Jancsika bottal
veri a kislányokat. Anyukája végre rászól Jancsikára: Ejnye, Jancsika!
Védekezésül odafordul a kislányok anyjához: Jancsika egy kicsit pajkos. Majd
hozzáteszi: Félek, hogy ha rászólok, megsebzem a lelkét. Jancsika kb. öt éves.
Ki tudja, felnőve nem az ekkor kapott sebbel a lelkében tör-e be egy házba,
vagy lóg meg szülei pénzével, hogy most már ne verje, hanem szeresse a
lányokat. Ezt az írást azoknak a szülőknek és nevelőknek figyelmébe ajánlom,
akik a gyermeknevelésben helytelenül értelmezték vagy még ma is helytelenül
értelmezik a szeretet, szabadság és szelídség fogalmait. Nagyobb tragédiák
megelőzése céljából érdemes újra átgondolni nevelési fogalmainkat és elveinket.
Kutatva
könyvespolcomon, kezembe került két könyv. Az egyik könyv hátulján többek
között ezt olvasom: ,,Vissza kell szorítani a szabadságtörekvésnek,
eredetiségnek álcázott fegyelmezetlen, önző magatartás elfogadását,
helyeslését. Legyen annyi erkölcsi bátorság, önértékelésen alapuló eltökéltség
minden nevelőben, minden felnőttben, hogy sose helyeselje megalkuvó módon a
helytelen viselkedést'' (Dr. Kozéki Béla: A fegyelmezett személyiség
kialakítása. Tankönyvkiadó, Budapest,1987).
A másik könyv
ajánlása kicsit más: ,,A demokratikus szellemű megújulás érezteti hatását a
könyv rokonszenves hangvételén. A konzervatív tekintélyelvű neveléssel szemben,
fejti ki a gyermekek feltétlen emberszámba vételének kívánalmát'' (Dr. Hermann
Alice: Emberré nevelés. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986).
A két, csaknem
ellentétes nevelési típusú könyvet kezemben tartva szeretném megfogalmazni
saját álláspontomat, kicsit provokálva is a vitát. Hiszen gyermekeink és
ifjúságunk, vagyis a jövőnk múlik azon, hogy helyes nevelési elvekei
alakítottunk-e ki magunkban és segítettünk-e felszínre egymásban.
Sok olyan szó van,
amit gyermekkorunkban illetlenség volt kimondani, ma azonban pirulás nélkül
kimondják és leírják. Ezek helyett viszont más kifejezések váltak illetlenné.
Így ma társaságban ki nem mondanánk olyan csúnya szavakat, mint ,,fegyelmezés''
vagy ,,fegyelem''. Hogyan is mondanánk ki ilyen konzervatív fogalmakat amikor
mi szabad, nyíltan gondolkodó gyermekeket akarunk nevelni, akik elégedetten és
derűsen nőnek fel, és nem akarjuk gyermekeinkre kényszeríteni a fegyelmet,
betörni őket, szolgalelkűvé tenni és megnyomorítani egész életükre.
Van egy tévedés,
amely más tévedések alapja lett. Az alaptévedés az, hogy a gyermeknek rossz
a fegyelem. Ebből következtetve állítják egyesek, hogy nem szabad a
gyermekre kényszeríteni a fegyelmet. Innen kezdve már csak a kényszerről folyik
a vita és a fegyelemről magáról meg is feledkeznek.
Más a fegyelem és
más a kényszer: kényszeríteni valóban személyiségromboló, fegyelemre nevelni
személyiségépítő, hisz a fegyelem segíti a személyiségfejlődést. A fegyelem
ugyanis nem szabadságkorlátozó, hanem szabadságszabályozó tényező. A
fegyelem a dolgok olyan rendszere, mely elősegíti valamilyen cselekvés
biztonságos, sikeres végrehajtását, legyen az ismeretszerzés, érzelmi vagy
erkölcsi fejlettség megszerzése, valamilyen munkafolyamat elvégzésé, egy
manőver végrehajtása vagy maga a gyermeknevelés. A fegyelem biztosítja a szabad
és biztonságos cselekvést. Éppen ezért a fegyelmet és szabadságot
szembeállítani megtévesztő. Ebből következik, hogy a gyermekek és felelős
nevelők a szabadságot és a fegyelmet választják. A gyermeknek ugyanis szüksége
van a felnőttéválásban a felnőttek batározott segítő irányítására. A gyermeknek
nem jó, ha a szülők, a felnőttek feladják tekintélyüket, a rendre, fegyelemre
nevelést.
