Béke, Természet, Szeretet



KOSZTOLÁNYI DEZSŐ                              
                                     
ANYÁK                                  
                                 
Már a szemük oly szörnyü nagy,          
hogy megijed, ki belenéz,              
s a szemük alatt sovány gödör,          
amelybe rémek alszanak.                    
Oly vékonyak, akár a rongy,              
tejadó mellük elapadt,                    
könnyes szemük kiszáradott,              
kezük, mint a kardpenge oly              
éles, határozott, kemény,
s uruk sóhajtva néz reá,
a kézre, amely puha volt,    
az álmok lágy párnája volt,
s nem ismeri fel a kezet.

Nem is nők többé, férfiak,    
álmos, sebesült katonák,
fejükön fekete sisak,          
a szenvedés, a vassisak.    
Mind egyformák ők: az anyák.          
S ha lenne egy találkozás,          
leülnének a földre ők,
a föld anyái szeliden.                    
S azt mondanák: igen, igen.              
Bólongnának: igen, igen,              
vádolnának: igen, igen.                    

Így csak járkálnak szótlanul,              
s nem tudják merre, mért, hová,          
nem tudják soha, mi a hír,              
nem tudják, éj van-e, nap-e.
Csak néha emelik kezük,
hogy megállítsák, ami megy
a szörnyűséges valamit,
miről remegve hallanak,
ha ujságot olvas uruk.
Csak néha kelnek fel búsan,
ebédidőn, s berontanak
oda, hol a fiuk lakott,
s az üres ágyba keresik
eltávozott kisfiukat,
s az üres égbe keresik
az istent, aki nincs sehol.



Vissza a kezdethez