Béke, Természet, Szeretet

Szeretett bolygónk - a Föld

Karácsonyi beszélgetés a Természetről, a Szeretetről és az Emberről.

Mangel Gyöngyi: Bolygónkon élőlények milliárdjai élnek. Sokan tőlünk
függnek, attól, hogy meghagyjuk-e élőhelyeiket, életfeltételeiket. Tiszta
levegőnk, vizünk, táplálékunk viszont tőlük függ. Ma az emberek tudatosan
vagy tudatatlanul, haszonlesésből vagy közömbösen pusztítják az
élőlényeket, akik társaink itt a Földön... A Természetről nagyon gyakran
csak anyagi szempontok szerint gondolkozunk; azt nézzük, hogy milyen
haszon van az erdő kiirtásából, a Természeti kincsek felhasználásából.
Pedig másként is lehet, önkorlátozással, szeretettel, empátiával, az
élőlények iránti szolidaritással. Ez a mai, karácsonyi beszélgetésünk
témája.

Beszélgetőpartnereink itt a stúdióban: Orgoványi Anikó környezeti nevelő,
a Zöld Szív nemzetközi természetvédő mozgalom elnöke, Simonyi Gyula
közgazdász-teológus, a BOCS Alapítvány elnöke és Dőry István a szentendrei
Ferences Gimnázium tanára, fizikus.

M.Gy.: A gyerekek érzik, hogy hogyan kell viszonyulni a Természethez.
Mennyire normális ez? Önök mind gyerekekkel foglalkoznak, látják, hogy
hogyan éreznek a gyerekek a Természet iránt, hogyan cselekszenek a
gyerekek a Természetben.

Orgoványi Anikó: Én azt vallom, hogy minden ember zöldszívesnek születik.
Persze nem úgy kell érteni, hogy rögtön a mozgalom tagja, hanem úgy, hogy
nagyon nyitott minden gyerek a Természet iránt. Olyannyira, hogy ezt csak
kinevelni lehet belőlük. Amelyik szerencsés, az megtartja magában és
felnőttként is ugyanolyan érdeklődő és rácsodálkozó lesz, mint
gyermekkorában volt. Amikor egy kisgyermek megszületik és elkezd kinyílni
a világ felé, akkor borzasztóan érdekli minden, ami körülötte van. Azt
hiszem, hogy az első eltérítése ott kezdődik, amikor az anyuka rászól,
hogy ne ülj le a fűre, mert összefogja a ruhádat, ne nyúlj ahhoz a
bokorhoz, mert megszúrja a kezedet, a macskának hullik a szőre, a kutya
harap, tehát elkezdődik egyfajta elidegenítő nevelés a Természettől. Ez
még a jobbik eset, amikor a gyereknek háziállatai vannak, és azt
gondozhatja és felelősséget érezhet irántuk, de talán még jobb lenne, ha
emellett arra is felhívná a szülő a figyelmét a gyereknek, hogy a világban
mennyi szépség van. És nemcsak kutya és macska lehet az ember barátja,
hanem vadon élő állatok és növények is. Akár egy szitakötő vagy egy gyík
vagy egy béka.

M.Gy.: Mi a tapasztalata, megértik a gyerekek a Természet lényegét, a
Természetnek az érintetlenségét?

Orgoványi: Nagyon is érzik ők belül, és nagyon hálásak azért, ha találnak
egy olyan felnőttet, aki ezt az érzést megerősíti bennük. Hogy nem
tiltásként szól rájuk, hanem éppen biztatásként. Nagyon jól megfigyelhető
ez a folyamat, például egy Zöld Szíves táborban. Amikor kimegyünk a
gyerekekkel a Természetbe, akkor bizony van olyan gyerek aki fél a vadon
élő növényektől és az állatoktól, van olyan amelyik rosszul értelmezi a
természetszeretetét, rögtön utána ered egy lepkének, erőszakkal meg akarja
fogni a békát, letépi a vadvirágot, leszakít egy levelet a fáról, esetleg
eltör egy ágat róla. Mi azonban sohasem szólunk rájuk, hanem a tábor
végére, szelíd módszerekkel elérjük, hogy az a gyerek szinte rácsodálkozik
a valamikori önmagára, aki még a tábor elején volt. Ugyanis nekünk az a
jelszavunk, hogy zöld szívvel - szelíden... közelítsük meg a Természetet.
Ez a szelídség kifejeződik egyrészt a Természet irányában történő
cselekedeteinkben is, de egymás irányában is. Ez pedagógiai módszereinkben
is megmutatkozik.

M.Gy.: Változik-e ez a kép, mire egy gyermek középiskolás lesz, és hogyan
változik?  A középiskolás gyerekeket, a serdülő kamaszokat nagyon sokféle
hatás éri, nagyon sok olyan hatás, ami nem biztos, hogy pozitív. Milyen
értékrendjük van ezeknek a gyerekeknek?

