A természet egyensúlya
[Példabeszéd
a fenntarthatóságról]
A természet évmilliókon át
bonyolult egyensúlyban volt, s ennek a sokkarú mérlegnek egyes karjaira -
szennyezéseivel - rácsimpaszkodott az ember. Az egyensúly felborulásának
folyamata minden területen és minden szennyezésre nézve nagyjából három
szakaszra tagolható:
Első fázis: a
természetes öntisztuló képesség
Második fázis: túlterhelődés után a természet öntisztuló
képességének (a tisztító
szervezeteknek) a lepusztulása,
megszűnése
Harmadik fázis: a szennyeződés halmozódása az elviselhetetlenségig
Tudjuk, hogy az egyes szennyezések között (káros) keresztkölcsönhatások is
lehetségesek, t.i. egy szennyezésfajtától elpusztulhatnak olyan élőlények,
melyek egy másik szennyezéssel még sokáig megbirkóztak volna. Az is
előfordul, hogy egy hirtelen, csapásszerű szennyezés tartósan felszámolja az
öntisztulóképességet olyan területen, ahol ez egyébként nem volt várható. E
kivételek ellenére, mégis használhatónak tűnik a fenti szakaszolás, és
tapasztalaink is sajnos azt bizonyítják, hogy a természet pusztulása a
környezetünkben az egyes területeken más-más ütemben, de elvileg azonos módon
történik. Ezt a jelenséget, és ennek következményeit tárgyalja ez a dolgozat.
Gyerekkoromban édesapám hívta fel a figyelmemet a Duna öntisztító képességére:
ha pl. a vízbe dobunk egy almacsutkát az hamar baktériumok és halak táplálékává
válik, megszűnik nyomtalanul, a Dunával válik egyenlővé. De arra is ő hívta fel
a figyelmemet, hogy minden élő víz túlterhelhető - például - szervesanyagokkal,
s az ellégtelenedés után a vízből kipusztulnak az állati, majd a növényi
szervezetek, s a víz még azt az öntisztulóképességét is elveszíti, amit ezek az
élőlények kölcsönöztek neki. A folyó holt vízzé, szennycsatornák higítóedényévé
válik, s ekkor már az almacsutka is feldolgozhatatlan szennyezésként úszik az
alatta lévő mérgező keverék habjain. (Ez a folyamat le is zajlott, az
Elbán, a Rajnán, a Temzén; a Dunán most zajlik; később látni fogjuk, hogy a
folyamat csak nagy erőfeszítéssel fordítható meg: nehéz egy folyót ismét élővé
varázsolni.)
Hasonló, például, az erdők tisztító képessége: A fák és az aljnövényzet
asszimilálnak, szennyeződéseket, port kötnek meg, stabil klímát alakítanak ki,
magukba tudnak építeni még a kénes gázokból is valamennyit. De ha a
savasesőket már nem tudják tovább elviselni, pusztulásba fordulnak, és maguk is
szennykibocsátóvá válnak. Ugyanígy megismerhető a tavak, a talaj
terhelhetősége, s hasonlóan az óceánoké, sztyeppéké, meghatározható egy adott
zöldfelületmennyiséggel rendelkező város levegőjének terhelhetősége ugyanúgy,
mint az egész légköré.
Most vizsgáljuk meg az elszennyeződés három fázisának folyamatát:
1.) Az első fázis, az egyensúly, az öntisztulás fázis évmilliókon át fennállt,
de még az ember is évezredeken át használta úgy a természetet, hogy abból sem a
természet, sem az ember nem sokat érzett. Ellenpéldaként szokták említeni, hogy
az ókori ember már ki tudta meríteni az erdők megújulási képességét, több
tölgyet és cédrust termelve ki hadihajók számára, mint amennyi makkból és
sarjból újranőhetett. Így változtak balkáni és libanoni rengeteg erdőségek -
máig - lepusztult hegyoldalakká. Minden más területen azonban a huszadik
századig "kellett várni" a természet lehetőségeinek
kimeríthetőségére.
