Ha
ma a Szigeti veszedelmet megírnám, sok mindenben nem követném a Zrínyiek
stílusát.
Zrínyi
eposzában túltengenek a barokk vonások. 1566 strófában írta meg csak azért,
hogy egyezzen meg a csata évszámával. Így rengeteg nyomdafesték fogy, de ha
kihagyjuk a nyomdafestéket nem tűrő szavakat, akkor jelentős megtakarítást
érünk el.
A
patetikusság is jellemzi az eposzt, például:
„De
ők ennyi jóhírt, ah nehéz mondani!
Ah,
háládatlanok, és merték elhadni…”
„
Ah, bánom, ennyi jót hogy ü velük töttem.”
„Tejjel-mézzel
folyó szép Pannóniában megtelepítém üket”
„O,
szüvem, állj elé, ó, én vitézségem…”
A
csatajelenetek részletesek, mozgalmasak, naturalisták, és az elbeszélés
ilyenkor átvált jelenidőbe:
„De
bán kettévágja Praecopita fejét,
És
habzó vérére kiönti életét.”
„Vér,
jajgatás és por megy égben keveredve,
Törik
dárda, kopja, szablya elegyedve.”
„De
nem áll meg itten Novákovics Iván,
Mert
meghal miátta Previz, Bicsir, Arszlán;
És
nem kevesebbet teszen Orszics István,
Mert
lelkét okádja előtte Balbazán.”
„Gázol
rettenetesül Zrini vértóban,
Vércataractákat
indít meg pogányban.”
„…vitézséggel
hagytam magam után
Vértót,
holtest-halmot Almás vize partján.”
Zrínyi
a szigetvári csatát a magyarság és a törökök csatájává fokozza. Az ellentétes
erők harcában a szigetiek állnak a jó oldalon, a törököket világrontó népeknek
nevezi:
„Hon
vagytok földemésztő szörnyű seregek?”
„Akkor
vért és mérget okádik szüvébül.”
Amikor
„Deli Vid nem retten, ugrik Demirhámhoz”, akkor vitéznek nevezi:
„És
nagy erősséggel csap az orcájához,
Nem
megyen heában vitéz kard pogányhoz,
Orra
közepétől lemene szájához.”
Így
„oltalmazta meg a karddal a keresztény hitet.” (9. ének 78. vsz.)
De
például amit Rézmán bék tett:
„…Iszonyú
vérontást nem számlálhatom meg.”
Amikor
viszont „Demirhám sok pénzt oszta mindenfelé szegényeknek”, így értékeli
Zrínyi:
„Soha
Demirhámnál magas ég nem látott
Istentelenebbet,
de lá mégis hajlott,
Amikor
közel veszedelemhez jutott,
De
késő olyankor sietni tenni jót.”
A
művet alapvetően megterhelik a barokk stílusjegyek: az eltúlzott monumentalitás,
az erőltetett deus-ex-machina, a patetikus naturalizmus; a fekete és fehér
kontrasztos küzdelme, a negatív jellemvonások sorolása a más vallású
szereplőknél; az eltúlzott eposzi kellékek, a végeláthatatlan expozíció.
Összefoglalva a mű korának és korstílusának áldozata. Ha én írnék eposzt, nem 2000 versszakot írnék, csak amennyi szükséges, és nem a dédapám hőstetteiről írnék, hanem lehetőleg olyan emberről, aki a kardot hüvelyébe téteti vissza, a fület a helyére illeszti. Tőle való a mondás: „Imádkozzatok ellenségeitekért; áldjátok őket és ne átkozzátok!” A keresztény eposznak nem kellene átok-zsoltárnak lennie. Jézus Krisztusnál a tettek és a szavak egységben voltak. Ő valóban megbocsátott a gyilkosainak és nem fegyverrel a kezében halt meg.
De
azért mondjunk valami jót is a Szigeti veszedelemről. A mű nagy előnye az egység
és a befejezettség.