Ezt bizonyítja a
járműveken zajló ,,szemtelenségi kampány'', amit tizenévesek produkálnak a
felnőttek bosszantására. Hangoskodnak, ízléstelenkednek, lökdösődnek stb. A
felnőttek pedig hallgatnak. Félnek a fiataloktól? Egyértelmű, hogy ezek a
neveletlen gyerekek önmaguktól félnek, bizonytalanok. A hecc mögött , annak
kiprovokálása húzódik meg, hogy ,,szóljatok már ránk!'', fegyelmezzetek,
segítsetek fegyelmezettnek lenni.
,,Ideje, hogy
megállítsuk az inga örökös lengését'' (H.J. Eysenck).
A nevelésben az
inga szigor és engedékenység közt mozog szüntelen. Ezt váltogatják a
szülők és nevelők. Ezt a két végletet, a drillt és engedékenységet kell
elkerülni, vagyis megállítani az ingát. A drill ugyanis mindenkit
neurotizálhat, az engedékenység pedig mindenkinél fokozza a normaszegés
veszélyét. Az ingát éppen azért kell megállítani, mert mindkét szélső kilengés
káros az egészséges, fegyelmezett személyiség kialakulása szempontjából. Az
alapvető baj tehát az, hogy nem ismerjük a nevelésben a mértéket. Azt, hogy nem
ellentétes végletek közt kell csúszkálnia a nevelésnek, sőt nem is ellentétes
eljárásokat kell váltogatnia, hanem ezek egységét létrehoznia.
Ez azt jelenti,
hogy a végletek közt nem a középutat kell megtalálni, mert ez adott
esetben értelmetlen is. Például miért kellene a kedvességet és határozottságot
mértéktartóan kerülnünk? Hiszen éppen ez a kettő a mérték, amit együtt kell
alkalmazni a nevelésben. A kettő együtt adja a fegyelemre nevelést.
A fegyelemre
nevelés tehát nem azt jelenti, hogy az engedékenységtől a szigor felé akarjuk
lökni az ingát. Éppen ellenkezőleg: kilengések helyett egészséges mértéken
akarjuk tartania nevelést. Vagyis a gyermeknek biztosítjuk a kellő
melegséget, amire kötődése miatt szüksége van, egyben biztosítjuk azt a szabad
mozgásteret is, amire függetlenségigénye kielégítésére szüksége van.
Természetesen ez a mozgástér a gyermek fejlődését biztosító szabadság tere és
nem a normaszegő szabadosságé.
Közismert a három
nevelési mód: az autokrata, a demokratikus és a laissez faire (Lewin).
Ezt általában úgy fordítják, hogy tekintélyelvű, szabadságelvű,
szabadosságelvű nevelési típus. Ha azt halljuk, hogy az autokrata és
demokratikus nevelés közt kell választanunk, ösztönösen a demokratikusra
szavazunk.
Tudnunk kell
azonban, hogy a ,,demokratikus'' kifejezés több szempontból is problematikus. A
terminológia kialakulásába egyrészt erősen beleszóltak a társadalmi, politikai
nézetek, másrészt nem nevelési kísérletekből, hanem csoportkísérletekből
jutottak a szakemberek ehhez a fogalomhoz. A ,,demokratikus'' kifejezéssel egy
olyan fogalom terjedt el, amely tartalmilag az autokrata kilengésből a laissez
faire közelébe lendíti az ingát. Demokratikus nevelési mód címén gyakorlatilag
a szabadosság tört be a nevelésbe.
Van másfajta
tipizálás is. Szintén három alapvető szülői nevelési típust határoz meg: az
autoritatív, az autokrata és a permisszív nevelést (D. Baumrind). Az elsőt
talán a határozott, a másodikat az ellentmondást nem tűrő, a harmadikat pedig
az engedékeny szó fejezi ki legjobban a magyarban. Nem kétséges, hogy a
határozott nevelés bizonyul a gyakorlatban a legjobbnak. Az autoritatív (és nem
autokrata!) nevelési stílus természetesen felveti a tekintély és tekintélyi
nevelés jogosságának kérdését.
