Az Erich Fromm
ihlette cím kétféleképpen is értendő. Egyfelől ironikusan, miszerint az ember
az agresszivitást művészi szintre fejlesztette, és művészi szinten űzi.
Másfelől pedig realisztikusan, hiszen az agresszivitás, illetve az arra
valóhajlam alapvető része személyiségünknek. Ebből adódóan nem árt megtanulnunk
bánni vele, hogy lehetőleg minél kevesebb szenvedést okozzunk másoknak és
önmagunknak, illetve hogy az esetenként agresszív megnyilvánulásokat
eredményező belső feszültség, indulat lehetőleg ártalmatlan vagy esetleg
pozitív, építő módon találjon utat magának.
Eleve kérdés
természetesen: tekinthető-e az agresszivitás személyiségünk és viselkedésünk
elítélhető, de nem nélkülözhető részének? Ehhez elsősorban önmagunkat kell
tanulmányoznunk. Szinte mindannyian elvárjuk a bűncselekmények elkövetőinek
megbüntetését, még ha a büntetés módját és jellegét illetően különbözőek is a
vélemények. Közben mindannyian tudjuk - vagy tudnunk kellene -, hogy a
büntetésvégre hajtás jelenlegi elmélete és gyakorlati a bűnelkövetők számára
izoláló, stigmatizáló, predesztináló hatású, tehát újabb bűncselekmény(ek)
elkövetésére tesz hajlamossá. Mégis elképzelhetetlen olyan védekezési forma
megvalósítása, amely az agresszív viselkedést nem viszontagresszióval próbálja
fékezni. Elképzelhetetlen, de nem azért, mert ilyen védekezési forma létezik
vagy létezhet, hanem sokkal inkább azért, mert annyira erős bennünk a
berögződött agresszív reakció: a bűnt büntetni kell.
Van azonban a
,,természetes agresszivitásnak'' pozitív oldala is. Céljaink elérése,
személyiségünk, identitásunk kifejlesztése és védelme bizonyos fokú
agresszivitást is igényel tőlünk. Egyetlen példa: a függet lenségéért és
önállóságáért ,,küzdő'' kamasz viselkedését sok esetben a környezet
agresszívnek minősíti.
Adható-e az
agresszivitásnak definíció-szerű meghatározása, amely talán a kérdés
tisztázásában segít? Van vélekedés, mely a másik ember bármilyen szintű és
jellegű befolyásolását agressziónak minősíti. (E szerint a nevelés is agresszív
viselkedés? Megfontolandó kérdés.) Lexikonok meghatározásainak közös tartalma: olyan
szándékos viselkedés, melynek célja kár vagy szenvedés előidézése. Ez a
megközelítés azonban csak az agresszív viselkedést tanúsító személy
szándéka felől közelít, pedig van egy másik oldal is, az ,,áldozaté'',
akinek véleménye és érzékenysége döntő fontosságú annak megítélésében, hogy mi
minősül agressziónak. Példa: a simogatás nem agresszív cselekedet, sőt
gyengédségnek minősül. Mégis ha a buszmegállóban odalépek egy vadidegen
emberhez, és gyengéden megsimogatom az arcát, ő teljes joggal agresszióként fogja
cselekedetemet nyugtázni, és a re akciója is megjósolható. (Ne nagyon
kísérletezzünk!) Én személy szerint agresszió áldozatának érzem magam a
különböző reklámok szorításában, utcai ,,misszionáriusokkal'' való
találkozásaimban, de gyakran sajnos még evangélikus szószékek alatt ülve is.
Ehhez jön még, hogy az agresszív viselkedés nemcsak aktív, de lehet passzív
jellegű is. Aktív viselkedés, ha valamit teszek, okozok, előidézek -
jelen esetben valami károst, fájdalmast. Passzív agressziónak pedig az
minősül, ha a másik ember számára szükséges, nélkülözhetetlen cselekedetemet
késleltetem, illetve nem gyakorlom. Ez lehet élelem, érzelem, pénz, stb.)
Ráadásul ez a fajta agresszió kevésbé feltűnő, nehezen számonkérhető, vagyis
alattomos.
Honnan jön, honnan
származik az agresszió mint viselkedésünk, személyiségünk része? Két tábor
áll egy mással szemben, és vívja a mai napig el nem döntött csatáját. Az
egyikük zászlajára ez van felírva: az agresszív viselkedés tanult viselkedés;
míg a másikéra ez: velünk született. Rousseau a Társadalmi szerződésben
úgy véli, hogy az ember alapvetően békés természetű, de a társadalom
ellentmondásai és igazságtalanságai megrontják békés természetét, vagyis az
ember megtanul agresszív módon viselkedni. Ezzel szemben Freud ösztönösnek,
tehát velünk születettnek tartja az agressziót, amelynek egyik oka az -
életösztön mellett fellelhető - ún. halálösztön, melynek lényege, hogy minden
létező titkon vágyik vissza a nemlét békés nyugalmába. Konrad Lorenz az
agresszió evolúciós jelentőségét hangsúlyozza a párválasztás, a tovább
örökíteti gének, az egyed és a faj életben maradása vonatkozásában.
