- Azt
hiszem, meg tudom javítani.
A
"SZENTEK"
Egyesek
szentnek születnek, mások szentté válnak, megint másokra úgy erőszakolják rá a
szentséget.
Amikor egy
olajkút kigyulladt, a vállalat a különleges egységet hívta segítségül. Ám a
hőség akkora volt, hogy a tűzoltók csak háromszáz méternyire tudták
megközelíteni a kutat. A vezetőség kétségbeesésében végül is a helyi önkéntes
tűzoltókhoz fordult segítségért. Fél órával később egy rozoga kinézetű
tűzoltóautó gördült az úton lefelé, majd úgy tizenöt méternyire megállt a
mindent elnyelő lángoktól. Az emberek leugráltak a kocsiról, lespriccelték
egymást, majd kioltották a tüzet.
A vezetőség
hálából néhány nappal később ünnepséget rendezett, ahol a helyi tűzoltók
bátorságát dicsérték, felmagasztalták szolgálati elkötelezettségüket - és egy
hatalmas összegről szóló csekkel jutalmazták a tűzoltóság főnökét. Amikor az
újságírók megkérdezték, hogy mire szándékozik költeni a pénzt, a főnök azt
válaszolta:
- Az első
dolog, amit tenni fogok, az lesz, hogy elviszem a tűzoltóautót a szervizbe, s
megjavíttatom azokat az átkozott fékeket.
Másoknak,
sajnos, a szentség csak rítus.
Lady
Pumphampton úri barátja teára érkezett; ezért a lady hatalmas borravalót adott
a cselédlánynak mondván:
- Itt van,
tegye ezt el. Ha azt hallja, hogy segítségért kiálltok, nyugodtan hazamehet.
Egyszer élt
egy annyira szent ember, hogy az angyalok már a puszta látásától is örvendezni
kezdtek. Ám az ember mit sem tudott a szentségéről. Csak végezte unalmas
tennivalóit, de amerre ment, jóságot árasztott, mint ahogy a virágok árasztják
öntudatlanul illatukat, vagy ahogy az utcalámpák a fényüket.
A szentsége
abban állt, hogy mindenkinek elfelejtette a múltját, olyannak látta őket,
amilyenek most voltak. Az embereknek nem a külső megjelenését nézte, hanem
lényük legbensejét, ahol ártatlanok voltak, és túlságosan is tudatlanok ahhoz,
hogy tudják, mit cselekszenek. Így aztán mindenkit szeretett, és mindenkinek
megbocsátott, akivel csak találkozott - de ebben nem látott semmi különöset,
mert ez annak volt az eredménye, ahogyan az embereket nézte. Egy nap egy angyal
szólott hozzá:
- Isten
küldött hozzád. Kérj bármit, és teljesül. Akarnád a gyógyítás kegyelmét?
- Nem -
mondta az ember. - Én azt szeretném, ha Isten maga gyógyítana.
- Akarnál-e
bűnösöket visszavezetni az igazság útjára?
- Nem. -
válaszolta -, az nem az én dolgom, hogy megérintsem az emberek szívét, hanem az
angyaloké.
- Talán az
erények olyan példája szeretnél lenni; hogy az emberek mind utánozni akarjanak?
- Nem -
mondta a szent -, akkor én kerülnék a figyelmük középpontjába.
- Mit kívánsz
hát? - kérdezte az angyal.
- Isten
kegyelmét - válaszolta az ember. - Ez minden kívánságom.
- Nem,
valami csodát kell kérned - mondta az angyal -, különben rád erőszakolnak
egyet.
- Jól van,
akkor hát azt kérem, hogy úgy történjék a jóság általam, hogy arról én mit sem
tudjak.
Erre aztán
úgy határoztak, hogy az ember árnyékát gyógyító hatalommal ruházzák fel, ha az
a háta mögé esik. Így aztán ahová csak az árnyéka esett a betegek
meggyógyultak, a talaj termékennyé vált, az elapadt források életre keltek, és
az élet szomorúságától megterheltek arca ismét kivirult - feltéve ha a hátát
fordította feléjük.
De a szent
mit sem tudott erről, mert az emberek figyelme annyira az árnyék felé fordult,
hogy elfelejtkeztek az emberről. Kívánsága, hogy a jó úgy történjék általa,
hogy közben róla elfelejtkezzenek, tökéletesen teljesült.
A szentség,
a nagysághoz hasonlóan, önmagáról mit sem tud.
Paul Cézanne
harmincöt éven keresztül ismeretlenségben élt, miközben
remekműveket
festett, amiket aztán a mit sem sejtő szomszédoknak ajándékozott. Munkáját
olyannyira szerette, hogy elismerésre sosem vágyott, de még arra sem gondolt,
hogy valamikor majd a modern festészet megteremtőjeként néznek rá.
Hírnevét egy
párizsi képkereskedőnek köszönhette, aki véletlenül bukkant a festményeire.
Néhányat összeszedett, és így lepte meg a műélvező közönséget az első
Cézanne-kiállítással. Az emberek meglepődve fedezték fel, hogy egy mester él
közöttük.
A mester szintúgy meglepődött. Fiának karjára
támaszkodva érkezett a galériába, és amikor meglátta a kiállított képeit, nem
tudta leplezni csodálkozását.
- Odanézz! -
fordult fiához. - Bekeretezték őket!
Buddha
tanítványa, Szubhuti, hirtelen ráébredt az üresség gazdagságára és
termékenységére: észrevette önmagunk ürességét, hogy minden mulandó és
elégtelen. Ebben az isteni üresség hangulatában ott ült egy fa alatt
révületben,
amikor hirtelen virágok kezdtek el hullani körülötte. Az istenek pedig azt
suttogták:
- El vagyunk
ragadtatva az ürességről szóló fennkölt tanításodtól.
Szubhuti azt
válaszolta:
- De hiszen
egy szót sem mondtam az ürességről.
- Igaz -
válaszolták az istenek. - Nem beszéltél az ürességről, és mi nem hallottunk az
ürességről. Ez az igazi üresség.
És a
virágeső csak hullott tovább.
Ha szóltam
volna az ürességről, vagy ha tudatában lettem volna, üresség lett volna az?
A zenének
szüksége van a fuvola üregére; a betűknek a lap ürességére; a fénynek arra az
ürességére, amit ablaknak hívunk; a szentségnek pedig az "én"
hiányára.
Az öreg
rabbi a betegágyán feküdt, miközben tanítványai suttogva beszéltek körülötte.
Egyedülálló erényeit magasztalták.
- Salamon
óta nem élt még ilyen bölcs ember - mondta az egyik.
- És a hite.
Ábraháméval egyenlő - mondta a másik.
- A türelme
pedig biztosan Jóbéval vetekszik- tette hozzá egy harmadik.
- Csak Mózes
tudott ilyen közvetlenül beszélgetni Istennel - mondta a negyedik.
A rabbi
nyugtalannak látszott. Amikor a tanítványai elmentek, a felesége megkérdezte
tőle:
- Hallottad,
hogy mennyire dicsértek Téged?
- Igen -
mondta a rabbi.
- Akkor
miért vagy olyan bosszús?
- A
szerénységemet - panaszolta a rabbi -, a szerénységemet egyikük sem említette!
Valóban
szent volt az, aki ezt mondta: Csak négy csupasz fal vagyok, és semmi sincs
belül. Senki sem lehetett volna telitettebb.
A
kilencvenkét éves öreg papot mindenki tisztelte a városban. Ha megjelent az
utcán, mindenki mély meghajlással köszöntötte, akkora volt az ember
életszentségének a híre. A Rotary Clubnak is tagja volt. Amikor a klub csak
összegyűlt, ő ott volt, mindig pontosan, és fenntartották neki kedvenc helyét a
sarokban.
Egy nap a
pap eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el, mert akárhogy is keresték, a város
lakói még csak nyomát sem lelték.
A következő
hónapban azonban, amikor a Rotary Club ismét összeült, szokása szerint ott volt
ő is, a sarokban ült.
- De atya -
kiáltotta mindenki -, hol volt?
- Börtönben
- felelte a pap nyugodtan.
- Börtönben?
Az ég szerelmére, ön még egy légynek sem tudna ártani. Mi történt?
- Hosszú
történet - mondta a pap -, de rövidre fogva a dolgot, az történt, hogy a
városba akartam utazni. Megvettem a jegyet, és a peronon vártam a vonatra,
amikor egy csodálatosan gyönyörű lány jött arra egy rendőrrel. Rám nézett,
odafordult a rendőrhöz, és azt mondta: ő volt az. Az igazat megvallva, annyira
legyezte a hiúságomat, hogy beismertem.
Négy
szerzetes elhatározta, hogy egy hónapig csendben maradnak. Szépen el is
kezdték, de az első nap után az egyik megszólalt:
- Vajon
bezártam-e a kolostorban a cellám ajtaját mielőtt elindultunk?
Erre egy
másik szerzetes azt mondta:
- Te bolond,
elhatároztuk, hogy csendben maradunk egy hónapig, s te most megtörted.
A harmadik
pedig így szólt:
- És te? Te
is megtörted.
Mire a
negyedik:
- Hála
Istennek, én vagyok az egyedüli, aki eddig még nem szólalt meg.
Egy ember
jött be az orvosi rendelőbe, és azt mondta:
- Doktor úr,
borzasztó fejfájásom van, és sohasem enyhül. Tudna valamit adni rá?
-
Természetesen. De előtte hadd ellenőrizzek néhány dolgot. Mondja, szokott maga
szeszes italt inni?
- Szeszes
italt? - kérdezett vissza az ember felháborodottan. - Sosem nyúlnék ilyen
mocskos dologhoz.
- Dohányzik?
- A
dohányzást utálatosnak találom. Soha életemben nem nyúltam dohányhoz.
- Még
megkérdezni is szégyellem, de hát tudja hogy van ez, nem szokott éjjel lányok
után futkosni?
- Persze
hogy nem! Minek néz maga engem? Minden éjjel legkésőbb tíz órakor ágyban
vagyok.
- Mondja
kérem - kérdezte a doktor -, ez a fejfájás, amiről beszélt, olyan éles, hasogató
fájdalom?
- Igen -
válaszolta az ember. - Pontosan az, éles, hasogató fájdalom.
- Egyszerű,
barátom. A problémája az, hogy túl szoros a fején a glória. Csupán egy kicsit
lazítanunk kell rajta.
Az
ideáljaiddal az a baj, hogy ha teljesen azok szerint élsz, akkor lehetetlen
lesz veled együtt élni.
A befolyásos
angol politikus állandóan bárói címért nyaggatta Disraelit. A miniszterelnök
semmi módját sem látta annak, hogy eleget tegyen az embernek, de sikerült neki
visszautasítania anélkül, hogy megsértse. Azt mondta neki:
- Nagyon
sajnálom, nem tudok önnek bárói rangot adni, de adhatok valami jobbat.
Mondhatja azt a barátainak, hogy báróságot ajánlottam önnek, de ön fogadta el.
Egy nap a
püspök az oltár előtt térdelt, és vallási buzgalmának kitöréseképp mellét
kezdte verni, és azt kiáltotta:
- Bűnös
vagyok, irgalmazz nekem! Bűnös vagyok, irgalmazz nekem!
A helyi pap,
az alázatosságnak e példáján felbuzdulva, térdre hullott a püspök mellett, és ő
is a mellét verve azt mondta:
- Bűnös vagyok,
irgalmazz nekem! Bűnös vagyok, irgalmazz nekem!
Az éppen a
templomban tartózkodó sekrestyés ettől annyira megindult, hogy ő sem tudta
magát tartóztatni. Ő is térdre hullt, mellét verte, és felkiáltott:
- Bűnös
vagyok, irgalmazz nekem!
Erre a püspök
könyökével megbökte a papot, a sekrestyés felé mutatott és mosolyogva ezt
mondta;
- Nézd már,
mit képzel ez magáról! Méghogy ő bűnös...
Volt egyszer
egy aszkéta, aki cölibátusban élt, és élete küldetésének tartotta, hogy magában
és másokban is a szex ellen küzdjön.
Amikor
eljött az ideje, meghalt. A tanítványa ettől annyira összeomlott, hogy
nemsokára ő is meghalt. Amikor a tanítvány a túlvilágra ért, nem akart hinni a
szemének. Ott találta szeretett mesterét a lehető leggyönyörűbb nővel az ölében.
Meglepetéséből
azonban felocsúdott, amikor arra gondolt, hogy mesterének földi önmegtartóztató
életét biztosan ezzel jutalmazzák. Odament hát hozzá, és így szólt:
- Szeretett
mesterem, most már tudom, hogy Isten igazságos, mert a mennyben megjutalmazott
téged földi önsanyargatásaidért.
A mester
bosszúsnak látszott.
- Te bolond!
- mondta. - Ez nem a mennyország, és ez nem az én jutalmam. Ez a nő büntetése.
Ha a cipő
megfelelő, a lábról megfeledkezünk; ha az öv megfelelő, a derékról
elfeledkezünk; ha minden harmóniában van, megfeledkezünk önmagunkról.
Mi haszna
van hát az önsanyargatásnak?
Gyülekezetének
nagy megbotránkozására, a helyi papot sokszor látták, amint egy csinos, de
rosszhírű nővel beszélgetett, akár nyilvános helyeken is.
A püspöke
fejmosásra maga elé rendelte. Amikor befejezte, a pap így szólt:
- Mindig azt
tartottam, hogy jobb csinos nőkkel beszélgetni Istenre irányított
gondolatokkal, mint Isten imádása közben csinos nőkről ábrándozni.
Amikor a
szerzetes a kocsmába megy, az lesz a cellája. Amikor a részeg a szerzetesi
cellába megy, az lesz a kocsmája.
Földrengés
sújtotta a várost, és a mester megelégedéssel nyugtázta, hogy tanítványaira
milyen nagy hatással volt szemmel látható nyugalma.
Amikor
napokkal később azt kérdezték tőle, hogy hogyan lehet legyőzni a félelmet,
emlékeztette őket a saját példájára:
-
Észrevettétek-e, hogy amíg az emberek össze-vissza rohangásztak félelmükben,
addig én mozdulatlanul ültem, és nyugodtam ittam egy kis vizet? Látta-e valaki is
remegni a kezemet, amíg a poharat tartottam?
