A bibliai
történetek közül számomra a tékozló fiú esete az egyik legkedvesebb (Lk
15,11-32), mert azt a logikával nem magyarázható tényt, evangéliumot közvetíti,
hogy nincs olyan, hogy nincs visszaút; nincs olyan mélység, ahonnan ne lehetne
magasságba kerülni.
Valljuk be
őszintén, sok mindent nem érünk fel ésszel Isten dolgaiból, legkevésbé zavarba
ejtően pazarló szeretetét. Leginkább mindig akkor tévedünk ez ügyben
nyilatkozva, ha szűkmarkúan bemérjük, mi az, amire Neki még futja, mi az, amit
Ő még meg tud bocsátani. A teológiában az a gyönyörű, amikor ezt a
követhetetlen, illogikus szeretetet szemléljük.
Valójában Istenről
szólnak a bibliai történetek, az emberek szerepeltetése csak amolyan ürügy,
szebb szóval illusztráció. Azért nekem mégiscsak van egy kis gondom ezzel.
A tékozló fiúval
kapcsolatban az, hogy jellegzetesen fiús történet. Nem mintha a nők nem
lennének elveszettek, de azért a lányok, asszonyok egy kicsit másként vesznek
el, s talán más úton is találnak haza.
A nők nem annyira
látványosan tékozolnak, idegenben - bár erre is akad példa -, hanem sokkal
inkább rejtetten, titokban, otthon.
Rugódoznak ők is a
kötöttség ellen, de inkább a kézzelfogható szabadítóra várnak, mint a
szabadságra. A döntési idegpályák nem annyira bejáratottak, ők nem a nagy
megváltoztatók, a nagy megfordulók, ők nem annyira maguktól keresik fel a
szembesülés alkalmait, mint inkább vitetnek, olykor kényszeríttetnek, ha
szerencséjük van, egyenesen bele az üdvösségbe. És máris itt vagyunk a tékozló
nő, a bűnös asszony történeténél (Jn 8,1-11).
Ez nem olyan szép
kerek történet, mint a tékozló fiúé, itt nincs meg a hol volt, hol nem volt
előzménye. Nem tudjuk, hogy ez az asszony miért ment bele a házasságtörésbe.
Valóban egy szeretetkapcsolatot hagyott-e ott egy remélt jobbért? Nem tudjuk,
igazi választás volt-e részéről. vagy csak belesodródott, esetleg
belekényszerült valamibe, amiről most egyedül kell számot adnia. Azt sem
tudjuk, megbánta-e, amit tett? Vajon ami körülötte történik - hogy vádolják -,
történik-e belülről is? Csak azt látjuk, ahogyan ez az asszony élet- halál
mezsgyéjén áll, és mintha neki nem lenne beleszólása a dologba!
Irányítani nem
tudja az eseményeket, csak elszenvedni. A mészárszékre vitt állat
passzivitásával áll ott, száját nem nyitja szóra.
Szinte felbosszant
a némasága. Miért nem mondja ki, amit a tékozló fiú, hogy vétkeztem? Miért nem
könyörög? Miért nem kapcsol, hogy esetleg van egy kiskapu, ennek az idegen
prófétának a könyörületessége, ahol kimenekülhetne...? Egyáltalán, miért nem
aktivizálja egy kicsit magát, hiszen az életéről van szó?!
Azért, mert ez úgy
van megírva, ahogy a nagykönyv szerint lennie kell! Ez jellegzetes nőtörténet,
amelyben a nő nem alanya, cselekvője az eseményeknek, hanem csak tárgya. Róla
beszélnek, de nem hozzá!
Sokáig azt sem
értettem, ahogyan ez az asszony remegve, halálra váltan áll ott, és Jézus egy
szót sem szól hozzá, hanem csak a farizeusokkal tárgyal.
Valójában ez nem az
ő története, ez hatalmi harc a szellemi vezető pozícióért. Az írástudók
veszélyeztetve érzik magukat Jézus népszerűsége miatt, és felvonultatnak egy
esetet, hogy próbára tegyék Jézust. Az esetet majd valószínűleg halálra kövezik,
de nem ez a lényeg, mert ő csak amolyan gyalogáldozat. A nagy ügy nem az, hogy
az asszonyt rajtakapták, hanem hogy Jézust rajtaveszítsék. A konkurencia
padlóra küldése az igazi férfimunka.
A nőtragédiák
bugyrainak alján ez a kegyetlen tény áll, hogy még a haláluk sem igazán az
övék. Persze halálra köveződnek, és biztos meg is érdemlik, mert bűnösök, de
közben meg sem kérdezik őket, mert senki nem kíváncsi a történetükre. A
büntetés nem magasztosulhat fel a bűnhődés tisztítótüzében, mert az esetük, az
életük másra kell, csak ürügy valaminek az elérésére.
A történelem
évezredek hosszú során át végeláthatatlan sorban termeli ezeket az áldozatokat,
akik nem is nyilatkozhatnak meg, mert eszközzé alacsonyítják őket magasabb
célok eléréséhez. Ilyesmi például Nagy-Szerbia megteremtése érdekében a bosnyák
és más nemzetiségű nők megerőszakolása.
