Az ökológiai válság:
közös felelõsségünk
Õszentsége
II. JÁNOS PÁL PÁPA
üzenete a
a BÉKE VILÁGNAPJA
alkalmából
1990 január 1.
BÉKESSÉG A TEREMTÕ ISTENNEl
BÉKESSÉG AZ EGÉSZ TEREMTETT
VILÁGGAL
Bevezetés
1.
Napjainkban mindannyiunk számára egyre világosabbá válik, hogy a világ békéjét
nem csak a fegyverkezési verseny, a helyi konfliktusok és a népek és emberek
közötti igazságtalanságok fenyegetik, hanem a természetet megilletõ
kellõ tisztelet hiányából fakadóan a természeti erõforrások
kifosztása és az élet minõségének fokozódó hanyatlása is. A
bizonytalanság érzése, amely ebbõl a helyzetbõl fakad, melegágya
a kollektív önzésnek, mások semmibevételének és a becstelenségnek.
Szembesülve a természet széleskörû
pusztulásával, az emberek a világ minden táján kezdik megérteni, hogy a Föld
javainak használata nem folytatható úgy, ahogyan azt a múltban tettük. A nagy
nyilvánosság éppúgy érintett a kérdéskörben, mint a politikai vezetõk,
és számos tudományág szakemberei vizsgálják annak okait. Ezenfelül egy új
ökológiai tudatosság kezd kialakulni, amelyet ahelyett, hogy lenéznénk, inkább
bátorítanunk kéne, hogy dolgozzon ki konkrét programokat és kezdeményezéseket.
2.
Számos etikai érték, amelyek alapvetõek egy békés társadalom
fejlõdése szempontjából, különösen kapcsolódik az ökológiai
kérdéskörhöz. A tény, hogy sok olyan kihívás, amellyel világunk szembe kell
hogy nézzen, összefügg egymással, megerõsíti a morálisan egységes
világképen alapuló, körültekintõen kidolgozott megoldások
szükségességét.
Számunkra, keresztényeknek ez a
világnézet a Kinyilatkoztatásból származó vallásos
meggyõzõdésünkön alapszik. Ez az amiért ezt az Üzenetet a
teremtés bibliai történetével kapcsolatos gondolatokkal szeretném kezdeni.
Remélem, hogy még azok is, akik nem osztoznak ugyanebben a hitben,
megtalálhatják a következõkben a közös alapot a gondolkodásra és
cselekvésre.
I.
"És látta Isten, hogy jó"
3. A Teremtés Könyvében, ahol Isten
elsõ, emberiségre vonatkozó kinyilatkoztatását találjuk (Ter 1-3), van
egy visszatérõ mondat: "És látta Isten, hogy jó". Miután
megteremtette az eget, a tengert, a földet és összes részeiket, Isten
megteremtette a férfit és a nõt. Ezen a ponton azonban a
visszatérõ mondat jelentõsen megváltozik: " És látta Isten,
hogy mindaz amit alkotott, nagyon jó volt" (Ter 1:31). Isten a teremtés
egészét a férfire és a nõre bízta, és csak ekkor - ahogy olvashatjuk -
nyugodhatott el "minden munkájától" (Ter 2:3)
Ádám és Éva meghívása, hogy osztozzanak a
teremtés isteni tervének kibontakoztatásában, azon képességeket és adományokat
mutatja meg, amelyek megkülönböztetik az embert minden más
teremtménytõl. Ugyanakkor ez a meghívás szoros kapcsolatot teremtett az
ember és a többi teremtmény között. Ádámot és Évát az Úr saját képére és
hasonlatosságára teremtette, hogy bölcsen és szeretettel uralkodjanak a Föld
felett (Ter 1:28). Ehelyett lerombolták a fennálló harmóniát azzal, hogy
tudatosan szembeszegültek a Teremtõ terveivel, azaz a bûnt
választották. Ez nem pusztán az ember önmagától való elidegenedésében, a
halálban és a testvérgyilkosságban nyilvánult meg, hanem abban is, hogy a Föld
fellázadt ellene (Ter 3:17-19; 4:12). Az egész teremtett világ a hiábavalóság
alá vettetett, azzal a titkos várakozással, hogy majd megszabadul és eljut
Isten fiainak dicsõséges szabadságára (Róm 8:20-21)
4. Mi keresztények hisszük, hogy Krisztus
halála és feltámadása beteljesítette a megbékélés munkáját az emberiség és az
Atya között, akinek "úgy tetszett (...), hogy benne (Krisztusban) lakjon
az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a
földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének
vérével" (Kol. 1:19-20)* . A Teremtés újra megtörtént (Jel 21:5). Az
egykor a bûn és a romlás kötelékeibe vert világ új életre kelt, miközben
"új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik" (2Pt, 3:13). Az
Atya megismertette "ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése
szerint, amelyet elhatározott benne az idõk teljességének
megvalósításáról: hogy Krisztusban mint Fõben újra összefogjon mindent,
ami az égben és a földön van" (Ef 1:9-10).