- Nem -
mondta az egyik tanítvány. - De az nem víz volt, uram, hanem szójaszósz.
Az egyiptomi
sivatagi atyák egyike, Nagy Niszterusz, egy nap a sivatagban sétált egy nagy
sereg tanítvánnyal, akik Isten embereként tisztelték őt. Hirtelen megjelent
előttük egy sárkány, mire ők mindannyian szétfutottak.
Sok-sok
évvel később, amikor Niszterusz már haldoklott, az egyik tanítvány megkérdezte:
- Atyám, te
is megijedtél, amikor megpillantottuk a sárkányt?
- Nem -
válaszolta a haldokló.
- Akkor
miért menekültél te is velünk együtt?
- Úgy
gondoltam, hogy jobb a sárkány elől menekülni, mint később a hiúság
szellemétől.
Amikor az
egyiptomi sivatag a sivatagi atyákként ismert szent emberek lakóhelye volt, egy
mellrákban szenvedő asszony indult az egyikük, Longinus atya, keresésére, aki
szent és gyógyító hírében állt.
Ahogy az
asszony a tenger mentén gyalogolt, összetalálkozott magával
Longinusszal,
aki éppen tűzrevalót szedegetett.
- Szentatyám,
meg tudnád nekem mondani, hogy hol él Isten szolgája, Longinus atya? - kérdezte
az asszony.
Longinus így
felelt:
- Miért
keresed azt az öreg szélhámost? Ne menj hozzá, úgyis csak bajt hoz rád. Mi a
problémád?
Az asszony
elmondta, hogy mi a panasza. Erre Longinus megáldotta, és útjára bocsátotta,
mondván:
- Menj,
Isten biztosan meg fog gyógyítani. Longinus semmit sem tudott volna segíteni
rajtad.
Az asszony
el is ment avval a biztos hittel, hogy meggyógyult, ami be is következett még a
hónap vége előtt. Csak sok-sok évvel később halt meg, anélkül, hogy tudta
volna, Longinus volt az, aki meggyógyította.
Egyszer
valaki odament a muszlim misztikus, Bahaudin Naqshband egyik tanítványához, és
azt kérdezte:
- Mondd,
miért van az, hogy a mestered eltitkolja a csodáit? Én magam gyűjtögettem olyan
adatokat, amik minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy egyszerre több
helyen is volt; hogy embereket gyógyított imájának erejével, de azt mondta
nekik hogy az a természet munkája volt; hogy embereken segít bajaikban, és
aztán az eredményt a szerencséjüknek tulajdonítja. Miért teszi ezt?
- Pontosan
tudom, hogy miről beszélsz - mondta a tanítvány -, mert magam is megfigyeltem
ezeket a dolgokat. És azt hiszem, választ is tudok adni a kérdésedre. Először
is, a mester nem szereti, ha ő van a figyelem középpontjában. Másodszor pedig
meg van arról győződve, hogy ha az emberek a csodák iránt érdeklődnek, akkor
semmit sem akarnak tanulni az igazi lelki értékekről.
Laila és
Rama szerelmesek voltak egymásba, de még túl szegények ahhoz, hogy
összeházasodjanak. Két különböző faluban laktak, amiket egy krokodiloktól
hemzsegő széles folyam választott el.
Egy nap
Laila arról értesült, hogy Ramája súlyosan megbetegedett, és senkije sincs, aki
ápolná. A partra szaladt, és kérlelni kezdte a csónakost, hogy vigye át, bár
fizetni nem tud.
A gonosz
csónakos azonban csak úgy állt kötélnek ha a nő az éjjel vele alszik. A szegény
teremtés könyörgött, és kérlelte a csónakost, de mind hiába, így aztán teljes
kétségbeesésében teljesítette ember feltételét.
Amikor végül
Ramához ért, az már majdnem halálán volt. De ő vele maradt egy hónapig, és
ápolásával visszahozta az életbe. Egy nap Rama megkérdezte tőle, hogy hogyan
tudott átkelni a folyón. Mivel képtelen volt szerelmének hazudni, elmondta neki
az igazságot.
Amikor Rama
meghallotta a történteket, éktelen haragra gerjedt, mert ő az erényeket az
életnél is többre értékelte. Kiűzte hát a nőt a házából, és többet még csak rá
sem nézett.
Gesszen
buddhista szerzetes volt. Ráadásul még különleges képességgel megáldott művész
is. De mielőtt hozzáfogott volna bármilyen kép festéséhez, mindig előre elkérte
az árát. És az árak borzasztóan magasak voltak. Ezért aztán mindenki csak úgy
ismerte, hogy a Kapzsi Szerzetes.
Egyszer egy
gésa küldött érte, hogy fessen neki egy képet. Gesszen azt kérdezte tőle:
- Mennyit
fizetsz nekem?
A lány akkor
éppen a gazdag kitartóját szórakoztatta, ezért így válaszolt:
- Amennyit
csak kérsz, de a képet itt és azonnal meg kell festened.
Gesszen
rögtön hozzáfogott a munkához, és amikor befejezte, akkora árat kért érte, amit
még életében sosem. Miközben a gésa átadta neki a pénzt, azt mondta a
kitartójának:
- Ez az
ember állítólag szerzetes, de csak a pénzen jár neki az esze.
Különleges
tehetsége és undorítóan pénzsóvár agya van. Hogyan tehetném ki egy ilyen
mocskos pénzéhes ember képét? A munkája csak arra jó, hogy az alsóneműmön
hordjam.
Azzal
hozzávágott egy alsószoknyát, hogy fessen rá egy képet. Gesszen mielőtt
hozzáfogott volna, feltette a szokásos kérdést:
- Mennyit
fogsz adni érte?
- Ó,
amennyit csak kérsz - válaszolta a nő.
Gesszen
megnevezte az összeget, megfestette a képet, szégyenkezés nélkül zsebre vágta a
pénzt, és elment.
Sok évvel
később, egészen véletlenül fedezte csak fel valaki, hogy Gesszen miért volt
olyan pénzsóvár. A tartományt, amelyből származott, gyakran borzasztó éhínség
pusztította. A gazdagok a kis ujjukat sem mozdították a szegények
megsegítésére. Ezért Gesszen titkos raktárakat épített a tartományban, és megtöltötte
őket gabonával a szükség idejére. Senki sem tudta, hogy honnan jött a gabona, s
hogy ki volt a tartomány jótevője.
Gesszen
pénzéhségének másik oka a falujából sok mérföldnyi távolságra lévő városba
vezető út volt. Olyan rossz állapotban volt, hogy még az ökrös szekerek sem
tudtak közlekedni rajta, ami aztán rengeteg szenvedést okozott az időseknek és
a betegeknek, amikor a városba kellett menniük. Ezért aztán Gesszen
megjavíttatta az utat.
Az utolsó ok
egy meditációs templom volt, amit Gesszen tanítója szeretett volna felépíteni,
de nem tudott. Gesszen felépítette a templomot tisztelt tanítója iránt érzett
hálája jeléül.
Miután a
Kapzsi Szerzetes felépíttette a templomot, a magtárakat és megjavíttatta az
utat, eldobta ecsetjeit, és festékét, visszavonult a hegyekbe, hogy
kontemplatív életet éljen. Nem festett többé egyetlen képet sem.
Egy személy
viselkedése általában azt mutatja, amit a megfigyelő képzel a személy
viselkedéséről.
Két ír
munkás a bordélyház melletti úton dolgozott. Egyszer csak a helybéli protestáns
lelkész jött arra, kalapját szemére húzva, és bement a házba. Pat azt mondta
Mike-nah:
- Láttad
ezt? Persze mit is várhatnánk? Elvégre protestáns!
Kisvártatva
a zsidó rabbi érkezett oda. Felhajtotta a gallérját, és ő is belépett a házba.
Pat akkor azt mondta:
- Na, szép
kis példát mutat ez a vallási vezető az ő népének!
Végül, ki
más, mint a katolikus pap jött arra. Köpenyegét a feje köré húzva surrant be az
épületbe. Pat erre azt mondta:
- Még
elgondolni is borzasztó, Mike, hogy a lányok közül valamelyik megbetegedett.
Egy ember az
északi hegyekbe ment halászni. Egy nap az idegenvezetője anekdotákat kezdett
mesélni arról a püspökről, akinek az elmúlt nyáron volt a vezetője.
- Bizony -
mondta az idegenvezető -, a beszédjét leszámítva, az egy rendes ember.
- Azt akarja
mondani, hogy a püspök káromkodik? - kérdezte az ember.
- Persze,
hogy azt, uram - válaszolta az idegenvezető. - Egyszer egy szép lazacot fogott.
Már éppen ki akarta venni, amikor a hal leszakadt a horogról.
Azt mondtam
a püspöknek: "Micsoda istenverte balszerencse!", mire ő egyenesen a
szemembe nézett, és azt mondta: "Bizony az." De ez volt az egyetlen
alkalom, hogy így hallottam a püspököt beszélni.
A Meidzsi
dinasztia uralkodása alatt élt két híres tanító Tokióban. Annyira különböztek
egymástól, amennyire csak lehetséges volt. Egyikük, Unso, egy Singo tanár,
olyan ember volt, aki aprólékosan betartotta Buddha minden egyes előírását.
Jóval hajnal előtt kelt, már kora este visszavonult, semmit sem evett napnyugta
után, és sosem ivott alkoholos italt. A másik, Tanzan, mint filozófiaprofesszor
tanított a Császári Todai Egyetemen. Ő semmilyen előírást sem tartott be,
evett, amikor kedve szottyant rá, és még nappal is aludt.
Egy nap Unso
meglátogatta Tanzant, akit a poharai között talált. Ez meglehetősen botrányos
volt, hisz a buddhistáknak egyetlen cseppet sem volna szabad inniuk.
- Szevasz,
barátom! - lelkendezett Tanzan. - Gyere, igyál velem egy pohárral!
Unso
megdühödött, de azért fékezte magát válaszában:
- Én sosem
iszom.
- Aki sosem
iszik, az biztosan nem is ember - mondta erre Tanzan.
Erre azonban
már kitört Unsóból a düh:
- Azt akarod
ezzel mondani, hogy én nem vagyok ember, pusztán azért, mert nem nyúlok ahhoz,
amit Buddha kifejezetten megtiltott? Ha nem vagyok ember, akkor mi vagyok?
- Egy Buddha
- mondta Tanzan boldogan.
Tanzan
éppolyan közönségesen halt meg, mint ahogy élt. Életének utolsó napján megírt
hatvan levelezőlapot, mindegyiket ugyanazzal a szöveggel:
Elindulok a
földről.
Ez az utolsó
üzenetem.
Tanzan
1892. július
27.
Megkérte az
egyik barátját, hogy adja postára a lapokat, aztán csendben meghalt.
A bagdadi
szúfi, Junaid, mondta: "A jó természetű élvhajhász jobb, mint a rossz
természetű szent."
Egy öttagú
család pihent a parton. A gyerekek az óceánban fürödtek, és homokvárat
építettek, amikor a távolban feltűnt egy töpörödött öregasszony. Szürke haját
fújta a szél, ruhája pedig koszos és rongyos volt. Valamit mormolt magában,
miközben a szatyrába pakolta a földről felszedett dolgokat.
A szülök
magukhoz szólították a gyermekeket, és azt mondták nekik, hogy maradjanak távol
az öregasszonytól. Amint le-lehajolgatva és szedegetve elhaladt előttük,
rámosolygott a családra. De az üdvözlése válasz nélkül maradt.
Hetekkel
később tudta csak meg a család, hogy a töpörödött öregasszony azt tűzte élete
céljául, hogy felszedje az üvegdarabokat a homokból, nehogy a gyerekek
megvágják a lábukat.
A vándorló
aszkéták mindennapos látványnak számítanak Indiában. Egy parasztasszony azonban
megtiltotta a fiának, hogy bármit is csináljon velük, mert bár némelyik szent
hírében állt, de másokról tudták, hogy csalók.
Egyszer,
amikor az anya kinézett az ablakán, szintén egy aszkétát látott a falubéli
gyerekektől körülvéve. Meglepetésére azonban ez a férfi, méltóságáról mit sem
tudva, a gyermekek szórakoztatására bukfencet vetett. Ez a látvány az asszonyra
oly nagy hatással volt, hogy odakiáltott a kisfiának:
- Fiam, ez
egy szent ember. Nyugodtan kimehetsz hozzá.
Volt egyszer
egy pap, olyan szent életű, hogy sosem gondolt rosszat másról.
Egy nap
beült az étterembe, de csak egy csésze kávéra, mert böjti nap lévén, ez volt
minden, amit kérhetett. Meglepetésére megpillantotta kongregációjának egy
fiatal tagját, aki éppen egy hatalmas bifszteket kebelezett be.
- Remélem,
atyám, nem botránkoztattam meg- mondta a fiatalember mosolyogva.
- Ah dehogy!
Gondolom, elfelejtetted, hogy ma böjti nap van - válaszolta a pap.
- Nem, nem.
Határozottan emlékeztem rá.
- Akkor
biztosan beteg vagy, és a doktor megtiltotta, hogy böjtölj.
- Egyáltalán
nem. Majd kicsattanok az egészségtől.
Erre a pap
égre emelte a szemét és így szólt:
- Hogy ez a
fiatal nemzedék milyen példa számunkra, Uram! Látod, ez a fiatalember inkább
beismeri bűneit, mint hogy hazudjon!
A nagy zen
mesterről, Rinzairól az a hír járta: minden este, mielőtt lefekszik, az utolsó
dolga az volt, hogy egy éktelenül nagyot röhögött. Ez aztán végighangzott a
folyosókon, és elhallatszott a monostor minden épületébe.
Hajnalban
pedig, amikor felébredt, az első dolga az volt, hogy harsány hahotára fakadt,
persze olyan hangosan, hogy attól minden szerzetes, még a legmélyebben alvó is
felébredt.
A
tanítványai számtalanszor megkérték, mondja meg nekik, hogy miért nevetett, de
ő nem mondta. És amikor meghalt, magával vitte nevetésének titkát a sírba.