A különböző
nevelési típusokban az irányítás jogának a kérdése okoz gondot. Sokan
mint jót és rosszat állították szembe a nyitott és az irányított
nevelést, holott természetesen a kettő együtt lehet jó, s a kettő hiánya a
rossz. Ha elfogadjuk, hogy a nevelés természetéből fakadóan aszimmetrikus
kapcsolat, melyben a nevelőnek van vezető, irányító szerepe, s ezt nem
szabad megkérdőjelezni, akkor el kell fogadnunk a tekintélyt is a nevelésben.
Nem az a kérdéses, hogy tekintély legyen-e a nevelő, hanem az, hogy nevelő
lehet-e, aki nem tekintély. Az sem igaz, hogy a nevelőnek magának kell
kivívnia a tekintélyt, mert valójában megérdemelnie kell.
A tekintély
fogalmát is pontosítanunk kell tehát. A tekintély- megkérdőjelezés teljesen
érthető korunkban. Nem más ez, mint a dogmák uralmának és a parancsuralmi
rendszereknek természetes visszahatása. Ódzkodunk minden tilalomtól és minden
utasítástól. Ez természetes, az viszont természetellenes, hogy napjainkban
magát a tekintélyt, annak létjogosultságát kérdőjelezzük meg. Máris sok baj
forrása a gyermekek életében, hogy a szülők és nevelők félnek tekintélynek
mutatkozni. Pedig a gyermeknek szüksége van ,,tekintély-személyekre'', mert
nélkülük elbizonytalanodnak. Ebből is érthető, hogy ,,jó családból'' való
középiskolások is aluljáróbandákhoz vagy éppen a szkinhedekhez csatlakoznak, és
velük egykorú vagy idősebb ,,vezéreknek'' vakon engedelmeskednek.
Vezetni nemcsak
parancsuralmi vezetéssel lehet, ami külső önkény gyakorlása, hanem szolgáló vezetéssel
is, pontosabban igazán csak ezzel. Ennek jellemzői, hogy az ilyen vezető azért
,,tekintély'', mert a vezetett javát akarja, kellő szakértelemmel és egyéni
erkölcsi értékekkel bír, és így alkalmas az elismerésre. Tekintély nélkül nem
lehet értékeket átadni, betartatni, elősegíteni a jellemfejlesztést. Ez a belső
értékből fakadó tekintély nélkülözhetetlen a nevelésben. Ez a valós
tekintély, szemben a külső, formális tekintéllyel.
A fegyelemre
nevelés szempontjából vizsgáljuk most a három nevelési módot. Az autoritatív
szülő célja, hogy határozottan irányítsa a gyermek viselkedését, a gyermek
számára mindig világos és érthető normák alapján. A normaszegést nagyon
határozottan tiltja, de a gyermeket nem korlátozza egyéb szabad aktivitásában.
Állandóan figyelembe veszi saját nevelői jogait, de egyben a gyermek érdekeit
is. Értékeli a gyermeket jelen állapotában, de megköveteli állandó fejlődését
és természetesen elő is segíti azt.
Az autokrata
szülő és nevelő célja is az, hogy alakítsa, ellenőrizze és értékelje a gyermek
fejlődését, de ezt valamilyen abszolút tekintélytől származó abszolút norma
alapján. Olyan engedelmességet követel, amely nem belülről, megértés alapján
fakad, hanem kívülről és parancsszóra. Másképpen: a gyermektől nem
,,ráhallgatást'' vár el, hanem ,,vak engedelmességet'' követel. Nem biztosítja
az önállóságot sem, és nem törekszik a gyermek saját akaratának fejlesztésére
sem.
A permisszív
(engedékeny) szülő semmit sem követel és egyáltalán nem akarja aktívan alakítani
gyermekét. Maga úgy áll gyermeke előtt, mint a gyermek minden vágyának
kielégítője, és nem mint olyan személy, aki felelős a gyermek helyes
viselkedésének kialakításáért.
