A bárányka alig
jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a leggyengébb. Állandóan
torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem
tudta, hogyan fog megmenekülni.
Elmesélte bánatát a
Teremtőnek.
- Szeretnél kapni
valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
- Igen, jó lenne -
volt a válasz.
- Megfelelne egy
pár erős agyar?
- Akkor a friss
füvet biztosan nem tudnám leharapni.
- Akkor két hegyes
szarv, talán?
- Az sem, mert
biztosan rosszra használnám őket.
- Vagy olyan
méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél testébe?
- Szó sem lehet
róla. Engem is gyűlölne mindenki.
- Talán akkor két
erős pata?
- Az sem kell, mert
lónak néznének.
- De mégis, valami
csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?
- Megsebezni, én?
Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.
Elfelejtettük,
hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, éles fogak vagy
karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva.
Nem a ravaszság
ment meg, hanem az áldozat: A képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet
engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk
ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy fel tudjanak
melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.