Béke, Természet, Szeretet



Dőry Magdolna 10/b
2001. február 18.

A hetedik tekercs

Kedves Teofilosz! Kérted, hogy írjam le még egyszer azokat a részeket, amelyek a hetedik tekercs végén eláztak. A Rómából való visszatérésünk hatvannegyedik napjától folytatom:

Útban hazafelé hajónk megállt Patmosz szigetén. Egy napos vesztegelésre kellett számítanunk. Ki- és berakodásra és arra, hogy a tengeri úton megviselt hajót megjavítják, kitakarítják; méltó külsővel ússzon be Ephesos híres kikötőjébe.

Tisztálkodtunk, lepihentünk. Patmosz roppant nyugalmas volt, mint az aioniai partvidék sok-sok szigetecskéje. A lángoló és hamuesőbe hulló Róma, a magunk mögött hagyott jajgatás, üvöltés és kétségbeesés, a szorongató menekülés és a fárasztó tengeri utazás után e kis földdarab a nyugalom és a boldogság szigetének látszott. Ilyen kék eget és ilyen kék tengert még soha nem láttam. A part kopár sziklái fölött fehér madarak szálltak; a nyájas kikötőből néhány stadionjárásra a természet, elbűvölő táj, vörös sziklák mohával, bokrokkal és törpe növésű fákkal. Mi a parti sziklák tövében éjszakáztunk, kiugró sziklapárkány alatt. Mint Jákobnak hajdan, kő volt a vánkosunk és langyos, puha pázsit a fekhelyünk.
Együtt keltem a nappal, lementem a tengerpartra, a hajnali ködben derengeni véltem a szemközti szárazföldet, a Mykale ormát, s talán Miletos házait, templomait.

A délelőttöt írással töltöttük. Pál folytatta a korintusiaknak szóló levelét. Amit diktált ugyanolyan megragadó volt, mint a táj, ahol vesztegeltünk. Nem a züllött várost ostorozta tovább, hanem egy költeményt alkotott, a legfelemelőbb himnuszt, amit valaha is hallottam a szeretetről. A levelet még délután is folytattuk, de csak másnap fejeztük be.

Két nap múlva érkezett hajónk Ephesosba, Ázsia provincia legnagyobb, legnépesebb és leggazdagabb városába. Lakosainak számát kétszázötvenezerre becsülik, de pontosan senki se mondhatja meg, hogy mennyi, mert ez a szám szüntelenül változik, növekedik vagy csökken, azokkal, akik átutazóban vannak, vagy vendégségben. Olykor háromszorosára is emelkedhet. Éppilyen nehéz lett volna megmondani, kik lakják. Az ősidőkben ioni görögök igázták le az őslakó károkat és lelexeket. Fél évszázaddal később a perzsa Kroisos hódította meg. A perzsa uralom után Nagy Alexandros birtokába került. Az ő halálát követően a város fölött hol Pergamon, hol Szíria, hol Egyiptom uralkodott. Két évszázada került Róma hatalmába. Innen számítható újabb virágzása. Így hát, hogy mely nemzetek lakják, ezt nagyon nehéz lett volna eldönteni. Az ősi lakosság keverék fajta, amely minden hódítóból fogadott magába valamit. Rajtuk kívül görögök, szíriaiak, zsidók, római hivatalnokok s mindenféle jöttment népség, mint minden nagy kikötővárosban.
Ha az idegen Rómából érkezik Ephesosba, meglepi, mennyire nem érdekli ezt a várost saját múltja és történelme. Ez a nép nem a múltjában, nem is a jövőjéért él, hanem a mindennapoknak. Az utcákon, tereken, fórumokon és oszlopcsarnokokban őgyelgő embereket hasztalan kérdezgettem Herakleitos felől; a nevét sem hallották. Róla éppolyan keveset tudtak, mint a festőkről, szobrászokról, ami azért meglepő, mert e város főként csodálatos emlékműveiből él, az Artemisz-szentélyből, melyet Skopas és Praxiteles szobrai díszítenek. A kézművesek jóléte is ezen a kultuszon alapul. Az arany- és ezüstművesek gyártják Artemisz istennő képmásait, amelyből csodatevő hírük miatt, meg emlékeztetőként is, a zarándokok naponként sok ezret vásárolnak.
Maga a szentély a világ hét csodája közül való; magassága, kiterjedése és szépsége valóban bámulatos volt. Őrzői azt még csak tudták, hogy ki gyújtotta föl egykoron - pedig el kellett volna felejteniük (, de hogy Khersiphron építette és Deinokrates építette újjá, azt tőlem, az idegentől hallották.
E város népe, itt az örök tavasz honában, nem érezte, hogy a legnagyobb csoda maga a város, amelyet különben a nap minden szakában tétlen tömegeivel ellepett. A természet csodájaként áll a Kaystros torkolatában. Egy része apró szigeteken, majdhogynem a tengeren épült, s e városrészben a bárkák a házak között, az utcán közlekedtek.