Érdemes a nevelési
eredményekre is odafigyelni. A határozott, fegyelemre nevelő szülői
magatartás - társulva az elfogadó és önállóságra buzdító hozzáállással -
elégedett, önálló és felelősségvállaló magatartást, önfegyelmet alakít ki a
gyermekben. A csak fegyelmező ugyanezt elégedetlenséggel párosulva
érheti csak el. A nem fegyelmező viszont még melegség és megértetés
mellett sem tud nemhogy fegyelmezettséget, de még önállóságot sem elérni,
vagyis az önirányítás semmilyen formáját.
Az önállóság és
ellenőrzöttség
is sok vitát kavart és kavar ma is nevelői körökben. A vita abból ered, hogy
egy tévesen felrajzolt autonómia- kontroll dimenzió két végpontja közt akarnak
választást kicsikarni. Holott az autonómia és kontroll egyaránt középen
helyezkedik el, és mindkettőre szükség van. Az inga két végpontján pedig az
önalávetés és az uralomvágy található. Akik ugyanis az autonómiára
esküsznek, azok valójában a nevelőt szeretnék a gyermek alá vetni: a gyermek
csak csináljon azt, amit akar, neki azt ki kell szolgálnia. Akik meg a kontroll
szóval élnek vissza, azok a gyermeket szeretnék a szülőnek alávetni: a szülő
uralkodhasson teljes mértékben a gyermeken.
Az inga-, vagy más
hasonlattal élve, a libikóka-nevelésben ez úgy fest, hogy vagy a gyermek
van fenn és a nevelő lenn, vagy a nevelő lendül magasba és a gyermek van a
mélyponton. Ez még a játékban is csak addig jó, ameddig tudjuk, hogy játék, s
bármelyikünk bármikor abbahagyhatja. A nevelésben azonban akár az, hogy az
egyik mindig alul legyen, akár az, hogy a szerepeket váltogassuk, teljes képtelenség.
Az autonómia és
kontroll egészséges középállapota azt jelenti, hogy az inga nem leng az egyik
végletes pont felé sem: a gyermek autonóm, mert kontrollált. A nevelés
első fázisában épp azért lehet önálló, mert a nevelő kontrollálja, biztosítja
azt is, hogy a kijelölt határokat ne léphesse át, mert az veszélyes lenne; de
azt is biztosítja, hogy a határokon belül ne gátolják, mert ez kell a
biztonságérzetéhez. Ennek megfelelően egyre több területen jut el a gyermek a
magasabb fázisba: már maga tudta önmagát kontrollálni, maga biztosítja, hogy
saját határait tiszteletben tartsa és maga képes biztosítani azt is, hogy mások
tiszteletben tartsák ezeket a határokat. A külső kontroll egyre teljesebb
belső kontrollt segít kialakítani. Ám aki nem kapja meg ehhez a felnőtt
világ segítségét, az felnőtt életében képtelen lesz az önállóságra is és az
önellenőrzésre is.
Ismét három
,,csúnya szó'', amit szeretnénk kiiktatni az életünkből, de mindenképpen a
nevelésből. De hát szükség van-e ezekre az érzelmekre? Nem fejlődnék
egészségesebben ezek nélkül az ember? Nem kellene megóvni a gyermekeket
bármilyen áron ezektől a kellemetlen érzésektől?
Határozottan azt
kell válaszolnunk, hogy nem. Még akkor is, ha sok, magát modernnek
nevező irányzat tanítja ezt a már nagyon régóta fel- felbukkanó, majd eltűnő
tant. Ugyanis ezek hiánya éppolyan károsító a személyiségfejlődés
szempontjából, mint céltalan, torz, és túlzó formájuk. Ez utóbbiak ellen
természetesen küzdenünk kell. A félelem, szégyen és bűntudat normális formáit
viszont fel kell használnunk olyan belső kontrollálókként, melyek a normaszegés
megelőzését szolgálják.