Dőry: Hogy általában a gyerekeknek milyen az értékrendjük azt nem tudom
megmondani, de szerencsére a hozzánk járó ferences diákoknak azért
többnyire ebből a Természetet szerető, és az emberekre, a Természetre, az
élőlényekre egy kicsit Szent Ferenc lelkületével tekintő magatartásából
sok minden megmarad. Persze utána következik a felvételi, a vizsgadrukk,
és ez elidegeníti a gyerekeket. A környezetvédelemből sokszor megoldandó
fizikai vagy kémiai feladatokat, példákat látnak. Én azt mondom, hogy ha
nem tudod megoldani, akkor legalább szeresd. Akkor legalább igyekezzél,
akkor legalább ügyelj rá - és ezt megértik. Aztán valamikor a 12.
osztályra eljön az az idő, amikor a feladatokat is kiválóan megoldják;
újabban már vannak olyan egyetemek is, ahol a felvételin is szerepelnek a
környezetvédelemmel kapcsolatos számítások, természetvédelmi kérdések.
Bár hozzá kell tenni, hogy addigra a gyerekeknek már ki kell alakuljon a
hozzáállása a legfőbb emberi és természeti értékekhez.

M.Gy.: A Szent Ferenc-i példa mit tanít a gyerekeknek? Empátiát,
beleérzést, szeretetet?

Dőry: Szent Ferenc tisztelője volt mindennek, ami él, minden élőlénynek,
prédikált a kis madaraknak; Naphimnuszában megszemélyesítette a
növényeket, állatokat, természeti jelenségeket. Még a szép formájú köveket
is szerette, nem hasította ketté, hanem főhelyre építette be templomába.
Arra tanította követőit, hogy együtt éljenek a Természettel, sőt az
evangélium alapján arra is, hogy vegyenek példát az ég madarairól, a mezők
liliomairól, amelyek minden emberi mesterkéltség nélkül szépek,
természetesek, boldogok.

M.Gy.: Simonyi Gyula éppen a kezében tartja azt a Természet- és
Békenaptárat, amely a következő évezred első évéről szól, és amelyben
pontosan ilyen példák is vannak.

Simonyi: Alapítványunk nevében és a tevékenységében is összekapcsoljuk
szelídséget és a környezet/természet-szeretetet. Maga a név mint BOCS mint
medvebocs a természetvédelemre utal, mint barátságos bocsánatkérés a
békességre. Mostanában láttam egy felmérést, az embereket megkérdezték,
hogy milyen állataik, kedvenceik vannak, és örvendetesen sok olyan válasz
volt, hogy "Állatot panelban? Boldogan tartanék állatot, csak lenne egy
kertes házam."

M.Gy.: Ez azt jelenti, hogy megértik, hogy az állatoknak az kevés, ami
esetleg egy panelben jut nekik?

Simonyi: Igen, ez egy egészséges érzéket mutat, és én pedig azt szoktam
erre válaszolni, hogy "És önmagadat nem sajnálod panelban tartani?"

M.Gy.: És a válasz?

Simonyi: Nem látják a lehetőségeiket az emberek, úgy élik meg az életet,
mint egy kényszerűséget. Dolgozni kell, csak itt van munkahely, itt kell
laknom, nincs több pénzem, csak panelban lakhatom. Meg sem kísérlik, hogy
alternatívát keressenek. Talán vidéken is lehetne, talán más munkát is
lehetne. Tehát a városiasodás olyan körülmények közé tette az emberek jó
részét, amit még az állataiknak se kívánnak.

M.Gy.: Tulajdonképpen ez egy rendkívül érdekes megközelítés, mert ez azt
jelzi, hogy nincs elég bátorság bennük ahhoz, hogy elmozduljanak és
esetleg szerényebb anyagi körülmények között, de hát mondjuk a természet
közelében, vagy egy általuk óhajtott életformában éljenek. Vagy esetleg
arra utal, hogy nem is értik, nem is fogják fel ezt a másfajta
értékrendet.