5. Mindezek a bibliai szempontok
segítenek, hogy jobban megértsük a kapcsolatot az ember tevékenysége és az
egész teremtett világ között. Amikor az ember hátat fordít a Teremtõ
terveinek, olyan zavart idéz elõ, amely óhatatlanul visszahat a teremtés
teljes rendjére. Ha az ember nem él békében Istennel, a Föld maga sem lehet
békében: "Ezért ölt majd gyászt az ország, és veszíti el erejét minden
lakója a mezõ vadjaival, az ég madaraival, sõt még a tenger halai
is elemésztõdnek" (Oz 4:3).
A mélybõl fakadó érzést, hogy a
föld "szenved", azok is vallják, akik nem osztoznak Istenben való
hitünkben. Valóban, a természet növekvõ pusztulása mindenki számára
nyilvánvaló. Ez azon emberi tevékenységek eredménye, melyek nincsenek
tekintettel a természetet irányító rend és harmónia rejtett, mégis felfogható
követelményeire.
Az emberiség egyre nagyobb aggodalommal teszi
fel a kérdést, hogy van-e még gyógymód azokra a sebekre, amelyeket okoztunk.
Nyilvánvaló, hogy nincs megfelelõ megoldás pusztán a természeti
erõforrások észszerûbb felhasználásával vagy jobb kezelésével, még
ha ezek olyannyira fontosak is. A probléma gyökeréig kell jutnunk, és
szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet
pusztítása csak az egyik súlyos jelensége.
II.
AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG: ERKÖLCSI PROBLÉMA
6. Napjaink ökológiai válságának bizonyos
elemei rávilágítanak a krízis morális jellegére. A legfontosabb ezek közül a
tudomány és technika eredményeinek válogatás nélküli alkalmazása. Számos
felfedezés tagadhatatlan jótéteményt jelentett az emberiség számára. Ez
megmutatja az ember meghívásának nagyszerûségét a teremtésben való
FELELÕS részvételre. Sajnálatos módon manapság világossá vált, hogy ezen
felfedezések alkalmazása az ipar és a mezõgazdaság területén káros és
hosszútávú hatásokat váltott ki. Ez pedig ahhoz a fájdalmas felismeréshez
vezetett, hogy nem avatkozhatunk be az ökoszisztéma egyetlen területén sem
anélkül, hogy figyelmet fordítanánk mind a beavatkozás más területeken
megnyilvánuló következményeire, mind pedig az eljövendõ generációk
jólétére.
Az ózonréteg fokozatos elvékonyodása és
az ezzel kapcsolatos "üvegházhatás" kritikus méreteket öltöttek az
ipari növekedés, az erõteljes urbanizáció és a hatalmas mértékben
megnövekedett energiaigény következtében. Az ipari hulladékok, a fosszilis
energiahordozók elégetése, a szabályozatlan erdõirtások, egyes növényvédõszerek,
hûtõfolydékok és hajtógázok használata, mindezek közismerten
károsítják a légkört és a környezetet. Az ebbõl fakadó meteorológiai és
légköri változások az egészségkárosodástól az alacsonyan fekvõ területek
jövõbeli elöntéséig terjedõ következményeket eredményezhetnek.
Noha bizonyos esetekben a károsodások már
visszafordíthatatlanok, számos más esetben még feltartóztathatóak lennének.
Ehhez azonban arra van szükség, hogy a teljes emberi közösség - egyének,
államok és nemzetközi szervezetek egyaránt - komolyan vegyék a rájuk háruló
felelõsséget.
