I.
Minden
büntetés célja a nevelés, az elrettentés és az igazságosság megbillent
egyensúlyának helyreállítása. A halálbüntetésben ezek egyike sem alkalmazható
az elítéltre.
II.
A
jogszolgáltatás emberi tényezője (tévedés lehetősége) csak az élő elítélt
esetében javítható.
III.
A
halálbüntetés bevezetése kiemelten súlyos esetekben azzal büntet, amit büntetni
akar: végső megoldást gondolva bűnnel torolja meg a bűnt.
IV.
Elrettentés
tekintetében a gondolkodó bűnözőt az életfogytiglani büntetés is el tudja
rettenteni a bűnelkövetéstől, ugyanakkor a nem gondolkodó bűnözőt a halálbüntetés
sem rettenti vissza esztelen tettétől.
V.
A
politikai hatalom gyakorlói (diktatúrák) mindig megtalálták annak módját, hogy
az útjukban állókat likvidálják, ha az ennek alapját jelentő halálbüntetés
törvényes lehetősége megvolt.
VI.
Az
igazságosság helyreállításának igénye társadalmi igényként jelentkezik, így
érvel mellette a hatalom. Az erőszakra hajlamos társadalom közhangulata kisebb
érték, mint az emberi élet. A közmeggyőződés szelídítése ellen van, ha engedünk
az erőszakos közhangulatnak.
VII.
A
halálbüntetés állapotszerűen a hozzátartozókat sújtja a szégyen, a gyalázat
megbélyegzettségével.
VIII.
Az
erőszakot szenvedőkkel való szolidaritást nem a bosszúval, nem a megtorlással,
hanem a segítőkész melléállással kell kifejezni.
IX.
A
megjavulás esélyét nem szabad elvenni senkitől.
X.
Az
emberséges megfontolásban segít, ha magamra alkalmazom a helyzetet: fiam,
lányom, hozzátartozóm halálos ítélete esetén is le tudnék mondani megváltozása
esélyéről, az életéről?
XI.
Az
emberi életet elvenni nem szabad, de odaadni valami szép-szent- igaz ügyért az
emberiség általánosan elfogadott legnagyobb tettének számít: vértanúságnak.
XII.
A
jézusi megbocsátás (70x7-szer = mindig) parancsa nem ismer olyan
bűncselekményt, mely kivételt jelentene, mentesítene ettől a parancstól.