Simonyi: Nagyon erős sodrásban vannak; tehát a társadalomnak azok a
rétegei, amelyek ebből csinálnak profitot, a "keselyűk", tehát abból
élnek, hogy mások tönkremennek. Ez egy nagyon erős és kifinomult gépezet,
amelyik állandóan kilopja az emberek zsebéből a pénzt, és ezzel egy
pénzhajszába kergeti őket.  Tehát hogyha alternatívákat mutatunk, sokszor
azt mondják, hogy "Tényleg, miért is töltöm robottal az életemet?" Mire
való az élet?  A karácsony, ugye, a Szeretet ünnepe, ez a gépezet ebből is
pénzhajszát csinál.  Egy angliai felmérés szerint az emberek nagy része az
év legnagyobb stresszeként éli meg, hogy ajándékot kell vásárolni
karácsonykor, törni a fejét, kitalálni, utánamászkálni. Sokan még egy
válásnál vagy egy költözésnél is nagyobb stressznek jelölték meg.
Döbbenetes. Tehát a karácsonyból is a fogyasztás ünnepe lett. Ahol a cél
most már nem a templom, hanem a bevásárló- és szórakoztatóközpont. Nem azt
akarom mondani, hogy menjünk vissza a vallásosságba; a nem-vallásos
emberek ugyanúgy megélhetik, hogy ez a Szeretet ünnepe. Nem is a vallásé,
nem is a fogyasztásé. Az élet arra való, hogy megtanuljunk szeretni. És
erre vidéken ugyanúgy van esély, mint egy városi panelban.

M.Gy.: Hogyan lehet ezt a megbontott, megbolydult értékrendet valahogyan
visszabillenteni akkor, amikor nagyon sok ilyen jellegű fogyasztói hatás
éri az embereket? Azért kérdezem, mert pont karácsonykor a szeretet
mellett még egy kifejezés kínálkozik, a szolidaritás. Amikor azokra az
emberekre és állatokra is gondolhatunk, akiket a társadalom kivert, akik
magányosak, akiknek már semmijük sincs, csak az érzelem lenne, ha lenne.
Vissza lehet-e ezt az értékrendet fordítani, hogy ilyenkor karácsonykor ez
jusson eszünkbe?

Orgoványi: Nagyon igyekszünk. A mi részünkről azt próbáljuk elhinteni, azt
a szemléletet, hogy ha lehet, akkor ne feltétlenül vásárolt ajándékokat
adjunk egymásnak a karácsonyfa alatt, hanem mi magunk készítsünk valami
kis apróságot; de ennél is fontosabb szerintem, hogy ez a nap legyen az,
amikor igazán egymáshoz fordulunk és egymásra figyelünk. Ezt most nem
közhelyként mondom, hanem tényleg a szívemből jön, hogy próbáljuk meg
szeretettel figyelni egymást, szeretetet ajándékozni egymásnak. Mi is
túlmegyünk azon, hogy csak az ember és ember közötti viszonyt figyeljük
ekkor. Talán nem szentségtörés, de bevezettünk egy olyan programot, hogy
madárkarácsony, és ez azt jelenti, hogy ne csak önző módon mi emberek
gondoljunk egymásra, és a Szeretet ünnepét csak emberi közegben képzeljük
el, hanem gondoljunk azokra is, akik a Természetben élőlénytársaink. Ne
csak azokra az állatokra, akiket kivertek, mert akkor megint csak a
háziállatokra gondolnánk, hanem minden élőlényre, amelyik kint megéli a
zord telet körülöttünk. Persze könnyebb szeretni egy kis bundás, tollas
állatot, mint egy egyszerűbb, akár emberi szemmel csúnya kis élőlényre
odafigyelni, de ez az első lépés arrafelé. A madárkarácsony arról szól,
hogy rendezzünk a vadon élő állatoknak is Karácsonyt. Tehát menjünk ki a
szabadba, vigyünk magunkkal előre elkészített madáreleséget. Azt is el
lehet készíteni szépen, esztétikusan is. Tehát például fölfűzni a magvakat
olyan ritmusban, színek vagy formák szerint, ami egy nagyon esztétikus
láncot alkot, de készíthetünk madárkalácsot, vagy akár gyümölcsöket
kivetünk. És helyezzük el ezt úgy, hogy a madarak könnyen felfedezhessék.
Nekünk is élmény lehet, ha olyan helyre tesszük ezt, ahol jól rálátunk. Az
ablakból, a szoba melegéből is megfigyelhetjük. Csodálatos érzés, amikor
ezek a kis vadon élő lények odajönnek a közelünkbe, és nagyon élvezik azt
a szeretetet, amit nyújtunk nekik.

Simonyi: Naptárunkban bizonyos néphagyományokot is felelevenítünk, és
például szép erdélyi hagyomány, hogy Bálint napján csíkot söprenek a hóban
olyan helyen, ahol a háziállatok, tyúkok nem férhetnek hozzá, és oda magot
hintenek a vad madaraknak.

M.Gy.: Ez is egy madárkarácsony!

Simonyi: A másik hagyomány a madarak menyegzője. E napon tilos kimenni az
erdőbe és fát vágni, mert a madarak menyegzője van. Ezek nagyon jó
hagyományok, melyeket a városi ember életébe is vissza lehet csempészni.