7. A legmélyebb és legkomolyabb jele a
morális elem alapvetõ jelenlétének az ökológiai válságban az élet
tiszteletének hiánya, ami a környezetszennyezés számos esetében megnyilvánul. A
termelés érdekei gyakran elnyomják a dolgozók méltóságukból fakadó érdekeit,
miközben a gazdasági célok elsõbbséget élveznek az egyének, sõt
teljes nemzetek javával szemben. Ezekben az esetekben a szennyezés és
környezetpusztítás annak a természetellenes és egyszerûsítõ látásmódnak
az eredménye, amely idõvel az emberiség mély megvetését vívja ki.
Másrészrõl a kényes ökológiai
egyensúlyt felborította az állati és növényi élet kontrollálatlan pusztítása
valamint a természeti erõforrások meggondolatlan kitermelése. Fel kell
ismernünk, hogy mindez, még ha a fejlõdés és a jólét nevében történt is,
végsõ soron az emberiség kárára válik.
Végezetül mély aggodalommal tekintünk a
biológiai kutatások hatalmas lehetõségeire. Nincs lehetõségünk
arra, hogy felbecsüljük azokat a zavaró biológiai hatásokat, amelyeket az
átgondolatlan genetikai manipulációk valamint a növényi és állati élet új
formáinak gátlástalan létrehozása eredményeznek, és hogy bármit is mondhassunk
magának az emberi életnek az eredetét vizsgáló elfogadhatatlan kísérleteknek az
eredményeirõl. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy annyira érzékeny
területeken mint a fentiek, az alapvetõ etikai normákkal szembeni
közömbösség, vagy ezek elutasítása az önpusztításhoz vezet.
AZ ÉLET, ÉS MINDENEKELÕTT AZ
EMBERI MÉLTÓSÁG TISZTELETE AZ ALAPVETÕ VEZÉRLÕ ELVE MINDENFAJTA
EGÉSZSÉGES GAZDASÁGI, IPARI VAGY TUDOMÁNYOS FEJLÕDÉSNEK.
A környezeti kérdéskör összetettsége
nyilvánvaló. Mindazonáltal vannak bizonyos alapvetõ elvek, amelyek,
tiszteletben tartva a résztvevõk autonómiáját és szakmai alkalmasságát,
vezérelhetik a megfelelõ és hosszútávú megoldások keresését. Ezek az
elvek alapvetõek a békés társadalom felépítése szempontjából. Egy békés
társadalomnak tisztelnie kell az életet, és nem veheti semmibe a tényt, hogy a
teremtés egységes egész.
III.
A megoldás keresése
8. A teológia, a filozófia és a tudomány
egyaránt harmonikus világmindenségrõl beszél, egy olyan kozmoszról,
amely integritással és saját, belsõ, dinamikus egyensúllyal rendelkezik.
EZT A RENDET TISZTELNÜNK KELL. Az emberi faj arra kapott meghívást, hogy
feltárja ezt a rendet, kellõ körültekintéssel megvizsgálja és használja,
megõrizve annak sértetlenségét.
Másfelõl a föld végsõ soron
KÖZÖS ÖRÖKSÉGÜNK, AMELYNEK GYÜMÖLCSEI VALAMENNYIÜNK JAVÁT SZOLGÁLJÁK. A II.
Vatikáni Zsinat megfogalmazásában "Isten a Földet és annak valamennyi
részét minden egyes ember és az összes nemzet hasznára szánta" (Gaudium et
Spes, 69). Ennek pedig közvetlen következményei vannak a szóban forgó
problémára. Egyértelmûen igazságtalan, hogy kivételezett kevesek
mértéktelenül halmozzák fel a javakat, elpazarolva az erõforrásokat,
miközben emberek hatalmas tömegei nyomorult körülmények között, az emberi lét
legeslegalsó szintjén élnek. Manapság a környezet pusztulása kijelöli azt a
határt, amin túl - az egyéni és kollektív - önzés és kapzsiság ellentmond a
teremtés rendjének, annak a rendnek, amelyet a kölcsönös függõség
jellemez.
9. A rendezett világmindenség és a közös
örökség fogalma rámutat a természeti javak kezelését illetõen egy
nemzetközileg jobban koordinált megközelítés szükségességére. Számos esetben a
környezetei gondok hatásai túllépik az egyes államok határait; ennélfogva
megoldásuk sem várható pusztán nemzeti keretekben. Az utóbbi idõben
szemtanúi lehettünk néhány biztató elõrelépésnek az ilyen típusú
nemzetközi együttmûködés irányába, ennek ellenére a létezõ
mechanizmusok és szervezetek jól láthatóan nem alkalmasak egy széleskörû
munkaterv kidolgozására. Politikai akadályok, a túlzott nacionalizmus bizonyos
formái és a gazdasági érdekek - hogy csak néhány tényezõt említsünk -
gátat szabnak a nemzetközi együttmûködésnek és a hosszútávú, hatékony
kezdeményezéseknek.