Mivel a
mesternek beszédes kedve volt, a tanítványok igyekeztek megtudni tőle, hogy
istenkeresésében milyen szakaszokon ment keresztül.
- Isten
először kézen fogott - mondta -, a cselekvés földjére vezetett, és ott lakoztam
néhány évig. Aztán visszatért, és a szomorúság földjére vezetett. Ott éltem
mindaddig, amíg szívem meg nem tisztult minden rendetlen ragaszkodástól. Ekkor
a szeretet földjén találtam magam, aminek égő tüze elpusztította belőlem
mindazt, ami az énemből még megmaradt. Ez a csend földjére vitt engem, ahol
csodálkozó szemeim előtt feltárultak az élet és halál misztériumai.
- Ez volt
keresésednek az utolsó állomása? - kérdezték.
- Nem -
válaszolta a mester. - Egy nap Isten így szólott: "Ma elviszlek téged a
templom legbenső mélyébe, magába Isten szívébe." És elvezetett a nevetés
földjére.
Fogoly -
szólt a Fő Inkvizítor -, avval vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék
meg a törvényeket, tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival.
Beismeri bűnösségét?
- Be, uram.
- Továbbá,
hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok,
a nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítetteknek a társaságát. Beismeri?
- Be, uram.
- És azzal,
hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában
tekintéllyel ruháztak fel. Beismeri?
- Be, uram.
- Végül
pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait.
Beismeri?
- Be, uram.
- Fogoly, mi
a neve?
- Jézus
Krisztus, uram.
Néhányan
Iegalább annyira megrémülnek attól, ha azt látják, hogy hitüket gyakorolják,
mint attól, ha azt hallják, hogy megkérdőjelezik azt.
AZ ÉN
Egy idősebb
úriembernek egy nagyvárosban volt egy kis üzlete, ahol régiségekkel és
ritkaságokkal kereskedett. Egyszer egy turista lépett be, és beszélgetésbe
elegyedtek az üzletben felhalmozott mindenféléről. A turista megkérdezte:
- Ön szerint
mi itt a legfurcsább, legtitokzatosabb dolog?
Az öregember
végignézett a ritkaságok százain, régiségeken, a kitömött állatokon,
összezsugorított fejeken, a madár- és halpreparátumokon, ősleleteken,
szarvasagancsokon, és aztán odafordult a turistához:
- A
legfurcsább dolog ebben az üzletben kétségkívül én magam vagyok.
A tanár a
modern találmányokról tartott előadást.
- Tudna-e
valaki közületek valami fontosat említeni, ami ötven évvel ezelőtt még nem
létezett?
Egy okos fiú
az első sorban türelmetlenül jelentkezett, s azt mondta:
- Én!
Van egy
sokatmondó történet egy szerzetesről, aki az egyiptomi sivatagban élt, és
elviselhetetlenül szenvedett a kísértéstől. Elhatározta hát, hogy otthagyja
celláját, és elmegy máshová.
Miközben a
szandálját húzta, hogy végrehajtsa elhatározását, megpillantott egy másik
szerzetest is, nem messze attól a helytől, ahol ő állt, aki szintén a
szandálját húzta fel.
- Ki vagy
te? - kérdezte az idegent.
- Én
tenmagad, a te személyed vagyok - hangzott a válasz. - Ha rajtam múlik az, hogy
elhagyd ezt a helyet, hát akkor tudatom veled, hogy bárhová is mégy, én veled
tartok.
Egy
kétségbeesett páciens a pszichiáterhez:
- Akárhová is megyek, magamat magammal kell
vinnem. És ez elront mindent.
Az is,
amitől el szeretnél futni, és az is, ami után sóvárogsz, benned van.
Valaki, aki
egy mestert keresett, hogy az életszentség útján vezesse, egy guru által
fenntartott kegyhelyhez érkezett. A guru ugyan életszentség hírében állt, de
csaló volt. Ezt azonban a kereső ember nem tudta.
- Mielőtt
elfogadlak tanítványomnak - mondta a guru -, tesztelnem kell az
engedelmességedet. A kegyhely mellett folyik egy krokodiloktól hemzsegő folyó.
Menj keresztül ezen a folyón.
A leendő
tanítványnak oly nagy volt a hite, hogy megtette. Miközben keresztülsétált a
folyón, azt kiáltotta:
- Dicsőség
az én hatalmas gurumnak!
A guru
meglepetésére a fiatalember átért a másik partra, és sértetlenül vissza is
jött. Ez meggyőzte a gurut arról, hogy még annál is nagyobb szent, mint amit ő
gondolt magáról. Ezért aztán elhatározta, hogy bemutatja hatalmát a
tanítványainak, amivel ráadásul még szentségének hírét is növeli. Belépett hát
a folyóba, és azt kiáltotta:
- Minden
dicsőség az enyém! Minden dicsőség az enyém!
A krokodilok
abban a pillanatban elkapták és lenyelték.
Az ördög a
fény angyalaként jelent meg az egyik sivatagi atyának, és azt mondta:
- Gábriel
angyal vagyok, és a Mindenható küldött hozzád.
A szerzetes
ezt válaszolta:
- Kétszer is
gondold ezt meg! Biztosan valaki máshoz küldtek. Én ugyanis semmi olyat sem
tettem, amivel kiérdemeltem volna egy angyal látogatását.
Erre az
ördög eltűnt, és többé a szerzetesnek még csak a közelébe sem mert kerülni.
Japánban egy
turista, miközben a golfklubokat látogatta, arra a következtetésre jutott, hogy
a jó ütőhordók és labdaszedők általában nők. Egyszer azonban későn érkezett a
golfpályára, és egy tíz év körüli fiút kellett felfogadnia. A fiú sovány volt,
semmit sem tudott a pályáról vagy a játékról, és angolul is csak három szót
tudott.
Ennek a
három szónak köszönhetően azonban a turista szabadságának hátralevő részében
ezt a fiút alkalmazta. Minden egyes ütés után, az eredménytől függetlenül, a
kis srác felugrott, és átéléssel ezt kiáltotta:
- Milyen
remek ütés!
Egy asszonyt
mélyen megsértett tizenöt éves fiának a viselkedése. Ha együtt mentek el
otthonról, a fiú mindig az anyja előtt haladt. Szégyellte talán? Egyszer aztán
rá is kérdezett az asszony.
- Á, mama,
dehogy is - hangzott a szégyenlős válasz. - Csak olyan fiatalos vagy, hogy
attól félek, barátaim azt gondolják, új barátnőm van.
Mintegy
varázsszóra, úgy eltűnt az asszony sértettsége.
Egy idősebb
úr állt az ajtóban, a kezében egy darab tortával.
- A
feleségem nyolcvanhat éves - mondta -, és szeretné, ha elfogadnák ezt a
darabkát születésnapi tortájából.
Tisztelettel
elfogadták a süteményt, már csak azért is, mert az embernek legalább fél
mérföldet kellett gyalogolnia, hogy elhozza. Egy órával később azonban
visszajött.
- Valami baj
van? - kérdezték.
- Csak annyi
- válaszolta félénken -, Ágota visszaküldött, hogy mondjam meg, ő még csak
nyolcvanöt éves.
Egy kakas
kapirgált az istállóban egy nagy igásló körül. Amikor a ló nyugtalankodni és
mozgolódni kezdett, a kakas felnézett, és így szólt:
- Testvér,
jó lesz, ha mindketten vigyázunk, mert különben még rálépünk egymás lábára!
Mit
gondoltok, mit mondott a hangya az elefántnak, amikor Noé sorba állította őket
a bárka előtt?
- Ne
lökdöss!
A bolha
elhatározta, hogy a családjával az elefánt fülébe költözik. Ezért azt
kiáltotta:
- Mr.
Elefánt, uram, a családom és én a fülébe szeretnénk költözni. Azt gondolom, úgy
illik, hogy adjak önnek egy hét gondolkozási időt, és jelezze, van valami
kifogása.
Az elefánt
még azt sem tudta, hogy a bolha létezik, csak nyugodtan ballagott tovább. Ezért
aztán egy hetes lelkiismeretes várakozás után a bolha úgy gondolta, hogy az
elefánt beleegyezését adta, és beköltöztek.
Egy hónap
múlva azonban bolháné úgy látta, hogy az elefánt fülében nem
egészséges
lakni, ezért könyörögni kezdett az urának, hogy költözzenek el. A férje azonban
kérlelte, legalább még egy hónapig maradjanak, nehogy megsértsék az elefánt
érzéseit.
Végül
azonban, amilyen taktikusan csak lehetett, azt mondta:
- Mr.
Elefánt, uram, más helyre költözünk. Nem mintha ennek bármi köze is lenne
önhöz, hisz az ön füle tágas és meleg. Csupán csak a feleségem a barátai
közelében szeretne lakni a bivaly lábán. Ha valami problémája van a
költözködésünkkel kapcsolatban, kérem, közölje velem a következő héten. Mivel
az elefánt egy szót sem szólt, a bolha nyugodt lelkiismerettel elköltözött.
Nyugalom! A
világmindenség azt sem tudja, hogy létezel.
A kórusnak
az utolsó próbáját pokoli lárma közben kellett tartania, mert a kellékesek még
az utolsó simításokat végezték a színpadon. Amikor egy fiatalember oly erősen
kezdett kalapálni, hogy a lárma már elviselhetetlen volt, a karnagy leállította
az éneklést, és kérően nézett rá.
- Csak
folytassák az éneklést, karnagy úr! - mondta a jókedvű munkás.
- Engem
egyáltalán nem zavarnak.
Egy asszony
kilépett a zuhanyzóból, természetesen meztelenül, és a törülközőért akart
nyúlni, amikor megpillantott egy embert, aki az ő ablakát mosta. Egy
felfüggesztett deszkán ült, és elismerően nézte.
Az asszony
annyira zavarba jött az ember váratlan megjelenésétől, hogy szinte gyökeret
eresztve állt ott, és bámult rá. Az vidáman megkérdezte:
- Mi
történt, asszonyom? Talán még sosem látott ablakpucolót?
Egy tudós
felfedezte, hogyan lehet önmagát úgy reprodukálnia, hogy lehetetlen legyen az
eredetit megkülönböztetni a másolattól. Egy nap meghallotta, hogy a halál
angyala őt keresi, ezért gyorsan készített egy tucat másolatot magáról. Az
angyal össze is zavarodott, mert nem tudta, hogy az előtte levő tizenhárom
lényből melyik a tudós, ezért aztán ott is hagyta őket, és visszatért az égbe.
Azonban ismervén az emberi természetet, az angyal hamarosan kitalált egy okos
módot a kiválasztásra. Azt mondta:
- Uram, ön
egy zseni, hogy ennyire tökéletes másolatokat tudott készíteni önmagáról. Hanem
én mégis felfedeztem egy kis hibát a munkájában. Csak egy ici-picit.
A tudós
azonnal talpra ugrott, és így kiáltott:
-
Lehetetlen! Hol van a hiba?
- Pont itt -
mondta az angyal, azzal felkapta a tudóst a másolatok közül, és magával vitte.
Volt egyszer
egy öreg arab bíró, aki híres volt okosságáról. Egy nap egy boltos jött hozzá
elpanaszolni, hogy lopják az áruját, de képtelen megfogni a tolvajt.
A bíró
megparancsolta, hogy szedjék le a bolt ajtaját, vigyék ki a piactérre, és ott
adjanak neki ötven korbácsütést, amiért elmulasztotta a tolvajt kívül tartani a
bolton.
Hatalmas
tömeg gyűlt össze, hogy megnézzék a különös ítélet végrehajtását.
Amikor
megvolt az ötven ütés, a bíró lehajolt, és megkérdezte az ajtót, hogy ki volt a
tolvaj. Még a fülét is odahajtotta az ajtóhoz, hogy jobban hallja, hogy mit
mond. Amikor felállt, kijelentette:
- Az ajtó
kijelentette, hogy a lopásokat az az ember követte el, akinek pókháló van a
turbánja tetején.
Abban a
pillanatban a tömegben egy ember keze felemelkedett a turbánjához. A lakását
átkutatva megtalálták a lopott árut.
Csak egy kis
dicséret vagy kritika kell, hogy az énünk előjöjjön.
Meghalt egy
öregasszony, és az angyalok a bírói szék elé vitték. Az életét tanulmányozva
azonban a bíró egyetlen jótékony cselekedetet sem talált, kivéve azt a répát,
amit egyszer egy éhező koldusnak adott.
A szeretet
egyetlen cselekedetének azonban akkora hatalma van, hogy azt határozták, abba a
répába kapaszkodva vigyék az asszonyt az égbe. Be is hozták a répát, és
odaadták neki. Abban a pillanatban, hogy az asszony kézbe vette, a répa
emelkedni kezdett, mintha egy láthatatlan szál húzta volna, és az asszonyt is
az ég felé emelte. Hanem ekkor megjelent egy koldus. Megragadta az asszony
köpenyének a szegélyét, és ő is az asszonnyal együtt emelkedett. Egy harmadik
személy elkapta a koldus lábát, és ő is emelkedni kezdett. Hamarosan már az
emberek hosszú sora emelkedett az ég felé a répa által. És bármennyire
hihetetlennek tűnt, az asszony semmit sem érzett a belé kapaszkodó embereknek a
súlyából, valójában nem is látta őket, hisz az égre nézett.
Egyre
magasabbra emelkedtek, és már majdnem a mennyei kapuknál voltak. Ekkor az
asszony letekintett, hogy még egyszer lássa a földet, és meglátta az emberek
hosszú sorát maga mögött.
Az asszony
méltatlankodni kezdett. Kezével erélyesen suhintott egyet, miközben azt
kiáltotta:
- Le! Le
veletek! Ez az én répám!
Erélyes
mozdulatához azonban elengedte egy pillanatra a répát, és mindannyian
visszazuhantak.
A földön minden
gonoszságnak csak egyetlen oka van: "Ez az enyém!"
Egy Csing
nevű fafaragó éppen befejezett egy harang öntéséhez készített mintát. Aki csak
látta, elcsodálkozott, mert úgy tűnt, mintha szellemek készítették volna.