Orgoványi: A madárkarácsony annyiban különbözik az emberi karácsonytól,
hogy jóval hosszabb ideig tart, hiszen tudjuk, hogy ha egyszer elkezdjük
etetni a madarakat, akkor nem szabad leállni vele egészen február végéig.
De hát ez olyan öröm az embernek, hogy boldogan teszi. Én ezt
tapasztalatból tudom, hiszen a gyerekek visszajelzéseiből nagyon jól
érzékelhető.

M.Gy.: Mennyire segít hozzá az állatok gondozásának elsajátítása ahhoz,
hogy a gyerekekben kialakuljon egy felelősségérzet a Természet iránt, és
aztán másodjára embertársaik iránt is?

Dőry: Én a katedrához vagyok kötve, a diákok között állok, beszélek
hozzájuk, de azért minden óra elején vagy végén találunk öt percet, hogy
olvassunk egyes részleteket például az "Elég evangéliumából". Ezek
elmélkedéssorozatok, amelyek felváltva amerikai, gazdag fogyasztói
társadalomból vesznek példákat, másrészt pedig a Harmadik Világ
Szegényeinek a példájával támasztják alá, hogy ha megtaláljuk az eleget, a
közöset, az élhetőt, akkor mindannyian boldogok lehetünk, sőt akkor még a
javak is elegek volnának, hogy elosszuk a Földön. Néhány nappal ezelőtt
például szintén arról volt szó, hogy az amerikai ember körülveszi magát
gépekkel, a gépek elidegenítenek, egyre többet és többet kell vásárolni,
az ajándékkihordó már ösvényt tapos a házhoz; ugyanakkor egy ceyloni
kisgyereknek a példája, akinek tényleg csak a napi szükséges élelmet, a
nagymamájának a gyógyszert kell megvennie, ezért dolgozik a szeméttelepen.
Napi ötven forint, amit Amerikában kutyaeledelre is kevésnek tartanának,
és ő ezzel boldog, és ezzel számol el, és ezeket a tartozásokat törleszti
a tanárának. Ezeket az elmélkedéseket a gyerekek végiggondolják. Az utolsó
órán is azzal búcsúztam tőlük Karácsony előtt, egy kicsit jobban
figyeljetek egymásra, végülis egy közismert pszichológiai tény, hogy az
ember csak egymásban lehet boldog, magában nem; béküljetek ki a
Természettel, a környezettel: a Természet nélkül nemcsak boldogok nem
lehetnénk, hanem létezni sem tudnánk, levegőt sem vehetnénk. S ha ezt az
emberek mind megtartanák, több idejük maradna önmagukra, és talán arra is
hogy egy kicsit rendbe tegyék az elrontott dolgaikat.

M.Gy.: Van mit rendbe tennünk!

Simonyi: Ez az elég szó nagyon érdekes, mert a magyar nyelv ugyanebből a
tőből képzi az elégedett szót. Az angolban az "enough" más árnyalatú, erre
panaszkodtak amerikai barátaim, azt az érzést kelti az emberekben, hogy
valami szűkös.  Nincs elég, nincs több belőle. A magyar szó azt fejezi ki,
hogy ez pont elég, elegendő, ez elégedetté tesz. Nem is kellene több, mert
az már elrontaná.

M.Gy.: Ha már az elegendőről beszélünk, szó esett itt arról, hogy az ember
önmagában nem lehet boldog. És egyre többet hallunk szerencsére arról,
hogy sokkal nagyobb családokban, más családmodellben kellene élnünk, mint
ami bevett volt az elmúlt években. A csökkenő hazai születésszám miatt,
hanem azért is mert egy nagy család sokkal jobban kiteljesíti azt amit
életnek nevezhetünk. Mennyiben vagy más-e egy sokgyerekes család élete,
mikor ezeket a természetközeli elveket próbáljuk vallani.

Simonyi: Nagyon szerencsések vagyunk, hogy Magyarországon lehet
nagycsaládunk - nekünk öt gyerekünk van -, Indiában például ezt nem
engedhetnénk meg magunknak, vagy Kínában, vagy Afrikában. Lassan már csak
kis szigetek maradnak, ahol még az embernek annyi gyereke lehet, amennyit
szeretne. Az emberiség létszáma egy iszonyú, szinte függőleges grafikonba
ment át ebben a században, tehát éppen amikor a teremtménytársakra
gondolunk, a nem emberi teremtményekre, állatokra, növényekre, melyeknek a
kipusztulása kb. 400-szorosra gyorsult az utóbbi 3-400 évben, nagyon
fontos, hogy megtaláljuk azt a tágabb családot, ami nem feltétlenül a
saját vérünknek a szaporításából áll, hanem képesek vagyunk az atomi
család helyett, a nagyszülőkre, a rokonokra, a barátokra alapozva, egy
szélesebb szolidaritási körben megélni a szeretetet.