A közös, nemzetközi lépések szükségessége
azonban NEM CSÖKKENTI AZ EGYES ÁLLAMOK FELELÕSSÉGÉT. Nem elég
ugyanakkor, hogy az egyes országok együttmûködjenek a nemzetközileg
elfogadott normák elterjesztésében, de végre kell hajtaniuk, vagy legalábbis
megkönnyíteniük a szükséges társadalmi-gazdasági változásokat saját határaikon
belül, különös tekintettel a társadalom legsebezhetõbb szektoraira. Az
államnak ezek mellett aktívan törekednie kell saját területén belül arra, hogy
megelõzze a légkör és a bioszféra pusztulását, gondosan felmérve többek
között az új technológiai és tudományos vívmányok hatásait. Az állam
felelõs azért is, hogy biztosítsa polgárai számára, hogy ne
veszélyeztessék õket káros szennyezõ anyagok és mérgezõ
hulladékok. Manapság egyre erõteljesebben vetõdik fel az
EGÉSZSÉGES KÖRNYEZETHEZ VALÓ JOG, amely a megújított Emberi Jogok Egyetemes
Nyilatkozatának részét kell hogy képezze.
IV.
Egy új szolidaritás sürgetõ igénye
10. Az ökológiai krízis rámutat az ÚJ
SZOLIDARITÁS SÜRGÕS SZÜKSÉGESSÉGÉRE, különös tekintettel a
fejlõdõ és ipari országok közötti kapcsolatokra. A nemzeteknek
egymás iránti tisztelet tanúsítva egyre fokozódó mértékben kell osztozniuk a
békés és egészséges természeti és társadalmi környezet megteremtésének
felelõsségén. Az újonnan iparosodott államoktól nem várható el, hogy
korlátozó környezeti normákat kényszerítsenek rá növekvõ gazdasági életükre,
amíg a fejlett országok be nem vezetik ezeket saját határaikon belül.
Ugyanakkor az iparosodás útjára lépett államoknak nincs meg az erkölcsi
szabadsága arra, hogy megismételjék a múltban mások által elkövetett hibákat,
és nemtörõdöm módon tovább károsítsák a környezetet ipari
szennyezésekkel, kiterjedt erdõirtásokkal vagy a meg nem újuló
erõforrások korlátlan kitermelésével. Ezzel összefüggésben sürgõs
megoldást kell találni a mérgezõ hulladékok kezelésére és elhelyezésére.
Semmiféle terv vagy szervezet nem lesz
képes azonban a szükséges változások megvalósítására, hacsak a világ
vezetõi maguk is meg nem gyõzõdnek arról, hogy szükség van
a szolidaritásra, amelyet az ökológiai válság követel meg, és amely
alapvetõ a béke szempontjából is. EZ AZ IGÉNY ÚJ LEHETÕSÉGEKET
TEREMT A NEMZETEK KÖZÖTTI EGYÜTTMÛKÖDÉS ÉS A BÉKÉS KAPCSOLATOK
MEGERÕSÍTÉSÉRE IS.
11.Ki kell azt is mondanunk, hogy a
megfelelõ ökológiai egyensúly nem jöhet létre a világszerte
fellelhetõ strukturális szegénység elleni közvetlen fellépés nélkül. A
számos országban kialakult mezõgazdasági nincstelenség és igazságtalan
földtulajdonlás vezetett a naturális gazdálkodás fennmaradásához és a talajok
kimerüléséhez. Ahogy földjeik termõképessége leromlik, sok
földmûves új területeket tisztít meg, amivel felgyorsítják a
kontrollálatlan erdõpusztulást, vagy olyan városi központokban
telepednek le, ahol hiányzik a befogadásukra alkalmas infrastruktúra.