Amikor Lu hercege is meglátta, megkérdezte:
- Micsoda
zseni vagy te, hogy ilyet tudtál készíteni?
A fafaragó
így válaszolt:
- Uram, én
csak egy egyszerű munkás vagyok, nem zseni. De van itt valami. Amikor egy ilyen
harangöntőmintát készítek, három napig meditálok, hogy lenyugtassam a
gondolataimat. Ha már három napig meditálok, akkor már nem gondolok többet
jutalomra vagy fizetségre. Amikor már öt napja meditálok, nem gondolok többé
dicséretre vagy elmarasztalásra, ügyességre vagy ügyetlenségre. Amikor már egy
hete elmélkedem, hirtelen megfeledkezem a végtagjaimról, a testemről, sőt,
elfelejtkezem saját magamról. A tudatomból eltűnik az udvar és a környezetem.
Csak a gyakorlatom marad meg. Ebben az állapotban megyek ki az erdőbe, hogy
addig vizsgáljam a fákat, amíg olyat nem találok, amiben tökéletesen látom a
harang formáját. Ekkor a kezeim munkára lendülnek. Magamat félretéve, a
természet találkozik a természettel munkámban, ami általam alakul. Kétségkívül
ez az oka annak, hogy mindenki azt mondja, a befejezett mű a szellemek munkája.
Egy
világhírű hegedűművész mondta Beethoven hegedűversenyének nagysikerű előadása
után: "Adva van egy pompás zenedarab, egy pompás hegedű és egy pompás
vonó. Nekem csak össze kell hoznom őket, aztán félreállnom az útból."
Egy
tanítvány jött a mohamedán Maruf Karkhi mesterhez, és azt mondta:
- Rólad
beszélgettem az emberekkel. A zsidók azt mondják, közülük való vagy. A
keresztények szentüknek tartanak. A mohamedánok pedig úgy tekintenek rád, mint
az Iszlám dicsőségére.
Maruf így
válaszolt:
- Igen, ezt
mondják itt, Bagdadban. De amikor Jeruzsálemben éltem, a zsidók kereszténynek
neveztek, a keresztények mohamedánnak, a mohamedánok pedig zsidónak.
- Akkor mit
gondoljunk rólad?
- Tartsatok
olyan embernek, aki azt mondja magáról: "Akik nem értenek, tisztelnek; de
akik szidnak, azok sem értenek engem."
Ha azt
hiszed, hogy az vagy, amit a barátaid és ellenségeid mondanak rólad, akkor
nyilvánvalóan nem ismered magadat.
A kómában
fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe,
és ott állt a bírói szék előtt.
- Ki vagy
te? - kérdezte egy hang.
- A
polgármester felesége - válaszolta.
- Nem azt
kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
- Négy
gyermek anyja.
- Nem azt
kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem, hogy ki vagy.
- Tanítónő
vagyok.
- Nem a
foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így
ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy ment, hogy nem a megfelelő választ adta
arra kérdésre, hogy ki is ő.
- Keresztény
vagyok.
- Nem a
vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
- Én az
vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a
rászorulókat.
- Nem azt
kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy.
Végül is
megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult
betegségéből, elhatározta, hogy utánajár, ki is ő. És ez nagyon megváltoztatta
az életét.
A feladatunk
az, hogy legyünk. Nem az, hogy valakik legyünk, vagy hogy senkik se legyünk,
mert ebből származik a kapzsiság és a becsvágy. Nem az, hogy ezek vagy azok
legyünk - és így függővé váljunk; hanem csak az, hogy legyünk.
Egy
idegesnek látszó fickó lép be a pszichiáter rendelőjébe. Drogozik, a nyakában
gyöngysor, a nadrágszára lent olyan széles, hogy eltakarja a lábfejét, és
vállig ér a haja. Azt mondja a pszichiáter:
- Ön azt
állítja, hogy nem hippi. Akkor hogyan magyarázza meg a ruházatát, a
hajviseletét és a drogozást?
- Azért
jöttem Önhöz, doktor úr, hogy erre rájöjjek.
Ha dolgokat
akarunk megismerni, tanulni kell. Ha másokat, bölcsnek kell lennünk. Ha
önmagunkat akarjuk megismerni, meg kell világosodnunk.
Egy diák
lépett a tisztviselőhöz a nyelvi laboratóriumban, és azt kérdezte:
- Kaphatnánk
egy üres kazettát?
- Milyen
nyelvet tanul? - kérdezte a tisztviselő.
- Franciát -
válaszolta a diák.
- Sajnálom,
franciából nincs üres kazettánk.
- És
angolból van üres kazettájuk?
- Igen, van.
- Nagyszerű,
akkor abból kérek egyet.
Legalább
annyira értelmes francia vagy angol üres kazettáról beszélni, mint francia vagy
angol személyről. Hogy francia vagy angol vagy-e, az neveltetés kérdése, de ez
még nem te vagy.
Ha az
amerikai szülők bébijét oroszok fogadják örökbe, annak fogalma sem lesz arról,
hogy őt adoptálták. Nagy hazafi lesz belőle, költő, aki verseiben az orosz
lélek közös tudatalattiját és az orosz föld vágyait fejezi ki. Orosz ő?
Amerikai? Egyik sem.
Találd ki,
hogy ki/mi vagy te!
- Mit keres
az az ajtó a hónod alatt?
- Ez a házam
bejárati ajtaja. Elvesztettem a kulcsomat, s most megyek újat csináltatni.
- Vigyázz,
hogy most meg el ne veszítsd az ajtót, mert akkor aztán hogy mégy be a házadba!
- Erre én is
gondoltam, s biztos ami biztos, nyitva hagytam egy ablakot.
Azt mondják,
hogy a Zen-mester, Bankei, semmiféle irányzatot sem alapított. Sokat
munkálkodott, de tanítványok nem maradtak utána. Olyan volt, mint a madár,
amelynek a repülése semmi nyomot sem hagy az égen.
Azt mondták
róla: ha az erdőbe ment, a fűszálak meg sem rezdültek. Ha vízbe lépett, az még
csak nem is fodrozódott.
Nem terhelte
meg a földet. Egyetlen vakmerő tettet, hódítást, nagy teljesítményt vagy
lelkiséget sem lehet ahhoz hasonlítani, ha nem terheljük meg a földet.
Egyszer egy
ember virágokkal a kezében jött Buddhához. Buddha ránézett, és így szólt:
- Dobd el!
Az ember nem
tudta elhinni, hogy azt kérik tőle, dobja el a virágokat. De aztán eszébe
ötlött, hogy valószínűleg azt kéri tőle, a bal kezében lévő virágokat dobja el,
mert azt tartják, hogy bal kézzel adni valamit nem illendő.
Ezért aztán
a bal kezében lévő virágokat eldobta. De Buddha továbbra is csak azt mondta:
- Dobd el!
Amikor
eldobta a másik kezében lévő virágokat is. Ott állt üres kézzel Buddha előtt,
aki ismét csak azt mondta neki mosolyogva:
- Dobd el!
Erre az
zavarodottan azt kérdezte:
- Mit
kellene eldobnom?
- Nem a
virágokat, fiam, hanem aki hozta őket - hangzott Buddha válasza.
Volt egyszer
egy guru, akire mindenki úgy tekintett, mint a megtestesült bölcsességre.
Naponta tárgyalta a lelki élet különböző oldalait, és mindenki számára világos
volt, hogy még nem akadt senki, aki túlszárnyalta volna őt tanításának
változatosságában, mélységében és vonzóságában.
A
tanítványai időről-időre kérdezgették tudásának forrásáról, amiből
kifogyhatatlan bölcsességét merítette. Azt mondta nekik, hogy mindaz egy
könyvben van leírva, amit majd halála után örökölni fognak.
A halála
utáni napon a tanítványok meg is találták a könyvet, pontosan ott, ahol mondta.
Csak egyetlen lap volt a könyvben, és azon is csak egyetlen mondat állt. Így
hangzott. "Lásd meg a különbséget a tartó és a tartalom közt, akkor majd a
bölcsesség forrása és tartalma nyitva lesz előtted."
Egy történet
az Upaniszádokból:
A bölcs
Uddalaka arra tanította fiát, Szvetaketut, hogy lássa meg az Egyet a sok
megjelenése mögött. Többféle példázat segítségével tette ezt, amiből itt
következik egy. Egy nap azt mondta a fiának:
- Tedd ezt a
sót a vízbe, és gyere vissza reggel!
A fiú úgy is
tett, és másnap így szólt hozzá az
- Kérlek, hozd
ide a sót, amit tegnap a vízbe tettél!
- Nem
találom - mondta a fiú -, hisz elolvadt.
- Kóstold
meg a vizet az edénynek ezen az oldalon! Milyen íze van?
- Sós.
- Kortyolj a
közepéből! Milyen?
- Sós.
- Most igyál
az edény másik oldaláról. Milyen?
- Sós.
- Öntsd ki
az egészet! - mondta az apja.
A fiú úgy
tett, és amikor a víz elpárolgott, ismét meglátta a sót. Ekkor azt mondta
Uddalaka:
- Istent nem
érzékelheted itt, fiam, pedig valójában itt van.
Azok, akik
keresik a megvilágosodást, nem találják meg, mert nem értik, hogy keresésük
tárgya maga a kereső. Isten, a szépséghez hasonlóan, a szemlélő
"én"-jében van.
SZERELEM ÉS
SZERETET
- A barátom
nem jött vissza a rohamból, Sir. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt.
- Nem engedélyezem
- mondta a tiszt. - Nem akarom, hogy kockáztasd az életedet egy olyan emberért,
aki valószínűleg halott.
A katona
ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott
barátjának tetemét cipelve tért vissza. A tiszt dühöngött:
- Mondtam,
hogy halott. Most aztán mindkettőtöket elvesztettem. Mondd, volt annak valami
értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?
- Ó, persze,
hogy volt, Sir - válaszolta a haldokló. - Amikor megtaláltam, még élt. És azt
mondta nekem: "Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz."
Egy kislány
haldoklott egy olyan betegségben, amiből nyolcéves bátyja valamivel korábban
felgyógyult. A doktor így szólt a fiúhoz:
- Csak a
véred transzfúziója rnentheti meg kishúgod életét. Kész vagy-e vért adni neki?
A kisfiú
szeme tágra nyílt a félelemtől. Habozott egy darabig, aztán azt mondta:
- Rendben
van, doktor bácsi, kész vagyok.
Egy órával a
transzfúzió végeztével a kisfiú tétovázva rnegkérdezte:
- Mondja,
doktor bácsi, mikor halok meg?
A doktor
csak ekkor értette meg azt a pillanatnyi félelmet, ami elfogta a fiút: azt
gondolta, hogy ha a vérét adja, az életét adja kishúgáért.
Egy
tanítvány kész volt elhagyni a világot, de azt állította, hogy a családtagjai
túlságosan szeretik ahhoz, hogy elengedjék.
- Szeretnek?
- mondta a guru. - Az nem szeretet. Ide figyelj...
Azzal
elárulta a tanítványnak a jógik egyik titkát, hogy hogyan tettetheti magát
halottnak. Másnap a tanítvány halottnak tűnt minden szempontból, és a ház a
család sírásától és jajgatásától visszhangzott.
Ekkor
megjelent a guru, és azt mondta a síró családnak, hogy ő képes az embert
visszahozni az életbe, ha van valaki, aki meghalna helyette. Volna-e önként
jelentkező"?
A
"holttest" csodálkozására, családjának minden egyes tagja elkezdett
okokat felsorolni, hogy miért szükséges neki életben maradnia. Felesége ezekkel
a szavakkal foglalta össze az érzéseket:
- Semmi
szükség, hogy valaki meghaljon helyette. Boldogulunk nélküle is.
Három
felnőtt fogyasztotta reggeli kávéját a konyhában, miközben a gyerekek a padlón
játszadoztak. A beszélgetés arra terelődött, hogy mit tennének, ha valami
veszély fenyegetne. Mindegyik azt mondta, hogy első dolga az lenne, hogy a
gyerekeket mentse.
Abban a
pillanatban a kukta szelepe hangosan beindult, óriási gőzfelhőt lövellve a
terembe. Pillanatokon belül kint volt mindenki a honyhából - kivéve a földön
játszó gyermekeket.
Egy nagyon
gazdag ember temetésén egy idegen éppen olyan hangosan sírt és jajgatott, mint
a többiek. A szertartást végző pap odament hozzá:
- Talán ön
is az elhunyt rokona?
- Nem.
- Akkor ön
miért sír?
- Éppen
azért.
Minden
szomorúság - függetlenül az októl - önmagunkra irányul.
Amikor a
gyár leégett, az idős tulajdonos ott állt, hangosan siratva veszteségét.
- Apa, miért
sírsz? - kérdezte a fia. - Elfelejtetted, hogy négy nappal ezelőtt eladtuk a
gyárat?
Abban a
pillanatban felszáradtak az öreg ember könnyei.
Egy
üzletasszony eladott egy élénk színű nadrágot fiatalembernek, aki szemmel
láthatóan örült a vételnek.
Másnap
azonban visszajött, és vissza akarta váltani a nadrágot. Az ok:
- A
barátnőmnek nem tetszett.
Egy héttel
később ismét visszatért, mosolyogva, és ismét meg akarta venni a nadrágot:
- A barátnőd
megváltoztatta a véleményét? - kérdezte az eladónő.
- Nem -
felelte a fiatalember -, én változtattam barátnőt.
Anya: -
Miért szeret a barátnőd?
A fiú: - Úgy
gondolja, hogy jóképű, tehetséges, okos és jó táncos vagyok.
Anya: - És
te mit szeretsz benne?
A fiú: - Úgy
gondolja, hogy jóképű, tehetséges, okos és jó táncos vagyok.
Sok év után
két barátnő ismét találkozott.
- Mondd -
kezdte az egyik -, mi történt a fiaddal?
- A fiammal?
Szegény, szegény fiam! - sóhajtott a másik. - Szerencsétlenül összeházasodott
egy lánnyal, aki egy szalmaszálat nem tesz odébb a házban. Nem főz, nem varr,
nem mos, és nem takarít. Egész nap csak alszik, henyél, és az ágyban olvas. Ha
hiszed, ha nem, szegény fiamnak még a reggelijét is az ágyba kell vinnie.
