A magzatvíz körülölel,
hüvelykujjam szopom,
Csak tizenhét hetes vagyok,
s már fénylik homlokom...
Burokban, anyám méhében
már érzem mi a jó,
fölöttem dobbanó szíve
álomba ringató,
Az én szívem még kisharang,
parányi piros hús,
de valami áldott érzés
anyám szívéhez húz,
- Honnan tudnám, hogy
rámtörnek
érzéketlen kezek,
hogy vannak magzatgyilkoló
iszonyú műszerek?
De most, jaj, hogy sikoltanék,
szivattyú jön felém
és áttör a burkolaton,
már nagyon félek én,
Torkom tikkadtan elszorul,
jön a hang sziszegve,
mintha kalapács zúdulna
vergődő szívemre!
Kitérnék, de elér a cső,
- mi ez a fájdalom?
Miért ver úgy ütőerem?
Tűz szopós ujjamon,
vért hányva csak tátogok már,
feléd jajdul a szám,
legalább te szánj meg engem,
ments meg édesanyám!
Már darabolnak, jaj, segíts...!
- Késő, már nem élek,
szám nyitva, homlokom véres,
de még lát a lélek:
látja, hogy fejem beszorult,
és fogó töri szét,
hogy nyomot ne hagyjak sehol,
hogy ne mondhassák: élt.
- De én tudom, élet volt az
a tizenhét hét is,
mert emberségem benne volt,
tanú rá az ég is,
ami nem derülhetett rám,
mert megöltek engem,
s nem találhattam irgalmat
az emberszívekben.