Hava teszi a voksot
a Biblia? A Genezis minden rossz okát és eredetét a bűnesetben látja. A
Paradicsomból való kiűzetést követő történetek mindegyikében megjelenik az
emberi agresszivitás is (Káin és Ábel, Bábel tornya, Noé). Ez a szerkesztés is
a Biblia szemléletét tükrözi: a bűnesetet követően a bűn az ember természetének
születésétől fogva része, ennek egyik következménye az ember agresszív viselkedése.
Mik lehetnek az
agresszív viselkedéshez vezető, annak valószínűségét növelő tényezők?
Elsőként kell említenünk azt a bizonyos versenyhelyzetet, amelybe kicsiny
gyermekkorunktól belekerülünk, amelynek lényege a kiválasztás és a mellőzés
elve. Példa: Az iskolai osztályközösségek egyre kevésbé működnek mint
kooperációs közösségek egy-egy közös cél elérésére, sokkal inkább érvényesül a
jó képességűek kiválasztása és a gyengébbek mellőzése. Ennek a tendenciának
negatív hatása többszörös. Egyfelől a jó képességű gyermekekben gyengíti a
mások iránti felelősség és az empátia érzésének kialakulását, illetve erősíti a
felsőbbrendűség tudatát. A gyengébb képességűnek bélyegzett gyermekek esetében
pedig negatív önérté keléshez, frusztráció kialakulásához vezet. Az így
létrejött helyzet belső feszültsége (a két pólus közötti ellentét) illetve az
egyes személyekben kialakult negatív attitűdök (felelősség, empátia hiánya,
felsőbbrendűség tudata, negatív önértékelés, frusztráció) az agresszív
viselkedés megjelenését valószínűsítik. Ha egy közösségben agresszív
indulatokat akarunk gerjeszteni, elég éreztetnünk a közösség néhány tagjával
kiválasztott voltukat, másokkal pedig mellőzöttségüket. Az itt felvázolt és
egyetlen példával illusztrált versenyállapot a mai közösségi élet minden
területén jellemző (az egyházban is, gondoljunk a lelkészek ennek
következményeképp megjelenő feszültségre a gyülekezeteken belül és a lelkészek
között).
Az agresszív
viselkedést valószínűsítő másik tényező az emberek gondolkodásába erősen bevésődött
igény a bűnösök megbüntetésére: a bosszú. (Itt nem csak az
igazságszolgáltatásra gondolok, hanem a hét köznapok ,,apró'' megtorlásaira
is.) A bosszúval mindig az baj, hogy általában nagyobb, mint maga a sérelem,
amely kiváltotta. Ha bosszút állok valakin valamiért, elkövetett cselekedetemet
önmagam számára i gazolnom kell, ezért elméleteket gyártok tettem igazolása,
miért is érdemelte meg a másik, amit vele tettem. Ezt követően már nem a másik
által elkövetett vétek lesz a meghatározó, hanem az általam gyártott önigazoló
ideológ1via. Megfigyelhető egymással szembenálló emberek, népek, népcsoportok
között, hogy már senki sem emlékszik az első sérelemre, csak mindkét fél saját
önigazoló elméletét, ideológiáját dédelgeti, színezgeti. Ezáltal a konfliktus
állandósul, a feszültség szüntelenül nő, és ez egy újabb agresszív
viselkedéshez vezet. Az egymással nem beszélő szomszédok; munkatársak,
családtagok esetén kívül rengeteg értelmetlen és embertelen népirtásnak,
fajgyűlöletnek hátterében is ott találjuk ezt a jelenséget. A közhely,
miszerint az erőszak erőszakot szül, az agresszivitás esetében teljesen igaz.
Nemcsak azért, mert az áldozatot visszavágásra készteti, hanem azért is, mert
minden elkövetett agresszív cselekedet önigazoló ideológia gyártásához vezet,
mely újabb erőszakos cselekedetlek) forrásává és motorjává válik.
Növelik az
agresszív attitűdöket a televízió és általában a médiák által közvetített
agresszív cselekmények. Nem pusztán azért, mert mintaként szolgálnak,
hanem azért is, mert csökkentik az agresszivitással szembeni érzékenységünket
azáltal, hogy az ember lelki egyensúlyának védelme érdekében kénytelen egyfajta
lelki immunitást, közömbösséget kialakítani a rengeteg erőszak és
szenvedés láttán. A közömbösség pedig az agresszivitás legkedvesebb
segítőtársa. Figyeljük meg magunkat, milyen közömbösséggel nézünk végig emberek
haláláról szóló híradásokat a képernyőn! Az itt elsajátított közömbösség
könnyen uralkodik el rajtunk akkor is, ha közvetlen környezetünkben észlelünk
hasonló eseményeket.