Jung óta tudjuk,
hogy minden emberben kétféle lélek él: animus és anima, férfi-lélek és
női-lélek. Ez az anima-változatú áldozódás talán ismerős a férfiak között is,
amikor mások hatalmi harcának áldozataiként őket kövezik meg, nagy
leleményességgel találva meg rá az ürügyet. De erről szólnak a kisebbségbe
került, vagy ezt a sorsot önként vállalt életek is.
Hogyan lehet
túlélni a megkövezést? A bűnös asszony attól megmenekült ugyan, hogy kövek
repüljenek feléje, de azon az úton, amelyen Jézus elé vonszolták, a vádaskodó
szavak parittyaköveitől lelkileg már bizonyára véresre sebződött. Mennyire
ismerős ez a tortúra ma is! Melyikőnk élménytárában ne lenne meg a párja: amikor
bénultan el kellett tűrnünk, hogy a vádak mázsás köveit vessék személyiségünk
gyengébb, védtelenebb területeire! Ezek alól kimászni emberfeletti feladat. Nem
is megy segítség - a feltámadás ereje nélkül.
Az istenfiúi
beavatkozás mégis előbb a vádlókat veszi kezelésbe, és nem a vádlottat, mert
jól látja, hogy kik a súlyosabb esetek. Azt is tudja, hogy a környezeti
ártalmak ártalmatlanná tételével gyógyíthatja csak eredményesen az egyéni
bajokat.
Mesterien teszi ezt
Jézus! A farizeusok elébe hozzák nagy témájukat, a bűnt teljes életnagyságban,
asszonyi formában. Választ várnak a nagy kérdésre, hogy aztán besegíthessenek
az isteni büntetés végrehajtásába. Jézus azonban tudja, hogy az Ő Istene valami
máson dolgozik: a szabadításon! Ezért válasz helyett visszakérdez, valahogy
így: Szerintetek olyan könnyű a férfi és nő kapcsolatát tévesztés nélkül
megítélni? Nektek sikerült ez? Az vesse rá az első követ...
A hangoskodás
elülése után a csönd zavarba ejtően beszédes. Jézus a porba ír, nem kőtáblára
vés. A porba írás a megbocsátás, a számon nem kérés mozdulata. A kőbe vésett
paragrafusok, a törvény szigorából néma témaváltás történik a hogyan tovább, a
szabadulás világa felé. Jézus a vádlókat sem kárhoztatja, nem kérdez bele kínos
elnémulásukba, az isteni hallgatás csöndjével engedi őket útjukra. Mintha nekik
is megbocsátana, pedig nem is kérték.
Kérdezésre más
valakit méltat: ezt az asszonyt, ezt a néma tárgyat, akinek a feje fölött élet
és halál villámai cikáztak. A kérdezésben teremtő erő van: a tárgyból beszélgető
társat alkot, akivel nem a bűnt taglalja. A vádlók iránt érdeklődik, és az
isteni lényegből közöl valamit: Én nem tartozom közéjük. Isten és a vádló - nem
azonosítható. Ez az az új teológia, amely nem bűn-, hanem szabadításcentrikus.
Jézus valami nagyon
lényeges dolgot ajándékoz ennek az asszonynak: új időt, a ,,mostantól fogva''
fejezetét. Lélegzetelállítóan szép teremtési pillanatok ezek! A kárhozatba
küldés indulatával vonszolták ide ezt az asszonyt, halállal fenyegetve. A lélek
mélysötét éjszakájában azonban földerengett az újrakezdés hajnala, s benne
jelen volt a Teremtő. Az asszony életének legmélyebb pontja lett a legszebb
pillanata, mert szavával ajándékozta meg őt az élő Isten fia. Innen a
kitaszítottság, a magára maradottság után az elfogadottság felemelő érzése.
Vajon meg tudott-e
birkózni ezzel a túláradó örömmel? Milyen lélekkel ment haza? Az önrendelkezés
szabadságával, az isteni program világosságával! Vajon nem riasztja meg az új
elvárás, nem terhelődik-e rá felettébb ez a felelősség? Eddigi tapasztalatai
önmagával kapcsolatban arról tanúskodnak, hogy reménytelen eset. Fog-e ez
változni?
Nincs megírva az
epilógus, az otthoni fogadtatás. A nőtörténetek, kisebbségsorsok többnyire
mozaikszerűek, befejezetlenek. Bennünk kell folytatódniuk! Talán ez az asszony
sem tudja biztosra ígérni magának, hogy ezentúl nem vétkezik, de azt tudja,
hogy létezik ezen a földön valaki, aki ismeri életének azt a változatát,
amelyben lehet jól csinálni a dolgokat; sőt, ő képes is lenne nem elrontani... Van
valaki, nem is akárki, aki reménységgel gondol rá, aki ezentúl belülről szól
hozzá és valami olyasmit feltételez róla, amit ő még alig mer magáról elhinni.
Ezért egy csomó ,,de'' ágaskodik benne. Aztán talán hozzáteszi: Mégis, legyen
Neki igaza!
Forrás: ÉV 1999.
december