Szombat délután fölmentem a Korassusra, és a tiszta magasságból átfogtam tekintetemmel a várost, szentélyét, templomait, agoráját, színházát, oszlopcsarnokait, széles csarnokútját és kanyargó sikátorait, a Kaystros habjai fölött a bárkákat, és a hajókat a tengeröbölben; nyüzsgő, ámuldozó, ténfergő, látványosságra áhítozó népét...

Teofiloszom! Itt egy rövid részt kihagyok, mert úgy láttam, az eléggé jól olvasható. Másoljátok le, hogy ne penészedjen tovább, de ne húzzatok ki belőle semmit! Ezt utoljára mondom. Még leírom az ott- tartózkodásunk utolsó éjszakáját:

A hét első napján összegyűltünk a kenyértörésre. Pál prédikált az ephesosi testvéreknek, és mivel másnap tovább akartunk hajózni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította. Elég sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk. Éjféltájban Pál elmondta fenséges himnuszát a szeretetről:

"Ha embereknek és angyaloknak nyelvén szólnék is, de szeretet nem volna bennem, olyan lennék, mint a csengő érc és a pengő cimbalom. Ha a prófétálás adománya volna is bennem, és ha tudnám az összes rejtelmeket, ismerném az összes tudományokat, és oly hit volna bennem, mely hegyeket mozdíthat el, de szeretet nincsen bennem, semmit se érek akkor. És ha minden javamat a szegények táplálására adnám, testemet pedig a lángoknak, szeretet nélkül semmit se használna nekem. A szeretet türelmes és jóakaratú; a szeretet nem ismeri se az irigységet, se a kérkedést, se a felfuvalkodottságot. Nem helytelenkedik, nem önző, nem gerjed haragra, nem gondol rosszat, nem örvend a gonoszságnak, de együtt örvend az igazsággal; mindent eltűr, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik..."

Ekkor hirtelen zajt hallottunk. Egy ifjú, aki az ablakban ült, leesett a harmadik emeletről; valószínűleg elaludt az ablakban a hosszú prédikációk sora alatt, és élettelenül zuhant elénk a földre. Pál Apollión kezébe adta a tekercset, és magához intett engem. Lementünk, megfogtam az ifjú kezét, de az erőtlenül hanyatlott vissza. Meghallgattam a testét, hogy vannak e dobbanások a szívében. Megkérdeztem a nevét, de csak az ott állók válaszoltak. Eutikhosznak hívták a fiút. Pál ráborult, átölelte mellkasát, és ezt mondta: "Ne zajongjatok, mert a lelke benne van, de nem halljuk!" El is csendesedtek, és mindnyájan Pálra figyeltek. Másodszor is ráborult és szájába lehelte az élet leheletét. Nekem az volt a feladatom, hogy a mellkasát ütlegeljem. Amikor a fiú felsóhajtott, az egész gyülekezetből kitört az alleluja kiáltás. Apollión magasra emelte a tekercset és túlharsogva az egész termet méltóságteljesen fejezte be Pál himnuszát:

"a prófétálások véget érnek, a nyelvek adománya megszűnhet, a tudomány is elenyészik. Mert rész szerint való az, amit megismerünk, és rész szerint való az, amit prófétálunk. Midőn pedig majd eljő, ami tökéletes..."

Pál felment az emelvényre, én az ifjú mellett maradtam. Az utolsó szavakat már Pál hangján hallhattuk: "Végül is három nagy dolog van: hit, remény és szeretet. De a három közül legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre."

Pál megtörte az előkészített kenyereket és mindnyájan ettek a jelenlévők. Még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, hogy másnap továbbhajózhassunk. Euthikoszt élve hozták fel, és egészen megvigasztalódtak.

Én, Lukánosz, szeretettel üdvözöllek, Teofilosz. Fiatal korodra való tekintettel figyelmeztetlek, gondolj arra, hogy te is lehettél volna az ifjú Euthikosz helyében. A prédikációkon ne aludjatok, a tekercseket óvjátok a nedvességtől, és mindig tegyétek vissza a tokjába. Ha a pergamenek megóvásáról többet szeretnél tudni, olvasd el a többiekkel együtt, a www.scrolls.edu címen található oldalakat.




Vissza a kezdethez