- Borzasztó,
és mi van a lányoddal?
- Ő aztán
szerencsés. Feleségül ment egy angyalhoz. A fiú nem engedi, hogy a lányom
valamit is tegyen a házban. Szolgákat fogadott, akik főznek, varrnak, mosnak és
takarítanak. És minden reggel ágyba hozza a lányom reggelijét. Hát hallottál
már ilyet? A lányom meg addig alszik, ameddig akar, egész nap csak pihenget, és
az ágyban olvas.
- Gondolja,
hogy képes lesz a lányomnak nyújtani, amit ő akar? - kérdezte egy ember a lánya
kérőjétől.
-
Természetesen, uram. A lánya ugyanis azt mondja, hogy ő csak engem akar.
Senki sem
nevezte volna ezt szerelemnek, ha a lány pénzt akart volna. De miért szerelem
ez, ha a lány téged akar?
Amikor
Róbert, a tizennégy éves fiú szerelmes lett a tizennégy éves szomszédlányba,
mindenét eladta, és még alkalmi munkákat is vállalt, hogy elég pénzt keressen
ahhoz, hogy megvehesse szerelmének azt a drága órát, amit az kívánt. A
szüleinek ez nem tetszett, de úgy határoztak, jobb ha nem szólnak egy szót sem.
Eljött a vásárlás napja, de Róbert a pénz elköltése nélkül tért vissza. Ezt a
magyarázatot adta:
- Elmentünk
az ékszerészhez, ahol ő azt mondta, hogy végül is nem akar karórát. Más dolgok
jobban tetszettek neki, mint például a karkötők, nyakláncok és aranygyűrűk.
Miközben nézelődött, s próbálta eldönteni, hogy mit is akar, visszaemlékeztem,
hogy mit mondott nekünk egyszer a tanárunk. Azt mondta: mielőtt meg akarunk
venni valamit, kérdezzük meg magunktól, mire kell az nekünk. Ekkor ébredtem rá,
hogy végül is én nem akarom őt, ezért aztán kiléptem az üzletből, és
hazajöttem.
A kisfiú
szíve majd meghasadt, amikor kedvenc teknősét a kerti tavacska mellett
mozdulatlanul és élettelenül a hátán fekve találta.
Az édesapja
elkövetett mindent, hogy megvigasztalja:
- Ne sírj
kisfiam, csodálatos temetést rendezünk majd Mr. Teknősnek.
Készítünk
neki egy kis, selyemmel bélelt koporsót, megkérjük a temetkezési vállalkozót,
hogy helyezzen a sírjára egy kis fejfát, amibe belevésik majd Mr. Teknős nevét.
És minden nap friss virágokat tetetünk a sírjára, sőt még egy cölöpkerítést is
készíttetünk köré.
A kisfiú
szemében felszáradtak a könnyek, és fellelkesült a tervtől. Amikor már minden
kész volt, és a gyászkíséret is összeállt - a papa, mama, a dajka, a kisfiú,
mint a fősirató -, méltóságteljesen elindultak a tavacskához, hogy elhozzák a
tetemet. De az eltűnt.
Hirtelen
meglátták azonban Mr. Teknőst, amikor az felbukkant a medence mélyéből,
miközben boldogan úszkált körbe-körbe. A kisfiú keserű csalódottsággal nézett
barátjára, majd megszólalt:
- Öljük meg!
Igazából nem
is veled törődöm, hanem azzal a borzongató érzéssel, ami abból származik, hogy
szeretlek téged.
A
megvilágosodást kereső buddhista apáca faragott egy Buddha-szobrot, és befedte
vékony arannyal. Nagyon takaros lett, és mindenhová magával vitte.
Évek teltek
el, és az apáca, a szobrocskájával együtt, letelepedett egy kis templomban. Itt
sok más Buddha-szobor is volt, mindegyik a maga kis oltárán állt.
Az apáca
elkezdett tömjént égetni az ő arany Buddhája előtt, de bosszúságára észrevette,
hogy a füst egy része a többi oltár felé szállt. Ezért aztán papírból kis
tölcsért formált, hogy a füstöt az ő Buddhája felé irányítsa. Ettől azonban az
aranyszobrocskának megfeketedett az orra, és nagyon megcsúnyult.
Friedrich
Wilhelm, aki a XVIII. század elején Poroszországot uralta, nagyon hirtelen
indulatú volt. A ceremóniákat sem szerette. Sokszor járta Berlin utcáit kíséret
nélkül, és ha valaki felbosszantotta- ami bizony gyakran megtörtént-, tétovázás
nélkül ráhúzott a sétabotjával.
Nem is
csoda, hogy ezért aztán, ha az emberek megpillantották a távolból, szép
csendesen eltűntek a környékről. Egyik ilyen alkalommal, amikor Friedrich az
utcán sétált lefelé, egy berlini túl későn vette észre ahhoz, hogy behúzódjon
egy kapualjba.
- Hé, te
ott! - kiáltott rá Friedrich. - Hová igyekszel?
Az ember
elkezdett reszketni:
- Ebbe a
házba, fenség.
- Tiéd ez a
ház?
- Nem,
fenség.
- A
barátodé?
- Nem,
fenség.
- Akkor
miért akarsz bemenni?
Attól való
félelmében, hogy betörőnek gondolják, hirtelen megmondta az igazat:
- Hogy
elkerüljem Önt, fenség.
- Miért
akarsz te elkerülni engem?
- Mert félek
Öntől, fenség.
Erre
Friedrich Wilhelmet elöntötte a düh. A szerencsétlent megragadta, a vállánál
fogva elkezdte rázni, és úgy üvöltötte:
- Hogy
merészelsz te félni tőlem! Én a te uralkodód vagyok. Neked szeretned kell
engem! Szeress engem, te nyomorult! Szeress!
Egy erős
testalkatú asszony nyomult be a jegyző irodájába, jól becsapva maga mögött az
ajtót.
- Maga volt
az, aki kiadta ezt az engedélyt nekem, hogy összeházasodjam Jacob Jacobsonnal?
- s azzal odavágta a papírt az asztalra.
A jegyző
vastag szemüvegén keresztül közelről megvizsgálta a dokumentumot:
- Igen,
nagys' asszonyom, azt hiszem én voltam. Miért?
- Azért -
mondta az asszony -, mert megszökött. Maga most mit szándékozik tenni?
A
feleségével való parázs vita után így szólt a férfi:
- Miért nem
tudunk mi olyan békésen élni, mint a két kutyánk? Látod, ők sosem veszekszenek.
- Valóban
nem - egyezett bele az asszony. - De kötnéd csak őket össze, majd meglátnád,
hogy mi történne!
Egy arab
hercegnő a fejébe vette, hogy összeházasodik az egyik rabszolgájával. A király
nem tudott semmit sem tenni vagy mondani, ami a lányát eltántoríthatta volna az
elhatározásától. És a tanácsadói sem tudtak semmi okosat sem mondani neki.
Végül
megjelent az udvarban egy bölcs, öreg orvos, és amikor értesült a király
kellemetlen helyzetéről, így szólt hozzá:
-
Fenségednek rossz tanácsot adtak. Mert ha megtiltja a lánynak a házasságot,
akkor neheztelni fog Önre, és még jobban fog vonzódni a rabszolgához.
- Akkor hát
mondd meg, hogy mit tegyek? - kiáltotta a király.
A doktor
elmondta a tervét. A király szkeptikus volt, de azért úgy döntött, hogy
megpróbálja. Hívatta a lányát, és azt mondta neki:
-
Letesztelem, hogy mennyire szereted ezt az embert. Harminc napra és éjszakára
bezárlak a szeretőddel együtt egy kis cellába. Ha a végén még mindig hozzá
akarsz menni feleségül, beleegyezem.
A hercegnő
azt sem tudta hová legyen örömében, megölelte apját, és boldogan ráállt a
próbára. Minden rendben is ment néhány napig, de aztán jött az unalom. Még egy
hét sem telt el, és már más társaság után vágyott; szeretőjének minden szava és
cselekedete ingerelte őt. Két hét után már annyira undorodott a férfitól, hogy
a cella ajtaját verte öklével és sikoltozott. Amikor végül kiengedték, hálából
apja nyaka köré fonta karjait, mert az megmentette attól az embertől, akit most
már utált.
A különélés
könnyebbé teszi az együttélést. Távolság nélkül nem lehet azonosulni.
A
tanítónőnek feltűnt, hogy az egyik kisfiú az osztályban mennyire visszahúzódik,
és sokszor el-eltűnődik.
- Mi a baj?
- kérdezte.
- A szüleim
- válaszolta. - A papám egész nap dolgozik, hogy ruházzon, tápláljon, és hogy a
város legjobb iskolájába járhassak. Túlórát is vállal, csakhogy egyetemre
küldhessen. A mamám pedig egész nap főz, takarít, vasal és bevásárol, csakhogy
nekem semmire se legyen gondom.
- Mitől
félsz hát?
- Attól,
hogy egy nap megpróbálnak megszökni.
A vasárnapi
iskolában a tanítónő minden gyermeknek felírta a nevét a táblára. A név után
pedig odaírta azt, amiért az a gyermek leginkább hálás volt.
Az egyik
kisfiú, amikor nevét a táblára írták, igen keményen gondolkozott. S amikor
megkérdezték, hogy mi kerüljön a neve után, végül is kibökte:
- Anya.
A tanítónő
szépen fel is írta. Már éppen a következő nevet akarta felírni, amikor a kisfiú
izgatottan jelentkezett a kezével.
- Tessék -
mondta a tanítónő.
- Tessék
letörölni az anyát, és a helyébe írni, hogy kutya.
Miért ne?
Egy férfi
felajánlott egy bizonyos összeget a kislányának, ha szépen lenyírja a füvet. Az
nagy buzgalommal neki is látott a munkának, és estére már szépen le is volt
vágva a fű, pontosabban egy nagy folt kivételével a sarokban.
Amikor a
papája azt mondta, hogy így nem tudja kifizetni az egész összeget, hisz nincs
az egész gyep lenyírva, a kislány azt mondta, hogy inkább hagyja a pénzt, de ő
nem vágja le ott a füvet.
A
kíváncsiságtól hajtva, a férfi odament az érintetlen területre. Pontosan a
közepén ott ült egy nagy béka. A kislány túl érző szívű volt ahhoz, hogy
keresztül menjen rajta a fűnyíróval.
Ahol
szeretet van, rendetlenség is van. A tökéletes rend temetővé változtatná a
világot.
Kisebb tömeg
verődött össze az utcasarki szónok körül.
- Jön a
forradalom - mondta az -, és mindenki fekete limuzinnal fog járni. Jön a
forradalom, és mindenkinek lesz telefonja a konyhában. Jön a forradalom, és
mindenkinek lesz saját földje.
Erre egy
hang a tömegből tiltakozni kezdett.
- Én nem
akarok sem fekete limuzint, sem földet, sem telefont a konyhában.
- Jön a
forradalom - válaszolta a szónok -, és azt teszed majd, amit mondanak, te
pimasz!
Ha tökéletes
világot szeretnél, szabadulj meg az emberektől!
Egy nap
Ábrahám meghívott a sátrába egy koldust étkezésre. Miközben az áldást mondták,
a koldus elkezdte káromolni Istent, kijelentvén, hogy még a nevét sem bírja
hallani.
Ábrahám
dühében elkergette az embert.
Aznap este
imájában Isten így szólt hozzá:
- Ez az
ember már ötven éve átkoz és gyaláz, én mégis adtam neki enni minden nap. Nem
bírtad volna elviselni legalább egy étkezésnél?
A falusi
öregasszonyról az a hír járta, hogy Isten megjelenik neki. A helyi pap azonban
bizonyítékokat akart a jelenés hitelességére.
- Ha
legközelebb megint megjelenik Isten- mondta -, kérd meg, hogy mondja el neked a
bűneimet, amelyeket csak egyedül ő ismer. Az aztán elegendő bizonyíték lesz.
Egy hónap
múlva ismét eljött az asszony, és a pap megkérdezte, hogy megjelent-e neki
Isten újból. Az asszony igennel válaszolt.
-
Megkérdezted tőle, amit mondtam neked?
- Meg.
- És Isten
mit mondott?
- Azt
mondta: "Mondd meg a papodnak: én megbocsátottam a bűneit."
Lehetséges,
hogy azokat a borzasztó dolgokat, amiket elkövettél, mindenki megbocsátja, csak
te nem bocsátasz meg önmagadnak?
Egyszer a
vének Szkétában voltak, és János apát, a törpe, is velük volt.
Miközben
vacsoráztak, egy pap, egy nagyon öreg ember, felállt, és megpróbálta
kiszolgálni őket. De senki sem fogadott el tőle még egy pohár vizet sem. Kivéve
János apátot.
A többieket
ez egy kissé megbotránkoztatta, és később így szóltak hozzá:
- Te
méltónak találtad magad arra, hogy elfogadd ennek az öregembernek a
szolgálatát?
Ő így
válaszolt:
- Ha én
megkínálok valakit egy pohár vízzel, örülök, ha elfogadja. Hát azt akarjátok,
hogy elszomorítsam ezt az öregembert azzal, hogy megfosztom az adás örömétől?
Amikor a
nyolcéves kislány ajándékot vásárolt édesanyjának zsebpénzén, az persze nagyon
boldog és hálás volt. Mert az anyáknak és a feleségeknek általában sok a
munkájuk, de kevés az elismerésük.
Úgy látszik,
a kislány megérezhetett ebből valamit, mert ezt mondta:
- Ezt azért
kapod, Anyu, mert Te olyan sokat dolgozol, és senki sem méltányolja.
Az asszony
erre így szólt:
- Édesapád
is sokat dolgozik.
Mire a
kislány:
- Igaz, de ő
nem csinál olyan nagy ügyet belőle.
Egy öreg
zarándok ballagott a Himalája hegyei közt, amikor csikorgató hidegben elkezdett
esni az eső.
Egy fogadós
megszólította:
- Apókám,
hogy fog maga ebben az időben célhoz érni?