M.Gy.: Ha már Kínát említette, ott mindenképpen csak így lehet elképzelni,
hiszen ott korlátozták a családok létszámát egy-gyerekesben, és a
két-gyerekes család már bűn; és ennek ellenére Kínában még mindig az egyik
legnagyobb a népesség növekedése, és ezáltal a természeti javak
fogyasztása is.

Simonyi: Ez nagyon szerencsétlen, mikor hatalmi szóval próbálnak valamit
rendbe tenni.  Például harminc évvel ezelőtt Maónak éppen az volt a heppje
vagy az őrülete, hogy minél több gyerek legyen. Kínának iszonyú rángásokat
kellett elviselnie.  Mao először erőltette a sok gyereket, akkor utána
átszervezte a mezőgazdaságot, akkor éhen halt 30 millió ember, most épp az
egykét erőltetik. Azt mondják a statisztikusok, ha mindenkinek annyi
gyereke lehetne, amennyit szeretne, az emberiség létszáma nagyon
normálisan stabilizálódna.

M.Gy.: És akkor mi az oka annak, hogy mégsem annyian vagyunk, ahányat
szeretnénk, meg amennyi tulajdonképpen célszerű lenne?

Simonyi: Az egyik ok, ahogy Szent-Györgyi Albert, az egyetlen igazán
magyar Nobel-díjas, aki tehát itthoni munkáért kapta a Nobel-díjat,
biológus mondja, hogy feltaláltuk a "halálszabályozást", ez a modern
egészségügy, de nem tettük nyomban mellé a születésszabályozást. Ma is a
világon van évente 50 millió abortusz, ami azt jelenti, hogy az emberek
küzdenek a termékenység mint természeti csapás ellen; megszületik kb. 80
millió gyermek, akit nagyon nem akartak, de nem abortálták el. Tehát az
embernek egy sokkal tudatosabb és felelősebb szeretetre van szüksége a
jövő generációk iránt. A lányom jogász, most végezte az egyetemet, ebből
írta a diplomamunkáját: A jövő generációk jogai, mert őrájuk is gondolni
kell, nemcsak a már élőkre, teremtménytársakra. És egy ilyen kitételt
fogalmazott meg: Minden jövendő gyermeknek joga, hogy kívánt gyermekként
foganjon meg, és joga hogy olyan szülei legyenek, akiket ő - majd amikor
már itt lesz - kívánatosnak tart, igazi jó szülőknek, akiknek örül, hogy
oda született.

(Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj...)

Dőry: Az állatok és az élőlények életterét akkor is meg kell őrizni,
hogyha stabilizálódik az emberiség létszáma, akkor meg kell hagyni nemcsak
nemzeti parkokat, körülhatárolt területeket, hanem egybefüggő nagy
élettereket, ahol a Természet zavartalanul és számunkra megnyugtatóan
élhet. Ebben az esetben mi is élhetünk. Különben a saját sírunkat ássuk.
Ahhoz, hogy hagyjunk a Természetnek, hogy "meghagyó" módon éljünk, ahogy
ezt az Izmael c. regényben lehet olvasni, ahhoz életmódváltoztatásra van
szükség...

Dőry: Át kell gondolni a dolgokat, és ez egy családban viszonylag könnyen
megy. A gyerekek, ha ebben nőnek fel, ilyen példákat látnak, hogy hogyan
kell a vízzel takarékoskodni, hogyan kell az elektromos árammal, vagy a
fűtés szabályozásával egy háztartást tulajdonképpen ökológiailag
fenntarthatóvá átformálni, hogyan működik egy napkollektor, vagy mért
kútvízzel locsolunk, vagy mért esővízzel mosunk. Ha ezeket a példákat
látják a gyerekek ebbe nőnek bele. Ha nem ilyen példát látott, akkor is
kell alkalmat adni a változásra. Alkalom lehet az érettségi. Alkalom lehet
a karácsony. Alkalom lehet, az hogy itt van az ezredforduló, 2001-et
írunk. És, csak az első lépést kell megtenni. Az első lépést azt nem nehéz
megtenni. Minden folyamat, a környezetvédelem, a természet szeretete is
valahol egy elhatározással, egy első lépéssel kezdődik, a többi utána jön
magától. Ha az ember elindul a helyes irányba, a természet tisztelete, a
megelégedettség, a meghagyás irányába, akkor a következő lépéseket minden
nap meglátja, hogy még mivel tudnék takarékoskodni, vagy milyen ötletekkel
tudnám egy kicsit a körülöttem élő emberek számára is foghatóvá tenni,
mondjuk a biciklivel való közlekedést. Mi a jó benne. Egyszerűen, nem kell
parkolóhelyet keresni. Leállítottam, és ha valakinek megtetszik ez a
példa, majd követni fogja. Én nem erőltetem.

