Miért agresszív az
ember? Agresszívebbek vagy szelídebbek vagyunk, mint más fajok? Mennyiben
hasonlítható agressziónk az állatokéhoz? Milyen fajtáit különíthetjük el az
emberi agressziónak? Ezekre és hasonló kérdéseinkre remélhetünk választ, ha az
etológia (magatartás-kutatás) eszközeit hívjuk segítségül saját magunk
megismeréséhez.
Az agresszió szón
kissé mást értünk a biológiában, mint a köznapi szóhasználatban. A biológiában
agressziónak a fajtársaknak a környezet valamely szűkös erőforrásáért
(élelemért, fészkelőhelyért, párzótársért) való mérkőzéses versengését
tekintjük. Nem tekinthető e meghatározás szerint agresszív viselkedésnek a
zsákmányszerzés (disznóölés, vadászat, stb.), bár ragadozók esetében ez is
öléssel jár. A pszichológia ezzel az állítással biztosan vitatkozna, de
ragaszkodjunk most az etológia szóhasználatához. Első hallásra negatív
csengésűnek érezzük az agresszió szót, de ha definíciónkat újra átgondoljuk,
látjuk, hogy morális és esztétikai ítéleteket értelmetlen, felesleges és ezért
nem is szabad ezzel kapcsolatban alkotni.
Mennyiben szolgálja
az agresszió az élőlény fennmaradását, szaporodási sikerét? Mivel az agresszív
viselkedés széles körben elterjedt és hosszú időn át fennmaradt, joggal
feltételezhetjük, hogy valamilyen mértékben hozzájárul az egyedek szaporodási
sikeréhez. Általános előfordulása arra utal ugyanis, hogy az agresszív
viselkedés(ek) génjeit hordozó egyedek elegendően hosszú ideig élnek, számos
utódot képesek nemzeni és felnevelni, ha nem így volna, a gén kiveszett vagy
legalább erősen megritkult volna az idők során. Beleillik ez a gondolat ,,az
erősebb nyer'' elvéről alkotott elképzelésünkbe.
Ha ilyen kedvező az
agresszió a túlélés szempontjából, akkor a fordított kérdést is fel kell
tennünk: miért nem agresszívebbek az élőlények? Miért nem ölik meg egymást
gyakrabban? Ritkán végződik az állatok küzdelme a fajtárs legyilkolásával.
Pedig ha eltűnik a vetélytárs, biztosan hosszú távra kerül előnyös helyzetbe az
erősebb. Mi gátolja mégis az öldöklést? A mérkőzésnek nemcsak jutalma, hanem
,,költsége'' is jelentős. A sérülés kockázata végigkíséri a küzdelmet, a
harcoló időt veszít, erőt pocsékol, a harc alatt kevésbé tud figyelni a
ragadozó közeledtére, udvarlásra, párosodásra nem is gondolhat ezalatt. Továbbá
nem is feltétlen éri meg a vetélytársat eltenni láb alól, mert abból a további
vetélytársak esetleg nagyobb hasznot húznak, mint maga a győztes. Ezért
alakulhattak ki különféle, a küzdelmeket ritkító és az ölést megelőző
mechanizmusok.
A vesztésre álló
fél ,,behódolással'' vet véget a küzdelemnek. Gyenge testrészét (pl. nyakát)
mutatja a győzőnek, erre az nem adja meg a ,,kegyelemdöfést'', hanem futni
engedi a vesztest, és mindketten elismerik a győzelmet. Amíg nem érzik úgy,
hogy megváltoztak az erőviszonyok, nem szükséges újra vívnia harcot, az energiákat
az élet más területeire tudják összpontosítani a volt vetélytársak.
Konrad Lorenz
felhívta a figyelmet arra, hogy a gyilkos fogakkal, agyarakkal felfegyverzett
ragadozó fajokban alakultak ki erős gátlások az ölés megfékezésére. Így
fordulhat elő, hogy fogságban tartott galambok ,,Különös kegyetlenséggel''
kínozzák és ölik meg egymást. Ha a tükörbe nézve testünket különféle
állatokéval hasonlítjuk össze, szánni valóan puhának, gyengének,
fegyvertelennek látjuk magunkat. Sajnos ebből a szempontból a galambokra
hasonlítunk, fegyvertelenségünk miatt kevesebb gátlás épült belénk.