A három
összetartozó, de különböző érzést összefoglalóan szorongásnak is mondja
a pszichológia. Ez a szorongás, amely sok mindennapi szituációban fellép, a
személyiségfejlődésben is elkerülhetetlen szerepet játszik. Pozitív szerepe
abban van, hogy veszélyre figyelmeztet, veszély lehetőségére hívja fel a
figyelmet. Nagyon leegyszerűsítve a félelem azt jelzi: ,,bajom lehet'':
a szégyen arra figyelmeztet: ,,megtudják''; a lelkiismeret arra
hívja fel figyelmemet: ,,erkölcsileg rossz'' fenyeget. A nevelés szempontjából
az a fő feladat, hogy egyrészt csak akkor lépjen fel a szorongás bármely
formája, ha valóban szükség van rá; másrészt, hogy a gyermek olyan módot
találjon a szorongástól való megszabadulásra, amely valóban megszabadít
a kellemetlen lelki állapottól, éppen azért, mert megoldja a konfliktust.
Pl. ha a gyermek eltört egy poharat, ne magáért a pohárért érezzen szorongást,
hanem a helytelen viselkedése miatt érezzen szégyent vagy bűntudatot: ha
akarattal okozott szomorúságot másnak, ha veszélybe sodort valakit, ha
feleslegesen szállt szembe az okos figyelmeztetéssel stb. Ha a baj már
megtörtént és fellépett a szorongás, akkor a gyermek ne kibújni akarjon a
felelősség alól, ne másra akarja hárítani, ne még nagyobb bajt okozzon, hanem
találja meg a valódi feloldást hozó megoldást: beismerés, jóvátétel, ígéret… A
beismerés utáni ígéretre nem a szülőnek van szüksége, hanem a gyermeknek. Ez
biztosíték számára, mert így érzi önértékelésének és biztonságának teljes
helyreállítását.
A nevelés
szempontjából az is fontos, hogy a szorongás kellő fokú legyen. Mert ha
a szorongás nem éri el a kellő fokot (pl. minden áron megóvják a gyermeket
tőle, megelőzik kialakulását), akkor éppen ezt a fontos figyelmeztető szerepét
veszti el, és azt sem tanulja meg, hogyan hasznosítsa ezeket az érzelmeket. Ha
viszont túlzó fokot ér el a szorongás (pl. a nem korlátozó vagy éppen
túlkorlátozó, fenyegető bánásmód miatt), akkor a félelem, szégyen vagy bűntudat
függetlenedik a valós helyzettől és kárt okozó módon hat.
Újabban gyakran
bukkan fel az a modernnek tartott (valójában már többször megbukott nézet),
hogy a ,,kell''-t ki kell iktatni a pedagógiából. Természetesen, ha
valaki ezen a szón a kényszert, magyarázat nélküli parancsolgatást, a merev és
görcsös stílust érti, akkor a ,,kell'' nem kell, sőt káros. Ha azonban olyan
nevelést értünk rajta, melyben semmit sem ,,kell'' csinálni, akkor nagyon
téves utakon járnak. Az emberi élethez, az emberhez magához hozzátartozik az
erőfeszítés, a nehézségekkel való szembeszállás, a célok melletti kitartás -
vagyis nagyon is sok mindent ,,kell'' csinálnia. Ez persze nem jelenti, hogy
azt, amit ,,kell'', ne igyekezzünk lehetőség szerint élvezetessé is tenni a
gyermek számára. De ez egyfelől nem lehet kizárólagos szempont, másfelől nem
szabad azt gondolnunk, hogy csak a kellemes vonó a gyermeknek, a külső követelmények
pedig kínos kényszerként jelentkeznek előtte. Az embernek, s a gyermeknek is
egyik leginkább önbecsülést adó büszkesége, sőt legkellemesebb érzése az, ha
megfelelhetett a követelményeknek.
Ahol tehát
nevelés van, ott követelmények is vannak: A követelményeknek való megfelelés fontos emberi
motívum. A követelés vagy elvárás pedig lényegében nem más, mint
segítségnyújtás a gyermeknek abban, hogy a követelményeknek megfeleljen és
alapvető motívuma kielégülhessen.
A szülőnek és
nevelőnek követelményekkel és elvárásokkal kell a gyermek elé állnia, ha
nevelni akar. Ehhez elengedhetetlen, hogy legyen határozottan körvonalazott értékrendszere,
mely követelmények és normák formájában kijelöli a gyermek aktivitásának,
fejlődésének, viselkedésének útját és egyben szabad terét.