Az öreg
vidáman válaszolt:
- A szívem
már ott van, ezért a testem többi részének könnyű követnie.
Jeremiás
szerelmes volt egy nagyon magas nőbe. Minden este hazakísérte őt a munkából, és
minden este meg akarta csókolni, de túlságosan félénk volt.
Egy nap
aztán összeszedte minden bátorságát:
-
Megcsókolhatlak?
A lány
beleegyezett. Csakhogy Jeremiás nagyon apró termetű volt, ezért aztán keresni
kezdtek valamit, amire felállhatna. Találtak is egy elhagyatott kovácsműhelyt,
benne egy üllővel, ami pontosan elég naggyá tette Jeremiást.
Miután
tovább mentek egy fél mérföldet, Jeremiás megszólalt:
- Kaphatnék
még egy csókot, kedves?
- Nem -
válaszolta a lány. - Már kaptál egyet. Az elég ma estére.
- Akkor
miért hagyod, hogy cipeljem ezt az átkozott üllőt?
A szerelem
terhet szül, és nem érzi a terhet.
Bagdad
kalifájának, akit Al-Mamunnak neveztek, volt egy csodaszép arab telivérje. Egy
Omah nevű nomád mindenáron meg akarta venni a lovat. Rengeteg tevét ajánlott
érte, de Al-Mamun nem kívánt megválni a lótól. Ez annyira felmérgesítette
Omáht, hogy elhatározta, csellel szerzi meg a lovat.
Tudván, hogy
Al-Mamun melyik úton szokott lovagolni, koldusnak öltözve elnyúlt az út mentén,
és úgy tett, mintha nagyon beteg lenne. Al-Mamunnak jó szíve volt, ezért amikor
meglátta a koldust, megsajnálta, leszállt a lováról, és azt ajánlotta, hogy
besegíti egy közeli fogadóba.
- Sajnos -
jajgatott a koldus -, már napok óta nem ettem, és arra sincs erőm, hogy
felkeljek.
Erre
Al-Mamun gyengéden felemelte az embert a lovára, és utána akart szállni. De
ahogy a koldusnak álcázott ember a nyeregben volt, elügetett, miközben Al-Mamun
megálljt kiáltozva futott utána. Miután már kellő távolság volt Omah és
üldözője között, Omah megállt és visszafordult.
- Elloptad a
lovamat - kiáltotta Al-Mamun. - Csak egy kérésem van hozzád.
- Mi az? -
kiáltott Omah Vissza.
- Senkinek
se mondd el, hogyan szerezted meg a lovat.
- Miért ne?
- Mert
lehet, hogy egyszer egy valóban beteg ember fekszik majd az út mentén, de ha
ismerik a trükködet, akkor az emberek faképnél hagyják, és senki sem segít majd
rajta.
Közelgett az
esős monszun ideje, és egy öregember gödröket ásott a kertjében.
- Mit
csinálsz?
- Mangófákat
ültetek.
- És még
enni is akarsz azokról a fákról?
- Nem, én
már nem élek annyi ideig. De mások fognak enni róla. A minap az jutott eszembe,
hogy egész életemben élveztem a mangó gyümölcsét, amit mások telepítettek. Én
ezzel fejezem ki irányukban a megbecsülésemet.
Diogenész
egy nap az utcasarkon állt, és nevetett mint egy őrült.
- Min
nevetsz? - kérdezték a járókelők.
- Látjátok
azt a követ középen? Reggel óta, mióta itt vagyok, már tíz ember botlott meg
benne, és átkozta meg. De egy sem vette a fáradságot, hogy elvegye onnan, hogy
mások ne bukjanak fel benne.
Egy guru azt
kérdezte a tanítványaitól, miből tudja megmondani, hogy véget ért az éjszaka,
és elkezdődött a nappal. Az egyik azt mondta:
- Ha a
távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az tehén vagy ló.
- Nem -
mondta a guru.
- Ha ránézel
egy távolban lévő fára, és meg tudod mondani, hogy az körtefa vagy mangófa.
- Ez sem jó
- mondta a guru.
- Hát akkor
mi a helyes válasz? - kérdezték tanítványai.
- Ha egy
férfinak az arcába nézel, és felismered benne testvéredet, vagy ha egy nőnek az
arcába nézel és felismered benne a nővéredet. Ha még erre képtelen vagy,
mindegy, hogy hol áll a nap, továbbra is éjszaka van.
Charles
Lamb-t, a híres esszéírót, meglátogatta egy barátja, és így szólt hozzá:
- Be akarlak
mutatni Mr. X. Y.-nak.
- Köszönöm,
de ne fáradj vele - mondta Lamb-, nem kedvelem azt az embert.
- De még
csak nem is ismered!
- Úgy van.
Éppen ezért nem kedvelem őt - válaszolta Lamb.
- Ha
emberekről van szó, ismerem már magam annyira, hogy tudom mit kedvelek.
- Nem inkább
arról van szó, hogy azt kedveled, amit ismersz?
A
hitközséget roppant izgatta, hogy a rabbijuk miért tűnik el minden héten, a
szombat ünneplésének kezdetén. Azt gyanították, hogy titokban a Mindenhatóval
találkozik, ezért aztán megbízták az egyiküket, hogy kövesse őt.
Az ember ezt
látta: a rabbi földművesnek álcázta magát, és egy megbénult keresztény
asszonynak segédkezett, aki egy kunyhóban lakott. Kitakarította a helyiséget,
és ünnepi ebédet készített neki.
Amikor a kém
visszatért, a hitközség megkérdezte:
- Hová ment
a rabbi? Fel az égbe?
- Nem -
válaszolta az ember -, még annál is magasabbra.
Amikor Earl
Mountbatten, India utolsó alkirálya, kihirdette, hogy unokaöccsére, Fülöp
herceg eljegyezte Erzsébet hercegnőt, Mahatma Gandhi ezt mondta neki:
- Örülök,
hogy unokatestvéred a leendő királynőt fogja feleségül venni. Illenék nekik
valami ajándékot adnom, de hát mit adhatnék nekik? Semmim sincs.
- Itt van a
szövőszéked - mondta az alkirály. - Láss munkához, és szőj nekik valamit!
Gandhi egy
asztalterítőt készített számukra, amit Mountbatten a következő üzenettel
küldött Erzsébet hercegnőnek: "Tegye ezt a koronázási ékszerek
mellé!"
... mert ezt
olyan ember szőtte, aki ezt mondta: "Az angoloknak barátként kell
távozniuk."
Volt egyszer
egy öreg szúfi, aki abból élt, hogy mindenféle limlommal kereskedett. Úgy tűnt,
hogy nincs józan ítélőképessége, mert az emberek gyakran hamis pénzzel fizettek
neki, és ő minden tiltakozás nélkül elfogadta; vagy sokszor azt állították,
hogy már fizettek, pedig valójában még nem, de ő mégis elfogadta állításukat.
Amikor
halálát érezte közeledni, égre emelte szemét, és így szólt:
- Ó, Allah,
sok-sok rossz érmét elfogadtam az emberektől, és sosem ítéltem el őket a
szívemben. Úgy véltem, hogy egyszerűen nem tudták, hogy mit cselekedtek. Én is
csak egy rossz érme vagyok. Kérlek ne ítélj el engem!
És egy hang
hallatszott, amely ezt mondta:
- Hogyan is
lehetne elítélni valakit, aki senkit sem ítélt el?
Sokan tudnak
szeretetre méltó dolgokat cselekedni. De kevesen vannak azok, akik
szeretetteljesen tudnak gondolkodni.
A család
vacsorához készülődött. A legidősebb fiú bejelentette, hogy feleségül veszi az
utca másik oldalán lakó lányt.
- De hisz a
családja egy fillért sem hagyott rá! - ellenezte az apa.
- És még egy
fillért sem takarított meg - tette hozzá az anyja.
- Semmit sem
tud a fociról - mondta az öccse.
- Még sosem
láttam lányt ilyen furcsa hajjal - mondta a húga.
- Mást sem
csinál, csak regényeket olvas - mondta a nagybácsi.
- És milyen
rossz ízléssel válogatja össze a ruháit - mondta a nagynéni.
- De bezzeg
a púderrel és az arcfestékkel nem takarékoskodik - mondta a nagymama.
- Ez mind
igaz - válaszolta fiú. - De van valami, ami mindannyiunknál szerencsésebbé
teszi.
- Mi az? -
akarták mindannyian tudni.
- Nincs
családja!
Anastasius
apátnak volt egy nagyon finom, pergamenkötésű könyve, ami megért húsz pennyt.
Benne volt a teljes Ó- és Újtestamentum is. Egyszer egy bizonyos szerzetes jött
hozzá látogatóba, és látván a könyvet, el is tűnt vele. Így aztán aznap, amikor
Anastasius a napi szentírási részt akarta elolvasni, látta, hogy a könyv
eltűnt, és azonnal tudta, hogy csak az a szerzetes vihette el. De nem küldött
senkit sem utána, mert attól félt, hogy a lopás bűnéhez még majd hamis eskü is
társul.
A szerzetes
eközben bement a városba, hogy eladja a könyvet. Tizennyolc pennyt kért érte.
Az antikvárius azt mondta:
- Add ide a könyvet,
hogy megbecsültethessem az értékét!
A könyvvel
aztán elment a szentéletű Anastasiushoz, és megkérdezte tőle:
- Atyám,
vessen egy pillantást erre a könyvre, és mondja meg, megér-e ez tizennyolc
pennyt!
Anastasius
azt mondta:
- Igen, ez
egy finom könyv. Tizennyolc pennyért nagyon jó vásárt csinálsz vele.
Azzal az
antikvárius visszament a szerzeteshez, és így szólt hozzá:
- Itt a
pénzed. Megmutattam a könyvet Anastasius atyának, és azt mondta, hogy megér
tizennyolc pennyt.
A szerzetes
nagyon elcsodálkozott.
- Csak
ennyit mondott? Nem mondott semmi mást?
- Nem, egy
szóval sem mondott többet.
- Én viszont
meggondoltam magam, és nem akarom eladni a könyvet.
Azzal a
szerzetes visszament Anastasiushoz, és sűrű könnyek közt kérte őt, hogy vegye vissza
a könyvet, de ő gyengéden így szólt:
- Nem,
testvérem, csak tartsd meg. Fogadd el ajándékként!
De a
szerzetes ezt mondta:
- Ha nem
veszed vissza, sosem lesz békém.
Aztán a
szerzetes élete végéig Anastasiusnál maradt.
Jitoku
tehetséges költő volt, és egy nap elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a Zent.
Meg is beszélt egy időpontot a kyotói Ekkei mesterrel. Nagy reményekkel ment a
mesterhez, de ahogy belépett hozzá, egyből kapott egy pálcaütést. Még soha,
senki sem merte őt megütni. De mivel a Zen-szabályok szerint senki sem
szólhatott vagy tehetett semmit sem a mester engedélye nélkül, így csak
csendben kiment. Átment Dokuon, a főtanítvány, lakhelyére, akinek elmondta az
egész esetet, és azt a szándékát is, hogy a mestert kihívja párbajra.
- De hisz a
mester kedves volt hozzád - mondta Dokuon. - Vesd bele magad a zen
gyakorlásába, és magad is meglátod majd.
Jitoku
pontosan úgy is tett. Erőfeszítéseinek oly nagy volt az intenzitása, hogy három
nap és három éj múltán minden képzeletét felülmúló eksztázisos
megvilágosodásban volt része. Ezt maga Ekkei is elismerte.
Jitoku még
egyszer elment Dokuonhoz, hogy megköszönje tanácsát, és azt mondta neki:
- Ha nem
lettél volna ennyire józan, sosem részesedtem volna ebben a mindent átformáló
élményben. Ami pedig a mestert illeti, most már látom, hogy nem volt elég
kemény az ütése.
Muszo,
korának egyik leghíresebb mestere, egy tanítvánnyal együtt utazott. Egy
folyóhoz értek, és kompra szálltak. Az már éppen indulni készült, amikor egy
részeg szamuráj rohant oda, felugrott a teli hajóra, amitől az csaknem
elsüllyedt. Aztán a szamuráj olyan vadul tántorgott körbe, hogy a törékeny
jármű épségét veszélyeztette. Ezért a kompos könyörögni kezdett, maradjon
csendben.
- Úgy össze
vagyunk itt zsúfolva, mint az egresbefőtt az üvegben - mondta a szamuráj
haragosan. Majd amikor megpillantotta Muszót, így kiáltott - Ezt ni! Dobjuk ki
a szent embert!
- Kérlek,
légy türelemmel! - mondta Muszo. - Mindjárt átérünk a túlsó partra.
- Méghogy én
türelemmel! - kiáltotta az vadul. - Hát ide figyelj! Ha nem ugrasz be magadtól
azonnal, én doblak be a vízbe még ebben a percben.
A szamurájt
annyira feldühítette a mester fenyegetések közepette tanúsított nyugalma, hogy
odalépett Muszóhoz, és úgy képen vágta, hogy annak kiserkent a vére. A
tanítványnak elege lett. Roppant erős ember volt, és ezt mondta:
- Ezért meg
fog halni.
- Miért
izgatod fel magad ennyire egy semmiség miatt? - mondta Muszó mosolyogva. - Az
ilyen alkalmakkor tesztelhetjük haladásunkat. Vésd jól eszedbe, hogy a türelem
nemcsak szó.
Aztán a
következő kis versikét komponálta:
Az ütő, és
akit megütnek:
szereplői ők
csak annak a darabnak,
mely álomnál
hosszabban nem tarthat.
Hét őrült
embert meghívtak a szomszéd falu ünnepségeire. Éjjel erősen berúgva tántorogtak
hazafelé a saját falujukba, amikor eleredt az eső. Ezért aztán leheveredtek egy
hatalmas indiai fügefa alá. Amikor másnap reggel felébredtek, óriási
sírásba-rívásba kezdtek.
- Mi
történt? - kérdezte egy vándor.
- Tegnap
éjjel összebújtunk itt a fa alatt, és elaludtunk. Amikor reggel felébredtünk, a
végtagjaink úgy össze voltak gabalyodva, hogy nem tudjuk eldönteni, melyik
kihez tartozik.