2.) A második fázis általában rövid, évekig, évtizedekig tarthat csak.
Ennek okai: a természet pusztulása maga is terheli a természetet; közben
az ember nemhogy csökkentené a szennyezését, hanem éppen ezekben az időkben
általában megtöbbszörözi azt; a folyamatot gyorsítják a bevezetőben említett
káros együtthatások is: egy élő rendszer egy elemének sérülésével nagyon
gyakran felborul az egyensúly, és lebomlik az egész együttélő közösség. Ha
pedig a természet feldolgozóképessége megszűnik, akkor nagyon hamar elérkezik a
harmadik fázis, amikor az ember négyszemközt marad szemetével, s a további
elviselhetőség már csak a higító edényzet (a Föld élettelen terei) térfogatától
függ.
3.) Erre a harmadik fázisra jellemző, hogy a szennykibocsátás mértéke, ha
lehet, lendületből még újabb egy nagyságrenddel nő; egyetlen pozitívum, hogy a
viszonyok egyszerűsödnek: a bonyolult természeti folyamatok már kimaradnak a számításokból,
a súlyos szennyezés mértéke könnyen mérhető és fizikai, kémiai modellekkel
nyomon követhető. Mindazonáltal én az első fázist mégis egyszerűbbnek és
kívánatosabbnak gondolnám: Ennek elve ugyanis az, hogy ha a természet határait
felismerjük, és nem közelítjük meg, boldogan élhetünk itt, a Földön.
Nem célom, hogy vitát indítsak a természet tűrőképességének határairól csak
példaként szeretnék megemlíteni néhány olyan szennyezési területet, ahol
könnyen és egyértelműen eldönthető, melyik fázisban tartunk:
Első fázis: légköri oxigén egyensúlya, erdők porterhelése
Második fázis: a Duna biológiai és szerves szennyezése, tavak
eutrofizálódása, talaj savasodása
Harmadik fázis: talajvíz nitrátosodása, az őserdők letarolása, a
városi növényzet küzdelme a por, só, kiszáradás, nitrózus gázok ellen, a
szilárd hulladékok halmozódása, a levegő szénmonoxid, ózon, kéndioxid tartalma
különösen városokban, ipartelepek környékén, veszélyes hulladékok, sugárzó
szemetek felhalmozódása, stb.
Mivel a második fázis tragikusan rövid, ezért részletesebben az első és
harmadik fázissal szeretnék foglalkozni, megállapítva, hogy a két helyzetben
gyökeresen eltérő élet-stratégiára van szükségünk. Nyilvánvaló, hogy ami
az első fázisban megfelelő szabályozás, az a harmadik fázisban teljességgel
alkalmatlan lehet.
Az első fázisban kézenfekvőnek tűnik a limitszabályozás. T. i. ha ismert a
természet öntisztulási tűrőképessége, akkor ennél alacsonyabb szinten
kijelölhetünk egy terhelési határt, amit semmilyen körülmények között nem
szabad túllépnünk. Valami hasonlót láthatunk is megvalósulni, csak nagy
furcsaságokkal: Egyes országok rendelkeznek bizonyos anyagok
összkibocsátásáról, Amerikában még "kibocsátási jegyet" is bevezettek
például széndioxidra, kéndioxidra, amit aztán a nagy erőművek adnak-vesznek.
Az alapgondolat itt nyilván a limitszabályozás. Csakhogy a furcsaságokat
is meg kell említeni, amely alapvetően megkérdőjelezi e stratégia értelmét: -
sok esetben nem a kibocsátási határt szabályozzák, hanem a megengedett
növekedési ütemet (mintha a természet tűrőképessége még nőne is) - a legtöbb
esetben a történelmileg kialakult, jelenlegi szinten, vagy valamilyen más
kellemesnek tűnő szinten szabályozzák a szennyezés mértékét (teljesen
függetlenül attól, hogy ehhez mit szól a természet) - és a legfőbb hiba, hogy
sok esetben harmadik fázisú helyzetben alkalmazzák az említett
limitszabályozást, aminek aztán végképp nincs semmi értelme (sebtapasz a
haslövésre).