M.Gy.: Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, amit mondott, hogy nem
erőltetni, de példát adni. Az önök mindennapi gyakorlatából tudnának-e
egy-két ilyen nagyon élő valamit mondani, amit a gyerekek megértettek?
Hogy konkrétan megvédünk valami természeti lényt vagy életteret.

Orgoványi: Amikor kezdő pedagógus voltam, akkor nagy divat volt az
osztálytermekben az élősarok készítése. Nos hát, mivel mi természet
szerető osztály voltunk, ezért gyönyörű élősarkot készítettünk. Egzotikus
állatokkal és növényekkel rendeztük ezt be. Volt nekünk papagájunk és
botsáskánk, hörcsögünk és aranyhalunk, és gyönyörű növények. Úgyhogy
minden szakfelügyelő oda volt a gyönyörűségtől. Abban az időben elég sokat
kijártunk egy kis patakpartra, ahol figyeltük a természetnek a
változásait. És egyik alkalommal azt vettük észre, hogy egy májusi napon
nagy pocsolyák alakultak ki, a pocsolyákban kis ebihalak lubickoltak,
viszont ezek a pocsolyák elkezdtek kiszáradni, és nagyon sok ebihal
elpusztult. És akkor a gyerekekben keltődött fel az az igény, hogy
próbáljunk rajtuk segíteni. És akkor elkezdtünk a patakból vizet hordani
ezekbe a tócsákba, de az nem volt elég, úgyhogy akkor elhatároztuk, hogy
délután visszajövünk, és vödrökkel hordtuk akkor már a vizet, nagy
pocsolyákat összekötöttünk kisebbekkel, hogy legyen nagyobb felület, és
legyen menekülési útvonal, és így tovább. És amikor visszatértünk az
iskolába és ránéztünk az élősarkunkra, akkor továbbgondoltuk ezt a
történetet. Már ugye volt egy példa előttünk, hogy mi az ebihalaknak a
helyzetébe bele tudtuk képzelni magunkat, és el tudtuk azt képzelni,
milyen szörnyű dolog lehet ott kiszáradni, megfulladni. És akkor
elgondoltuk, hogy vajon mennyire boldogok ezek a papagájok. Mert eddig azt
hittük, hogy mi olyan nagyon jó lelkek vagyunk, hiszen etetjük őket
rendesen. Hétvégén bemegyünk hozzájuk. Ha hosszabb a szünet, akkor
hazavisszük őket. És teljesen meg voltunk elégedve saját magunkkal. De
amikor beleképzeltük magunkat az ő helyükbe, és elképzeltük, azt hogy egy
teljesen vadidegen környezetben, idegen légköri viszonyok között, a nem
megfelelő táplálkozás mellett, családból kiszakítva, és a szabadságtól
megfosztva kell leélnünk az életünket, akkor rájöttünk, hogy talán nem is
vagyunk mi annyira önzetlenek, és nem is vagyunk annyira jólelkűek.

M.Gy.: Gondolom, akkor ma már nincsen élősarok ott, ahol utoljára
tanított.

Orgoványi: Már élősarok sincs, sőt én odáig jutottam el, hogy nekem már
szobanövény sincs a lakásomban, hiszen a szobanövények is távoli helyekről
származnak általában, és előbb vagy utóbb, de a pusztulás vár rájuk.
Különben arra is rájöttem, hogy a szobanövényeket is az ember
tulajdonképpen pótcselekvésként tartja. Ez a városi embernek a
pótcselekvése, hiszen az ember kiszakítja magát a természetből, körbeveszi
magát mesterséges falakkal, mert azt hiszi, hogy így lesz a jó. De amint
ezt megteremti magának, valami borzasztó hiányérzet keletkezik a lelkében,
és akkor kezd kimozdulni a házból, akkor kezd el kertészkedni akár a
városi parkba, sétáltatni a kutyáját, vagy elmegy kirándulni, és
megpróbálja a lakását szobanövényekkel telezsúfolni. Aki egy természetes
életközegben él, akár mint a hagyományos életmódot élő emberek, akár
megadatik neki az a szerencse, hogy családi házban élhetik az életüket,
ahol elég kinézni az ablakon és ott bokrok, fák veszik körül, odajönnek a
madarak az ablakba csipegetni. Nálunk például bezörög az orgonabokor az
ablakon. Az embernek egyszerűen nincs igénye arra, hogy pótolja ezt a
természeti veszteséget. Mégis elérhető közelségben van ez az egész. Albert
Schweitzer mondta, hogy az élőlények iránti szeretet indítéka az
együttérzés. Mi ezt továbbgondoltuk és kitaláltuk azt a kifejezést, hogy
természet empátia. Ez pedig azt jelenti, hogy együttérzés nem csak ember
és ember között létezhet, hanem ember és bármely más létező között is. Mi
ezt gyakoroljuk. Elképzeljük magunkat, hogy hogy élnénk meg a világot,
mint egy kiscica, vagy egy csörgedező patak, vagy hogyan élnénk meg a
helyzetünket, ha egy kis vadvirág lennénk, ami az árok szélére nőtt éppen.