- Na, ezen
könnyű segíteni - mondta az ember. - Adjatok egy tűt!
Aztán jó
erősen beledöfte a tűt az első lábba, amit megpillantott.
- Jaj! -
kiáltott fel az egyik ember.
- Na látod -
mondta az ember -, ez a te lábad.
Aztán
beleszúrt egy karba.
- Jaj! -
jajdult fel egy másik, a kar tulajdonosaként azonosítván ezzel magát.
És ez így
ment mindaddig, míg az összes végtag ki nem szabadult, és a bolondok boldogan,
a szúrásokkal mit sem törődve, mentek vissza a falujukba.
Ha a szíved
ösztönszerűen reagál mások örömére és bánatára, tudni fogod, hogy már eltűnt az
éned, és megtapasztaltad az emberiséggel való egy-testűségedet. És akkor végre
elérkezett a szeretet.
IGAZSÁG
Az igazság
nem található szólamokban...
Egy ember
teát ivott a barátjával egy étteremben.
Hosszan és
mélyen nézett a csészéjébe, majd lemondóan sóhajtva így szólt:
- Ah,
barátom, az élet olyan, mint egy csésze
A másik
sokáig gondolkozott ezen, ő is hosszan és erősen nézte a saját csészéjét, majd
megkérdezte:
- Miért?
Miért olyan az élet, mint egy csésze tea?
Az ember ezt
mondta:
- Honnan
tudjam én azt? Hát intellektuel vagyok én?
...de
számokban sem...
- Fogoly -
szólt a bíró -, bűnösnek találom huszonhárom rendbéli vétségben.
Ezért
összesen százhetvenöt évre ítélem.
A fogoly már
öreg ember volt. Sírni kezdett. A bíró arckifejezése megenyhült.
- Nem
akartam kemény lenni - mondta. - Tudom, hogy az ítélet, amit kiszabtam önre,
igen kemény. Nem kell az egészet letöltenie.
Az elítélt
szeme felcsillant a reménytől.
- Úgy van -
mondta a bíró. - Csak annyit üljön le, amennyit tud.
A püspök
elrendelte, hogy a papok házvezetőnőinek legalább ötvenévesnek kell lenniük.
Egyházmegyéjének látogatása közben ugyancsak meglepődött, amikor rájött, hogy
az egyik papja úgy akarta betartani az előírást, hogy két, huszonöt éves
házvezetőnőt tartott.
... nevekben
sem...
Amikor
eljött az ideje, hogy elsőszülöttjüknek nevet adjanak, a férj és a feleség
vitatkozni kezdtek. Az asszony az ő apja után akarta nevezni, a férfi pedig a
sajátja után. Végül is a rabbihoz fordultak, hogy eldöntse a vitát.
- Mi volt az
apád neve? - kérdezte a rabbi a férjet.
- Abijah.
- És a te
apád neve? - kérdezte az asszonyt.
- Abijah.
- Akkor mi a
probléma? - kérdezte zavarodottan a rabbi.
- Nézze,
rabbi - mondta az asszony -, az én apám tudós volt, az övé pedig lótolvaj. Hogyan
engedhetném meg, hogy a fiamat egy ilyen ember után nevezzük?
A rabbi ezen
igen erősen elgondolkodott, mert a probléma valóban kényes volt. Nem akarta,
hogy az egyik fél úgy érezze, ő nyert, miközben a másik vesztesnek érezné
magát. Ezért aztán végül is így szólt:
- Az
ajánlatom a következő. Nevezzétek a fiút Abijahnak. Aztán várjatok, és nézzétek
meg, hogy tudós vagy lótolvaj lesz-e belőle. Akkor aztán tudni fogjátok, hogy
ki után neveztétek el őt.
... jelekben
sem...
- Azt
mondják, eladtad a kerékpárodat.
- Úgy van.
- Mennyiért
adtad el?
- Harminc
dollárért.
- Reális
összeg.
- Az. De ha
tudtam volna, hogy az illető nem fog fizetni, akkor kétszer annyit kértem volna
tőle.
...elméletekben
sem...
A motivációs
szemináriumról frissen visszatért menedzser az irodájába hívatta az egyik
alkalmazottat, és így szólt hozzá:
- Mától
fogja saját maga fogja megtervezni és ellenőrizni is a munkáját. Biztos vagyok
benne, hogy ez jelentősen növelni fogja a termelékenységet.
- És a
fizetésem is több lesz? - kérdezte a dolgozó.
- Nem, az
nem. A pénz nem motivációs tényező, a fizetésemelésből nem származik semmi
sikerélmény.
- De ha a
termelékenység növekszik, a fizetésem több lesz?
- Nézze -
mondta a menedzser. - Ön szemmel láthatóan nem érti a motivációs elméletet.
Vigye magával ezt a könyvet, és olvassa el, ez majd megmagyarázza, hogy
igazából mi is motiválja magát.
Távozóban az
ember még visszafordult, és megkérdezte:
- Ha
elolvasom a könyvet, több lesz a fizetésem?
A házaspár
nem tudta, hogy mit kezdjenek hároméves kisfiúknak az újszülöttel szembeni
féltékenységével. Egy gyermekpszichológiával foglalkozó könyv azonban
felvilágosította őket.
Egy nap,
amikor a kis srác különösen rossz hangulatban volt, édesanyja így szólt hozzá:
- Fogd ezt a
mackót, kisfiam, és mutasd meg nekem, hogy milyen érzéseid vannak a bébivel
kapcsolatban!
A könyv
szerint a gyermeknek ütni és gyömöszölni kellett volna a mackót. De a hároméves
megragadta a lábánál a macit, szemmel látható örömmel odament a bébihez, és jól
fejbe verte vele.
...szavakban
sem...
- Szeretném
a lelkiséget megtanulni - mondta a szomszéd Naszreddín mullahnak. - Volnál
olyan szíves átjönni hozzám, és beszélni róla?
Naszreddín
azonban nem kötelezte el magát. Látta ugyan, hogy a férfinek az átlagnál
nagyobb az intelligenciája, de azt is látta, hogy az a hamis elképzelése van,
hogy a misztikát szavak útján is át lehet adni.
Néhány
nappal később a szomszéd a háztetőről kiáltott rá:
- Mullah,
szükségem lenne a segítségedre a tüzet fújni. A parázs kialvó félben van.
- Miért is
ne - mondta Naszreddín. - A lélegzetem a rendelkezésedre áll. Gyere át hozzám,
és vigyél belőle annyit, amennyit csak bírsz.
A karmester
a zenekarával gyakorolt, és így szólt a trombitáshoz:
- Azt
hiszem, ez a rész inkább wagneri megközelítést igényel, ugye sejti mire
gondolok? Valami magabiztosabbat, hogy úgy mondjam, hangsúlyozottabbat, több
szusszal, nagyobb mélységgel, több...
A trombitás
közbevágott:
- Szóval
hangosabban akarja, uram?
A szegény
karmester csak annyit tudott mondani:
- Igen, arra
gondolok.
...szólamokban
sem...
Egy egyházi
egyesület azt a hotelt szokta használni konferenciáira, melynek a mottója nagy
betűkkel a lobbi falára volt írva: "Nincsenek problémák, csak
lehetőségek."
Egy férfi
jött a recepcióhoz, és így szólt:
- Elnézést
kérek, de van egy problémám.
A recepciós
széles mosollyal válaszolt:
- Itt
nincsenek problémák. Csak lehetőségek.
- Nevezze,
aminek akarja - mondta a férfi türelmetlenül-, de egy hölgy van a nekem szánt
szobában.
...elnevezésekben
sem...
Egy angol
kivándorolt az Egyesült Államokba, és amerikai állampolgár lett belőle.
Amikor
visszatért Angliába vakációzni, az egyik rokona megfeddte őt az állampolgárság
felcseréléséért:
- Mit
nyertél azzal, hogy amerikai állampolgár lettél?
- Hát annyit
bizonyosan, hogy én az amerikai függetlenségi háborúban a nyertesek oldalán
vagyok.
...egyezményekben
sem...
Amikor
újrarajzolták az orosz-finn országhatárt, az éppen az egyik földműves földjének közepén ment keresztül. A földműves
választhatott, hogy a földjét Oroszország, vagy Finnországban akarja-e.
Megígérte, hogy megfontolja a dolgot, majd néhány hét múlva kijelentette, hogy
ő Finnországba akar élni. Erre egy sereg feldühödött orosz hivatalnok rontott
rá, és mind azt magyarázta, hogy milyen előnyei lennének annak, ha nem
Finnországhoz, hanem Oroszországhoz tartozna.
A férfi
meghallgatta őket, majd így szólt:
- Amit
mondtak, avval én mind tökéletesen egyetértek. Valójában mindig is arra
vágytam, hogy Oroszországban lakjam. De az én koromban már egyszerűen képtelen
lennék még egy orosz telet túlélni.
...megkülönböztetésekben
sem...
Egy férfi
filozófiából írta a doktori értekezését. Felesége csak akkor jött rá, hogy
mennyire komolyan veszi ezt, amikor egyszer megkérdezte a férjétől, hogy miért
is szereti őt ilyen nagyon. A férfi, mintha puskából lőtték volna, úgy
kérdezett vissza:
- Mire
utalsz, amikor azt mondod, hogy "ilyen nagyon"? Az intenzitásra, a mélységre,
a gyakoriságra, a minőségre vagy az időtartamra?
Avval, hogy
szétszedte a szirmait, még senki sem fedezte fel a rózsa szépségének titkát.
Általában a
statisztikákban sem találjuk meg az igazságot...
Naszreddínt
letartóztatták, és bíróság elé állították avval a váddal, hogy lóhúst is tett a
csirkesültbe, amit az éttermében felszolgált.
Ítélethirdetés
előtt a bíró tudni akarta, hogy milyen arányban keverte a lóhúst a
csirkehússal. Naszreddín eskü alatt állította, hogy fele-fele arányban.
A tárgyalás
után az egyik barátja megkérdezte, hogy mit is jelentett pontosan a fele-fele
arány.
- Egy ló,
egy csirke - válaszolta Naszreddín.
Száz favágó
dolgozott az erdőben hat hónapig, miközben két nő mosott és főzött rájuk. A
munka végeztével két férfi feleségül vette a két nőt. A helyi újság azt írta,
hogy a férfiak két százaléka feleségül vette a nők száz százalékát.
...logikában
sem...
Egy hatalmas
férfi kifelé indult a kocsmából.
- Miért
ilyen korán? - kérdezte a kocsmáros.
- Az asszony
miatt.
- Szóval te
is félsz a feleségedtől? Hát ember vagy te, vagy egér?
- Egy
dologban teljesen biztos vagyok. Egér nem vagyok, mert azoktól fél a feleségem.
Egy párizsi
filozófiaprofesszor egy nap kikiáltotta magát a föld legnemesebb emberének.
Tanítványainak a következőképp bizonyította ezt.
- Melyik a
legnagyobb nemzet a földön?
-
Természetesen Franciaország - mondták egyhangúan.
- És melyik
Franciaország legnagyobb városa.
-
Természetesen Párizs.
- És, ugye,
Párizs legnagyszerűbb és legszentebb helye az egyetem? És ki kételkedhet abban,
hogy egy egyetem legnagyszerűbb és legnemesebb tanszéke a filozófiatanszék? És,
mondják, ki a filozófia tanszék vezetője?
- Ön -
válaszolták kórusban.
Doktor: -
Lábfájását az öregkor okozza.
Beteg: - Ne
nézzen bolondnak, doktor úr! A másik lábam is pont olyan idős.
...elvonatkoztatásokban
sem...
Hogennek, a
Zen-mesternek, ezt mondta egyszer egy tanítvány:
- Amikor az
előző mesteremnél tanultam, rájöttem valamire avval kapcsolatban, hogy mi is a
Zen.
- És mire
jöttél rá? - kérdezte Hogen.
- Amikor azt
kérdeztem a mestertől, hogy ki a Buddha (amin természetesen a valóságot
értettem), azt válaszolta, hogy "Ping-ting tűzért jön".
- Nagyszerű
válasz volt - mondta Hogen -, de attól félek, hogy esetleg rosszul értetted.
Mondd, hogyan értelmezted ezt a választ?
- Nos -
kezdte a tanítvány -, Ping-ting a tűz istene. Azt állítani, hogy a tűz istene
tűzért jön, legalább annyira abszurd, mint azt kérdezni tőlem, akinek az igazi
lényege valójában Buddha, hogy ki a Buddha. Hogyan tud valaki, aki valójában,
még ha csak a tudatalattijában is, Buddha, egy Buddhára vonatkozó kérdést
megfogalmazni?
- Ó, ó! -
mondta Hogen. - Pontosan ettől féltem. Teljesen tévúton jársz. Kérdezz most
engem!
- Rendben.
Kicsoda Buddha?
- Ping-ting
tűzért jön - mondta Hogen.
A nagy Gensa
egyszer egy hivatalnokot hívott teára. A szokásos üdvözlések után a hivatalnok
így szólt:
- Nem akarom
elszalasztani ezt a lehetőséget, hogy egy ilyen nagy mesterrel tölthetek némi
időt. Mondd meg, kérlek, mit jelent az, amikor azt mondják, hogy annak
ellenére, hogy minden nap a tulajdonunkban van, mégsem látjuk?
Gensa
megkínálta a hivatalnokot egy darab süteménnyel. Aztán teát töltött neki.
Étkezés után, mivel a hivatalnok azt gondolta, hogy a mester nem hallotta az
első mondatát, megismételte a kérdést.
- Igen,
természetesen - mondta a mester. - Azt jelenti: nem látjuk, bár minden nap a
tulajdonunkban van.
Akik tudják,
nem mondják. Azok, akik mondják, nem tudják. A bölcsek ezért hallgatnak. Az
okos beszél- a buta vitázik.
Az igazság
változik.
Egy utas
teljesen eltévedt a nagy óceánjáró fedélzetei között. Végül talált valakit a
személyzetből, akit megkért, hogy segítsen megkeresni a kabinját.
- Mi volt a
kabinja száma, uram? - kérdezte az.
- Nem tudnám
megmondani, de azonnal megismerném, mert az ablakában egy világítótorony
látszott.