Szemtől-szembe, puszta kézzel mégis kevés ember tud ölni. A gyengébb fél
arckifejezése, könyörgése felébreszti bennünk az ősi gátlásokat, nemhiába
próbálják ezeket a hadba küldök többféleképpen, például alkoholmámorral
csökkenteni - gondoljunk akár az Egri csillagok világára, akár a jugoszláviai
háborúk résztvevőinek beszámolójára. A másik ,,kiküszöbölési lehetőség'', hogy
ezek a gesztusok lőtávolból, repülőgépről már nem hatnak.
A dominancia-sor
kialakulása is csökkenti az agresszív küzdelmek számát. A csoportban, ahol az
egyedek többé-kevésbé felismerik egymást, a kezdeti harcok után kialakul a
hierarchia, és a mindennapi táplálkozás, párzás során tiszteletben tartják a
harcban megállapított erőviszonyokat. Új csoport kialakulásakor jól
megfigyelhető a kezdeti magas agressziós szint gyermek-, de még felnőtt
közösségekben is. A küzdelmek nyilvánvaló célja az emberi közösségekben is az,
hogy a csoport tagjai hosszabb időre tisztázzák helyüket a hierarchiában. Erről
árulkodik a fejezet címadó mondata, amelyet egy induló, nagy létszámú osztály
fiútagja tett fel az osztályfőnöknek az év eleji osztálykiránduláson. Még
felnőttekkel is előfordul, hogy új munkahelyen, első lakógyűléseken kezdetben
kötözködőbbek, mint később. Az ember faji sajátossága, hogy nagy csoporton
belül különösen sok társát személy szerint ismeri fel, tehát bonyolult
dominancia-viszonyok számontartására képes, minden társadalomban.
Sokszor elég a harc
elemeiből ritualizálódott jelekkel kommunikálni, hogy ki az erősebb. A test
felfújása, nagyobbnak tettetése, a karok felemelése, a fegyverek mutogatása
(,,kimutatja a foga fehérjét''), a peckes járás, főemlősöknél a jellegzetes arckifejezés
jelzi az egyed dominanciáját. Jane Goodall leírja, hogy csimpánzok a
kutatócsoporttól elcsent benzineskannák döngetésével vívták meg
dominanciaharcukat. Az alárendelt fél kisebbnek tetteti, összehúzza magát,
letérdel, fejét lehajtja, és sebezhető pontjait tárja a domináns felé. Elegendő
az uralkodók iránti tisztelet kifejezéseire vagy a kocsinkat leállító rendőrrel
szembeni viselkedési tanácsokra gondolnunk, hogy felidézzük az alárendeltség
kifejezéseit. Alkalmas az agresszió leszerelésére a kölykök viselkedésének
imitálása is, velük szemben ugyanis szintén gátolt a felnőttek agressziója. A
váratlan játékosság, biggyesztett ajak az embernél is használatos eszközök,
különösen nők élnek velük.
Nap mint nap
átéljük a ,,környezet erőforrásainak szűkösségét'', a körülöttünk állandóan
kialakuló versenyhelyzetet. Hogyan csoportosítja az etológus az ember agresszív
megnyilvánulásait?
A territórium az a
tér, amit az egyed vagy a csoport megvéd, hogy a rajta lévő erőforrásokat
használni tudja. Az ember is védi territóriumát: a betörés nemcsak az elvitt
javak, hanem az illetéktelen behatolás miatt is különösen bosszantó. Hasonló
okból utáljuk, ha asztalunkon rámol, helyünkre ül valaki.
A tárgyakhoz való
vonzódás az emberi faj extrém sajátsága. Rengeteg csecsebecsével vesszük körül
magunkat, ,,nélkülözhetetlen'' tárgyainkat magunkkal hurcolásszuk, és már
kisgyermekkorunktól védjük tulajdonunkat.
Mint már előbb
láttuk, ez az agressziós forma megelőz számos későbbi vitát.
Kedvelt, közismert
pszichológiai fogalom a frusztráció. Ha valakit áhított célja elérésében
meggátolnak, nehezen küzdi le agresszióját.