Hasonlóképpen némely súlyosan eladósodott ország elpusztítja saját természeti
örökségét, akár az ökológiai egyensúly visszafordíthatatlan felborulása árán
is, hogy új, exportképes termékeket állítson elõ. Ilyen helyzetben nem
helyes tevékenységük káros környezeti következményeinek felelõsségét
kizárólag a szegényekre terhelni. A szegényeknek, akikre a Föld éppúgy rábízatott
mint másokra, lehetõvé kell inkább tenni, hogy megtalálják a
szegénységbõl kivezetõ utat. Ez bátor szerkezeti reformokat
valamint a népek és államok közötti megújult kapcsolatokat igényel.
12. De van egy másik veszélyes fenyegetés
is, amely megrettent valamennyiünket, és ez a háború. Sajnálatos módon a modern
tudomány képes a természet ellenséges célú megváltoztatására is. Az effajta
változások hosszútávon beláthatatlanul súlyos következményekkel járhatnak. A
kémiai, bakteriológiai és biológiai fegyvereket tiltó nemzetközi egyezmények
ellenére a tény az, hogy a laboratóriumi kutatások tovább folytatódnak olyan
támadó fegyverek kifejlesztésére, amelyek képesek felborítani a természeti
egyensúlyt.
Manapság bármely globális méreteket
öltõ háború kiszámíthatatlan környezeti katasztrófához vezetne. De a
helyi konfliktusok is, bármennyire korlátozottak legyenek is, nem csak
emberéleteket és társadalmi struktúrákat pusztítanak el, de súlyos környezeti
károkat is okoznak, tönkretéve a termést és a növényzetet éppúgy, mint ahogy
megmérgezik a talajt és a vizeket. A háborúk túlélõi olyan rendkívül
nehéz környezeti körülmények között kényszerülnek új életet kezdeni, amelyek
szélsõséges társadalmi nyugtalanságot idéznek elõ, további negatív
környezeti hatásokat kiváltva
13. A modern társadalom nem lesz képes
megoldást találni az ökológiai válságra, hacsak komolyan át nem gondolja egész
életformáját. A Föld társadalmainak jó része az igények azonnali kielégítésének
és a fogyasztásnak a bûvöletében él, miközben közömbös marad az okozott
károkkal szemben. Amint azt már kifejtettem, az ökológiai krízis világosan
rámutat az emberiség erkölcsi válságának mélységére. Ha hiányzik az emberi
személyiség és az emberi élet értékének megbecsülése, elveszítjük érdeklõdésünket
mások, és maga a Föld iránt is. Az egyszerûség, önmérséklet és önfegyelem
valamint az áldozatos lélek a mindennapi élet részeivé kell hogy váljanak,
különben mindannyian egy szûk réteg körültekintés nélküli életformájából
származó következmények áldozatai leszünk.
A KÖRNYEZETI FELELÕSSÉGTUDATRA
VALÓ NEVELÉS rendkívül sürgetõ feladat: felelõsség önmagunkért,
másokért, és a Földért magáért. Az oktatás nem gyökerezhet pusztán érzelmekben
vagy üres kívánságokban. Nem szabad, hogy a modern világ visszautasításán vagy
valamiféle "elveszett paradicsom" utáni homályos vágyon alapuljon. A
felelõsségtudat valódi oktatása együtt kell hogy járjon a
gondolkodásmódunkról és viselkedésünkrõl szóló hiteles párbeszéddel. Az
egyházaknak és vallásos testületeknek, nem-kormányzati és kormányzati
szervezeteknek, valójában a társadalom minden tagjának pontos helye és szerepe
van az oktatásban. Az elsõ tanító maga a család, ahol a gyermek
megtanulja tisztelni szomszédait és szeretni a természetet.
14. VÉGEZETÜL A TERMETÉS ESZTÉTIKAI
ÉRTÉKÉNEK KÉRDÉSÉT NEM LEHET MEGKERÜLNI. A természettel való kapcsolatunk
lelkierõt ad, a nagyszerûsége feletti elmélkedés pedig békét és
derût nyújt. A Biblia újra és újra a teremtés jóságáról és
szépségérõl beszél, amely az Urat dicsõíti (Ter 1:4; Zsolt 8:2,
104:1; Bölcs 13:3-5; Sir 39:16; 33; 43:1, 9). Nehezebb talán, de nem kevésbé
mély az ember képességeibõl fakadó eredmények feletti elmélkedés.