Bíró: - Hány
éves?
Elítélt: -
Huszonkettő, uram.
Bíró: - Ezt
mondja már tíz éve.
Elítélt: -
Úgy van, uram. Én nem vagyok az a típus, aki egyszer ezt mond, máskor meg azt.
Idős
színésznő: - Én tényleg nem tudom a koromat.
Percről
percre változik.
Az igazság
viszonylagos Iehet.
Egy amerikai
turista életében először utazott más országba. Az első külföldi repülőtéren
választania kellett két átjáró közül, az egyik az "állampolgárok", a
másik az "idegenek" számára volt kijelölve.
Gondolkodás
nélkül az elsőt választotta. Amikor később figyelmeztették, hogy a másik sorba
kell állnia, tiltakozni kezdett:
- Én nem
vagyok idegen! Én amerikai vagyok.
Amikor Oscar
Wilde, az angol színműíró, késő éjjel megérkezett a klubba, miután tanúja volt
új darabja csúfos fogadtatásának, valaki megkérdezte tőle:
- Na, hogy
ment az előadás, Oscar?
- Ó - mondta
Wilde -, az előadásnak nagy sikere volt. A közönség viszont megbukott.
Az igazság
valóság...
Egy
szerzetes egyszer ezt mondta Fuhetszunah:
- Egyszer
mondtál valamit, ami elgondolkoztatott, nevezetesen az, hogy az igazságot
beszéd nélkül is átadhatjuk, és csendben sem kell maradnunk. Megmagyaráznád ezt
nekem?
Fuhetszu így
válaszolt:
- Ah, amikor
még kissrác voltam Dél-Kínában! Tavasszal hogy énekeltek a madarak a virágok
közt!
Gondolkodom,
tehát öntudatlan vagyok.
A gondolat
pillanatában már az elvonatkoztatás, VALÓTLAN világában tartózkodom - vagy a
múltéban, vagy a jövőében.
...de
mérhetetlen.
Egy béka
egész életében egy kútban élt. Amikor megpillantott egy másik békát is ott,
nagyon meglepődött.
- Hát te
honnét kerültél ide? - kérdezte.
- A
tengerből. Én ott élek - mondta a másik.
- Milyen az
a tenger? Van olyan nagy, mint az én kutam?
A tengeri
béka nevetett:
- Össze sem
lehet vele hasonlítani - mondta.
A kútban
lakó béka úgy tett, mintha érdekelné, amit látogatója a tengerről mesélt. De
magában azt gondolta:
-
Kétségtelenül ez a legnagyobb hazug, akivel valaha is találkoztam életemben. És
a legarcátlanabb is.
Hogyan
beszéljünk az óceánról egy kútban élő békának? Vagy a valóságról az
ideológusnak?
Az igazság
valójában az, amit cselekszel.
Baal Sem
tanítványai egyszer azt kérdezték:
- Kedves
rabbi, mond meg nekünk, hogyan kell Istent szolgálnunk?
Ő ezt
válaszolta:
- Honnan
tudjam én azt?
Aztán a
következő kis történetet kezdte el mesélni:
- A királynak
volt két barátja, akiket bűnösnek találtak, és halálra ítéltek. A király, bár
szerette őket, mégsem merte őket csak úgy felmenteni, mert félt attól, hogy
rossz példát mutat a népnek. Ezért aztán következőképp rendelkezett.
Kifeszíttetett egy kötelét egy mély szakadék felett, és a barátainak azon
kellett keresztülmenni: vagy a szabadságba, vagy, ha leestek, a halálba. Az
első szerencsésen átjutott. A másik átkiáltott neki a szakadék innenső
oldaláról: "Barátom, hogy csináltad ezt?" Az első visszakiáltott:
"Mit tudom én? Amikor azt éreztem, hogy az egyik oldalra billenek,
visszadőltem a másikra."
A
kerékpározást nem az osztályteremben tanulod meg.
Kisfiú a
villanyszerelőhöz:
- Valójában
mi is az az elektromosság?
- Nem tudom,
fiam. De fényt tudok adni vele neked.
Egy ember
azt kérte Bajazidtól, hogy fogadja fel őt tanítványának.
- Ha az
igazságot keresed - mondta Bajazid -, akkor van néhány feltétel, amit
teljesítened kell, és néhány szolgálat, amit el kell végezned.
- Mik ezek?
- Vizet kell
mernéd, fát kell vágnod, takarítanod és főznöd kell.
- Én az
igazságot keresem, nem munkát- mondta az ember távozóban.
Nem sokkal
Mokse rabbi halála után, a kotiki Mendel rabbi megkérdezte az egyik tanítványt:
- A
mesteretek mit tartott a legfontosabbnak?
A tanítvány
gondolkodott egy pillanatig, majd ezt mondta:
- Azt, amit
éppen akkor csinált.
Az igazságot
legjobban csenddel lehet kifejezni. . .
Bodhiriharmát
tartják az első Zen pátriárkának. Ő volt az, aki a hatodik században a
buddhizmust Indiából Kínába vitte. Amikor elhatározta, hogy hazatér, maga köré
gyűjtötte kínai tanítványait, hogy kinevezzen valakit utódjául. Azzal
ellenőrizte felfogóképességüket, hogy mindegyiknek feltette a következő
kérdést:
- Mi az
igazság?
Dofuku ezt
mondta:
- Az igazság
túl van minden állításon és tagadáson.
Bodhidharma
ezt mondta
- Tiéd a
bőröm.
Aztán Szoji
szólalt meg:
- Az igazság
olyan, mint Anand látomása Buddha birodalmáról: egy pillanat műve egyszer s
mindenkorra.
Bodhidharma
ezt mondta:
- Tiéd a
húsom.
Doiku pedig
ezt mondta:
- A szél, a
víz, a föld és tűz négy eleme üres. Az igazság nem kézzelfogható.
Bodhidharma
ezt válaszolta:
- Tiéd a
csontom.
Végül a
mester Ekára nézett, aki mélyen meghajolt, mosolygott, és csendben maradt.
Bodhidharma azt mondta:
- Tiéd a
velőm.
Az ötödik
Zen pátriárka, Hung-jun, ötszáz szerzetes közül Hui-nenget választotta
utódjául. Amikor megkérdezték, hogy miért, ezt válaszolta:
- A többi
négyszázhilencvenkilenc mind tökéletesen megértette, hogy mi a Buddhizmus.
Hui-neng az egyedüli, akinek fogalma sincs róla. Ő az a típus, akit nem lehet
közönséges mércével mérni. Ezért esett rá a hiteles átöröklés köpenye.
... és
szükség van hozzá az emberi szellem leghatalmasabb teljesítményére:
nyitottságra...
Azt mondják,
hogy amikor Új-Mexikó az Egyesült Államokhoz került, és az első bírósági
tárgyalásra került a sor, egy olyan kemény embert neveztek ki bírónak, aki
előzőleg cowboy volt, és az indiánok ellen harcolt.
Elfoglalta
helyét a bírói székben, és megnyitotta a tárgyalást. A vádlottat lótolvajlással
gyanúsították. Az ügyész végezte a munkáját: meghallgatták a felperest és a
tanúkat.
Ekkor a
védőügyvéd is szólásra emelkedett:
- És most,
biró úr, szeretném a védencem oldaláról is megvilágítani a történteket.
A bíró
azonban ezt mondta:
- Üljön le!
Teljesen felesleges. Csak összezavarná az esküdteket.
Ha egy órád
van, tudod a pontos időt. Ha két órád van, sosem vagy egészen biztos benne.
...és
rettenhetetlen szívre.
Hangosan
kopogtak a kereső szívén.
- Ki az? -
kérdezte ijedten a kereső.
- Én, az
igazság - jött a válasz.
- Ne
nevettesd ki magad! - mondta a kereső. - Az igazság csenddel beszél.
Ez aztán
hatékonyan megszüntette a kopogtatást, a kereső nagy megkönnyebbülésére.
Azt azonban
sosem tudta meg, hogy a kopogtatást szívének félelmetes dobogása okozta.
Az igazság,
amely szabaddá tesz bennünket, majdnem mindig az az igazság, amelyet
legszívesebben meg sem hallanánk.
Tehát amikor
azt mondjuk, hogy valami nem igaz, többnyire azt értjük rajta: "Ez nekem
nem tetszik."
Az igazság
tisztaságát nem szükséges kedvességgel tompítani...
Egy kínai
kiadó elutasító formulája, amivel a kéziratot visszaküldi a szerzőnek:
"Különleges
élvezettel tanulmányoztuk kéziratát. De attól félünk: ha kiváló munkáját
közreadnánk, teljesen lehetetlen lenne számunkra olyan munkákat kiadni, amelyek
nem ütik meg ugyanezt a szintet. Márpedig elképzelni sem tudjuk, hogy a
következő száz esztendőben egy is megközelítené az Önét. Ezért legnagyobb
sajnálatunkra vissza kell küldenünk az Ön nagyszerű művét. Ezer bocsánatot
kérünk rövidlátásunkért és gyávaságunkért."
...vagy
kultúrált kifejezésekkel.
Egy amerikai
lány, aki egy régi vágású iskolában vett táncleckéket, hajlamos volt arra, hogy
ő vezesse a partnerét. Emiatt aztán gyakran születtek ilyen megjegyzések:
- Hé,
döntsük el, hogy ki vezet! Te, vagy én?
Egyszer egy
kínai fiú lett a partnere. Néhány perccel a tánc megkezdése után kedvesen a
lány fülébe súgta:
- Általában
nem előnyös, ha táncolás közben a hölgy félretesz minden előzetes elképzelést,
amely a pár által követendő útirányra vonatkozik.
Az igazságot
néha őszinteséggel leplezzük...
Két
üzletember találkozott a vasútállomáson.
- Hello.
- Hello.
Csend.
- Hová
utazol?
-
Kalkuttába.
Csend.
- Na ide
figyelj! Ha azt mondod, hogy Kalkuttába utazol, tudod, hogy azt fogom gondolni,
hogy valójában Bombaybe tartasz. De én most történetesen tudom, hogy te tényleg
Kalkuttába utazol. Hát akkor miért nem mondod meg az igazat?
...néha
pedig hazugsággal fedjük fel...
Egy részeg
dülöngélt éjjel a városka utcáin, mígnem beleesett egy pöcegödörbe. Ahogy egyre
mélyebbre süllyedt a lében, kiabálni kezdett:
- Tűz! Tűz!
Tűz!
Néhány
járókelő meghallotta, és segítségére siettek. Miután kihúzták, megkérdezték,
hogy miért kiáltott "tüzet", amikor nem is volt tűz.
Ezt a
klasszikus választ adta nekik:
-
Segítségemre sietett volna egy is közületek, ha azt kiáltoztam volna, hogy
"Szar!"?
Egy katonát
sürgősen hazaküldtek a frontról, mert az édesapja haldoklott. Azért kapta meg
ezt a lehetőséget, mert ő volt az egyedüli családtag.
Amikor
belépett az intenzív osztályra, azonnal észrevette, hogy a félig öntudatlan
ember, akiből mindenféle csövek álltak ki, nem az édesapja. Valaki óriási hibát
követett el, és nem a megfelelő embert hívták haza.
- Mennyi
ideig élhet még? - kérdezte a doktort.
- Nem
többet, mint néhány órát. Éppen, hogy csak ideért.
A katona a
haldokló fiára gondolt, aki ezer mérföldekre innen, Isten tudja, hol harcolt.
Aztán meg az öreg emberre, aki csak azért kapaszkodott az életbe, mert remélte,
hogy halála előtt még egyszer együtt lehet a fiával. És nem tétovázott tovább.
Előre hajolt, megfogta az öreg kezét, és gyengéden így szólt:
- Apám, itt
vagyok. Megérkeztem.
Az öregember
belekapaszkodott az odanyújtott kézbe, vak szemei tágra nyíltak, amint a
környezetét fürkészték; elégedett mosoly ömlött el arcán, ami ott is maradt a
körülbelül egy óra múltán bekövetkező haláláig.
...de mindig
a saját kockázatunkra.
Autóbaleset
történt egy kisvárosban. Tömeg gyűlt az áldozat köré, ezért az újság riportere
nem tudott elég közel kerülni, hogy láthassa. Hirtelen támadt egy ötlete:
- Én vagyok
az áldozat apja! - kiáltotta. - Kérem, engedjenek keresztül!
A tömeg utat
nyitott neki, így aztán egészen a baleset színhelyéig mehetett, ahol
észrevette, nagy megszégyenülésére, hogy az áldozat egy szamár volt.
Anthony de
Mello jezsuita atya könyveit vallásilag összetett környezetben írta, hogy más
vallásúakat, agnosztikusokat és ateistákat segítsen lelki fejlődésükben. A
könyveket nem azért írta, hogy keresztény tanokat és dogmákat magyarázó
kézikönyvekként olvassák a katolikus hívek.
Bestseller
könyvének, a "Madár dalának" írása kapcsán jegyezte le de Mello
ezeket a meditációs történeteket, amelyek kiindulásként szolgálhatnak az
önismeretre és megértésre. alapozott lelkiélethez.
Ez a könyv
250 történetet tartalmaz, melyeket az ima, a tudatosság, a vallás, a kegyelem,
a "szentek", az én, a szerelem és szeretet és az igazság témaköreibe
csoportosítottak. Bár különféle országokból és kultúrákból származnak, mégis
mindegyikben megtalálható az emberi faj népszerű humora és lelki öröksége.
Ahogy a többi könyvében is ügyesen alkalmazza, úgy használja itt is a rövid
történeteket segédeszközként, hogy olvasóit átvezesse problémáikon, és
elérjenek a lényeges igazsághoz. Minden egyes megtévesztően egyszerű
történetben van egy tanulság, mely elég erős ahhoz, hogy áttörje önmagunk
megértésének korlátait, és hogy következésképp megértsünk másokat is az élet
minden helyzetében. "Hacsak felüdülés végett is olvasod e könyv
történeteit," figyelmeztet de Mello, "nincs rá garancia, hogy egy kis
elbeszélés át ne jusson védősáncaidon, s ott robbanjon, ahol a legkevésbé
számítasz rá."