Az exploráció
megfigyelést jelent. A gyerek próbálgatja, ,,meddig mehet el''? Szülő-tanár jól
ismeri ezt a jelenséget. Megtapasztalhatjuk például, ha egy osztály sűrűn kap
új tanárt. Miután felderítették a tanár tűrőképességét, szépen hajlandók
dolgozni a gyerekek, feltéve, ha a tanár elég egyértelműen viselkedik a
,,vizsgálat'' alatt.
Nemcsak az
embernél, más főemlősöknél is megfigyelhetjük, hogy a szülő a kölyök
nevelgetése folyamán agressziót is gyakorol. A Budapesti Állatkert páviánjai
körében például gyakran látjuk, hogy a szülő a farkánál fogva rángatja vissza a
kölyköt, ha az el akar csellengeni.
Az emberre
jellemző, a szülőiből származtatható, speciális agressziós forma. Az etológusok
határozott álláspontja a pedagógia alapállásáról folyó vitában, hogy a tanítási
folyamat sokkal hatékonyabb, ha a nevelő dominál a tanítvány felett, és
dominanciájának időnként jelét is adja.
A legtöbb állat
csoportban él, de az emberre rendkívül erős csoportképzés és összetartás
jellemző. Csányi Vilmos idén megjelent, Az emberi természet című könyvében
(Vince Kiadó, Budapest, 1999) azt a gondolatát fejti ki, hogy az emberi csoport
külön élőlénynek tekinthető. Ahogy a sejtek, szövetek, szervek, egyedek
szerveződési szintjei egymásra épülnek és szerveződnek egyre bonyolultabban,
úgy az emberi a csoportot is külön szerveződési szintnek, önálló
tulajdonságokkal rendelkező lénynek tekinthetjük. A csoport tagjai nagy erőkkel
tartják be és próbálják egymással is betartatni a csoport normáit. Egy iskolai
osztály, munkahely vagy lakóközösség tagjai gyakran lépnek fel agresszíven a
szokások, szabályok, normák megszegőivel szemben. A normák közös betartása
erősíti a csoport összetartozását. A csoport kohézióját növeli a kívülállókkal
szembeni agresszív viselkedés is. A csoport határait egyértelműen meg kell
tartani. Szabóék, a falubeliek, a vasutasok, a fehérek... különböző jelek
alapján felismerik egymást, öltözettel, jelvénnyel, köszönéssel meg is erősítik
az összetartozás jeleit, és az után együttesen harcolnak vagy legalább
versengnek Kovácsékkal, a szomszéd faluval, a bányászokkal vagy a feketékkel.
Aki deviáns, vagyis nem simul eléggé a csoportba, azt próbálgatják nevelgetni,
ha pedig nem megy, kizárják. Nem csak nálunk jelenik meg ez a viselkedés, a
csimpánzok is kicsúfolják, kizárják például a béna kezű egyedet csoportjukból.
Látjuk, hogy
agressziónk indítékai és formái is nagyrészt rokoníthatók az állatokéval. Végül
is szelídebbnek vagy agresszívebbnek tarthatjuk-e magunkat náluk? Napi
súrlódásaink, konfliktusaink jó része bizonyosan abból származik, hogy sokkal
több emberrel kell találkoznunk, valamiféle kapcsolatba kerülnünk, mint ahányra
emberré válásunk során ,,hitelesítődtünk''. Főemlős rokonaink és a törzsi
társadalmak vizsgálata alapján körülbelül 50- re teszik azoknak az embereknek a
számát, akikkel rendszeres, személyes kapcsolatot tudunk fenntartani. Ha ennél
sokkal több találkozást kell naponta elviselnünk, idegessé, türelmetlenné
válunk. Az evolúció lassan dolgozik, nem volt időnk a nagyvárosi élet
feltételeihez alkalmazkodni. Nem vagyunk azonban teljesen sikertelenek, más
emberszabásúak, csimpánzok vagy gorillák aligha szállnának ki élve a hetes
autóbuszból a Bosnyák téren, ha nyolcvanat bezsúfolnánk belőlük egy kocsiba a
Kelenföldi Pályaudvarnál.
Cikkünk a Diakópia 1992/1. számában megjelent
tanulmány átdolgozása.
Forrás: HANG -
1999. október-november