József Attila
szerint: ,,gyönyörű képességünk a rend''. Költői stílusban úgy lehetne
fogalmazni, hogy a rend gyönyörű szükségletünk, vagy szükségletünk a gyönyörű
rend. Mindez szemben áll azzal a felfogással, hogy rend, szokás, szabály,
törvény - mind valami kívül levő diktátum, amihez legfeljebb kénytelenek
vagyunk alkalmazkodni, de egyáltalán nem igényünk, szükségletünk. Ebben a
felfogásban is felfedezhetjük a társadalmi és politikai visszásságok hatását,
de pedagógiai és valláserkölcsi túlzásokat is, melyek ellenszenvessé teszik
számunkra ezeket a fogalmakat. Vessük el bátran a visszaéléseket, de a
pozitív értékeket ismerjük el. A gyermek felnőttéválásához elengedhetetlen,
hogy a szülő és nevelő megismertesse azokkal a törvényszerűségekkel, amelyek
biológiai, szellemi, erkölcsi tájékozódását és fejlődését biztosítják.
Tudni kell azonban,
hogy a rend. szokás, szabály és törvény nem öncélú, hanem olyan segítő
eszköz, amely biztonságossá teszi a világban való létet, és addig kellemes
és hasznos, amíg nem akadályozza a gyermeket autonómiájában. A rendre tehát
szükség van, a szabályokat ki kell alakítani és be kell tartani. De ügyelni
kell arra, hogy mindig a gyermek érdeke, mindig az ember uralja a rendet, és ne
fordítva. A rend, szokás, szabály, törvény van az emberért, és nem az ember
ezekért. A szülő és nevelő segítheti a gyermeket abban is, hogy felnőve maga is
képes legyen saját külső és belső rendje kialakításában, az alapvető emberi
törvényszerűségek (fizikai, biológiai, szellemi, erkölcsi törvények)
figyelembevételével és tiszteletben tartásával.
A szeretetet elvben
csúcsértékként valló ember számára a büntetés szó ijesztően hathat. A büntetés
azonnal felidézi az erőszak rémképét és mindazt a sok rémséget, amit az erőszak
és erőszakszervezetek a történelem folyamán a bűnüldözés és büntetés kapcsán
elkövettek. ,,A szeretettel nem egyeztethető össze sem az erőszak, sem a bűn
megtorlása, a büntetés. Minden bűn magában hordja büntetését, de az
embernek nincs joga, hogy a bűnért járó büntetést ő maga foganatosítsa''
Természetesen ezzel a felfogással nem értenek egyet az ,,igazságosság''-etikát
vallók, és még a legsúlyosabb büntetést, a másik ember megölését is
elfogadják az önvédelem, a honvédelem vagy a legtöbb államban az államvédelem
érdekében.
Ezzel szemben áll
az a pedagógiai alapelv, hogy a fegyelmezett személyiség kialakításának
nélkülözhetetlen eszköze a jutalom és a büntetés. A legmagasabbrendű
szabályozás a morális szabályozás. Ez pedig megerősítések útján és azok
segítségével alakul ki az emberben. Pozitív és negatív megerősítést
ismer a pedagógia. A jutalom a pozitív megerősítés körébe, a büntetés pedig a
negatív megerősítés körébe tartozik. Ezek nélkül nem képzelhető el az emberi
karakter fejlesztése, vagyis a nevelés.
Hogyan
egyeztethető össze a két ellentétesnek látszó alapelv? Fenntartható-e a szelídség,
erőszakmentesség radikális morális elve és a pedagógiai jutalom-büntetés
pedagógiai tétele?
A választ abban
találjuk meg, hogy különböztetünk. megtorló és megerősítő büntetés között.
Semmiféle erőszak nem alkalmazható megtorló büntetésként a gyermeknevelésben,
de a büntetés mint negatív megerősítés feltétlenül szükséges. Ez utóbbi
büntetés a gyermek negatív erkölcsi magatartása feletti ítélet külső
hangsúlyozása a szülő és nevelő részéről, hogy a gyermekben rögzüljön a jó és
rossz, a helyes és helytelen belső erkölcsi ítélet. A büntetésnek tehát
olyannak kell lennie, amely megerősíti a gyermeket abban, hogy most rosszat
tett, helytelenül viselkedett, de megerősíti a gyermeket abban is, hogy őt
,,bűne'' ellenére is szeretik. A büntetés ,,eszköze'' ebben az esetben
csaknem lényegtelen, hisz ki van zárva belőle az erőszak, vagyis a gyűlöletből
fakadó ellenséges kényszer, megtorlás és bántás.