Városainknak is megvan a maguk szépsége, ami arra indíthatja az embereket, hogy
jobban vigyázzanak az õket körülvevõ világra. A megfelelõ
várostervezés a környezetvédelemnek is fontos része, és a tájak természetes
formáinak tisztelete elengedhetetlen elõfeltétele az ökológiailag
egészséges fejlõdésnek. Nem kerülhetõ ki a kapcsolat az
esztétikai oktatás és az egészséges környezet fennmaradása között.
V.
AZ ÖKOLÓGIAI KRÍZIS: KÖZÖS FELELÕSSÉGÜNK
15. Napjainkban az ökológiai válság olyan
méreteket öltött, hogy MINDANNYIUNK FELELÕSSÉGÉVÉ VÁLT. Amint arra már
rámutattam, különbözõ aspektusai egyértelmûen rávilágítanak az
egyének, nemzetek, államok és a nemzetközi közösség kötelességeinek
megállapítását célzó közös erõfeszítések igényére. Ez nem csak hogy kéz
a kézben halad a valódi béke építését szolgáló tettekkel, hanem kézzel fogható
módon megerõsítik és alá is támasztják azokat. Amikor az ökológiai
válságot a BÉKE KERESÉSÉNEK szélesebb kontextusában vizsgáljuk, könnyebben
megérthetjük annak a figyelemnek a fontosságát, amire a Föld és annak légköre
tanít minket: azaz hogy a világegyetemben jelen lévõ rendet tisztelnünk
kell, és hogy a szabad választás lehetõségével megajándékozott embernek
súlyos felelõssége van ennek a rendnek a megóvásában az eljövendõ
generációk jólétének érdekében. És itt ismét leszögezném, hogy AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG
MORÁLIS KÉRDÉS.
Bármely, különösebb vallásos
meggyõzõdés nélküli, de a közös javak iránt mély
felelõsséget érzõ férfi és nõ felismerheti, hogy
kötelessége részt vennie az egészséges környezet helyreállításában. Annál
inkább kell érezniük tehát mindazoknak, akik hisznek a Teremtõ Istenben,
és akik így meg van gyõzõdve arról, hogy a világegyetemben
világos rend és egység uralkodik, hogy foglalkozniuk kell a problémával. Minden
kereszténynek különösen tudatosítania kell magában, hogy felelõssége a
teremtésben, a természet és a Teremtõ szolgálata, alapvetõ eleme
hitének. Ennek eredményeképpen az ökumenikus és vallások közti
együttmûködés hatalmas lehetõségei nyílnak meg elõttünk.
16. Üzenetem végén közvetlenül katolikus
testvéreimhez fordulnék, hogy figyelmeztessem õket a teremtés
megõrzésének súlyos kötelességére A hívõk elkötelezettsége az
egészséges környezet iránt közvetlenül a Teremtõ Istenbe vetett
hitükbõl származik, az eredendõ és a személyes bûn
következményeinek felismerésébõl, valamint a krisztusi megváltás
bizonyosságából. Az élet és az emberi méltóság tisztelete az egész teremtésre
kiterjed, amely az emberrel együtt dicsõíti az Urat (Zsolt 148).
Ezerkilencszázhetvenkilencben, Assisi
Szent Ferencet az ökológiával foglalkozók égi patrónusává nyilvánítottam (Inter
Sanctos Apostoli Körlevél: AAS 71 [ 1979] , 1509). Õ a teremtés sértetlensége iránti
mély és õszinte tisztelet példáját kínálja a keresztények számára. Mint
a szegények barátja, aki szeretetben élt Isten minden teremtményével, Szent
Ferenc az egész teremtést - állatokat, növényeket, természeti erõket,
sõt, Napfivérét és Holdnõvérét is - meghívta, hogy együtt
tiszteljék és dicsõítsék az Urat. Az assisi nincstelen tanúbizonyságát
adja annak, hogy ha békében élünk Istennel, nagyobb készséggel fogjuk építeni a
békét az egész teremtéssel is, ami elválaszthatatlan a népek közötti
békétõl.
Remélem, hogy Szent Ferenc példája segít
abban, hogy örökké éljen bennünk a "testvériség" érzése mindazokkal a
javakkal és szépségekkel, amelyeket a Mindenható Isten teremtett. És
emlékeztessen minket tiszteletük és megõrzésük súlyos kötelességére,
annak a még nagyobb és magasabb szintû testvériségnek a fényében, amely
az emberiséget fûzi egybe.
A Vatikánból, 1989. december 8.
II.
János Pál
©
Jávor Benedek, 1999