Mit tehetünk az
agresszivitás megfékezése érdekében? A katarzis elmélet hívei szerint az
indulatokat nem szabad elfojtani, mivel csak felgyülemlenek és befelé (lelki
vagy testi betegség formájában), illetve kifelé (erőszak, harag, stb.
formájában) robbannak, ezért ki kell élni őket: sportban, fantáziában vagy
direkt agresszív cselekedet végrehajtásban. A sport és a fantázia valóban
feszültség-levezető hatású lehet, de nem minden esetben és nem hosszútávon. A
sportot illetően a probléma ott jelentkezik, ahol a mozgás örömét megelőzi a
verseny és ehhez kapcsolódóan a győzelem megszerzésében, illetve a vereség
elkerülésében való érdekeltség. Ebben az esetben a sport szurkoló és sportoló
számára egyaránt inkább feszültséget gerjesztő, mintsem levezető. (Mai
sportélet?) A fantáziával pedig az a baj, hogy könnyebben viszi véghez az ember
azt a cselekedetet, amit magában már százszor végiggondolt és elképzelt, mint
azt, amelynek a versenyeztetésére egyes lelkészi állásokért, illetve az
megvalósítására irányuló vágya először jelenik meg gondolatai között. A direkt
módon kiélt agresszív viselkedésről pedig már tudjuk, hogy megtorlásra, ön
igazoló ideológia gyártására ösztönöz, tehát ha pillanatnyilag meg is
könnyebbülünk, a következmények hosszútávon újabb agresszív viselkedést
valószínűsítnek.
Jó megoldásnak
tűnik a nevelésben és az igazság szolgáltatásban egyaránt a büntetés elve
helyett a pozitív, jelen esetben nem- agresszív viselkedés jutalmazása.
Ennek lényege, hogy az ember ne félelemből kövessen el bizonyos nemkívánatos
cselekedeteket, hanem érdekelt legyen az önmaga és mások számára is hasznos
viselkedésben. Szép elgondolás, de megvalósítása korunk emberének attitűdjeit
alapul véve naivitásnak tűnik. Ennek ellenére nem szabad lemondanunk róla.
Fontos a társadalmi
ellentmondások, a frusztrációt eredményező jelenségek (szegénység,
munkanélküliség, stb.) csökkentése, megszüntetése, a versenyszellem
helyett a kooperációs szellem erősítése, az empatikus készség és a másikért
érzett felelősség tudatának kialakítása az emberekben már gyermekkortól kezdve.
Különböző, önismeretet
fejlesztő, csoportos, illetve egyéni módszerekkel segíteni az embereket, hogy
tisztába jöjjenek saját belső mozgatórugóikkal, és adott esetben képesek
legyenek felülbírálni azokat, változtatni rajtuk.
Látható, hogy
mindezek komoly összefogást igényelnek a társadalmi élet minden területén
(gazdasági élet, politika, nevelés, egészségügy, tömegkommunikáció, egyházak,
stb.). Hogyan járulhat hozzá ehhez az egyház a maga részéről? Mit tudunk
mondani a szeretet és a megbocsátás megszokott frázisain kívül? Az egyháznak
mindenekelőtt szembe kell néznie önmagával, és belátnia, hogy a misszió hamis
értelmezésével, bűntudat-keltéssel és annak erősítésével, Isten ítéletével és a
kárhozattal való ijesztgetéssel, más szóval: az emberek frusztrálásával maga is
agresszív, erőszakos attitűdöket vált ki, illetve erősít az emberekben, ezáltal
- ha nem is szándékosan és csak indirekt módon, mégis - az agresszivitást
segíti elő. Így van ez még akkor is, ha a frusztráció feszültségének
feloldására az evangéliumot kínálja. A bűntudat és a félelem ugyanis konkrét, a
jelen lelkiállapotot uraló érzések, az evangéliumról szóló üzenet tartalma
azonban a legmélyebb hit esetében is bizonyos fokig elvont és kilátásba helyezett
marad.
Az agresszivitás
kérdését illetően, de más vonatkozásban is - nem megoldásként, de mindenképpen
- továbbgondolásra és megvalósításra ajánlom a következő három
kulcsfogalmat, illetve a hozzájuk csatolt bibliai mondatokat:
Önismeret - ,,Miért nézed a szálkát
felebarátod szemében, a magadéban pedig miért nem veszed észre a gerendát
sem?'' (Mt 7,3)
Empátia - ,,Amit tehát szeretnétek,
hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.''
(Mt 7,12)
Kooperációs
szellem -
,,Egymás terhét hordozzátok, mert így töltitek be a Krisztus törvényét.'' (Gal
6,2)
Forrás: HANG -
1999, október-november