|
|
Donella
Meadows: Trade On The Fast Track -- What's The Hurry?
Kereskedelem
fölgyorsítva - Minek ez a sietség?
Azt mondják, hogy
sok rossz érv miatt utasította el a Kongresszus Clinton elnök
"fölgyorsított" kereskedelmi törvényét. A szokásos vádakat halljuk:
"tenni kell valamit Clinton megalázásáért", a protekcionisták és a
szakszervezetek leszámolásai, az izolacionistáké akik félnek a
kereskedelemtől, mert félnek a világtól.
Voltak azonban jó érvek is, amelyeket erősített az a tény, hogy a NAFTA, a
Mexikóval kötött szabadkereskedelmi egyezmény nem teljesítette a nagyszerű
ígéretet egyik ország számára sem. A NAFTA -pártiak kidobolták, hogy a
globalizáció elkerülhetetlen, a kereskedelem növeli a gazdaságot, a
kereskedelem munkaalkalmat teremt -és más hasonló maszlagokat.
Azzal kezdem, hogy a kereskedelem az átlagos amerikai számára nem okoz
gondot. Már kapunk almát Chiléből és kocsikat Japánból. Küldünk kukoricát
Afrikába és repülőgépeket Közel-Keletre. A számítógépeink és kocogócipőink
eljutnak Ázsiába mielőtt nálunk piacra kerülnének. Zenénket és filmjeinket az
egész Földön játsszák. Mi kell ennél több?
Vannak ismert kereskedelmi gondok, például ilyen a Nike-történet. Az ázsiai
munkások éhbérért készítik a cipőket, amelyek érthetetlenül 100$-ba kerülnek
nálunk. Tudunk a maquiladorákról, az új gyárakról a határ mexikói oldalán,
amelyeket a Sony, a Black & Decker, GM, Ford építettek, amelyek 5 $-t
fizetnek nem egy órára, hanem EGY NAPRA. Ezek kiöntik a mérgező
kotyvalékaikat, amit néhány mérfölddel északabbra sosem engednének meg nekik.
Ezek a gyárak a szabad kereskedelem jelképei lettek. Azok az emberek, akiknek
a tudatát még nem ejtette csapdába az üzleti világ logikája, egy pillanat
alatt látják, hogy ezekkel valami helytelen dolog van. Akik közelebbről
megnézik azokat - beleértve a szakszervezeti és környezeti szószólókat, akik
bombázták a Kongresszust, hogy meghiúsítsák a törvényt, - a perverzió
bizonyítékait látják bennük.
Úgy érvelnek, hogy a szabad kereskedelem a gazdaság rombadöntését
eredményezi, főleg a jelenleg magas szociális és környezeti színvonalat
élvező nemzetekét.
Egy korábbi
korszakban képzett közgazdászok kórusban énekelik: "a kereskedelem
mindig, mindig, mindig jó", nem képesek átlátni a perverzitást, bár
mindenki más képes rá. Ha egy vállalat talál egy helyet, ahol nem kell adót
fizetnie az iskolákért vagy a szennyvíztisztításért, ahol büntetés nélkül
eláshat bármiféle ragacsos szennyet, ahol a kétségbeesett emberek
földimogyoróért dolgoznak, oda fog költözni. Ha ő nem, akkor a versenytársai.
A piac elkerülhetetlenül megjutalmazza azokat, akik a költségekkel valaki
mást terhelnek meg, a jelen esetben munkásokat, családokat, közösségeket és a
környezetet.
Egy nemzet megkövetelheti, hogy azokkal fizettesse a költségeket, akiket
illet, hogy tisztességes munkabéreket fizessen, hogy a munkahelyek legyenek
biztonságosak, támogassa a helyi közüzemi hálózatot, és eltakarítsa a saját
szemetét. Ez nem csak a társadalmat segíti, hanem magát a piacot is,
kikényszerítve, hogy az árak tartalmazzák a valós költségeket. A nemzet
azonban nem engedheti meg olcsó termékek behozatalát, mert ez károsítja
azokat a cégeket, amelyek eleget tesznek a fenti követelményeknek. Meg kell
tiltani az ilyen termékek eladását vagy meg kell adóztatni azokat.
Az új kereskedelmi rendszer alapján Venezuela és Brazília ellenszegülnek az
EÁ tiszta levegő törvényének, amelyik megtiltja a külföldi finomítókból a
hazainál szennyezőbb üzemanyag behozatalát. Az EÁ vitatja az európai tilalmat,
ami szerint nem szabad a marhákat mesterséges hormonokkal etetni. Sok ország
viszont kifogásolja az EÁ azon követelményét, hogy az apró tengeri rákok
hálóval való fogása ne pusztítsa a veszélyeztetett tengeri teknősöket.
Ugyanekkor bármilyen féle üzlet vándorlása révén az amerikai munkások
veszítenek el munkahelyet és a közösségek a vállalataikat.
Ez az elmélyülő
vetélkedés kezdete. Eddig Clinton ezen nagy gond felé csupán kis gesztusokkal
fordult. Hogy a NAFTA előrehaladjon, létrehozta az Északamerikai Fejlesztési
Bankot, hogy megtisztogassa a határvidéket. Ennek jelenleg 450 milliója van
és ígérete egy esetleges 3 milliárdos összegre. Ez soknak tűnne, ha nem
gondolnánk végig, hogy egy szennyvízkezelő csak egyetlen mexikói városnak 830
millióba kerül. A területnek legalább 8 milliárdra van szüksége az ivóvízhez,
a szennyvíztisztításhoz és a mindenkire kiterjedő hulladékelszállításhoz.
Ezeket a költségeket az Észak-amerikai Fejlesztési Bankon vagy más út révén
az EÁ-beli és mexikói adófizetőknek kell állni, holott a maquiladorok
adójából kellene fedezni.
Nem csoda, hogy az adófizetők, munkások és környezetvédők kezdenek
egyenlőségi jelet tenni a gyorsítás (fast track) és a becsapás között
(szójáték: pulling a fast: becsapni). A közgazdászok, politikusok és a
vállalatok reflexszerűen protekcionistáknak nevezik ezeket az embereket.
Valóban azok, de nem abban az értelemben, hogy meg akarnak védeni bizonyos
előjogokat (ami olyan gyakran történik a viták során).
A törvényjavaslat bírálata igyekszik megvédelmezni a társadalmat, a
környezetet, és ezzel a gazdaságot, ami nem működik tiszta levegő, tiszta
víz, közösségi szolgáltatások, üzemelő közösségek, biztos családok és
gyereknevelés nélkül.
Van egy sor kigyomlálandó protekcionista gát, de nem a vetélkedés elmélyülése
révén. Nem igaz, hogy a kereskedelem mindig, mindig, mindig jó. Van mód a jó
oldalainak az erősítésére, megőrizve a közösség javát és a piaci árak azon
képességét, hogy közöljék a teljes igazságot. Minden szabályozás esztelen
eltörlése nem ezt célozza.
Ha Bill Clinton tanul valamit ebből a megalázásból, reméljük, hogy megtanulja
mindezeket. - Pi.
|