Hasonlóan viselkedünk mi magunk is, amikor - egyébként dicséretes módon -
takarékoskodunk, fogadkozunk, hogy nem fogjuk növelni víz-,
villanyfogyasztásunkat, és ezzel legalábbis a növekedés ütemét valóban
korlátozzuk; kevesebbet autózunk, kevesebbet vásárolunk, de nem határozzuk meg,
hogy milyen ütemben és milyen szintre csökkentjük fogyasztásunkat, és
legfőképpen, hogy miért. Egy harmadik fázisú szennyezés esetén a
limitszabályozás ugyanis elégtelen eszköz. Még a fogyasztáscsökkentés is
csak a megoldás egyik fele a második illetve harmadik fázis esetén. Éppen ezért
írtam le ezt a gondolatmenetet, hogy legalább ne kenődjünk el, ha tényleges
erőfeszítéseinknek sem most, sem hosszabb idő múltán nem látjuk a gyümölcsét.
Nem is láthatjuk. Ezt a logikai hibák világosan mutatják. Senki nem akar
értelmetlenül áldozatot hozni, tehát tisztába kell jönnünk a valós helyzettel,
hogy egyértelműen meghatározhassuk harmadik fázisú élet-stratégiánkat.
Mi a teendő a harmadik fázisban?
Két dolog: a csökkentés és a helyreállítás. Tetszőleges sorrendben, de
lehetőleg egyszerre. Szerintem nyilvánvaló, hogy ha valamit túlléptünk és
tönkretettünk, akkor vissza kell lépnünk és helyre kell állítanunk, különösen
ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a helyreállítás a záloga annak, hogy újból
felálljanak azok a határok, melyeket ha nem lépünk túl, akkor hosszan és
boldogan élhetünk, mint a mesében. Tehát mindkettőre szükség van. Vigasztaljon
az a tudat, hogy ha a csökkentés és a helyreállítás is sikerült, akkor a
gyermekeinknek már valóban csak a határaikra kell majd figyelniük. A szép, új ökologikus
világban már sokkal könnyebb lesz élni, mint azt elérni.
Tehát csökkentés: nem bizonyos ütemben és bizonyos arányban való
csökkentgetésekről van itt szó, hanem az első fázis határainak
meghatározásáról, és az annak megfelelő szintű új életmód sürgős
kialakításáról. A megfelelő szint bárhol lehet a határokon belül, amit ha
ötmillárddal megszorzunk, akkor még a természetnek "meg se kottyan".
Nem nyafoghatunk tehát: "Nekem olyan jó állásom van. Oly édes
ábrándokat ábrándoztam kamasz koromban! Hadd pancsikoljak még egy kicsit
a fogyasztói világ fürdőkádjában, de holnap, ígérem, már környezetbarát
dezodort fogok vásárolni!" Nem. Itt fenntartható életmódról van szó. Ezer
szerencsénk, hogy ez ma Magyarországon, vidéken és a világ számos táján "könnyen"
kialakítható. Meg is élhető, és unokáinknak is csak ezt kell majd megélniük,
meg a dédunokáinknak, meg az ükunokáinknak, STB. (A hangsúly ebben a mondatban
a satöbbin van.)
És helyreállítás: vagyis több kárt tenni jóvá, mint amennyit okoztunk.