Megjegyzendő, hogy a
jutalmazás nem ,,örömnyújtás'', a büntetés pedig nem ,,bántás'', hanem a
jutalmazás és a büntetés is olyan önszabályozást kialakító tényező, amely
megerősíti a gyermekben a jót, és alkalmassá teszi az önálló, erkölcsileg
helyes magatartásra.
A pedagógia a
megerősítés (jutalmazás és büntetés) érzelmi, értelmi, akarati szintjeit
különbözteti meg.
Az érzelmi büntetés
tekintetében biztosan helytelen az ún. ,,szeretetmegvonás'' bármely
formája, hiszen a szeretet olyan természetes kapcsolat a szülő és gyermek
között, hogy azzal ,,játszani'', azt feltételként szabni, megszakítani nem
szabad.
Az értelemre ható
szankció az érvelés. Kétségtelen veszélye ennek a túlzottan verbálissá
váló nevelés. Nagyon vigyázni kell tehát, hogy a gyermek ne halljon banális,
számára teljesen nyilvánvaló ,,szövegeket'', hanem csak fontos, meggyőző
érveket.
Közismertek az ,,erőt
bizonyító eljárások'' (szidás, fenyegetés, letiltások, ,,atyai pofon''
stb.). Nem helyeselhető az olyan fajta erőt (erőszakot) demonstráló büntetés,
amely a gyermeket alapvető érdekeiben fenyegeti és tovább rontja a gyermek
pszichikus egyensúlyát.
Mi szükséges tehát
a hatékony megerősítéshez?
A hatékony
megerősítésben az érzelmi, szellemi és akarati elemeknek együtt kell
szerepelniük. A rossz büntetése és a rosszal ellentétes jónak a jutalmazása is
együtt kell, hogy szerepeljen. A büntető szülőnek vagy pedagógusnak a büntetett
gyermekkel egyébként jó érzelmi kapcsolatban kell lennie, sőt a helyes
viselkedés mintájaként kell a gyermek előtt állnia.
Fontos, hogy
előzőleg a figyelmeztetés világosan megérvelt, a tennivaló pedig követhető
legyen. Fontos az is, hogy közösen elfogadott morális kódexük megsértéséről
legyen szó. A büntetés pedig a normasértésnek megfelelő intenzitású és alkalmas
időben adott büntetés legyen. Csak ez a fajta büntetés alakíthatja ki a
gyermekben a helyes magatartást és az ő későbbi saját kontrollját.
Összefoglalva tehát tudatosítsuk, hogy a
gyermeknek nem rossz a fegyelem, mert a szabadság és a fegyelem nem állnak
szemben egymással. Rossz a kényszer és rossz az engedékenység. A nevelési
típusok közül a határozott nevelés a helyes. Helytelen viszont az ellentmondást
nem tűrő és a mindent megengedő nevelési irány is. Valós tekintély nélkül nincs
nevelés. A nevelésben szükséges az autonómia és a kontroll is. Az a gyermek
lehet autonóm, amelyik kontrollált. A nevelésben pozitív szerepe van a félelem,
szégyen és bűntudat normális formáinak, mert ezek belső kontrollálók. Nevelés
ott van, ahol követelményt támasztanak. A normák, szabályok, szokások a
biztonságos tájékozódás eszközei lehetnek az életben. A megtorló büntetés
(erőszak) rossz, a pedagógiai büntetés mint negatív megerősítés
elengedhetetlen. A ,,szeretetmegvonással'' való büntetés helytelen, az
érveléssel nevelés elengedhetetlen, az ,,erőt bizonyító'' eljárások közül az
erőszakot jelentő büntetés megengedhetetlen. És még egy utolsó megjegyzés: A
szelídség nem gyengeség, hanem erő, amely épít és nem rombol. Ne féljünk hát a
szelíd, de határozott neveléstől!
Forrás: ÉV 1997.
február