M.Gy.: Ez egyfajta szerepjáték?

Orgoványi: Szerepjáték is és egy természet-empátiás lelkigyakorlat. És
hogyha az ember elképzeli azt, hogy mondjuk ő egy kis mezei katáng,
amelyik az árokparton növekszik és nap mint nap el kell nyelnie azt a
rengeteg port és kipufogó gázt, amelyet a gépjárművek okoznak, és arra
mennek az emberek és azt mondják hogy hú, milyen gondozatlan ez az
árokpart, és aztán jön a kertész a fűnyíróval és lenyisszantja a fejét, és
ez még mindig nem elég, hanem utána aztán kibetonozzák az árokpartot és
végképp elveszíti az életét is, az élőhelyével együtt, akkor utána a
gyerekeknek már nem kell azt magyarázni, hogy miért ne tépj le vadvirágot.
Azt is szoktuk mondani, hogy úgy ismerni meg a zöld szíveseket, hogy
hajolgatva járnak, jobbra-balra nézegetnek, és a lábuk elé figyelnek,
nehogy véletlenül rálépjenek egy arra tévedt csigára, gilisztára, vagy
valami ki bogárra...

(Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj...) (2)

M.Gy.: Ilyenkor Karácsonykor azt gondolom, hogy különös jelentősége van
annak, hogy az ember megtalálja ezeket a társakat, és együtt élje át velük
ezeket az élményeket, hogy adni is tudjon. Az elején mondta, hogy a
Karácsony sok ember számára már szinte stressz, azért, mert ajándékot kell
venni. Hogyan lehetne elképzelni egy fenntartható Karácsonyt. Egy olyan
Karácsonyt, ahol a szeretet dominál, ahol megajándékozzuk barátainkat,
ismerőseinket, esetleg az idegeneket is, de nem azzal, amit pénzen lehet
venni.

Simonyi: Egyszerűen csak meg kell nézni, hogy mivel is szoktuk tölteni a
Karácsonyt?  Például barátainkkal megtanulunk egy színdarabot. Azzal
elmegyünk az öregek otthonába és előadjuk, vagy a templomban előadjuk.
Mindenféle énekek, általában a kreativitás, a közös kreativitás...
Süteményeket készítünk magunk. Még én is hajlamos vagyok ilyeneket
megtanulni. Aztán különféle karitatív akciókat csinálunk; elmegyünk a
vasútállomásra, aluljárókba, olyan helyekre, ahol azok az emberek vannak,
akiknek nincs otthonuk, vagy nincs senkijük, akik számára a Karácsony a
legszörnyűbb.  És akkor elbeszélgetünk velük, adunk nekik valamit.
Valamilyen élmény számukra az, hogy jöttek ezek a furcsa csodabogarak. Kik
ezek? Ilyenek is léteznek? Megpróbáljuk őket bevonni. Például csinálunk
olyan házibulit, például Karácsony másnapján, ahol egyszer csak az a
feladat, hogy most mindenki menjen el, és két órán belül hozzon egy plusz
vendéget. Egy sántát, bénát, vakot. Ugye, ezek evangéliumi kifejezések. Az
Isten Országában menjetek ki az utakra, hívjátok be az összes
otthontalant, sántát, bénát, vakot, szegényt.  Nagyon furcsán érinti ez a
feladat az embereket. Kimegyek, de honnan szedjek egy sántát, bénát,
vakot, koldust? És akkor megoldják, és nagyon különös lesz tőle a
házibuli. Hallgatjuk ezeket az embereket, elmesélik az élettörténetüket;
hogyan jöttek haza a Donkanyarból. A kreativitás, a közös kreativitás.
Mindenféle művészet és mindenféle szokatlan áttörése a társadalomban
meglévő falaknak.

Dőry: A Karácsony úgy igazi, hogyha helye van benne a szegényeknek, az
elesetteknek, és a Természetnek is. Nem is hiszem, hogy erre nagyon
odafigyeltünk volna, egyszerűen csak kialakult.

M.Gy.: És ez mit jelent?