Egészen pontosan: az emberek többségének több kárt tenni jóvá, mint
amennyit a sötét múlt és a renitens kisebbség okoztak, okoznak és okozni
fognak. Ez már nagyobb falat. Nem csak magunkat kell megrendszabályozni, hanem
egy tehetetlen többséget kell megnyerni... Nem csupán a méltányos fenntartható
életmódra, hanem egy kifejezetten méltánytalan jóvátételre... A természet és
gyermekeink érdekében... Annak jóvátételére, amit vérszerinti szüleink
rontottak el, meg azok az újgazdag ficsúrok, akiknek gazdasági ügyeskedéseit a
TV-ben bámuljátok.
Mint minden, a helyreállítás és a jóvátétel sem példa nélkül való. A
háborúk utáni hadisarc sokszor még nagyobb és méltánytalanabb volt, de megadták
a jóvátételre kötelezettek. A Temze folyót az állam tisztította meg és
állította helyre, ilyen értelemben az adófizető többség akaratát hajtván végre.
Egy város lakóinak jelentős része órák alatt felszedi azt a szemetet a
közterekről, amit egy kisebbség hagyott el, amit a természet nem emésztett meg
egy év alatt, csak a szél kavargatott ide-oda.
Összefoglalva: ökológiai pozitívumot kell felmutatnunk legalábbis addig, amíg a
fenntarthatóság állapotát újra el nem érjük. Az ökológiai adósságot pedig
ugyanúgy kamatostul kell megfizetnünk, mint az államadósságokat.
Példabeszéd a fenntarthatóságról
Befejezésül hadd mondjak egy
példabeszédet az ökológiai pozitívumról. Egy rádiótelefonos ficsúr az
ezredik masszázs-szalonjának megnyitására készülődve körbepöfögi az országot.
Amit tesz társadalmilag értéktelen, mégis jól él. Ökológiailag is negatív, de
talán nem is tud róla.
Ugyanebben az országban egy pék hajnalban kel, és megsüti mindannyiunk
kenyerét. Rengeteget fárad, és meg is kapja a megélhetéséhez szükséges
fizetséget. Munkája társadalmi egyensúlyban van: meggazdagodni sose fog, hiszen
nem ő az egyetlen pék az utcában, de mindenki hálás a munkájáért. Azonban a
kibocsátott füstöt még senki nem fizette meg, a kemence hamuját senki nem tudja
visszaalakítani, és a pék sem tudja, hogy egész életében, negyven éve, minden
nap csak ökológiai negatívumot termelt (meg társadalmi értékeket, amiért
megkapta a fizetségét).
Egy napon a pék beállt az önkéntes tűzoltók közé, és részt vett egy
villámsújtotta hegyoldal oltásában is. Fákat ültetett minden évben a felesége
nevenapján, mert az ősszel volt, máskor pedig megakadályozta egy fa kivágását,
pedig ezért a szomszédja hónapokig nem köszönt neki. A polgármester barátjaként
sokat tehetett a helyi csatornázás meggyorsításáért, bár a szennyvízüzem még
mind a mai napig nem épült meg. Egyszer még azt is megtette, hogy a város
ifjúsága előtt beszédet mondott, és fontosabb harcnak nevezte a természet
védelmét, mint a hazafias buzgóságot.
Másnap meghalt a pék, mert elütötte egy autó. Egy rádiótelefonos ficsúr volt,
de nem a masszázs-szalonos, hanem egy másik. Mit gondoltok, amikor összegyűltek
a temetésén a gyermekei és az emberek, mit köszöntek meg ennek a péknek?
- A szeretetet és a kenyeret.
- Valóban, a kenyeret, amelyért megkapta a fizetségét, és maga is élelmet
vásárolt, és a szeretetet, amit a jó gyermekei részben viszonoztak, részben meg
továbbadtak a saját gyermekeiknek. De este, eljöttek a madarak is, és csendes
dalolással megköszönték a fészküket, az életüket és a fákat is, amiről mindenki
más elfeledkezett a temetésen.
A pék pedig megbékélve, de szomorúan hallgatta őket, mert már tudta, hogy az
élete még így is ökológiai negatívumban volt. Akinek füle van, hallja
meg!
D.I.
Vissza a kezdethez