Dőry: Mivel jó énekesek a gyerekek, elmegyünk a menhelyre, ott éneklünk,
ránk is úgy néznek: Kik ezek a csodabogarak, akik nekünk akarnak énekelni,
akiket mindenki megvet. Vagy elmegyünk a fenyőfánkhoz az erdőbe, vagy
szervez a Nagycsaládosok Egyesülete kirándulást a legközelebbi forráshoz,
és ott az ember élvezi azt, hogy abban a csodálatosan éles, szikrázóan
hideg, tiszta időben, a csillogóan hideg, tiszta víz csobog. És
mindenkinek jut belőle; ilyenkor aztán bővizűek a források. Hát persze
utána lefagyunk és nagyon jól esik egy forró tea, nagyon jól esik a
Karácsonyt otthon folytatni, egy kicsit elbeszélgetve ezekről az
élményekről is a gyerekekkel. Azt gondolom, hogy veszélyeztetettek azok a
gyerekek, akiknek ilyen élményeik nincsenek. Akiknek a Karácsony csak
különböző játékvásárlások, különböző ajándéklisták fölsorolása és
kipipálása.

M.Gy.: A bevezető riportban a gyerekek is azt mondták, hogy szeretni kell
a Természetet. Senki nem vitatja, hogy környezeti problémáink egy részét,
különösen az örökölteket, csak pénzzel lehet megoldani. De ahhoz, hogy
másképp éljünk, ahhoz szeretet is kell. Lehet-e szeretettel megóvni a
bolygónkat, a Földet?

Orgoványi: Nagyon jó lenne, ha lehetne. De sajnos a realitás azt mondatja
velem, hogy nehezen elképzelhető. Ugyanis ez az út, amerre haladunk, ez
kimondottan a racionalitásnak kedvez. Általában a gazdasági érdekek a
döntőek. Nehezen tudok elképzelni egy tárgyalást, ahol - mondjuk - egy táj
jövőjéről, sorsáról van szó, és ott különböző gazdasági érdekeket
felvetnek, és valaki megszólalna, hogy ne tegyük tönkre, mert olyan szép;
vagy ne bántsuk, mert ... mert szeretjük. Ilyen érvvel oda se lehet menni,
mert komolytalannak tartják az embert. Tehát ma nem divat igazán az
érzelmek felvállalása, különösen nem, hogyha az gazdasági érdekekkel
ütközik.

M.Gy.: Legalább javíthat, elnyújthatja a folyamatot az érzelem, a
beleélés, a szeretet, a szolidaritás?

Orgoványi: Legalábbis megpróbáljuk. Nem véletlen a névválasztásunk, az
emblémánk.  Tudatosan vállaltuk fel a Zöld Szív nevet, és ezt az emblémát,
hiszen mi valóban szemben a tömeggel haladva nyíltan felvállaljuk azt,
hogy igenis létjogosultsága van az érzelmeknek, a másfajta
szemléletmódnak, a művészi látásmódnak. És vállaljuk azt, hogy sok ember
van, akinek fontos az érzelem, fontos a szeretet. Csak esetleg ők nem
olyan hangosak, ők szelídek ezért a hangjuk nem hallatszik el olyan
messzire, mint az erőszakoskodóknak, a hangoskodóknak, az
agresszivitásnak.

M.Gy.: Most Karácsony este, Szenteste mit üzennének embertársaiknak?

Orgoványi: Azt hogy vállalják fel nyíltan, bátran az érzelmeiket,
gyakorolják a szeretetüket. Embertársaik iránt és a Természet minden
létezője iránt.

Dőry: Talán azt, hogy tegyék meg az első lépést, és kérdezzék meg a saját
gyerekeiktől: Mit kéne tennem, annak érdekében, hogyan kéne
megváltoztatnom az életemet, hogy a tirátok hagyott világunk szebb és
boldogabb legyen. A gyerekek még nagyon őszinték, egyszerűen és nagyon
logikusan gondolkoznak, valószínűleg fognak tudni válaszolni.

Simonyi: Én azt javasolnám, hogy érezzék magukat sokkal boldogabbnak és
gazdagabbnak, amikor a szeretetet át tudják élni, mint azok, akik
anyagiakban gazdagok és hírnevesek és hatalmasok és erőszakosok. Sajnálni
kell őket, akik tönkreteszik a Földet; szegények a saját életüket is
tönkreteszik. A gazdag is ugyanolyan pucéron megy a sírba, mint a szegény.
Semmit nem vihet magával. Az ember csak azt viheti magával, amit megélt
élete során, amennyi szeretetet megtanult, amennyi örömet másoknak
okozott. Minden más értéktelen, bóvli és függőség.  Tüzes víz.

M.Gy.: Nagyon szépen köszönöm.

A Szeretett bolygónk a Föld c. műsort hallották. Vendégeink voltak:
Orgoványi Anikó környezeti nevelő, a Zöld Szív nemzetközi természetvédő
mozgalom elnöke, Simonyi Gyula közgazdász-teológus, a Bocs Alapítvány
elnöke, valamint Dőry István a szentendrei Ferences Gimnázium tanára,
fizikus.  Szerkesztő-műsorvezető: Mangel Gyöngyi


Vissza a kezdethez